Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-12 / 70. szám, szombat

UTCA EGYIK BÁDOGLEMEZVÁROSBAN fA szerző felvétele) tS) LU £ < O az OĹ 00 M Dá < Q_ Marseille-ben hat spanyol munkást találtak holtan egy pincében, amely lakhelyül szolgált. A halál oka: szén J gázmérgezés. Építőmunkások voltak. Má­sok számára építettek pazar felhőkarcolókat és luxusvillá­kat. Nekik azonban csak ez a rosszul szellőzött, nyirkos, hideg pince jutott. Szinte hihetetlen, hogy Franciaországban 1966-ban munkásembereknek pincében kell lakniuk. Ám ez a beván­doroltak, a „vendégmunká­sok" keserves sorsa. AKIKNEK CSAK A LEGROSSZABB JUT Franciaországban minden negyedik munkás bevándo­rolt. Számuk meghaladja a kétmilliót. Gyalázatos körül­mények közt élnek. A francia munkások — no­ha köztük ls vannak nyomor­gók — általában keresnek annyit, amennyi elég a meg­élhetéshez. Akadnak olyanok is — ha nem is nagy szám­ban —, akiknek egész szép a jövedelmük. De a bevándor­lók csak a nyomort, az Ín­séget és a megaláztatást is­merik. Szükséglakásokban, úgynevezett bidonvilles-ekben, „bádoglemezvárosokban" ta­nyáznak. A legszennyesebb, legundorltóbb, legmegerőlte­tőbb, legegészségtelenebb és legrosszabbul fizetett munkát végzik, amelyeket a franciák nem hajlandók vállalni. Az ilyen alantas munkákra Franciaország már régóta „importált" kétkezi munkáso­kat. A „régi" emigránsok főként olaszok, algériaiak vagy spanyolok voltak. A há­ború előtti igen tekintélyes lengyel bevándorlás már tel­jesen megszűnt. Mostanában egyre többen érkeznek Portu­gáliából, és gyarapszik a ma­li, szenegáliai és mauritániai négerek száma. Manapság csaknem egymillió spanyol, 600 ezer olasz, 600 ezer algé­riai, 200 ezer portugáliai és 30 ezer néger munkás dolgo­zik Franciaországban. Főként Párizs, Lyon, Marseille vidé­kén és az ország keleti ré­szében találjuk őket. Több­nyire segédmunkások (csak ritka esetekben szakmunká­sok) az építkezéseken, a me­zőgazdaságban, a kohászat­ban és a vegyiparban. A mun­kaadók visszaélnek tudatlan­ságukkal: e szerencsétlenek ugyanis nem tudnak fran­ciául, és nem ismerik a fran­cia szociális törvényeket sem. Nagyobb teljesítményt kíván nak tőlük, mint a franciák­tól, szerződést nem kötnek velük, és éhbért fizetnek ne­kik. Szállásuk oly komisz, hogy a francia még jószágát sem merné ilyen hitvány he­lyen tartani... A legborzasztóbb az úgyne­vezett „új bevándorlók": a portugálok, az algériaiak és az afrikai négerek helyzete. EMBERKERESKEDELEM A Párizs környéki vendég­munkások sorait évente 20 ezerrel gyarapító bevándor­lók két harmada portugáliai. Ogy fest a dolog, hogy csak­hamar 500 ezren lesznek Franciaországban. Miért jönnek ennyien Por­tugáliából? Salazar fasiszta diktátor or­szágában egy szakképzett munkás napi 9—11 franknyit, a segédmunkás pedig 3—5 franknyit keres csak. Ezért sokan kivándorolnak, Fran­ciaországban keresnek jobb megélhetést, de családjukat otthon hagyják. Többségük titokban, engedély nélkül tá­vozik, mert Salazar igyekszik útját állni a tömeges exodus­nak. Hogy átjussanak a hatá­ron, kénytelenek embercsem­pészekre bízni magukat, akik az illegális „szolgálatért" 1000, 1200 vagy 1500 frankot is elkérnek. Éhhez még hoz­zájárul a 200—250 frank vi­teldíj. A földhözragadt szegé­nyek, hogy összekaparják a szükséges összeget, eladják még azt a kevés holmijukat is, amit hazájukban a magu­kénak mondhattak. Ez a már évek óta „virágzó" modern emberkereskedelem megannyi felelőtlen, gátlástalan egyén­nek biztosít busás hasznot. A francia kormánynak tudo­mása van róla, de szemet huny a dolgok felett Az illegális bevándorlók Franciaországban mindenne­mű zsarolásnak és könyörte­len kizsákmányolásnak van­nak kitéve. Szorult helyzetük­ben (félnek a kiutasítástól) alávetik magukat a munka­adó bárminemű követelmé­nyeinek. Napi 10—11 vagy még ennél is több órát dol­goznak, általában még vasár­és ünnepnapokon is. Órabé­rük csak 2,50—3 frank (a francia segédmunkás órabére 3,50—4,50 frank). Megjegy­zendő, hogy 10 órás munká­val így megkeresik a napi 25 frankot, vagyis az ötszö­rösét annak, amit Portugá­liában kapnának. Családi pót­lékra vagy társadalombiztosí­tásra azonban nincs joguk. A munkatelepen étkeznek és hálnak. Nyomorúságosan ten­gődnek, de még mindig sze­rencsésebbek, mint azok a honfitársaik, akiknek a mun­kaadó szállást sem biztosít, és így a „bádoglemez váro­sokban" kénytelenek tanyáz­A káprázatosan fényűző Champs Elysées-től alig né­hány kilométerre teregetik ki nyomorukat a bidonvillesek, a „bádoglemez városok". Sza­porodnak, mint gomba az eső után. Már mintegy 100 van belőlük a „fény városában", Párizsban. Az egyiket, a St. Denis negyedben levőt 20 ez­ren lakják, és 10 ezret fo­gad be egy másik Champig­ny-ben. A munkatelepeken össze­gyűjtött deszkákból, palán­kokból, kiselejtezett téglákból és bádoglemezekből néhány óra alatt összetákolt „épüle­tek" halmaza egy-egy ilyen bádoglemez város. Nincs ott se villanyvilágítás, se vízveze­ték. Bűzlő szennycsatornák ezek, télen feneketlen ben­nük a sár, nyáron ellepik a legyek, és csak úgy nyüzsög­nek a patkányok. A szemét­rakásokból orrfacsaró bűz árad. Mindenütt a higiénia kétségbeejtő hiánya. Kész cso­da, hogy itt nem törnek ki veszedelmes járványok. Cham­pigny-ben hosszú ideig egyet­len kút szolgáltatta a vizet több ezer férfi, nő és gyer­mek számára. Nanterre-ben árulták a vizet! Az ormótlan barakkokban és viskókban egymás hegyén­hátán szoronganak a lakók, és fejenként 100, 120, vagy 150 frank lakbért fizetnek ezért az emberhez nem méltó szállásért. A szerencsétlen bevándorlót az „emberkeres­kedőtől" a munkaadóig és a bádoglemez város tulajdono­sáig mindenki nyúzza. • • • A kommunista községi ta­nácstagok és a szakszerveze­tek többszöri közbenjárása arra késztette a gaulle-ista kormányt, hogy figyelmet szentelfen a bevándoroltak problémáinak. Tervbe vette a bádoglemez városok lebontá­sát, és új negyedek felépíté­sét a vendégmunkások számá­ra. Szégyenletes dolog azon­ban, hogy századunkban az emberkereskedelem elhara­pózhatott Franciaországban, és hogy még most sem szűnt meg. A CGT szakszervezet most újabb felhívást intézett a francia munkásokhoz, le­gyenek szolidárisak bevándo­rolt társaikkal, és követelje­nek számukra a francia mun­kásokéhoz hasonló jogokat és béreket. A K I V I K és a U etedhét országon túl, valahol a nagy tenger végtelen •• térségében terül el ŰJ-Zéland. Távol esik a tengeri utaktól, távol esik a légi utaktól. A látogatót a havasok hó­sapkáival, a völgyek smaragdszőnyegeivel fogadja Ao-tea-roa, vagyis a Hosszú Fehér Felhő országa, ahogyan azelőtt a poli­néziai telepesek Űj-Zélandot nevezték. Több száz évvel ezelőtt karcsú vitorlásokon nekivágtak az óceánnak, s a hullámokkal dacolva több ezer kilométert tet­tek meg, hogy elérjék ezt a földet. Az európaiak hivatalosan valamivel később fedezték fel e földrészt. 1769-ben Cook kapitány, a neves tengerjáró vetette meg itt a lábát. Emléke ma is él. A Cook-szoros két szigetre osztja az országot. Északra és Délre. Az ország legmagasabb hegyét is Cookról nevezték el. Arcképét az új-zélandi bank­jegyeken is felismerjük. GYÖNGYSZEM A BRIT KORONÁN 1840-ben újabb „gyöngyszemmel" gazdagodott a brit ko­rona: Oj-Zéland angol gyarmat lett. A fehér gyarmatosítók erőszakkal elvették a földet a bennszülött maoriktól. Sortü­zek dördültek. Ha szükség volt, az ágyúk ls megszólaltak. A képmutató gyarmattartók egyik kezükben bibliával, a má­sikban puskával terjesztették a civilizációt. A 300 ezer mao­riból a XIX. század végére már csak 50 ezer maradt. A wellingtoni nemzeti múzeumban félelmet keltő kiállítási tárgyakkal ismerkedtünk meg. Ott láttuk például a hajdan lekaszabolt maorik összezsugorított fejét. Ezek a legékesszó­lóban tanúskodnak azokról a véres napokról, amikor a brit gyarmattartók „civilizált" életmódra tanították Űi-Zélandot. ••L. A maori szép és értelmes nép. Máig is megőrizte gyönyörű legendáit és hitregéit. Ma is megtartják az ősi hagyományo­kat és szokásokat. Köszönéskor például összedörzsölik az or­rukat. Bár Üj-Zélandon hivatalosan tiltják a fajüldözést, mégis érezhető. A maorikat minde­nütt másodrendű emberekként kezelik. Ritkán láthatunk maori jogászt, kereskedőt, orvost... Örökre a látogató emlékeze­tébe vésődnek a feledhetetlen új-zélandi tájak. A természet H C T Á K bőkezű volt e földrészhez: íl r^ X / ZX \ ­j Cl szubtrópusi erdőségekkel, hava­si jeges tengerszemekkel, hideg tavakkal, forró gejzírekkel, alpesi rétekkel és tűlevelű lige­tekkel kárpótolta azért, hogy annyira elszigetelődött a nagyvi­lágtól. 0j-Zéland természeti kincseivel a geológusok paradicsoma. Van itt higany, urán, nikkel, kőolaj, mangánérc, bauxit. A le­lőhelyek ugyan nem olyan gazdagok, hisz az ország területe is mindössze 270 ezer négyzetkilométer. Az ország állatvilága elég szegény: szarvas, nyúl; nincse­nek ragadozót. Az itt élő egyedüli ragadozó a kea papagáj. Furcsán hangzik, de ez a papagáj igen nagy kárt tesz az ál­latállományban. Rászáll a juhok hátára, éles karmaival jól megkapaszkodik bundájukban, aztán hegyes csőrével feltépi az állat bőrét, és legszívesebben a vesét burkoló zsiradékból lakmározik. Ha a juhok emberi módra gondolkodnának, joggal megsér­tődnének azon, hogy Oj-Zéland címere a kivi madár, egy szárnyatlan, hosszú, pihés szőrzetű állat, s nem a juh, amelv megélhetést nyújt az új-zélandiaknak. Ötvenmillió van az egész szigetországban, világméretben egy lakosra a legtöbb, így aztán Oj-Zéland a gyapjútermelésben világméretben min­dig az első-második helyen áll. wmmnm mumuumm Az ország fővárosa egy hegysegtolazöbölig terjed, amelyet zsúfolásig ellepnek a különféle nemzetek zászlói alatt úsző hajók. Mesebeli kép tárul a vendég elé a Viktória-hegyről. A kék tengert sárga fövénypartok szegélyezik, a háttérben fehér pontokként jelennek meg a házak, távolabb a hegyek kéklenek. Az európai fővárosokhoz képest itt lassúbb az életütem. Kis ország, nincs miért sietnie. Lustán vonszolja magát a villamos a főváros egyetlen vonalán. Vasárnaponként mintha álomba merülne az egész város. Bezárnak az üzletek, az ame­rikai filmeket vetítő mozikban is szünetelnek az előadásoké A turisták ilyenkor menekülnek a fővárosból a halálos una­lom elől. A wellingtoniak flegmatikusán veszik ezt, de meg kell hagynunk, nagyon vendégszeretők, szorgalmasav *- -­gyelmesek. * A A NAGYVILÁG ÜTKÖZŐPONTJA 0j-Zélandot gyakran emlegetik a fŐTd legcsendesebb sar­kaként. Sok amerikai az atomhisztériátől felziklttva ide me­nekült, hogy elkerülje az esetleges termonukleáris világka­tasztrófát. Az Egyesült Államok felől fúvó szelek 0j-Zélandot modern Noé bárkájaként mindinkább az agresszív amerikai politika vizeire sodorják. Az ország három antikommunista katonai tömbhöz tartozik. Tagja a SEATO-nak, az ANZUS nak (Ausztrália, Oj-Zéland, Egyesült Államok), és az ANZAMA­nak (Anglia, Ausztrália, Malaysia és Oj-Zéland). A kormány­körök támogatják az Egyesült Államok vietnami agresszív háborúját, sőt katonákat küldenek a vietnami dzsungelekbe. Oj-Zéland katonai kiadásai tavaly meghaladták a 30 millió új-zélandi font sterlinget. Az egyszerű emberekben gyakran felötlik: nem kormányoz­zák-e túl veszélyes irányba az ország hajóját a kapitányok? Az ország erősen függ a tőkés piactól, s kereskedelme is gyarmati jellegű. Mezőgazdasági termékeket exportál, és ipari berendezéseket Importál. Elég, ha ingadozik a gyapjú vagy a hús világpiaci ára, vagy ha Anglia — a fő üzlettárs — belép a Közös Piacba, s máris komoly gazdasági megrázkód­tatás éri az országot. Így aztán Oj-Zéland egyedülállósága a világban viszonylagos fogalom. A kis országnak is megvannak a maga nagy gondjai. A. OGYINCOV ÚJ-ZÉLANDI ÜTIJEGYZETE 1966.

Next

/
Thumbnails
Contents