Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-13 / 101. szám, szerda

PÁRTALAPÍTÓK A szociológiai kutatás és módszerei Néhány megjegyzés D. Sl-cjška cikkének margójára L ÉVÁN, messze a dohány­beváltó mögött, kis föld­szintes házban lakik idős Furinda András. Hetvenhét éves öregember. Hajlott a háta, csontos, ke­mény arcán ráncokba futott a bőr, bozontos szemöldök alól, fémkeretes szemüvegen át te­kintget a világba. Nyerges or­ra a bajusz fölé ágaskodik, be­leszimatol a langyos szélbe. Tavaszodik. Meg kellett vol­na nyesni a szőlőt. Reggel megvárta a napot. Mikor mele­gíteni kezdett már, kerékpárra tilt. Óvatosan hajtott a járda mentén, hogy le ne sodorjon valami gondatlan járókelőt. Őszintén szólva magát is fél­tette, nem annyira a járóke­lőktől, mint a váratlan felbuk­kanó járművektől. Igaz, félre­eső utat választott, ilyenkor errefelé alig zavarja meg a város nyugalmát egy-egy teher­autó motorzúgása. Ám az ör­dög nem alszik. Óvatosan haj­tott, csak dombnak fölfelé nyomta a pedált, lefelé gurí­totta magától a lejtő. Ilyen­kor pihentette fújtató mellét, zsibbadó lábát. Aztán megint nyomta a pedált: egyszer a jobb lábával, másszor a bal lá­bával, s akkor a keresztúton összetalálkozott velem. Itt ülünk most az alacsony mennyezet alatt, az ágyakkal, két szekrénnyel, asztallal zsú­folt első szobában. Beszélge­tünk, s holnapig nyesetlen ma­rad a szőlő. Minden élet valahol összefut, találkozik. N EM EMLÉKSZEM az ar­cára, s ha emlékeznék is, az egy huszonnyolc év­vel fiatalabb ember arca len­ne, s én hiába hasonlítanám össze egykori és mai vonásait. Harmincnyolc őszén ott járt a falumban, Tornócon, részt vett az emlékezetes tüntetésen. El­vegyült a tömegben, jelszava­kat kiáltozott és éljenzett, s ágaskodó, tiltakozó harag gyü­lemlett a szívében. Szerette volna megakadályozni, ami ké­szült, ami végigtaposott idős férfikorán, az én gyermekko­romon és ifjúságomon, s amit ma mind a ketten múlt gya­nánt emlegetünk. Esetlen, csodálkozó gyer­mekként botladoztam ott a Vág partján a felnőttek sokaságá­ban. Talán elment mellettem és észre se vett. Talán megsi­mogatta fejemet, vagy meg­fricskázta az orromot, s mon­dott valami felnőttes, ugrató tréfát. Nem tudom. De ugyan­olyannak látta a Vág menti topolyafákat, a selyemzöld ré­tet és a napban szikrázó mar­garétákat, az egész tiltakozó, lázadó tájat. M OST itt ülünk, ő hetven­hét éves öregemberként, én meglett férfiként. Mindegyikünk másképp, de mégis ugyanegy élményt hor­dozunk magunkban. És nem­csak azt a tornóci napot, ha­nem egy egész tankönyvre va­ló történelmet. Itt ül ez az öregember, egyike azoknak, akik elindítottak valamit, akik megszabták magatartásomat és észjárásomat. Annyira másnak érzem és mégis annyira egy vagyok vele, mert különböző­ségei ellenére annyira egy volt a sorsunk. Az övé időben valahol távo­labb, előbb eredt. Aztán egy ponton összetalálkozott, össze­folyt sok más emberi sorssal, az enyémmel Is, egyetlen tör­ténelmi sors medrében. Egyet­len pici csöpp ebben a roppant hömpölygésben. Egyetlen csöpp ereiével löki, űzi a többi csöp­pet. Érzem, most hetvenhét éves korában is erő lakozik benne. M csoda erő? — kérdem ma­gamban. Hisz nem tett semmi különöset. Cselédember fiaként született Garamújfaluban. A zselízi birtokon ostorosfiúként kezdte az életet. Tizenhárom éves volt akkor, és ökörfoga­tot hajtott. Tizennyolc éves korában szűknek érezte maga körül e világot. Elvetődött Walkesdorfba, Ausztriába lo­vászfiúnak. Csakhogy itt még szűkebb lett körötte a világ, sehogysem tudott rákapni az idegen szóra. Mintha bebörtö­nözték vagy befalazták volna. Szinte némának érezte magát a németek között. Megint ha­zakerült. Most már Lévára, Schöller birtokára, istállós fiú­nak. Aztán jött Budapest. A Ganz ' — Danubius hajó- és gépgyár. Itt lépett be a Szociáldemokra­ta Pártba. Még emlékszik az általános választójogért vívott küzdelmekre. A körutakon tün­tető sokaságra, a Váci úton felborított és felgyújtott ola­joshordók lángjára, a Lovas­csendőrök féktelen rohamára. Tizenháromban házasodott. Nógrádi lányt vett feleségül, Fogarasi Máriát. Újpesten, al­bérleti szobában egy özvegy­asszonynál húzódott meg a fia­tal pár, s egy évvel később, mikor szüleihez Szódóra vitte u várandós fiatalasszonyt, a falu jegyzője behívatta a köz­ségházára és megfenyegette: — Jól vigyázz a nyelvedre, Furinda! Ebben a faluban nem tűröm meg a szociáldemokra­ták locsogását! A ZTÁN jött a háború. Ti­zennégyben a Kárpátok­ba vezénylik az oroszok ellen; az olasz fronton megsebe­sült. Mikor a Magyar Tanács­köztársaság Vörös Hadserege megszállja Lévát, ő a nyitral kaszárnyában rostokol. És megint a nyomorúság és reménytelenség éveit éli. A zselízi birtokon, majd László­műven, vagy három kilométer­nyire Lévától. Állatokat etet, trágyát hány, éli a cselédem­ber életét. A nagy sztrájkok idején kez­dődött minden. Valami egészen más kezdődött. A szociálde­mokrata békülénységét engesz­telhetetlen harag és forradal­mi lendület váltja fel. A me­zőgazdasági munkások megis­merkednek a Kommunista In­ternacionálé pontjaival — 1921. május 4-én kezdődik meg a CSKP prágai alakuló kongresz­szusa, s attól a pillanattól kezdve a lévai munkások és a városkörnyéki mezőgazdasági munkások kommunistáknak vallják magukat. Mindezt he­ves harc és szakadás idézte elő. Egy régi rendőrségi jegy­zőkönyv tanúskodik erről: 1921 februárjában a baloldali szo­ciáldemokraták kizártak né­hány jobboldalit. 1921. május 15-én a baloldal kommunista párttá alakult, s mint ilyen megtartotta a lévai munkás­otthont. Furinda András tagja volt a kilenctagú járási pártbizottság­nak. Mindmáig megőrizte régi igazolványát. Egyszerű, szürke karton a borítólapja. Belül az első lapon fejlécként három­nyelvű felirat: Komunistická strana Československa, Sekcia Komunistickej Internacionály — A Csehszlovákiai Kommu­nista Párt — a Kommunista In­ternacionálé szekciója — és azbukával írva ugyanez az orosz nyelvű szöveg. Az igazol­vány száma: 156917. A bejegy­zés szerint Furinda András 1921. május 15-tól tagja a kommunista pártnak. Negyvenöt év telt el azóta. Furinda András nem tett sem­mi különöset. Teljesítette a párttag kötelességeit. Volt kép­Idős Furinda András hetvenöt éves korában ünnepelte arany­lakodalmát, s beírta n-ivét a polgári ügyek bizottságának aranykönyvébe. viselőjelőlt és a városi képvi selőtestület tagja. A magyar megszállás idején tagja volt egy Illegálisan működő sejt­nek. Pénzt gyűjtött a letartóz­tatottak családjának megsegí­tésére, mások a háborúban el­esettek Iratait gyűjtötték, hogy a rejtőzni kényszerülőket se­gítsék ki velük. Esetleg Ma­gyarországról menekült kom­munistákat rejtegettek. T ÜRELMES mindennapi munka volt, de rendkí­vül veszélyes. Börtön járt érte, esetleg jó néhány év a nagykanizsai internáló tá­borban. Furinda András senkit nem rejtegetett, hiszen min­denki tudta róla, hogy kom­munista. A hatóságok is. Rend­őri felügyelet alatt élt, este kilenc után nem hagyhatta el a lakását, és minden héten je­lentkeznie kellett a rendőrsé­gen. Egy kihallgatás alkalmával a rendőrkapitány ráförmedt: — Maga Furinda, kommunis­ta volt, ugy-e? — Az voltam. — Maga Furinda, képviselő­testületi tag volt, ugy-e? — Az voltam, mert a nép beválasztott. S akkor dühbe gurult a ka­pitány: — Hát mi akart lenni maga? Bíró! -— Nem akartam én bíró len­ni, mert tudtam, hogy vannak köztünk okosabbak ls ... Ez a szerénység jellemzi őt. Ebben a szerénységben rejlik a sodródó és másokat sodró csepp ereje. Élt. Volt. Nem akart elérni valami rendkívüli célt. Cselédemberként kezdte. Volt hajógyári segédmunkás. Éveken át kőművesek mellett dolgozott. Harmincnégyben épí­tett Léván egy szobakonyhás kis házat. Hatvanéves korától hetvenhárom éves koráig éjjeli őr volt a helyi építővállalatnál. És kommunista volt. O DAKÜNN még süt a Nap. Idős Furinda András be­leszimatol a tárt abla­kon beáramló tavaszi levegő­be. Látom, nagy a mehetnékje. Már-már magára kapná a ka­bátját, szeretne minél előbb felülni a rozzant kerékpárra, hogy mégse maradjon nyeset­len az a szőlő. Kora tavasszal készül a szü­retre. BABI TIBOR A „NOVÁ MYSL" február 3-1 száma közli Dragoslav Slejška, ismert cseh szociológus elvi jellegű cikkét a szociológiai kutatásról és módszereiről. (Dragoslav Slejška: Sociolo­gický výskum a jeho metódy, Nová mysl, r. XX., č. 3., str.: 43.-44.) A szerző cikke első részében azokat az elvtelen, olykor ná­lunk ls felbukkanó szemlélete­ket bírálja, melyek kétségbe­vonják a szociológiai elmélet szükségességét, s azt vallják, hogy a szociológia, mint alkal­mazott empirikus tudomány, csak a jelenségek fényeinek feltárására hivatott. A jelensé­gek ok-okozati viszonyát csak részben, lényeges összefüggé­seit pedig egyáltalán nem ké­pes felmutatni. Gondolván min­den tudomány alapkritériumá­ra, arra, hogy a tudomány csakis annyiban tudomány, amennyiben képes a maga te­rületén a válóság belső össze­függéseit feltárni, megállapít­ható: minden olyan törekvés, amely a szociológia lényeges társadalmi törvények és tör­vényszerűségek feltárására va­ló képességét kétségbevonja, tagadja, a szociológia lefoko­zását szorgalmazza. Látnunk kell azonban azt is, hogy a szociológia tekintélyét nemcsak az elmélet szükségét tagadó burzsoá ideológiák és a jelen­kori polgári szociológiai prak­tika hatása rontja, hanem a ml praktikánk is. A marxista szo­ciológia rehabilitálását nálunk és néhány más szocialista or­szágban is a „szociológiai ku­tatások" kultusza követte. Be­levetettük magunkat környeze­tünk vizsgálatába, kérdőívek útján, helyi leltári statisztikai adatok gyűjtésével. Egyszóval laikus megítélésünk szerinti eszközök segítségével halmoz­tuk az adatok százait-ezreit, majd kisütöttük belőle a ma­gunk „szociológiai igazságát" anélkül, hogy tudtuk volna, ml is az a szociológia. Ennek a kutatási nyugtalan­ságnak is megvoltak a maga okai. A legjelentősebbet a kö­vetkezőkben látom: 1. a tár­sadalmi igazságok feltárását sürgető tömegigényben; 2. a minden szempontból megalapo­zatlan társadalmi felméréseket is megtűrő, de inkább támoga­tó intézmények felelőtlen ma­gatartásában; 3. a hazai in­tézményes, azaz szervezett és irányított szociológiai élet lassú kibontakozásában, a kü­lönféle szervek néhány év előt­ti Indokolatlan bizalmatlansá­gában; 4. nem utolsó sorban azokban a meddő szociológiai vitákban, amelyek bár alapve­tő elvi kérdések megválaszolá­sára lettek volna hivatottak, azonban vagy az elhibázott megközelítés, vagy a marxiz­mus alkotórészeinek merev, dialektikátlan értelmezése miatt (szűkebb körökben még a par­tikuláris érdekek is szerephez jutottak egy-egy kérdés meg­ítélésében ) csak zavart keltet­tek. Ehhez természetesen nagy­mértékben hozzájárult az az ál­datlan állapot is, melyet a foghíjas, kevés példányszám­ban kiadott, ezért sokak szá­mára hozzáférhetetlen szocio­lógiai Irodalom okozott. ILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖ­ZÖTT szinte nem "csoda, hogy számos jóindulatú, olykor na­gyon munka- és pénzigényes „szociológiai kutatás" csak név­leg volt szociológiai vizsgálat. Hangsúlyozni kívánom, hogy a 4. pontban jelölt ok nincs összefüggésben D. Slejška cik­kéhez fűzött megjegyzéseim­mel, mert Slejška következő gondolata bár szerintem vitat­ható, de gondolatébresztő is, s ezért ilyen szempontból hasz­nos. D. Slejška a marxista szo­ciológia és a történelmi mate­rializmus átfedéseiből, Illetve a szociológia kategóriáinak és koncepcióinak szüntelen gaz­dagodásából azt a következte­tést vonja le, hogy „az álta­lános szociológia elmélete így fokozatosan átmegy a filozó­fiába". Kár, hogy csak kate­gorikus kijelentésről van szó, részletes magyarázatba nem bocsátkozik. Ezért én is csak éppen megkérdőjelezhetem ki­tételét, így elfogadni nem tu­dom, különösképpen azért, mert a történelmi materializ­mus, mint filozófiai diszciplí­na a társadalmi életnek csak­is a legáltalánosabb összefüg­géseit, „filozófiai síkú" törvé­nyeit kutatja. (A tudományok „közeledési folyamata" sem támasztja alá következtetését, hiszen a tudományok differen­ciálódása és közeledése párhu­zamos jelenség, mely nemhogy kizárná, hanem éppen feltéte­lezi egymást.) Azzal viszont , feltétlenül egyetértek (ezt csakis meg­jegyzésem félreértése elkerülé­se céljából hangsúlyozom), hogy a marxista szociológia metodológiai alapját (de csak alapját), a történelmi materia­lizmus nyújtja; „a történelmi materializmusra való támasz­kodás minden esetben jelentős mértékben meghatározza a marxista szociológia valóság­feltárási lehetőségeit". A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA Szociológiai Kuta­tócsoportja rendezésében meg­tartott nemzetközi munkaszo­ciológiai konferencián is fel­vetődött egy alapvető kérdés: mikor lép be a marxista szo­ciológiai kutatásba az elmélet, mi a szociológiai kutatás kiin­dulópontja? Előbb magáról a kérdésről: szerintem csupán értelmezés dolga a kérdés fel­bontása. Tekintettel arra, hogy a kérdés mindkét részére, da ha úgy tetszik, mind a két kérdésre, csakis egyértelmű, azonos válasz adható, megkü­lönböztetéssel nem élek. A' marxista szociológiai kutatás alapját is és kiindulópontját is (a tudományos általánosí­tásban, az ok-okozati kapcso­latok megjelölésében, a társa­dalmi mozgás tendenciájával összhangban levő, azaz tipikus dolgok és jelenségek kiemelé­sében a tapasztalati kutatás utáni szakaszban is) az elmé­let képezi. Slejška cikkének f5 érdeme éppen ennek a követel­ménynek egyértelmű hangsú­lyozásában jelölhető meg. Né­mi hiányérzetem csak akkor támad, miulán ismételten visz­szatér ehhez a fontos elvi je­lentőségű kérdéshez. Idézem: „Az elmélet nemcsak a konk­rét vizsgálat utáni szakaszban jut szerephez, hanem ameny­nyiben tudományos kutatásról van szó, a konkrét vizsgálatot meg is előzi. Persze nem előre meghatározott sémák, hanem hipotézisek formájában, ponto­san meghatározva a vizsgálan­dó objektumot és problémát, előkészítve azoknak a kutatási módszereknek és technikáknak metodológiai alapjait, amelyek lehetővé teszik hipotéziseink legmegbízhatóbb felülvizsgála­tát." Hiányérzetem a hangsú­lyozott elméleti alap elemeinek megkülönböztetés és sorrend nélküli tálalásából fakad. TALÁN NEM ÉRDEMTELEN, ha ennek kapcsán mindnyá­junk — főképpen a fiatalok — okulására megjegyezzük: minden marxista szociológiai kutatás kiindulópontja elméle­ti tézis (e tézis forrása persze olyan értelemben vitatható, hogy a szociológia metodoló­giai alapjából, a történelmi materializmusból fakad-e köz­vetlenül, vagy csak a tudomá­nyos kommunizmus elméleté­nek közvetítésével nyer szocio­lógiai értelmet), s csakis erre épülhet a tudományos hipoté­zis. Nem vitatom, hogy e két tényező a kutatás egységes alapjaként, elméleti fundamen­tumaként felfogható, de a ket­tő nem azonosítható, egyik a másikkal nem helyettesíthető, és nem is jelölhető, az elmé­leti tézis kiindulóponti voltá­nak tudatosítása pedig eleve szükséges. Az elméleti tézis és feltevéseink Ismeretében vá­lasztandó meg a konkrét vizs­gálat azon módszere és tech­nikája, amelynek segítségével a tudati-ideológiai viszonyok és a gazdasági viszonyok köl­csönös összefüggéseinek külső bizonyítékalt összegyüjthetem a vizsgált területen, illetve tárgykörben. ALMÁSI KARDOS ISTVÁN I Szovjet gyártmányú gépekkel dolgoznak a vasúti munkások Devínska Nová Ves és Zohor között a pályatest felújításán. (CTK — Dubovský felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents