Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-14 / 131. szám, szombat

Alberto Jacometii: A E D E S A N Y r A M A

nyám, Most amikor itt ülök az üres papírlap előtt nem tudom még hogy tudok-e róla írni, s főleg, hogy jól teszem-e, ho írok rólo. Több mint két hónap óta kérdezgetem ezt magamtól, november közepe óto, amikor szörnyű halálküzdelem láttán felébredt bennem a gondolat: „a szíve az, ami nem akar megállni." Nem akart megállni a szíve, elakadt egy-egy hosszúnak tűnő pillanatra, mór mindnyájan ozt gondoltuk: „most vége", aztán újra feldobogott o szív és a haldokló új küzdelembe kezdett. Több, mint három napig húzódott. Azóta kérdezem magamtól, hogy jól teszem-e, ha írok rólo, vogy nem lenne-e helyesebb eltemetnem a szívem mélyére, mint valami hús-vér emlékmű aló, hogy senki se lássa, ne zavorja, s mikor legjobban szenvedek a kétségbeeséstől, az elviselhetetlen magányosságtól, szívemhez fordulok majd, megnyitom és ott találom anyámat érintetlenül, és csak az enyém lesz, senki másé. Lehet, hogy ez önzés. Egykor úgy hitték, hogy az elhunytak hamvai éltető táplálékul szolgálhatnak az élők számára, s hős szelleme és ereje megfelelő engesztelő szertartásokkal átköltöztethető a nemzetségbe, hogy az megacélozódjék. Anyám nem volt hős, asszony volt, egyszerű mint a víz és a kenyér, asszony, amilyen mil|ió él és milliárd élt a földön, de hát nem éppen ez indokolja, hogy megörökítsem — ha sikerül — a vonásait? Anyám „egy anya" volt, semmi több, de hát olyan könnyú anyának, oz anyának lenni? A

nyám vagy hatvanhét évvel ezelőtt ment férjhez, vagy talán még régebben. Hogy azelőtt mi volt, arról keveset tudok, szinte semmit. Négy elemit végzett Trecátéban, serdülő korában kijárt a szérűre a vándor regősöket hallgatni. Abban oz időben, 1850-80 felé még voltok néhányon. Öregemberek voltak, tetvesek, bozontos, hosszú őszes szakálluk volt és vadállatszagot árasztottak, odúszagot, amely hullámbarázdaként húzódott utánuk és ingerelte a kutyák orrát meg a csendőrökét. A szőrbozont közepén, bagótól fekete nagy szájuk úgy működött, mint valami szökőkút, foltos zekéjük vállravetve, elnyűtt cipőjük nyakbaakasztva, kezükben mogyoróvesszó, vagy görcsös somfabot. És királyi léptek. Mikor erről beszélt anyámnak még ennyi év után is csillogott a szeme. Leültek a szérűn egy tiszta kőre és fürkészve körülnéztek. A nap lemenőben volt, akkor tértek meg a fehér ökrök a földekről. A szérűt megfoghatatlan vörös-arany takaró borította. A százados nyárfák között verébrajok gyülekeztek, o férfi körül gyerekcsapat hancúrozott, a verebeknél is lármásabban. A vándor levette zsíros kalapját gondozatlan^ hosszú fürtjeiről és anélkül, hogy bárkire nézne, megszólalt: „Egy tányér levest". Nem volt ez parancs, és nem volt könyörgés sem, a gyermekcsapaton remegés futott végig, de senki sem tudta volna megmondani, kinél kezdődött. Felbukkant egy asszony a gőzölgő fazékkal. Az öreg köszönet nélkül o térdei közé vette az edényt és csurig mert kanalát fogához koccintva, mohón nyelte az ételt. E

gyetlen dal, egyetlen történet nem volt a sajátja. A béresek és asszonyaik, térdeik között o legkisebbekkel, körülülték, senki sem maradt ki és emlékek, vélemények, jósolgatósok röpködtek egyiktől a másikig. — Ez meséli a Veronai Lókötőt, három éve volt itt. Most jön harmadszor, vak o félszemére, látjátok? Rögtön felismertem. Mikor a regős hozzákezdett, a verebek aludni tértek. Anyám ott volt közöttük, csendes kislány, okit bizonyos dolgok mélyen megrendítettek. Régi, francia lavaghistóriák voltak, amelyek ki tudja, mi módon, századról századra fennmaradtak szülőföldem parasztjai között. Ismeretlen távoli eredetű történetek a Balsorsú Guerinről, Fioravantiról, Rizieri és a szomorú szép Desolina, Genoveva és a Sárkány, Rómeó és Júlia, nyers középkori széphistóriák, amelyek megbújtak és újjászülettek a parasztkunyhókban, az első drámai próbálkozások. A mostohaanya: Mit ettél az este, fiam, én fiacskám, Mit ettél oz este, nemes jó vitéz? A mostohafiú: Ecetes angolnát, onyám, jó anyácskám. Ecetes angolnát, mert szivem oly nehéz. A

rizsföldek mentén születtek ezek o strófák, búsak voltak és drágák, mint egy sóhaj, falusi csetepaték, gúnyversek és hősköltemények, valóságos hősköltemények tájszólásban, avítt nyomorú eposzai egy rejtett titkos életnek, omely öröktől fogva ott pislákolt a mezők ölén, és amelyek senki sem látott soha: a Pá völgye béreseinek eposza. Eposz, amelynek nem volt Homérosza, és ez nagyon sajnálatos. És az én serdülőlány anyám ott itta szomjasan a füstös szájokból csörgedező szó-patakot, amely friss volt és élénk, mint a csorba kövekről aláhulló tavaszi forrásvíz. Mindig orra gondoltam, hogy lelke a legmegfelelőbb táplálékot találta ezekben a színes történetekben, amelyeket a regősök éveken keresztül hordoztak magukban, újra meg újra javítottak rajtuk, szövögettek, csiszoltak és toldozgattak, élettel töltötték tele, így hát anyám ezekben az egyszerű mesemondókban igazi tanítókra talált. A négy elemit végezte el, ismétlem megtanult számolni és írni, de hogyan írt az én anyám, hogyan mesélt és mindennekelőtt hogyan olvasott! M

i, a rokongyerekekkel, mindnyáján elbűvölten csodáltuk zengzetes beszédét, ahogy csengő, sima hongon ismételte évtizedek távolságából, ugyanazokat a mondatokat, azonos hongsúllyal és lelkesedéssel, ugyanazokat a szavakat, mintha csak gyöngysorba fűzné, vagy élénkszínű moziképbe illesztené őket pontosan, mindegyiket o maga helyére. És gyerekként, idősebb korban és felnőttként is „mesélj mama", kértük egyre, és a kérésre a régi-régi mesék felbukkantak emlékezetében egyik a másik után, Ő meg szabódott, legyintett, szemérmesen visszahúzódott akkor is: „Nem emlékszem már", „Hogy képzelitek, hogy még emlékszem?" Mi meg makacskodtunk, visszavágytuk gyermekkorunkat és ő, maga is megfiatalodva, végül is engedett. A mese kibomlott, áradt, törés nélkül, ragyogó, új volt és mégis olyan öreg. Ó, azok a visszafojtott könnyek, és a már megőszült, vagy tarkoponyájú férfiak elérzékenyülése! Ô, az a mi sírásunk, amelyet gyakran nem tudtunk már megfékezni, és amelytől neki fátyolos lett megtört a hangja, és nekem, kisgyereknek, szorongással és felindulással telt meg a lelkem! A könyv „A szív" volt, vogy a „Börtönévem", Felemelte könnyebben úszó szemét, rámnézett, becsukta a könyvet és kedvetlenül mondta: „Mára elég, holnap folytatjuk". - Jaj, ne mama! Folytasd, könyörgöm! Megsimogatta a hajamat: - Látod, hogy sírsz? Nem tesz jót neked — mosolygott - még én is sírok. Megpróbáltam elfojtani a sírást, a könnycseppeken keresztül messzinek, nagyon messzinek láttam az alakját. - Már nem sírok, látod, már nem is sírok, folytasd, kérlek, csak két-három oldalt. Nagy József rajza Legtöbbször engedett. A két-három oldalból többnyire tíz is lett, a részemről heves, részéről megfontolt és talán kegyes alkudozás során, miközben legszívesebben ököllel vertem volna a fejem, hogy ellenállhassak érzelmeim fojtogató áradásának. Szinte mindig avval végződött, hogy egymás karjaiban kötöttünk ki és nagy igyekezettel szárogattuk egymás könnyeit. Mindezt a regősöktől tanulta. SZÉKELY SÁNDOR fordítása, (Részlet a budapesti Európa kiadásában megjelenő Édesanyám című önéletrajzi műből.) TOSCA ÉS AIDA - MAGYAR KARMESTERREL 1966. V. 14. 13 A Magyar Népköztársaság művészének, a szegedi színház igazgató karmesterének bratislavai vendégszereplése jelentős esemény a szlovák—magyar kulturális kapcsolatok fejlődésében. Vaszy Viktor lelkes propagálója e kapcsolatoknak és ennek a jegyében számos szlovák zeneszerző alkotása elevenedett meg karmesteri pálcája nyomán. Többek között E. Suchoň és J. Cikker zeneszerzők kiváló alkotásait tette ismertté a magyar közönség előtt. Tibor Frešo, a bratislavai opera vezetőjének érdeme, hogy sor került erre a dirigenscserére. Tibor Frešo május első felében egyébként a szegedi Nemzeti Színházban Mozart Varázsfuvoláját és Verdi Aida című művét vezényli. A magyar művész vendégszereplésére a napokban került sor. A nemzetközi kvalitásokkal rendelkező Vaszy Viktor mindkét előadása dinamikus volt. A következetes és céltudatos drámai felépítés és a drámai csomópontok izzása jellemzi Vaszy karmesteri egyéniségét. Mindkét előadást az operaház kiváló szólistái tolmácsolták. A Toscában BohuS Hanák erőteljes baritonját hallhattuk, s vendégként szerepelt Andrej Kuchársky, akí olasz nyelven énekelte szerepét. Stefánia Hulmanová a címszerepben aratott sikert. Az Aida főszereplői: M. Cesányová-Sedláfová, f. fa kubek és Gefza Zelenay egyaránt művészi élményt nyújtottak. A közönség meleg ünneplésben részesítette a kiváló karmestert és az előadások szólistáit. I. G O D I N NÉHÁNY KIEMELKEDŐ MÖ A CANNES-I FILMFESZTIVÁLON Eddig sok középszerű ős csak néhány kiemelkedő mű került bemutatásra. A május 5-én kezdődött idei filmfesztiválra mégis a magas professzionális színvonal jellemző mind rendezői, mind színészi szempontbői. Egyelőre még korai lenne bármiféle művészi ranglétrát fölállítani vagy jóslásokba bocsátkozni a fő díjak elosztását illetően, annyi azonban már most bizonyos, az eddig bemutatott filmek élén a Falstaff áll. Ezt a filmet Spanyolország küldte a versenybe és az elismerés, amelyben részesül, a spanyol film rangját fogja gazdagítani, jóllehet a helyszíneken és mellékszereplőkön kívül a filmben csupán a finanszírozó cég képviseli Spanyolországot. Rendezője amerikai művész, színészgárdája pedig angol, olasz és francia művészekből került ki. Orsón Welles Falstaffjának nem sok köze van a Windsori víg nők-höz. Ez a Falstaff igazi tragikus shakespeare-1 hős még akkor is, ha maga Shakespeare így sohasem írta meg. Orsón Welles azt mondja, már vagy 15 éve dédelgeti magában a film gondolatát. A forgatókönyvben a Windsori nőkön kívül három királydrámát használt fel, a II. Richárdot, a IV. Henriket és az V. Henriket. A király-drámákból komponált történet teremtő kezében barbár éposszá válik, amely hol harsogóan közönséges, hol tragikusan emelkedett, de minden részében egyaránt szép. Nehéz lenne megmondani, hogy ennek a grandiózus filmnek ki a fő alkotója, Orsón Welles, a rendező, vagy Orsón Welles, a főszereplő. Egészen más műfajt képvisel a Brancaleon hadserege című olasz film, amely a középkori lovag-regények paródiája. Ebben a történelmi komédiában, ahol egymással összefüggő, mégis különálló epizódok sorakoznak egymás után, gyakran találkozunk nyers helyzethumorral. Egy meglepő tehetségű fiatalember, a francia filmgyártás új fenegyereke, Claude Lelouch készítette az Egy férfi egy nö című filmet. A most 30 éves fiatalember 13 éves kora ota több száz rövidebb és hosszabb filmet készített. Tulajdonképpen ebben a filmjében is sok vonás jelzi a hajdani amatőrt, aki olyan szabadon válogatja eszközeit. Rögtönzött dialógusok, riportszerűen megformált képsorok és akadémikus tökéletességű jelenetek váltják egymást egy bátran banális história keretében, amelynek naivitása azonban nem ostobaságból ered, hanem egy rokonszenvesen humánus, a köznapok szépségét kereső szemléletből. A Szervusz, én vagyok című szovjet—örmény, film a szovjet atomfizikusok érzelmi életét, emberi kapcsolatát vizsgálja rokonszenves őszinteséggel, ám túlságosan vontatottan. A mai angol vígjátékot Lewis Gilbert: Alfi című alkotása képviseli a fesztiválon. Egy fiatal londoni munkakerülő történetét mutatja be a film első felében igen szellemes hangvétellel, de a második felében átvált a moralizáló hangra, ami ebben a műfajban nem szerencsés. A nyugatnémet gazdasági csodában fejlődő szereim] kapcsolatokat ábrázolja az„Az" című filmben Schamoni rendező. Lényegében nem új kérdést vet fel, s az erkölcsi tanulság sem felfedező eréjű. A kérdés: mi legyen az életbe kopogtató gyermekkel? — Schamoni szívesen hivatkozik Miloš Formanra, de úgy tűnik, igen egyoldalúan veszi Formán művészetét. Komoly problémát vet fel a nagy lengyel rendező AndrzeJ Wajda Hamvak című filmjében. A történelmi hagyományok meghamisítői ellen száll síkra, műve azonban elnyújtott, és bizonyos értelemben sematikusra sikerült. Régmúlt időket idéz a Lángoló tél című román film, amely sablonos képet fest a romániai parasztlázadásról. Alain Resnais új műve A háborúnak vége nem a fesztiválpalotában, hanem — versenyen kívül — a város egyik mozijában került az érdeklődők elé. A rendező ugyanis ismét kihívta maga ellen a reakció tiltakozását és Spanyolország elütötte a fesztivált attól, hogy egy igazi remekművet tűzhessen műsorára. Mint mindig, ezAz Apáca. Kivett* fit—tűnek egyik jelenete. úttal is a jelenkori francia irodalom egyik kiválósága írta Resnais filmjének forgatókönyvét. forge Semprun nevét a Nagy utazás című műve tette nálunk ls méltán ismertté. Semprun forradalmár és ezt ebben a filmjében sem tagadja. A háborúnak vége egy hivatásos forradalmár három napjának története 1965 húsvétján. Ez a film a jelenkor forradalmárait ábrázolja a maguk vitáival és ellentmondásaival, akik csaknem 30 évvel a polgárháború után, egy stabilizálódott fasiszta rendszer ellen folytatják harcukat. A háborúnak vége, az egykori emigránsok közül egyre többen térnek haza, az európai turisták ezrei keresik fel a sokfelé már bocsánatot nyert Franco-rezsim országát. A film mégis arról szól, hogy a harc még nem ért véget... Ugyancsak versenyen kívül került sor a fesztivál első napjaiban faques Rivete: Az apáca clrnű filmjének bemutatására. A közönség rendkívüli várakozással tekintett a film bemutatója elé, már csak azért is, mert a francia tájékoztatási miniszter rendelkezésére a cenzúra a filmet mind külföldi, mind belföldi bemutatásra alkalmatlannak minősítette, mondván, hogy sérti a katolikus hívők érzékenységét. Rivette, aki néhány évvel ezelőtt az új hullám egyik szellemi vezére volt, ez alkalommal igen szabályos, szinte akadémikus precizitású színes és szélesvásznú regényfeldolgozást nyújt. A két őra 20 perces, igen terjedelmes film számos jelenete nem egyéb megfilmesített színpadi dialógusnál. Kétségtelenül tisztességes szándékú mű, amely gondolatilag következetesen harcol a lelkiismereti szabadság jogaiért és érzékletesen formálja meg az akarata ellenére apácának kényszerített Suzanne Símonin históriájában az elnyomás és megalázás, a lélek mégrablásának különböző formáit. De a mű nem emelkedik az átlagon felüli nagy alkotások sorába. A fesztivál versenyen kívüli akciói közül talán a kritika hete a legjelentősebb, amely Evald Schorm: Minden nap kell bátorság című filmjének bemutatásával vette kezdetét. Nagy csalódást keltett a fesztiválon A kisqsszony című francia—angol koprodukciós film, melyet a közönség nagy érdeklődéssel várt, végül azonban tiszteletlenül kifütyülte. Jóhangzású nevek szerepelnek a filmben (Tony Richardson a rendezője), a hihetetlenül édeskés történet naivitása azonban megbotránkoztatta a közönséget. Több Jót Mario Camus spanyol rendező Tüzes szélben című filmjéről sem mondhatunk. Viszont kedvezően fogadta a közönség P. Procházka Számok című rövid filmjét. —ni—