Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-18 / 135. szám, szerda

Ä

kis szobában csak ketten ülünk. Mielőtt azonban bemutatnám vendéglátó házigazdámat, hadd mondjak valamit erről a meleg kis fészekről. Közepén kerek kis asztal, otthon készített cigaretta, öngyújtó, hamutárca. Körülötte öblös fotelek. Távolabb heverő, könyvszekrény. A festett falakon a munkásmozgalom nagyjainak képei. Alattuk elismerő oklevelek. Az egyik, a legnagyobbik arra emlékeztet, hogy a gazda nem is olyan régen megkapta a Munkaérdemrendet. És most valamit a házigazdáról, Árvay Józsefnek hívják. Ki ne ismerné őt Csallóközben? Országszerte akadnak ismerősei, tisztelői. Ha a krónikás szerepét vállalnám, így kezdeném: 1900-ban született, cseléd embernek nyolcadik gyermekeként. Tizenkilenc éves korában Nagykeszin hetedmagával megalapítja a Szociáldemokrata Pártot. Huszonegyben a születő kommunista párt bölcsőjénél bábáskodik. Kemény fogadalmat tesz, egy életre szóló esküt: vállalja a harcot, a munkásember igazáért vívott küzdelmet. Becsületére, lelkiismeretére fogadja, hogy soha nem lesz árulója, eladója pártjának, a zászlónak, amelyre embermilliók néznek bizalommal. Örökös harc, nagyszerű győzelmek, fájdalmas lebukások következnek. Vizsgálati fogság, börtön, munkaszolgálat a front háta mögött. Felszabadulás. Végre szabadon bonthatnak zászlót. Majd újabb megpróbáltatásokkal teli nehéz esztendők. Gyűlésekre nem hívják. Felszólalására senki sem kíváncsi. Egyedüli bűne, hogy magyar. A magyar szó sérti a füleket, ő azonban továbbra is bízik. Hívatlanul is eljár a gyűlésekre. Ajtót mutatnak neki. A keserűség fakasztotta könny azonban nem oltja el ragaszkodásának lángját. Érzi, tudja, nem élhet a párt nélkül... Később, amikor mégiscsak győz a józan ész, Arvay elvtárs újból helyet kap a pártban. Tudnak már róla fent ls. Szavának súlya van. ötvennégyben beválasztják a Szlovák Nemzeti Tanácsba, majd nemzetgyűlési képviselő lesz. Tagja Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának. Az idő lassan eljár fölötte. Erejét, egészségét kikezdi az örökös harc. Nyugdíjba megy. Pártvonalon azonban tovább tevékenykedik. Tagja marad a Központi Bizottságnak. Beválasztják a párt járási ellenőrző bizottságába. Látogatja a pártalapszervezeteket, nyilvános gyűléseken beszél, agitál, lelkesít. Hiába, a pártmunka vérévé, éltető elemévé vált. A krónikás szerepe Itt véget ls érne. A riporter azonban ennél többet akar. Megrajzolni azt a pillanatot, amely Árvay elvtársnak ma is élményt, élő emléket jelent, amelyről szívesen beszél. Vendéglátó házigazdám mososolyog. Arcán kirajzolódnak a ráncok. Hajdani, dús fekete haját megütötte a dér, kackiás bajuszát kurtábbra nyeste az olló. A harmincas évek elejénél valahogy megragadunk. — Harminckettő tavaszán történt — mondja elgondolkozva. Az egyszerű, keresetlen szavak megelevenítik a múltat. Képzeletem világában szinte hallani vélem a hajdani forradalmi dalok zengő szárnyalását: „Legyen kérges annak is a tenyere, aki miatt nincs a népnek kenyere..." Csallóköz népe éhezik. Csupán Nagymegyeren a munkanélküliek száma meghaladja az ötszázat. — A nyomor szinte fojtogatja az embereket — emlékezik Árvay elvtárs. A munkáscsaládok, kisparasztok gyermekei sírnak az éhségtől. Kenyér helyett a legtöbb esetben verést kapnak az elkeseredett szülőktől. Az uzsorásoknál azonban még van hitel. De milyen hitel? A kisember kap lisztet, korpát, csak írja alá a váltót. Az üzletes ad, hogyne adna a váltó fejében. Ö csak nyerhet a bajba jutott ember pusztulásán. Milyen is volt az a bizonyos váltó. Egy zsák (85 kg-os) kenyérnekvaló négyes liszt 170 koronába került, de a „jószívű" üzletes 220 koronát ír a váltóra. Egy mázsa korpa, ha valaki készpénzért vásárolja 62 koronába jön, a váltóra azonban 95 koronába kerül. A végrehajtó mindennapos vendég a csallóközi falvakban. Horváth János, alistáli lakos az árverés után így kesereg: „Most már két út van előttem, vagy leszámolni az élettel, vagy koldustartsznyát akasztani a nyakamba". A nagydobbal meghirdetett földosztásnál is becsapták a csallóközi parasztot. EzztS kapcsolatban így ir a krónikás: „Beismerjük, hogy mi földtúrók hittünk az agrárpártnak. Alaposan megjártuk vele. Először is nem mi kaptuk a földet, hanem a kolonisták, másodszor, ha jutott ls nekünk valamicske aljaföld, belepusztultunk, tönkrementünk rajta ... Csallóközt ellepték a telepesek. Ök kapták a java földet. Ellenszolgáltatás fejében, ha az itteni, bilincsekbe vert kisparaszt szólni mer az ólomsúllyal ránehezedő terhek, a fosztogatás, garázdálkodás, végrehajtások, a végtelen nyomor ellen, csendőrruhába bújnak és ellenünk támadnak". Ilyen az élet Csallóközben a harmincas évek elején. Az agyongyötört kisemberek egyedüli támasza, reménysége, a kommunista párt. — Harminckettő február tizedikére általános éhségtüntetést szerveztünk — viszi tovább a szót Árvay elvtárs. — Szándékunkat közöltük a járási hivatallal. Engedélyt kértünk a felvonulásra, de kérelmünket kereken elutasították. Tervünkről azonban ennek ellenére sem modtunk le. Titokban tovább szerveztük a környező falvak népét... Ekkor még maguk sem tudják, hogy becstelen ember, áruló is akad soraikban, aki egy pár bakancsért képes „beköpni" társait. Február tizedike. Fogvacogtató a hideg. Hajnalban szokatlan zajra ébrednek a nagymegyeriek. A vasalt csizmák keményen dobbannak a fagyos rögön. Megjöttek hát a hívatlan vendégek: háromszáz csendőr, többségük mundérba öltöztetett, felfegyverzett kolonista. Arvay elvtársék már tudják, hogy elárulták őket. Visszacsinálni azonban már semmit sem lehet. A dolgok elnapolására se:n idő, sem lehetőség. A szervező bizottság őrszemei egymásután jelentették: a környező falvak népe öt irányból is közeleg Megyer felé. A hírhozók nyomában egy-egy énekfoszlány is eljutott a fülükbe: „Ha munkás vagy, nem lehetsz te ellenünk ..." Nem volt más választás, megkísérelik a lehetetlent. A felfejlődött csendőrkordonon keresztül is be kell jutni valamennyiüknek a piactérre. Árvay elvtársnak az Ekecs felől érkezőket kellett volna elvezetni a megbeszélt helyre. A csendőrök azonban valamit mégis megneszeltek. Egy szakaszra való támadt Árvay elvtársékra. A küzdelem egyenlőtlennek bizonyult. Árvay elvtárs a fegyveresek parancsnoka elé lép. . — Becstelenek! — vágja a zászlós szemébe. — Védtelen emberekre fegyverrel támadnak?)/ Válaszként ütésre lendülnek a puskatusok és gumibotok ... Árvay elvtársat élettelenül, vérbefagyva viszik a községházára, később a komáromi tömlöcbe ... — Alaposan helybenhagytak — folytatja Arvay elvtárs. — Míg élek nem felejtem el. Ä fejemet beszakították. Kezem annyira megdagadt a sok ütéstől, hogy a kabátujját nem lehetett rajta keresztülhúzni. Á fogaimat mind kiverték. Azóta hordok műfogsort... Két hétig tartják fogva a komáromi börtönben. Ám akiknek az érdekében vállalta a veszélyt, tudják mit kell tenniük. Ezrek mozdulnak meg... A' helyzet is komolyra fordul. Ä járási urak jobbnak látják, ha nem feszítik tovább a húrt... Több mint három évtized múlt el azóta, de Árvay elvtárs ősz fejjel is szívesen emlékezik ezekre a napokra. Erőpróba, vizsgatétel volt ez számára is. Ám a harc, a véráldozat nem volt öncélú. A jövő, amelyért zászlót bontottak, jelenné vált. Földet kapott a csallóközi szegényparaszt, kereseti lehetőséget a munkás! JL rvay elvtárs ma is járja IS a falvakat, a hajdani nyomor, elkeseredett harcok színhelyét. Buzdít, lelkesít, tanácsot ad akárcsak akkor, amikor még ellenük köszörülték a csendőrszuronyokat. SZARKA ISTVÁN 45 évvel ezelőtt: 1921. május 14-től 16-ig tartották Prágában Csehszlovákia Kommunista Pártja alapító kongresszusát PÁRTALAPÍTÓK LEGYEN KÉRGES ANNAK IS A TENYERE... j Arvaí József n m>; megyeri fúldhminIkás február 1ű~é?) Ibctwj't fejje! került ja huríőühe, Családija! p/irJküJónbséjí -rtiirkü? ÍIZ Qgétt fiétnég íántfixatja. A fenti kép Az Ot 1932. április 5-i számában jelent meg. A LÉVAI JÁRÁS MUNKÁSMOZGALMÁNAK megsárgult levéltári anyagában gyakran találkozni Sáró község nevével. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom utáni években az ottani Frankli-birtok cselédei nem egy ízben bebizonyították, hogy hozzájuk is eljutottak a haladó szellemi áramlatok. Sőt az egész környéken itt találtak a legélénkebb visszhangra. A sárói kommunisták a mezőgazdasági munkások megmozdulásainak nemcsak megbízható résztvevői voltak ezen a vidéken, hanem követeléseikért következetesen kiálló, bátor harcosok is. A régi események élő szemtanúinak, résztvevőinek visszaemlékezéseit kutatva jutottam el a legilletékesebbhez, Adamcsek János régi sztrájkvezérhez. A hetvenéves János bácsit a község új negyedében épült modern házának szőlőlugasos kertjében találom. Nyugdíjas már, csak itthon dolgozgat a ház körül. Amikor megtudta, mi járatban vagyok, szívesen tessékel be a hűvös verandára. Nagyszerű emlékezete, szellemi és fizikai frissesége szinte meglepő, pedig sok mindenen ment át életében. TIZENEGYEN VOLTAK TESTVÉREK. A béresgyerekek nyomorúságos osztályrészeként már nyolcéves korában napszámba járt. S még örült a napi harminc fillérnek is. Későbbi éveiről, amikor már öntudata ébredezett, így emlékezik: — Tizenöt éves koromban elmentem négy évre rézművesinasnak. Ott voltam három évig. A főnököm egyszer úgy megvert, de még máig sem tudom miért, hogy két hónapig hordtam testemen a jelét. Ekkor elhatároztam, hogy ott hagyom ... Ez a verés sorsdöntő volt életében. Nem lett belőle iparos ember, de megérlelődött benne az igazságtalanság, a kizsákmányolás iránti gyűlölet, amely ellen aztán mindvégig küzdött. Végigszenvedte háromszori sérüléssel az első világháborút. Mint legtöbben, ő is sokat tud mesélni a háborús élményeiről, de legszívesebben és legbüszkébben arra az időszakra emlékezik, amely annyi fölösleges vérontás, szenvedés után az igazságért folytatott harcé volt. — Ötvenhét család közül sikerült huszonhatot megszerveznem, de tovább szaporodtunk, úgy hogy az 1921-es sztrájk kirobbanásáig az iparosok és a gazdák kivételével mindenki szervezett volt. Még egy iparost is meggyőztem, hogy lépjen be a kommunista pártba. Verebélyről Infner elvtárs több ízben volt nálunk, az ő útmutatásai alapján dolgoztunk ... — Ezek szerint megvolt minden lehetőség arra, hogy a sárói mezőgazdasági munkások eredményesen harcoljanak — szakítottam félbe János bácsi beszédét. Infner elvtárssal megbeszéltük követeléseinket és egy napon beadtuk Frankli földbirtokosnak, aki erről természetesen hallani sem akart. Ekkor úgy döntöttünk, hogy leállunk a munkával, és addig nem dolgozunk, amíg nem teljesítik követeléseinket. Ezek pedig a következők voltak: csizmapénz, só, tej és túlóradíjazás. Két nap múlva összeszedtek bennünket vezetőket és elvittek Lévára. Ott voltunk nyolc napi? bezárva. Közben itthon eevezkedAdamcsek János. (A szerző felvétele) tek a földbirtokossal. Kint volt Infner elvtárs is, de nem sikerült megegyezni. Erre bekövetkezett az állatok etetésének beszüntetése. Minket Léván naponta értesítettek az otthon történtekről, és küldtük az utasításokat, hogy mit tegyenek. Az egy napi „nem etetés" megtörte a földbirtokost és eleget tett követeléseinknek, minket pedig haza engedtek. A börtönben töltött időt azonban levonták fizetésünkből. JÁNOS BÁCSI ELÉGEDETTEN MOSOLYOG. Látszik rajta, hogy jólesik a régi emlékek felidézése. S mikor látja rajtam, hogy megelégedéssel veszem tudomásul a sztrájk eredményét, nevetve folytatja: — Aztán eljött augusztus elsején a felmondás ideje. Nekem is fölmondták, de nem hívtak be az irodába, hanem elküldték a fölmondást az ispánnal az istállóba. Azt mondtam az ispánnak: engem nem az istállóban fogadtak fel cselédnek, ha akarnak valamit, hívjanak az irodába! De nem hívtak. Elküldték a fölmondást ajánlott levélben s még húsz fillért fizetnem is kellett érte. Így kezdtem aztán vándorolni, cselédként egyik helyről a másikra... Kérdezték, hová való vagyok, ha mondtam, hogy sárói, nem foagdtak fel. Féltek a sárói cselédektől... Pedig a sárói cselédek semmi mást nem akartak, csak a nekik járó bérüket követelték, meg merték mondani az igazságot és összefogásuk, harcuk nem egy esetben eredményt hozott. ÉS EBBEN NEM KIS SZEREPE VOLT annak, hogy olyan kommunisták voltak közöttük, mint Adamcsek János bácsi és még sokan mások. SÁNDOR KÁROLY Féltek a sárói cselédektől