Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-16 / 104. szám, szombat

jfc falvakban, melyeken keresztülhaladtunk, egy különös dolog ragadta meg a figyelmemet: r 'fa' különféle színű és nagyságú kutyákat láttunk, • de egyiknek sem volt farka. — Régi szokás, — mondtam a kíséretemben levő tanítónak, - hogy a falusiak levágják a kutyák fülét, megsózzák, meg borsózzák, aztán megetetik velük, tiogy „mérgesebbek" legyenek. De sohasem hallottam, bogy a farkukat is levágták volna. — Lehet, hogy ez ilyen fajta, - válaszolt a tanító. A következő faluban mindjárt meg is kérdeztük egy Idős bácsitól, aki vendégül látott bennünket: — Tulajdonképpen miért nincs ezekben a falvakban a kutyáknak farka? Talán oz valami különös farkatlan kutyafaj? Az öreg elmosolyodott: — Hát ennek megvan a maga története. Ha nem untatom vele, el is mondhatom. És mesélni kezdett: Egyszer a kerületi főnök a következő parancsot küldte nekünk: „A falu köteles minden évben harminc vaddisznót kiirtani!" Amikor ezt meghallottuk, roppantul elcsodálkoztunk. — Te ügyes ember vagy, — mondták nekem a többiek, — kiismered magad az efféle dolgokban. Menj a kerületi főnökhöz és magyarázd meg neki a helyzetet... El is mentem. — Nagyságos uram, — mondom neki, — tizennégy évig katonáskodtam ... Voltam az arábiai íronton is, voltam a Dardanellákban is, sőt a Kaukázusban is ... — Feltartasz a munkámban — vágott a szavamba a főnök. — Megtetted hazafias kötelességedet, talán jutalmat vársz? ... — Bocsáss meg, nagyságos uram, de most más ügyben jöttem ... Aztán megkezdődött a szabadságharc és önkéntesnek jelentkeztem. összehívtam fiatal barátaimat és a hegyekbe mentünk ... Felsőbb helyről akkora papírt nyomtak a kezembe, mint a lepedő, melyen az állott, hogy frontharcos csapatom parancsnokává neveztek ki. .. — Ne fecsegj itt összevissza! Késlelteted o fontos államügyek intézését! Mondd el gyorsan, tulajdonképpen mit akarsz! — Hála Allahnak, hogy győzelemhez segí- ÉT ~ tett... Győztünk! - folytattam nyugodtan. Visszatértem a falumba, golyóktól, srapneltől átlyuggatva, kardvágásokkal telehintve ... A főnök türelmetlenül a szavamba vágott: — És most a hazádnak tett szolgálatodért valami pénzbeli segélyt akarsz kicsikarni, mi? Nem szégyelled magad? Nem látod, milyen nyomorult helyzetben van ez a szerencsétlen ország? — Már hogyne látnám, uram! — válaszoltam. — Látok én más dolgokat is ... Például a múlt héten a végrehajtó lefoglalta a vörös ökrömet... No, hogy szavamat ne felejtsem... Hála Allahnak, az államtól megkaptam mindent, ami nekem járt. Van piros szalagon függő kitüntetésem is ... Van pecsétes, aranyozott betűkkel írt díszoklevelem . .. Egyszer ám egy tanító jött a falunkba. Hát úgy beszélgetés közben szóba hoztam a kalandjaimat. Hosszú téli estéken tövirőlhegyire elmondtam neki mindent, ő pedig feljegyezte az elbeszéléseimet. Aztán más faluba ment, Allah legyen hozzá kegyelmes... Telt-múlt az idő, egyszer hazajött a városból egy falunkbeli fiú, aki ott jár iskolába és azt mondja nekem: „Hallja-e, Csavus bácsi, magáról írtak az újságok!" ...Hát az az élelmes tanító eladta az életem történetét az újságoknak! No, hát ez volt az egyetlen eset, amikor az életemért és a beszédtehetségemért valamit adtak! De ezt a pénzt is más valaki vágta helyettem zsebre!... De én senkitől sem akarok semmit! Az állam főhadnagyi ranggal tisztelt meg. Azelőtt a nagyobb ünnepek alkalmából meghívtak a városba, hogy vegyek részt az ünnepi felvonuláson. De hát most már nagyon öreg vagyok ahhoz, hogy a katonai parádén masírozzak, tiszti egyenruhában feszengjek és felkössem a kardot. .. Különben is ... még közönséges hétköznapi bugyogóra sem telik, miből futná a tiszti egyenruhára? Hisz tudják, ki vagyok, nem akarnak engem elszomorítani és én ezzel megelégszem . .. — Ez mind nagyon szép, de valójában mit akarsz? Talán pasa akarsz lenni? Itt vagyok én, hány évig tanultam és csak tartalékos, hadnagy vagyok... — Uram, - szóltam én, - ne a mostani helyzetem szerint ítélj... Voltak idők, amikor ötszáz huszárnak és ezer gyalogosnak parancsoltam ... Egy csomó ellenséget futamítottam meg és egy rakás hitetlen generálist küldtem a pokolba! A kenyerem javát már megettem, de még egy szalmaszálat sem tennék keresztbe a tábornoki rangért és nyugdíjért. — Jó, de hót akkor mit akarsz? — Most a parasztok küldtek engem ide. Parancsot küldtél, hogy ebben az évben harminc vaddisznót kell elpusztítanunk ... Hát emiatt bátorkodtalak most zavarni . .. Merthogy rajtam kívül ebben a faluban senki sem látott vaddisznót soha. Én is csak a galíciai fronton láttam ... Volt egy hadnagyunk, Etem Beynek hívták, — Adjon Allah neki örök nyugodalmat, ha meghalt, de ha él még, tartson meg minket jó emlékezetében ... Mondhatom, hogy ez legény volt a talpán! Két ilyen kerületi főnökkel is elbánt volna, mint te vagy! Egyszer éjjel felderítő szolgálatra mentem vele. Amint megyünk, valami eltévedt golyó eltalálta a lábikrámat. Elvágódtam, mintha lekaszáltak volna. „Mi bajod, őrmester?" kérdezte Etem Bey. „Megsebesültél?" „Semmi, hadnagy úr!" mondom én. „Semmi baj!" — Úgy bizony ... Abban az időben más fából voltak faragva az emberek. Etem Bey látta, hogy lemaradok, egyszerűen a hátára vett és elvitt a német tábori kórházhoz. És ott, abban a német tábori kórházban láttam először életemben disznót! A németek szerették a disznóhúst. De én attól féltem, hogy nekem is adnak belőle, ezért inkább semmiféle húsételt nem vettem a számba ... De már sokat fecsegek, látom, hogy csak feltartóztatlak, de hát tudod: öregség, gyerekség... Szóval az a helyzet, hogy a mi falunkban rajtam kívül senki sem lótott még disznót I A kerületi főnök dühbe gurult: — Látott, nem látott, fütyülök én arra! - ordította. — Egy szót se többet! Falutok az év végéig lelő harminc vaddisznót és punktumI Legalább megismerkedtek a vaddisznókkal... — Nagyságos uram, — mondom én, - a bökkenő az, hogy sem a mi falunkban, sem a környékén nincsenek vaddisznók! Mi csak szidalmazás alkalmával használhatjuk ezt a szót, hogy „disznó". Ha valakire méghaaziz iiesin 16. AZIZ N E S I N 1916-ban született Istambulban. Már gyermekkorában sok nélkülözésen és szenvedésen ment keresztül. 1939-ben elvégezte a katonai akadémiát, mégsem választotta a jól jövedelmező katonatiszti pályát, hanem irö lett, mert nem bírta elviselni a hazájában uralkodó társadalmi rend igazságtalanságait, nem tudta közömbös szemmel nézni a szegény nép nyomorát. Tollat ragadott az elnyomott és kizsákmányolt néposztályok védelmére. Ezt azonban különös egyéni módon hajtotta végre: tréfával, vidáman, nevetéssel. Mintegy görbe tükör elé állítja az eseményeket, hogy a hibák igy felnagyítva és eltorzítva jelenjenek meg. Aztán irgalmatlan kritikával nevetségessé tesz mindent, ami helytelen, ostoba és igazságtalan. Emiatt óriási népszerűségnek örvend a széles néprétegek körében, a nemzet kedvence lett, de annál jobban gyűlölik öt a kizsákmányolók és a nép elnyomói. Nemegyszer ült bátor szókimondása miatt börtönbenI Humorisztikus elbeszéléseivel nemcsak hazájában, hanem külföldön is nagy sikereket ért el. 1956-ban és 1957-ben, kétszer egymás után, a humorisztikus irodalmi alkotások nemzetkőzi versenyén első díjat nyert és aranyéremmel tűntették ki. Válogatott elbeszéléseit eddig több mint húsz nyelvre fordították le. Irodalmi működését 1944-ben kezdte $ eddig 37 könyve jelent meg, ebből négy regény, két színmű, a többi „vidám" elbeszélés. ragszunk, akkor azt mondjuk neki „te disznó!" Ha meg valaki istenigazában megharagít, akkor ráförmedünk, hogy te „disznó-kölyke!", de a valóságos, igazi disznót nem ismerjük. A főnök felkapott egy iratcsomót az asztalról: — Ostobák! Nem megy a fejetekbe, hogy az állam gondoskodni akar rólatok? Hát ide nézz, mi mindent készített elő az állam érdeketekben! Itt van mind megírva! Tudsz olvasni? — Nem tudok ... — Hisz tiszt voltál! — Uram, ebből senkinek sem származott kára! — Hát akkor hegyezd a füled! - folytatta. - Itt világosan meg van írva, hogy: „A kukoricatermés legnagyobb ellensége a vaddisznó! A kukorica azonban hazánk legfontosabb jövedelmi forrása .., Falvainkban a kukoricatermesztés fejlesztése érdekében. .." Érted? . :>. Ez azt jelenti, hogy saját érdeketekben feltétlenül pusztítanotok kell a vaddisznókat! Talán nem tudsz törökül?... Ir-ta-ni kell a vad-disz-nó-kaaaat! ...Világos? — Világos, persze, hogy világos! Természetes, hogy irtani kell a vaddisznókat! Csak mutasd meg nekünk a dögöket, mi ki is írtjuk valamennyit! Csakhogy mi nem termesztünk kukoricát... öregapáink se termesztették! — Hát éppen azért, termesszetek ti! Lustálkodás és naplopás helyett termesszetek kukoricát! A kukoricára majd megjönnek a vaddisznók, ti pedig kiirtjátok őket. Igy aztán eleget tehettek az állami utasításnak is! — Kész örömmel megtesszük, uram! Szívesen el is ültetjük a kukoricát, éppen csak hogy nálunk nem kel ki... A mi földjeinken nem terem meg a kukorica. Hisz tudod, hogy nálunk a tél eltart hat hónapig, néha nyolcig is. A földeket hó borítja ... — Te mindennek kiforgatod az értelmét és csak ürügyet keresel, — förmedt rám a főnök. — Hát az amerikai farmerek? Az Északi sark jegén is tudnak szegfűt termelni... Lehetne tőlük tanulni, ha akarnátok! Már kezdtem kijönni a béketűrésből és kifakadtam: — Hát akkor parancsold meg azoknak, akik ezt a parancsot adták, hogy rendelkezzenek az időjárással! Rendeljék el, hogy az idén ne legyen havazás! Aztán ültethetünk kukoricát, eljönnek a vaddisznók és mi kiirtjuk őket! — Vigyázz a szavaidra! — pattant fel a főnök. - Sértegeted a hivatalos hatalom képviselőjét kötelességének teljesítése közben! Ezért a legkisebb büntetés két év! ... — Ne bosszankodj, uram .. . Hogy sérthetne meg téged ilyen jelentéktelen ember? A kutyaugatás nem hallatszik a mennyországba ... De hát minden hiába, a mi falunkban nincs vaddisznó ... — Még mindig ezt hajtogatod? Hát ki tudja jobban, van-e a környékteken vaddisznó, vagy nincs? Te, vagy azok, akik ezt a rendelkezést kiadták? No? ... Erre felelj! — Ami igaz, igaz ... mi egyszerű és tudatlan emberek vagyunk... Mit felelhetek erre? Annyi azonban biztos, hogy nálunk vaddisznók nincsenek. — Tökfejű, ostoba alakoki Mi meg itt gürcölünk a ti javatokat akarjuk, rendes embereket akarunk belőletek faragni, ti pedig ezt nem vagytok hajlandóak megérteni ... Ezt a parancsot maga a földművelésügyi miniszter adta ki, érted és ő küldötte ki az összes megyébe. Utasította a megyei helytartókat, hogy ennyi és ennyi vaddisznót kell a megyéjükben kiirtaniuk... Ti talán azt hiszitek, hogy maga a helytartó fogja a megyéjében összelődözni a vaddisznókat?... Ostobaság! Ő csak ráparancsolt az egyes járásokra, hogy járásuk területén ennyi és ennyi vaddisznót kell lepuffantani. A járási főnökök aztán utasítást adtak az egyes kerületeknek, no és én utasítottalak benneteket! Keményfejűek!! Én a kerületemre eső részt igazságosan elosztottam az egyes falvak között, a ti falutokra ily módon harminc disznó esett... — Főnök úr, ami a keményfejűséget illeti, hát keményfejűek vagyunk, ami az ostobaságot illeti, ostobák vagyunk .... de a mi környékünkön, tessék megbocsátani, vaddisznók nincsenek. — Mennydörgős istennyila! — ordítozott a főnök. « Szerinted maga a földművelésügyi miniszter nem tudja; van-e vaddisznó a falutokban! A szakemberek, tanácstagok, akik hosszú évekig tanultak európai mezőgazdasági iskolákon, ozok sem tudják?! Se a helytartó, se a járási főnök, se a mezőgazdasági szakemberek, sőt én magam se tudom?!... Hát tökkelütöttek vagyunk mi mind, csak te vagy okos?... Látod, milyen szörnyű dolog a butaság! Látod, mennyire jutottál a sértegetéseiddel? Először csak engem sértegettél, de most már a járási főnököt és helytartót is sértegeted! Tudatában vagy te annak, hogy kiket sértegetsz?! — Megkövetem alássan ... — Megkövetem, nem követem meg, nem arról van itt szó! - mennydörgött a főnök. Felugrott a székről, majd ismét leült. — Végeredményben oz állam nem kívánja tőletek ingyen a vaddisznókat! Elég, ha elhozzátok a lelőtt állatok farkát ide megmutatni, azonnal elismervényt adok, melyet felmutattok a földhivatal igazgatóságán, ott lepecsételik, aztán mehettek egyenest a bankba és ott minden egyes vaddisznófarokért húsz kurust kaptok. Mit akartok még?... Nem érted, milyen előny származik ebből nektek? Itt arról van szó, hogy országszerte döntő harc indult a vaddisznók ellen ... Mondd csak, mibe kerül egy kiló búza? — Nyolc kurust fizet a bank. — No láml... Egy disznófarok harmadfél kiló búzát ér! A te helyedben nem gürcölnék egész nap a családommal a földeken, hanem vaddisznófarkakat árulnék az államnak... De most hajdi, mars haza! Elég volt a fecsegésből! A parancs, parancs!... Ha nem kezditek pusztítani azokat a dögöket, csendőröket küldök a nyakatokba, majd azok megtanítanak benneteket a móresra! !... — Allah áldjon meg! — mondtam és elmentem. Mikor hazaértem, elmagyaráztam a falubelieknek, hogy mit mondott a kerületi főnök. — Tudjátok mit - ajánlotta az egyik. - Tenyésszünk otthon vaddisznókat! A farkukat aztán eladjuk az államnak. De a többiek zúgolódtak az ellen, hogy „tisztátalan" állatokat hozzunk a faluba. Akadt azonban egy tapasztalt, katonaviselt ember, aki elmondta, hogy ahol ő szolgált, ott rengeteg vaddisznó volt. Ezen a parasztok elgondolkoztak. — Csavus Aga, — mondták végül, — tudod mit? Nagy szolgálatot tennél a falunak, ha elmennél oda és vennél harminc disznófarkat... Csakhogy ez a hely kétnapi távolságra fekszik vonattal. — Ha már így határoztatok, — elegyedem bele a beszédbe, — és az állam tizenkét kurust ad egy farokért, akkor összevásárolok ott egy csomó farkat, otthon aztán felárral eladjuk, hogy megtérüljön a vasúti költség. Tervemet jónak találták. Aztán kölcsönt vettünk fel a bankban, két zsákot a vállamra vetettem és elindultam ... Két nap múlva meg is érkeztem az illető helyre. Vaddisznó volt ott tömérdek . . . Csakhogy, omint ott azonnal kiviláglott, nem csupán én voltam ilyen ügyes és találékony. A disznófarok-vásárlók tucatjai hemzsegtek a piacon és néhány minden hájjal megkent alak már egész füzér disznófarkat vásárolt össze. A kereslet nagy volt, - de darabja húsz kurusü „No, most légy okos Domokos!", tépelődtem magamban. „Ilyen ár mellett tönkremegyünk!... Ha ezt az ocsmányságot húsz kurusával eladjuk az államnak, miből térül meg az útiköltségem?" Alkudozni kezdtem. Hosszú huzavona után kétszáz disznófarkot vettem tizenöt kurusával. Megmutattam a parasztoknak a kocsma udvarán. — Te tökkelütött! Vénségedre megkukultál? — nevettek az emberek. — Hát te nem láttál életedben disznófarkat? — Miért? — csodálkoztam. — Hát csak azért, mert ezek nem disznófarkak, hanem kutyafarkak!... Valami minden hájjal megkent csirkefogó levagdalta a kutyák farkát, olívaolajba mártotta és elhitette velem, hogy disznófarkak!! És én lépre mentem!... — Mitévő legyek most? - kérdeztem tanácstalanul. — Semmi baj, — tanácsolták az emberek. - Vidd szépen haza, vágj le belőlük még egy cseppet, egy kicsit még meg is olajozhatod és aztán mintha mi se történt volna, vidd el a kerületi főnöknek, ö se fogja észrevenni ... Nagy hőség volt éppen, az út is hosszú, az ocsmánysóg kezdett rettenetesen bűzleni, a kukacok is hemzsegtek benne. — Mi ez a förtelmes büdösség? - zúgolódtak az utasok a vonatban. Butának tetettem magam és hallgattam. Alighogy hazaértem, a falubeliek új hírrel leptek meg: — Csavús bácsi, azóta már a varjúk ellen folyik a harc. A kerületi főnök kétszáz varjúfejet követel rajtunk! — Varjúfejet? — mondtam. — Az még nem is olyan nagy baj... Lőjjetek kétszáz varjút és adjátok át a fejét ... De vigyázat, mert két hét múlva kezdődik a harc a sáskák ellen!! Könyörögjetek Allahhoz, nehogy sáskafejeket kelljen beszolgáltatnunk!... A szomszédos községekben elterjedt a híre a disznófarok'-szerzeményünknek. Szívesen adtak ötven kurust egy-egy tarokért. Harmincat elvittünk megmutatni a kerületi főnöknek. — No, látod! - nevetett. - És te azt állítottad, hogy a falutok környékén nincsenek disznók! Nézd csak ezeket a gyönyörű farkakat... Hatalmas bestiák lehettek!... /W ttól a naptól kezdve a falubeliek közül senki sem r* akarta a küszöbömet átlépni, mert hogy „tisztaj®»talan" vagyok; de még csak kezet sem akart ve» 1 Sem senki fogni, mert a „tisztátalan" állatok farkaival beszennyeztem a kezem. (A mohamedán vallás a sertést tisztátalan állatnak tartja és tiltja o fogyasztását.) Végül is kénytelen voltam néhány eszesebb parasztnak elárulni a titkot: — Valamit bevallók nektek ... Nem követtem el semmiféle bűnt..., egyszerűen becsaptak ... Mit csinálhattam mást? Én is beugrattam a kerületi főnököt! Mert bizony azok a farkak kutyafarkak voltak!!... Sőt a „gyártási titkot" is elárultam neki. Persze, a mi falunkban is akadt azonnal egy ügyes, mindenre képes vállalkozó. Nálunk is bevezette a „termelést" és azóta nincs nálunk a kutyáknak farkuk. A végén az ügyes emberből farokkereskedő lett a közeli városkában. Egyszer összeakadtam vele és megkérdeztem: — No, hogy megy a sorod? — Hála a nagy Allahnak, - válaszolta, - a kutyafarkak meghozták a szerencsémet. Fordította: BLASKOVICS JÓZSEF