Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-14 / 131. szám, szombat

A CSKP 45 ÉVE M és a csehszlovákiai magyar kommunisták 1966. V. 14. C

sehszlovákia Kommunista Pártjának megalakulását és tevékenységének pegyvenöt esztendejét különböző szempontokból értékelhetjük. Mindenekelőtt, természetesen abból a legjelentősebb szempontból, amely nem egyéb, mint hazánk munkásosztályának és szocialista forradalmának történelmi szerepe. Azonban olyan további kérdéseket is vizsgálat tárgyává tehetünk, amelyek mindegyikének megvan a maga helye a párt és a mozgalom, a szocialista forradalom előkészítése és megvalósítása történetében. Az utóbbi időben például nagyobb figyelmet kezdünk fordítani az értei-, miség szerepére a mozgalomban, míg egyes problémákkal (parasztkérdés, ifjúsági mozgalom, a mezőgazdasági munkások osztályharcai, a munkanélküliek mozgalma) már régebben is foglalkoztunk. Olyan nemzetiségi államban, amilyen 1918-ban a Csehszlovák Köztársaság volt, s amelyben a forradalmi mozgalom is szükségszerűen tarka nemzetiségi összetételű, fontos és egyúttal érdekes kérdések egyike a párt nemzetiségi problematikája, mégpedig mindjárt két szempontból: egyrészt, hogy a párt miképpen oldja meg a nemzetiségi kérdést, másrészt, hogy milyen mértékben veszik kl részüket a párt munkájából és a mozgalomból az egyes nemzetiségek tagjai. Ez alkalommal és ezen a helyen a második kérdés elsőrendű fontosságú, konkréten: mit jelentettek a mozgalomban és a pártban a magyar kommunisták. Nem állíthatjuk, hogy a történetírás mind ez ideig semminő választ nem adott volna erre a kérdésre. Azokban a munkákban, amelyek a szlovákiai kommunista mozgalommal foglalkoznak, hacsak nem vala-; mely szűk, szakproblémát taglalnak, megleljük a magyar kommunisták munkájának pozitív értékelését is. Ugyanakkor más kérdés, hogy a magyar kommunisták csupán bizonyos időszakokban és tevékenységük egyes területein részesültek ilyen figyelemben. így példának okáért ismerjük a magyar kommunisták szerepét a párt keletkezése során, a különféle szociális harcokban (kiváltképpen a mezőgazdasági munkások sztrájkmozgalmaiban), ismeri Jük Major Istvánt, Steiner Gábort, Mező és Nagy elvtársat, az első kettőt, mondjuk, Inkább mint az akkori idők szlovákiai kommunista mozgalma képviselőit. Másrészt viszont történetírásunk nem foglalkozott megfelelő mértékben azzal az időszakkal, amikor a magyar nemzeti-, ségű polgárok, s köztük, mindenekelőtt a kommunisták a háborút követő években szenvendtek magyar nemzetiségükért, ami mélyen sértette nemzetközi érzésüket. / I

gy tehát épp ma, amikor negyvenöt esztendővel előtti eseményekre em-. lékezünk, illik idéznünk a mozgalom magyar részének együtti működését is a CSKP megalakításában. A forradalmi mozgalom további vonala felderítésé-, nek folyamatában ugyanis éppen a mozgalom magyar tagjai foglaltak el kifejezetten progresszív álláspontot. A történelmi kérdést: „Hogyan tovább?" határozottan és kompromisszum , mok nélkül, a forradalmi proletariátus érdekeinek megfelelően tudták megoldani. Látták a Szociáldemokrata Párttól való különválás elkerülhetetlenségét, amelynek a reformizmus és konformizmus akcióprogramjává és mindennapi politikai gyakorlatává vált. Megértették a burzsoá Csehszlovák Köztársaság átalakulásának elkerülhetetlenségét, és tisztában voltak a Kommunista Internacionálé feltételeivel is. A magyar tagozat a lubochfta-l kongreszszuson aktívan ki vette részét a vitából és a végkövetkeztetések megszövegezéséből is. Az ezt követő Időkben, amelyek távolról sem voltak könynyűek, a magyar kommunisták és a magyar proletárok konkrét munkával és forradalmi lelkesedéssel rótták le becsületes adójukat a mozgalomban. Sztrájkokat és egyéb szociális és politikai harcokat szerveztek. S gyakran állt elő olyan helyzet, hogy a nagybirtokok és üzemek alkalmazottai, a sztrájkok és tüntetések részve-. vői szlovákok és magyarok voltak. Ilyenkor aztán a nacionalista nyomás legkülönbözőbb kombinációi jutottak szóhoz, amelyeket azért csempésztek be a mozgalomba, hogy megbontsák annak egységét és a közös fellépést. Megállapíthatjuk, hogy az öntudatos magyar proletárok itt is szembe tudtak szállni azzal, amivel szemben az emberek többsége távolról sem egészen immúnis — visszautasította* a nacionalista kábítószert, amelynek tartós élvezete megbénítja a mozjgalom és a társadalom szervezetét, s amelyet oly gyakran kínálnak fel az őszinte, önzetlen hazafiság és a jogos nemzeti büszkeség csomagolásában. S nem egyszer állt elő ilyen helyzet: a magyar szegénység képviselői, Steiner, Major, Mező elvtársak politikai munkájukban épp a magyar burzsoázia képviselőivel szálltak szembe a sajtóban, a választási küzdelmek során, a parlamentben és a nyilvános gyűléseken. A magyar proletárok nap mint nap szem-i befordultak a magyar nagybirtokosokkal és vállalkozókkal, bebizonyítva ezzel, hogy a problémákat internacionalista osztályszempontból nézik. U

gyanakkor 'azonban le jtell szögeznünk, hogy merőben helytelen lenne, ha nem reális, tudomány-s talan és végeredményben élettelen álláspontot foglalnánk el azt hirdetve, hogy bármely nemzetiség eleve elrendeltetett az internacionális érzésre, valamint arra, hogy megértse minden történelmi korszak proble-. matikáját s az adott korszakban meglelje a maga helyét. Az internacionális gondolkozás és tett számos tényezőtől függ, egyebek között az emberek szociális helyzetétől, pontosabban attól, hogy milyen szociális réteghez vagy osztályhoz tartoznak, politikai és élettapasztalataiktól, azon cél jellegétől, amelyet valamely osztály politikai munkájával el akar érni és végül az ésszerű politikai számítástól is. Az adott esetben a burzsoá Csehszlovák Köztársaság magyar szegénysége — a sok tízezer nyomorban sínylődő mezőgazdasági dolgozó, aki akkortájt mindenekelőtt szociális elnyomatását érezte elviselhetetlennek, — élete kedvező fordulatát nem az Eszterházyval, Jarossal és Szüllővel való együttműködéstől várta. S ezek a tömegek nem ls Horthy Magyarországában látták a világ jobb berendezéséről alkotott elképzeléseik megvalósulását és édeskeveset törődtek a szentistváni koronával. Másrészt viszont nem voltak ili lúzióik a Csehszlovák Köztársaság jellegét Illetően sem, s éppen ezért volt állásfoglalásuk oly határozott és tétovázás nélküli a párt megalapítása és az éles osztályharc során. A rendszer radikális megváltoztatásának ezen az útján fokozatosan találkoztak a többi nem-, zetlség kommunistáival, mindenekelőtt, természetesen, a szlovák kommunistákkal. S kitartottak mellettük akkor is, amikor már nem a szocialista forradalomról, hanem a Csehszlovák Köztársaság megvédéséről volt szó. Elhatárolták magukat azoktól az irredenta erőktől, amelyek a Csehszlovák Köztársaság kritikus pillanatait erejükkel és támadásaikkal még kritikusabbá tették. így példának okáért már 1936 júliusában, Szlovákia Kommunista Pártja vezető funkcionáriusainak munkaértekezletén a magyar mezőgazdasági munkások nevében felszólalt komáromi képviselőjük, akinek nevét a történelem fel sem jegyezte: „Ügy — mondotta — ahogy a mezőqazdaságl munkások harcolnak a nagyobb karéj kenyérért, harcolni fognak a fasizmus vereségéért ls a Duna mindkét oldalán. Ezt parancsolja osztályom érdeke." A párt VII. kongresszusán 1946-ban Steiner (íábor valamennyi magyar kommunista nevében kijelentette: „Nem akarjuk, hogy a magyar nép a fasiszta barbárság korbácsa alá kerüljön. Ezért Szlovákiából egyetlen falut sem adunk át a Horthy-fasizmusnak." Nem állt hatalmában azonban sem Steiner Gábornak, sem a párt VII. kongresszusának, sem pedig Csehszlovákia Kommunista Pártjának, hogy letérítse a történelmi fejlődést arról áz útról, amelyen már elragadták a nemzetközi fasizmus, az agresszió, a nacionalizmus és az irredentizmus erői. M

ikor 1945-ben München előtti határai keretében felújult a Csehszlovák Köztársaság, nem volt sem könnyű, sem lehetséges felújítani a két nemzet és a több nemzetiség együttélését. Esztendők vihara száguldott el felettük, sorsuk egymásétól eltérően alakult, más élményeik völtak, más tapasztalatokat szereztek. Ebben az időszakban az ember megszűnt hinni az emberben, és úgy látszott, hogy a világon mindörökké úrrá lett a gonoszság, a bosszú, a rosszakarat, a szadizmus és a gyávaság. A háború utáni, sebek kínozta világban számos országban fontos, majd döntő erővé vált a kommunista párt. Radikális változáson esett át nemcsak erőhatalmi helyzete, hanem érthetően munkája egész rendszere is; a volt harcosokból, partizánokból, tüntetőkből és üldözöttekből építők, igazgatók, miniszterek és nemzeti bizottsági elnökök lettek — mindenekfölött pozitív és konstruktív erő, amely előtt az új társadalom felépítése bonyolult problémáinak komplexuma állt és várt megoldásra. E feladatok közé tartozott a régi társadalmi rend felszámolása és az új állam függetlenségének és egységének megőrzése. S éppen Itt, e feladat megoldása során, a német és magyar kérdés határozott megoldásának realizálása idején került összeütközésbe a politikai gyakorlat a marxizmus és a humanizmus elveivel. Ez a korszak azon magyar kommunisták és antifasiszták vállára, akik aktívan készültek hasznosítani képességeiket és politikai tapasztalataikat, nagyobb terhet rakott, mint amilyet ember elviselni képes — a magyar irredentizmus és fasizmus vádját. Nem egy sértést kellett szótlanul elviselniük, erkölcsileg és anyagilag egyaránt kárt szenvedtek. Sokan elkeseredtek közülük és sokáig tartott, míg a túlkapások és a hibák fokozatos helyrehozatalával újra beleélték magukat környezetükbe s meglelték a lehetőségeket önmaguk érvényesítésére s az új, jobb világról alkotott álmaik megvalósítására. Egyetlen álom sem valósul meg maradéktalanul. Nem lehetett és nem lehet megvalósítani maradéktalanul az egész kommunista mozgalom klasszikus elképzelését sem az embernek minden szociális és nacionális problémától való gyors megszabadításáról. Már csak azért sem, mert az elképzelést gyakran más emberek öntik konkrét tormába, mint akik megálmodták. r A

m az a józanság, tárgyilagosság, szakszerűség, kritikusság és megfontoltság, amellyel új útjainkat tervezzük és megítéljük lehetőségeinket, kétségtelenül jó biztosítéka annak, hogy az elmélet és a gyakorlat, a tervek és azok megvalósítása között hovatovább mind kisebb lesz az eltérés. Valahol itt lelhető fel annak bizonyítéka is, hogy a nemzetiségi kérdésben, amely mindmáig Időszerű társadalmunkban. s amelyet általában nehezen tekinthetünk bármikor ts megoldottnak, tekintettel bonyolultságára, és szüntelenül változó formájára, ugyancsak megleljük a megoldás ésszerű útját, kizárva a felesleges öszszeütközés és keserűség felhalmozódásának kockázatát. ZDENKA HOLOTIKOVA a történelemtudományok kandidátusa GYURCSÓ ISTVÁN: Számvetés Számot vetünk, néha kell a számvetés. Évek fordulóin is számot vetünk. Gondbozótok között ésszel, szívvel, okos figyelemmel, lám, utat törünk. Nem vékával, csak összetett marékkal mérjük a hasznot, de úgy szép az öröm ha nem szórjuk szét a szélnek potyára a bőség kosarából mindazt a jót, mit ügyes forgatással a szerszámok serege termelt: itt Komárom hajót, ott Kunčice acélt, Ostrava szenet, vasat Rozsnyó, fényt a turbinák, és ki ismeri meg majd évek múlva Kassa környékén Kelet Szlovákiát?!! Krónikát írni, dalt szőni most, rajta! Elvtársaim, gyorsan, az idő repül. A futó évek nyomát őrizze vers, a házfalakra piros cserép kerül. Szarufák éneke messze hallatszik, állítják sorban a kapuk oszlopát, de ki énekli meg, ugyan ki majd, a répaszedő lányok szép, barna haját, a fejőnők kezét: áldott szorgalom. Dalold el, hegedű, négyhúrú szerszám, pengesd, cimbalom, hogy emberek élnek minden mögött, mi néha szürke tervszám. Nem csordul még bőség, de amink van, az a miénk, senki el nem veheti! És megszaporodik bennünk az élet, bőségre érik annak, aki élteti. TÓTH ELEMÉR

: Kiáltás Hahó, hahó! Nézd, itt vagyok. Elhoztak hosszú nappalok, érleltek tompa éjjelek. Pacsirtahangú énekek legyezték vándor szívemet. Most itt vagyok. Elég neked? Mint bolond, bolygó óriás keringtem eddig, semmi más dolgot nem láttam. Voltam én, mint sokan mások, értelmén nem gondolkodtam semminek. Ettem a puha kenyeret, s ittam rá jószagú tejet, éltem a puszta jelenen, a húsra vágyó szerelem tüzelte csak a véremet. Most itt vagyok. Elég neked? Kiszakadt belőlem a múlt, tisztító lángjaimba fűlt. A munka lett a kenyerem, nem kell már pénzért szerelem, legyűrtem régi énemet, lett célom, és a véremet új vágyak tüze kergeti. Ahol csak kell segíteni, kész vagyok: van bennem erő, hatalmas lángot lövellő, a munkám lett a szerelem s jó szagú életkenyerem. Hahó, hahó! Nézd, itt vagyok. Elhoztak tüzes nappalok, érleltek hosszú éjjelek. Pacsirtahangú énekek szőtték tele az életem s jövőt vigyázó énekem. VERES JÁNOS: Hazám Egyedül voltam sok-sok évig, most ember-karok ölelnek át. Piros tűz ég, a zord ridegség elhullajtotta méregfogát. Hogy megmaradtam s állni bírtam, míg bölény-idők döntögettek, jó menlevél. Im megmaradtunk némán is — álló embereknek. Ez a föld már az én világom, ágyam s bölcsőm lett hegye, rétje; virága, ege vípan szólít, s értem születik a törvénye.