Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-14 / 102. szám, csütörtök

M

egszokott esti munkáját végzi. Ott áll az anyja mellett, törli a tányérokat, edényeket. Az apa az asztalnál ül, s nagyokat kortyolva issza a sörét. Könyökével lelöki az öngyújtót. A lába mellett csillog. Feddő pillantást vet a lányára, — Nincs szemed? Gabika leteszi a tányért. Csodálkozás ül a szemében. Miért ne lenne szemem? Az öngyújtóra pillant. Neked is van szemedl Közelebb vagy hozzá, miért nem veszed fel?l Duzzog magában, de nem mer tiltakozni. A magasra nyúlt lányok kissé esetlen mozdulatával az asztalhoz lép. — Olyan vagy, mint a lassított filmi — morogja az apa. — Kezet foghattok! — mondja a férjére pillantó asszony, s forró vízzel öblögeti a tisztára mosott lábast. Az apa mélyet szippant a cigaret- ' tából. Gabika piruló arccal az asztalra teszi az öngyújtót. Meg sem köszöni, hogy felemeltem! Újra az anyja mellé áll, és törülget. — A nagylány beszélni sem tud? — kérdezi az apa. — Mi bajod van? fordul hátra az asszony. — Azt sem tudja mondani, hogy tessék? — Ha nem tudok beszélni, hogy mondjam? Az apa a lányára villantja a szemét. Az asszony mosolyt fojt el magában. Egyikük sem szól. Gabika törli a tányérokat. Miért parancsol nekem mindenki?! Még a nagymama is, aki a délutáni órákban az őrévé szegődött, állandóan noszogatja, oktatgatja. Az anyja, apja naponta duruzsolják a fülébe, nem vagy már gyerek, a hatodikba jársz, fényesítsd ki a cipőd, hozd rendbe a ruhád) Ha nagylány vagyok, miért parancsolnak, ugráltatnak?! — Gyorsabban is mozoghatna a kezed! — pirít rá az anyja. Gabika a torkában érzi a szívét. Az anyjáról az apjára röppen a tekintete. — Apu csak ül, és fújja a füs töt! Ha ő is törülgetne, gyorsabban menne! — Ne törődj mással! — .figyelmezteti az anyja. Gabika szemében ott lappang a ki nem mondott kérdés. Ti miért törődtök velem? — Dolgozz! — szólal meg a háta mögött az apja. — Tanuld meg, mi a munka! Gabika mukkanni sem mer, pedig a nyelvére tolakodott a szemrehányás: Miért biztatsz, amikor dolgozom?! Az apa már nem a lányára gondol. Merengve néz maga elé. Sóhajt. A felesége ingerülten hátrakapja a fejét. — Nekem itt ne sóhajtozz minden este! Ha keseregni akarsz, maradj a híres hivatalodban! — Ha tudnád, mi történt, bánatodban még sírnál is! Kis János lett az osztályvezető helyettese... — Az a trotil?! — Az öreg kedve szerint „nyávogott" ... — És te miért nem nyitod ki a szádat?! Nem vagy kisgyerek, hogy kézen fogva vezesselek! abika tágra meredt szemmel figyeli a szüleit. Agyában fogócskát játszanak a gondolatok... Nem szabad sóhajtozni, mert veszekedést szül. .. Annak jó az életben, aki trotli, s az öreg kedve szerint „nyávog" ... Ki az az öreg, aki apunak is parancsol? De miért kell az embernek nyávogni? Gabika annyira belemerült a gondolataiba, hogy kipottyant ke zéből a lábas. Szerencséjére nem pattant le róla a máz. Az anyja mégis szidja, és morog az apja. — Nem tudsz vigyázni?! — Majd akkor dobáld a padlóra. lia a magad pénzéből veszed! ... A lányka helyére teszi a lábast, s elszomorodva az ablakhoz lép. Milyen igazságtalanok a felnőttek! Az anyja a múltkor eltört egy tányért. Egy rossz szót sein mondott magára! A bolond tányért szidta, mert kicsúszott a kezéből... Csak akkor lesz igazán nagylány, igazi nő, ha ő is ilyen lesz? Mindig mást hibáz! tasson? Akkor is védje a maga igazát, amikor nincs igaza? S amikor dolgozni megyek, nekem is az „öreg" kedve szerint kell majd nyávognom? Sosem leszek p.yávogós cica! Nem én! A söre mellett szomorkodó apa a lányára tekint. Megsajnálja. Nincs benne egy csöppnyi gyerekes vidámság sem! Nem kellett volna annyira megszidni Magához inti. —' Gyere... ülj a térdemre! Oly keveset látlak ... — Csak kényeztesd te ls, mint a nagymama! — jegyzi meg roszszallón az asszony. — Maradj Idehaza és kényeztesd te! — A te fizetésedből egy rongyot sem vehetnék! Gabika nem tudja, mit csináljon, zavartan áll apja mellett. — Ülj le már, ha mondom! Ez nem kényeztetés ... Gabika félszegen a térdére ül. — Adj egy puszit... Gabika puszit cuppant apja ar cára. — Nem vagy éhes? — Most vacsoráztunk ... — Tanultál? GABIKA llllllllllllllllilllllllllllllllí BÁLINT llllillllllllllllllllllllllllllR llllllllllllillllllllllllllililllllllll P E T R Ö C I Hillllllllllllllllllllllltlllllllllill ELINDUL — Tanultam ... — Holnap milyen óráid lesznek? — Holnap? Matematika ... földrajz ... és — Azt sem tudod, milyen óráid lesznek?! Az anyu lánya védelmére kel. — Mit nyaggatod te is?l Egész délután mást sem hall a nagyanyjától, minthogy: Nem vagy éhes? Egyél! Tanulj! Elveszitek mindentől a kedvét! — Azért kapja a ketteseket, hármasokat, mert nem törődsz vele ... — Azért! — vág a férje szavába az asszony. Gabika talpra szökken. Az apja megfogja a karját. — Felelj, ha kérdezlek! Gabika bátran pillant a szeme be. — Mindent tudok! — Ha mindent tudsz, bajlódjon veled az anyád! — fakad ki az apa. G

abika fellélegzik. Csupa tűz a teste, hevesen dobog a szívecskéje. Az ablakhoz megy, s kitekint az utcára, mintha az est fényeit csodálná. Az az érzése, hogy most valami nagyot csinált. Megvédte magát! Először életében! Az apja már nem fogja örökös kérdéseivel zaklatni. Az apját leszerelte! Apa visszavonult! Milyen furcsák is ezek a felnőttek! Csak bátran kell a szemükbe nézni és véleményt mondani, még akkor is, ha nincs is teljeseu igaza . . . A nagymama az ablaknál álldogál, s az utcát lesi, uiikor tű nik fel az iskolából jövő unokája Egyszerre kitágul a szeme. Jön már az aranyos! Az előszobába siet. Kinyitja az ajtót, s a nyitott ajtóban várakozik... Amióta a menye dolgozni ment, Idejár minden nap, hogy vigyázzon az unokájára, nehogy valami baja tftr ténjék. Könnyed léptek zaja száll a fű lébe. Felcsillan a szeme. Mosolyog. A ráncok kisimulnak az arcán. Gabika már itt áll előtte. Ebben a pillanatban elfeledi fáradtságát, öregségét. Gyerekesen meghajtja magát. — jó napot kisasszonyl — kft szönti tréfásan az előszobába lé pő unokáját. — Ühüm ... — ümmftg köszönés helyett a kisasszony, s a fal mellé ejti a táskáját. — Éhes va gyok! — Előbb moss kezet! — Tudom, hogy kezet kell mosni! — válaszolja Gabika, s a fürdőszobába siet. Percek múlva már az asztalnál ül. Ebédel. — Egyél, lányom ... — biztatja a nagyanyó. — Nem látod, hogy eszem?! — Sokat egyél, hogy erős légy! Gabika hirtelen mozdulattal félretolja a tányért. — Nincs valami bajod? — kérdi aggódva a nagyanyó. — Mi bajom lenne?! — Majd szólok az anyádnak — Szólj! — feleli vállat vonva Gabika és kiperdül az előszobába. Könyvekkel, füzetekkel a kezében tér vissza, s az asztalhoz ül. A

nagymama a tányérokat mosogatja. Gabika feléje sem néz. Ilyenkor nem kell törölgetnie, a nagymama nem en gedi meg, hogy ezzel is fárassza magát. Amikor befejezi a munkáját, az unokája felé fordul. — Csak tanulj, lányom... TA nuljál ... — suttogja. — Ne zavarj! — Nem zavarlak ... Csak tanulj nyugodtan... — Mást nem tudsz mondani?! Elsápad a nagyanyó. Mi történt vele? Ilyen hangon még egyszer sem szólt hozzá. — Nem tudsz szépen beszélni? Ki tanit erre? Az anyád? A tanító néni? — Senki! — feleli Gabika, és folytatja a leckeírást. A nagyanyó az ablakhoz visz egy széket. I.eül. Az ölébe teszi a kezét. Űgy ül, mintha szobor lenne, mereven, némán. Csak a szeme árulja el, hogy feszül benne valami érzés. Szeme a szokottnál fényesebben ragyog. Könnyfátyolon keresztül nézi, nézi az unokáját. Megmozdul. A keze lassan felemelkedik. Remegő ujjaival a szeméhez nyúl. Letörli kibuggyanó könynyét... Z^^Z^^HľZ: Gabika felpattan a székről — Kész! A nagyanyó feláll. Mosolyt csorgat az ajkára, mert Gabikának nem szabad megtudnia, miért ázott könnyben a szeme.. — Tudod, mi lesz mához egy hétre? — kérdezi, hogy másra terelje a maga és unokája figyelmét, hogy megpuhítsa a vadóc keménységet. Gabika születésnapjára célzott. Legszebb nap az éle tében, amikor a kislány arcán kivirul a meglepetés öröme. Amikor kibontja az ajándékot ... Mosolyog a nagyanyó. — Nem tudod, hogy mi lesz mához egy hétre? Gabika dacosan felveti a fejét. — Mi lenne? Szerda! — De milyen szerda? — Olyan, mint máskor... — Hány éves is leszel? — ötven! A nagyanyó mosolyog az ugra táson. — Akkor tudnod kellene, liogy mi is akarsz lenni — mondja s Gabika mellé lép, hogy megcirógassa az arcát. — Nekem még nem árultad el ... — Még ráérek ezen törni a re jera! — A szomszéd kislánya tanító néni akar lenni ... — Orvos lesz! — Te is az lehetnél ... — Mondtam, hogy ráérek! Majd ötven éves koromban! — akara toskodik csengő hangon Gabika. — Hogy mondhatsz ilyet? Az iskolában tanítanak erre? Megkérdezem a tanító nénitől ... — Kérdezd! A nagyanyó nem hagyja magát „leszerelni"'. — Miért érnél rá ötvenéves ko rodig? — Ha apának jó, nekeiu i» jól — Apádnak?! —• Persze .. . Tegnap este, amikor aludni mentünk, anyu azt mondta apunak, nemsokára ötven éves leszel, és még most sem tudod, mi akarsz lenni?! A nagyanyó megkapaszkodik a székbe. Nagy nehezen leül. Szédülés környékezi. Elhomályosul a szeme. A szívéhez tapad a keze. Minden gondolái nyilalló fájdalmat okoz. A fia sem tuduá, mi akar lenni?! S én tudom, mi akartam lenni? Felneveltem a fia mat. Felneveltem a másik fiamat. Felneveltem a harmadik fiamat. Felneveltein a lányomat! S fel szeretné nevelni az unokáját. Még látni szerelné, mint fakad a bim hó virággá. Azért jár ide a fiához „vendégségbe", hogy örüljön a bimbó nyílásának... Ezt akar ta az életben? Csak ezt? Mást nem várt az élettől? Saját magától? G

abika néhány pillanatig el tűnődve nézi a szomorú nagymamát. A győzelmi mámor hamar elfojtja a sajnálatérzést. „Leültette" a nagyanyját! Leszerelte a nagyanyját! Az apa után ö is visszavonult. Ma már nem fogja kérdésekkel, biztatgatásokkal zaklatni. Talán holnap se! Éljen a végleges, teljes leszerelés! Hurrá! A maga ura lőtt! Előtte az élet! — Gabika... M sóhajtja a nagyanyó. — M«gyek az udvarra játszanll MAKSZIM RILSZKIJ: ••• cSzeretem A NAPOKBAN megakadt a szemem az újságnak azon az oldatári. ahol a válóperes közlemények van nak. Űgy éreztem, hogy egy egy női és férfi nén mögött — márpedig némelyik olyan kacifántos, hogy a fiatal Csehov novelláinak, meg llf és Petrov re gényeinek hőseire emlékeztet — nem egyszerű, bár olykor különös eset rejtőzik, hanem néha tragikus történet is. Arra gondoltam, hogy a szerelmi és csa ládi témák körül forgó világirodalom nem fogja át az életet a maga bonyolultságában, hogy a „hűség' és „megcsalás", „szerelem" és „kötelesség", „becsű letesség" és Romlottság" fogalma nem öleli fel mindazt, ami jelentékeny az emberek kapcsolata ban. Lev Tolsztoj tolla alól kikerült a szenvedélyes Anna Karenyina és a naiv vétkességében oly cso dálatos fivére, Sztyiva Oblonszkij, meg a feslett Fjodor Protaszov, aki erkölcsileg toronymagasan áll feddhetetlenül tiszta felesége, Liza és az eszme nyien korrekt Viktor Karenyin felett, s a „Kreutzer szonáta" szörnyű hőse a még szörnyűbb, önsanyar galóbb elméletével, meg számtalan más, az izzó realitásával meghökkentő szereplő. De még ők sem töltik ki az emberi bonyolultság végtelen skáláját. Ez a gondolatsor juttatta eszembe azt a régi tör ténetet, amit most elmondok, anélkül, hogy bármi lyen erkölcsi tanulságot le akarrték vonni belőle vOl.T KljP.VBF.N, az egyik gimnáziumban egy ma tematika tanár. Ez a rózsás arcú, vidám férfi úgy adta elő a számtant, hogy a gyerekek haragudtak, amikor felhangzott az óra végéi jelző csengetés. Nevezzük ót Ivan Ivanooicsnak. Egyébként, azt hí szem, valóban így hívták. Az egyik nyári vakációban Itáliába utazott. Meq ismerkedett ott egy gyönyörű olasz lánnyal és fe leségül vette. Kijevbe már a szép feleségével tért vissza. Meg kell mondanom, hogy luan Ivanovics nem volt emberkerülő, sem pedig csodatanító, akinek az iskolán kívül semmi sem létezik. Szerette a jó tár saságot. sok barátja volt, tanárok és más foglalko zásúak is. Rendszerint szombatonként jöttek össze nála, preferánszot játszottak, néha zenéltek is, mert Ivan Ivanovics szépen hegedült. Évente egyszer meg lepő ünnepet ültek, ilyenkor Ivan Ivanovics méltó ságieljes képpel, különleges recept alapján, „igazi francia" mustárt készített, és az ehhez a mustárhoz feltálalt kolbászos vacsorára csak a legmeghittebb barátait hívta meg, köztük természetesen az öccsét. Szemjon Ivanovics mérnököt, ezt a szép arcú. meg hökkentóen hallgatag, nőtlen férfit is. Szemjon Iva novics egyébként is sűrűn benézett bátyájához egy kis esti beszélgetésre. A fivérek nagyon szerették egymást. A NÖSÜI.ÉSSF.I, tulajdonképpen semmi sem vál tozott meg luan Ivanovics életében. Felesége, ter mészelesen női módon, takarossá lette a lakást, szép képek jelentek meg a szobák falán, új, hófehér fug gönyök kerültek az ablakokra, friss virágok az asz tálra. Olimpia asszony vidám, egyszerű, barátságos nő volt. Elég hamar megtanult férje anyanyelvén oroszul, de egyik másik szót úgy kerékbe törte, hogy nemcsak a szombati vendégek nevetlek ezen, hanem még Szemjon Ivanovics arcára is mosolyt csalt. Márpedig ő ritkán nevetett és keveset beszélt, jóllehet volt humorérzéke és szellemes megjegyré seivel mindig fején találta a szöget. Talán csak annyi változás történt, hogy Szemjon Ivanovics most már nem hébe hóba nézett be báty jához, hanem minden este. De mivel a fivérek olyan tiszta szívből szerették egymást, ez nem lepett meg senkit. Ivan Ivanovics és Szemjon Ivanovics sakko zotl, Olimpia asszony a háztartással foglalatoskodott, teát készített, és ha a fivérek befejezték a játszmát, leültek a teázó asztalhoz. Ivan Ivanovics vidáman mesélt különféle kitalált és igazi történe teket, Szemjon Ivanovics hallgatott, dohányzott és kortyolgatta a teát. Teaivás után Szemjon Ivanovics elbúcsúzott a bátyjától meg a sógornőjétől, és ha zamení. Ivan Ivanovics előszedte tanítványai füze teii, azokat javította. Olimpia asszony pedig leült egy karosszékbe, kötögetett, vagy könyvet olvasott. Nem emlékszem, született e gyermekük, de az el beszélésem szempontjából ez nem is fontos. Teltek múltak az évek. Megöregedett Szemjon Iva novics, a bátyja is. Olimpia Is, bár rajta még látszott elbűvölő szépségének nyoma. Egy csúf ószi napon Ivan Ivanovics meghűlt, ágynak esett és rövidesen meghalt. UTOLSÓ ÜT/ÁRA elkísérték barátai — akik szin téri megöregedtek és körük az idő múlásával kissé szűkült —, Szemjon Ivanovics és Olimpia asszony, sápadtan, kisírt szemmel. Őszinte bánatát nyugodt tartózkodással leplezve. Elmúlt néhány nap. Egy este Szemjon Ivanovics felkereste az özvegyet. Leült szokott helyére, rá gyújtott és sokáig hallgatott. A háziasszony elké szítelte a hagyományos esti teát. A férfi hirtelen felkapta a fejét, áthatóan nézett Olimpiára és azt mondta: — Tudja e, hogy én végül is miért nem nősültem meg? — Nem ... Miért? — Azért, mert beleszerettem magába az első pillanatban. amikor megláttam, és szerettem egész éle lemben. Olimpia asszony elsápadt és csak két szóval vála szolt: — Én is. R/. MINDEN, amit el akartam mondani. SZIRMAI MARIANNE fordítása ÚJ SI 1908. IV. 14 6