Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-12 / 70. szám, szombat

A NEMRfiG függetlenné vált Algéria kulturális fejlődése eltér a többi arab országtól. A francia megszállók mindent elkövettek azért, hogy Algéria arab kulturális életét elfojtsák. Ha sikerült is nekik íróit és költőit megfosztaniuk anyanyelvüktől, de nem sikerült megtörni hazafiságukat és harciasságukat. Elsajátították a francia nyelvet, és müveikben gyarmatosítóik ellen fordultak. A francia nyelven író haladó algériai írók legkiválóbb képviselője Mohammed Dib (1920-ban született, Tlemcenbenj. Ismert az Algír című trilógiája, mely francia irodalmi díjat is nyert. Műveit a háború idején algériai, svájci és francia lapokban jelentette meg. Az alábbi elbeszélés a Kávéházban című novelláskötetben jelent meg (Párizs 1935). Cselekménye Algériában közvetlenül a második világháború utáni időszakban játszódik. A

zon a napon délben, amikor Omár visszatért kóborlásaiból, a szoba ragyogó fényben fürdött. A sugaraktól, amelyek elárasztották és átszelték, légköre hirtelen tömör és vaskemény lett. Auisa és Meriern izzadtan, egymás mellett aludtak, vagy csak úgy tettek, mintha aludnának. Amikor Auisa meghallotta öccse érkezését, felemelkedett, könyökére támaszkodott és úgy maradt ülve. Tetőtől talpig mozdulatlanul többször végigmérte. Szemével mintha valamilyen őrült gondolatot hajszolt volna. Akkora volt benne az elkeseredés, hogy Omár megdermedt. Figyelte Auisát; lassan úgy tűnt, hogy a nővére is látja. Fejével egy tél felé intett, melyben kenyértörmelékek úszkáltak. Omár lekuporodott, és ujjaival szedegette ki a hófehér, vizzel átitatott kenyérmorzsákat. Végül mohón kiitta a megmaradt folyadékot. E pillanatban Auisa vad tekintetet vetett rá. — Már megint koldulni voltál? — mondta. — Esküszöm ... — Ne hazudjl láttalak, amikor Jaminához mentél. — Esküszöm, nem fogadtam el a fügét, amit adni akart. — Sokat ácsorogsz a szomszédok ajtaja előtt. — Szívességet tettem neki. — Legközelebb mondd meg, hogy a saját dolgait intézze el maga! Ha anyánk megjön, mindent elmondok neki. •— De ha mondom ... Anyjuk Uzsdába indulásakor Äuisánál, a legidősebb lánynál, néhány frankot hagyott. De a pénznek gyorsan nyoma veszett. Éppen csak egy napi löttyre volt elég. A következő napokon már csak az isten kegyelmére szorultak. Éldegéltek, ahogy tudtak, itt-ott régi ételmaradékokat ettek, vagy néhány sou-t kértek kölcsön. Három nap telt el, Aini még mindig nem tért vissza. Otjain Omár többször elgondolkozott. A háború kitörése óta a csempészet rendkívül elburjánzott. Anyjuk, aki már nem remélte, hogy valaha is visszatérhet Uzsdába, újból marokkói szöveteket csempészett. Jelenleg Omár úgy viselte távollétét, mint valami nehéz időszakot, melyen előbb-utóbb túl kell esni. Kétségtelen, hogy minden egyes útja után jólétben éltek, de ez nem tartott sokáig. Csupán néhány napig, és aztán minden kezdődött élőiről. Ez Idő alatt Omár akarata ellenére meg-megállt a lakások bejárata előtt, aztán gyorsan tovább ment. Figyelte a szomszédokat, hogyan terítik meg az asztalokat. Hébe-hóba meghívták, és megkínálták valami csekélységgel. Ritkán fogadta el: zavartan visszautasította, és elfutott. B

eállt az este, a negyedik napon ls, de Aini még mindig nem jött meg. A gyerekek lemondtak arról, hogy várják. Reménykedésüket másnapra halasztották. Azóta, hogy anyjuk elment, az órák és a napok borzasztó lassúsággal múltak. Örák teltek el anélkül, hogy szót váltottak volna egymással. Nappal nyugtalanul csavarogtak. A ház lakói, akik kémlelték gondterhes arcukat, időnként rájuk kiáltottak: — Anyátok teljesen elhagyott benneteket. Soha többé nem látjátok már! A gyermekek tudták, hogy rossznyelvűek. Az asszonyok tovább gúnyolódtak: MOHAMMED DIB: — Ki tudja? Lehet, hogy férjet talált magának? És akkor bizony már nem tér vissza soha. Az ő édesanyjuk ... Nem, ez nevetséges. Miért tetézik bánatukat ezekkel a tréfákkal? Ogyis eléggé csüggedtek voltak. Most, amikor anyjuk távol volt, maga a háziasszony is a legrosszabakat beszélte róla. Fűnek-fának kürtölte: — Miért ment el, miért hagyta magára gyermekeit ez a szívtelen asszony?! Miért hagyja őket éhen halni? Miért? Fuj! Megtenné ezt egy rendes aszszony?! Szánalmat színlelt a vén bagoly. Éppen ö, aki kiaszott mellében csak gyűlöletet hordott. Fullánkos beszéde közben megállt, és felnevetett: — Hü Hü Hi! Milyen rettenetes öröm! Omár nehéz és bizonytalan gyötrelmet érzett. Csöndben bevallotta nővérének, hogy az éhség kínozza. Auisa hallgatott. És egyre csak ismételgette: — Anya ma biztosan megjön. Este már itt lesz. Ezt azóta mondogatta, hogy Aini elment! Auisa meghúzódott egy sarokban; a fiú reményvesztetten fordult el. Érezte, hogy testvére haragszik anyjára és az egész világra. Ezért vele és Meriemmel durván kezdett bánni. — Mit csináljak? — tört ki hírtelen. Egyszerűen elment, és itthagyott benneteket. Aztán ismét kiabált: — Vagy talán pénzt rejtegetek? Két napra ment el, és négy napja, hogy el van. Végül a megszokott ordítozásba kezdett: — Nem tehetek semmiről, nem tehetek semmiről! Megfogtok őrjíteni! Az ötödik nap délutánján már fogcsikorgatva vártak. Elterülve feküdtek a szobában. Az első augusztusi napok melege elárasztotta őket, és kisugárzott testükből. Halántékuk fájdalmasan lüktetett. Szemük előtt minden vérpirosán ragyogott. A levegőt vörös erek csíkozták. Ettől a perctől szüntelenül rázta őket a hideg. Nehezükre esett felkelni. S bár szomjúság kínozta őket, nem kívántak inni semmit; éhesek voitak. Auisa, aki a méregtől magánkívül volt, félrehúzódott, fejét rázva nézte őket. Megtiltotta, hogy jajgassanak, ez idegesítette. Hogy nem tehetnek róla? Mit bánom én? Éppúgy csöndben is maradhatnának! Szenvedése gonosszá tette. Hirtelen felzokogott. Könnyeitől, melyeket el akart rejteni, szeme hagymanagyságúra dagadt, és kifejezéstelen lett. L

assan alkonyodott, a légkör krétaszínű lett. Ez volt a nap legkeserűbb pillanata, a gyermeket nagyon lesújtotta. Nem bírták tovább erővel, levertség lett úrrá rajtuk. A nap nyugvásával megszűnt a legenyhébb szellő is. A házban tikkadt szárazság terjengett. A gyermekeket a hideg rázta. Elhelyezkedtek egymás mellett, és mély álomba merültek. A következő napon — Omár sohasem felejti el — a nap rézszínű volt. A vésztjósló égen a felhők menekültek a szél elől, melyet eddig még nem lehetett észlelni. A sirokkó jelentkezett. Ma este sem volt reményük arra, hogy ehessenek. Megmosakodtak a kútnál, hogy felfrissüljenek. És megkezdődött ismét a hoszszú várakozás. Délután négy óra

1 Ez volt az az idő, amikor anyjuk vonatja érkezik, ezután már nem lehet rá számítani. Omár csendes volt, de nem volt olyan nyugodt, mint Me!t®5M«W rle

m ügy tűnt neki, hogy húga nem érzékeli sem az éhséget, sem az elviselhetetlen forróságot, sem a kínzó várakozást... Az ajtó küszöbén ülve szájában egy fadarabkát rágcsált csendes elégedettséggel. Szája szögletében alvadt, sárgás hab gyűlt össze. Arcocskája kifejezéstelen maradt. A legidegesebb vitathatatlanul Auisa volt. Közönyösségét csak tetette. Reszketett az őrjítő izgatottságtól. Omár lábait keresztbe téve ült a szoba közepén, fejét vállára horgasztotta. Bámulta Meriern arcát, s csakhamar úgy tűnt neki, mintha idős asszonyt látna, vagy inkább olyan nőt, aki egy szempillantás alatt öregedett meg. Húga hirtelen néhány száz évet öregedett, ugyanakkor megőrizte kisleányos vonásait. Ekkor Dar Szbitárban különleges sürgölődés támadt. Omár megismerte anyja hangját a többi asszony hangja között. Nem akaródzott felkelnie. A szomszédok meglepetést kifejező hangon, éles kiáltásokkal, nevetéssel és kérdésekkel fogadták Ainit. Omár egy helyben kuporogva ismét meghallotta anyja hangját. Irtózat fogta el e hang hallatára, mely felzaklatta és összetörte. Miért reménykedett? Hirtelen őrjöngő szükségét érezte annak, hogy mindent gyűlöljön és eltűnjön. S anyja hangja még jobban fokozta benne ezt az érzést. De mielőtt eltűnt volna, szenvedésének végső határán összeszedte magát. Csendben volt, hogy hallhassa saját összeroskadását. S

zinte végtelennek tűnő szenvedése ekkor kissé alábbhagyott. De azért elhatározta, hogy mozdulatlan marad, mint a hulla. De hová tűnt gyűlölete? Nem tartott tovább? Nem menekülhet sehová, bárhová megy, mindenütt csak földönfutó marad. A szenvedés mindenütt egyforma. Egész gyermeki lelkéből kívánt feloldódni. És abban a pillanatban, amikor kívánságának gondolata megszületett agyában, pánt félelem fogta el. Lassan könnycseppek folyta végig görcsösen összeráncolt arcán. STEPHEN LEACOCK: Fordította: ZAIGOUCHE OTTLLIA PÉNZÜGYI PÁLYAFUTÁSOM VALAHANYSZOR belépek egy bonkbo, zavarba jövök. Zavarba ejtenek a tisztviselők, a pénztárablakok, a pénzkötegek látványa - egyszóval minden. Abban a pillanatban, ha átlépem egy bank küszöbéti s bármiféle ügyeletet kísérlek ott meg lebonyolítani, beszámíthatatlan idióta lesz belőlem. Tudtam én ezt már korábban is, de mikor a fizetésemet havi ötven dollárra emelték, úgy éreztem, hogy csakis bankban tudhatom biztonságban a pénzemet. igy hát besattyogtam a bankba, s félénken szemügyre vettem a tisztviselőket. Valahogy úgy gondoltam, hogy aki folyószámlát nyit, annak okvetlenül meg kell tárgyalnia a dolgot az igazgatóval. Odamentem a „Könyvelő" feliratú ablakhoz. A könyvelő magas, flegma fickó volt. Amint rápillantottam, zavarba jöttem. Síri hangon szólaltam meg: \ — Beszélhetnék az igazgatóval? - kérdeztem, s ünnepélyesen hozzátettem: „négyszemközt". Magam sem tudom, hogy miért tettem hozzá azt, hogy „négyszemközt". — Természetesen — felelte a könyvelő, s máris vitt az igazgatóhoz. Az igazgató komoly, higgadt ember volt. Markoltam a zsebemben a gombóccá nyomorított ötvenhat dolláromat. — ön az igazgató? - kérdeztem, pedig isten látja lelkemet,egy szikrát sem kételkedtem benne. — Igen - felelte. — Beszélhetnék önnel - „négyszemközt?" - kérdeztem. Megint nem akartam azt mondani, hogy „négyszemközt", de enélkül valahogy túl egyszerű lett volna a dolog. Az igazgató némileg riadtan tekintett rám. Bizonyára azt gondolta, valami rettenetes nagy titkot készülök felfedni előtte. — Jöjjön - mondta és bevezetett a szobájába. Az ajtón ráfordította a kulcsot. — Itt senki sem fog bennünket zavarni — mondta. — Foglaljon helyet. Mindketten leültünk, s néztük egymást. Mintha megnémultam volna, egy szót sem tudtam kinyögni. — Gondolom, ön Pinkerton egyik embere — mondta az igazgató. Titokzatos viselkedésemből azt hitte, hogy detektív vagyok. Tudtam, hogy mit gondol, ezáltal még kényelmetlenebbül éreztem magamat. — Nem, nem vagyok Pinkerton embere — mondtam, s ezzel mintegy azt szuggeráltam neki, hogy egy másik, rivális ügynökség embere vagyok. — Hogy megmondjam az igazat — folytattam, mintha valaki is hazugságra akart volna rábírni — szóval, hogy megmondjam az igazat, egyáltalán nem vagyok detektív. Azért jöttemi mert folyószámlát szeretnék nyitni. Úgy döntöttem, hogy minden pénzem ebben.a bankban helyezem el. AH IGAZGATÓ megkönnyebbülten, de még mindig nagyon komolyan pillantott rám, most nyilvánvalóan azt gondolja, hogy báró Rotschild fia, vagy az ifjú Gould vagyok. — Gondolom, hatalmas összegről van szó - mondta. — Elég nagy összegről - mondtam fojtott hangon. - Most ötvenhat dollárt szándékozom betenni, s azután minden hónapban további ötven dollárt. Az igazgató felállt, és kinyitotta az ajtót. Behívta a könyvelöt. — Mr. Montgomeri — mondta udvariatlan hangossággal — ez az úri ember számlát akar nyitni, ötvenhat dollárt fog betenni a bankunkba. Isten önökkel. Felálltam. Egy nagy vasajtó állt nyitva a szoba egyik falán. — Isten önnel — mondtam, és beléptem a széfbe. — Jöjjön ki onnan - mondta az igazgató ridegen, s másfelé irányított. Odamentem a könyvelő ablakához, s görcsös mozdulattal; mintha bűvészmutatványt végeznék, belöktem a pénzgombolyagot. Az arcom kísértetiesen sápadt volt. — Tessék - mondtam —, beteszem. A hangszínemből ítélve ez körülbelül ennyit jelentett: „Addig essünk ót ezen a fájdalmas ügyeleten, amíg rajtam van a roham". Átvette a pénzt s átadta egy másik hivatalnoknak. Fel kellett írnom az összeget egy szelet papírra, s alá kellett írnom a nevemet egy könyvben. Már nem is voltam tudatába* annak, hogy mit csinálok. Forgott körülöttem az egész bank. — Most akkor letétbe van helyezve? - kérdeztem tompa, reszkető hangon. — Ügy, ahogy mondja — íelelte a pénztáros. — Akkor kérek egy csekk-könyvet. Úgy gondoltam, a napi kiadásokra kiveszek hat dollárt. Az egyik ablakon valaki kiadott egy csekk-könyvet, s egy másik valaki magyarázni kezdte, hogyan kell kitölteni. Körülöttem az emberek azt hitték, hogy valami hibbant milliomos vagyok. Ráfirkantottam valamit a csekkre, s belöktem az ablakon a tisztviselőnek. Ö rápillantott, s meglepetten felkiáltott: — MICSODA, az egészet kiveszi?! - Akkor jöttem ró, hogy hat helyett ötvenhatot írtam a csekkre. De most már mit csináljak? Kezdjek el magyarázkodni? A hivatalnokok abbahagyták a munkát, s mindnyájan engem bámultak. Kínomban vakmerően odavágtam: — Igen az egészet! — Visszaveszi a pénzét a bankból? — Az utolsó centig! — Többé nem is akarja betenni? - kérdezte a hivatalnok megütődve. — Soha. Egy bolond ötlet azt sugallta, azt fogják hinni, valamin megsértődtem, miközben a csekket írtam, s emiatt változtattam meg elhatározásomat. Megkíséreltem egy heves természetű ember álarcát magamra ölteni. Szerencsétlen kísérlet volt. A hivatalnok beletörődött, hogy visszafizeti a pénzt, s megkérdezte: — Hogyan akarja? — Mit hogyan? — Hogyan? Milyen címletekben? — Ja feleltem, s mielőtt még meggondolhattam volna, mit jelent ez az én esetemben, már ki is mondtam: - ötvenesekben. Átadott egy ötvendollóros bankjegyet. — És a hatot? - kérdezte szárazon. — Hatdollárosokban - feleltem. Átadta, és én kisiettem. MIKOR becsapódott mögöttem a nagy ajtó, az egész bankot betöltő hatalmas kirobbanó nevetés úszott utánam. Azóta nem teszem bankba a pénzem. A költőpénzem a nadrágzsebemben tartom apróban, a megtakarított pénzem pedig egy harisnyában, ezüst dollárokban. Fordította: RAKOSY GERGELY