Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-08 / 66. szám, kedd

Nem bánta meg A TAGAS VAKOTEREM abban különbözik a többitől, hogy az egészségügyi nővér is itt-tartózkodik. Mosolygós arccal ül az asztal mögött, s papírvattából kötéseket készít. Amikor újabb beteg érkezik, egy két kedves biztató szóval fogadja, kikeresi kórlapját, majd tovább folytatja munkáját. Húsz éve már, hogy Barák Gizella eljegyezte magát az egészségüggyel. Pedig ... nem is ezen a téren kezdett el dolgozni, mégis ... — Mint fiatal lány — emlékszik vissza — a polgári iskola elvégzése után a rózsahegyi textilgyárban nyilvántartási felelősként kezdtem dolgozni. Jól kerestem. Mégis mindig az volt az érzésem, nem nekem való munka ez. Elhallgat. Kikapcsolja a fertőtlenítő berendezést, majd tovább fonja az emlé kezés szálait. — Heten voltunk testvérek. Nővérem az egészségügyben dolgozott. Gyakran eljártam munkahelyére, segítettem anélkül, hogy megkért volna. A napok múlásával egyre erősebb lett bennem az elhatározás: én is egészségügvi nővér leszek. OTTHAGYTA jól jövedelmező állását, hogy Szlovákia fővárosában elvégezze a kétéves egészségügyi iskolát. Érsekújvárra került, ahol mint „gyermeknővér" tevékenykedett. Később Ögyallán lett körzeti nővér. Négy év után újból visszakerült előző munkahelyére, jelenleg is itt dolgozik Havicska főorvos mellett, a járási egészségügyi központ nőgyógyá szati osztályán. Naponta 25 —30 asszony jön el ide tanácsot kérni és kivizsgálásra. Naponta 20 injekciót is ad, és segédkezik a komolyabb beavatkozásoknál. Barákné öt évvel ezelőtt ment férjhez. Szorgos, dolgos, lelkiismeretes dolgozó nak Ismerik munkatársai. Sohasem késik el a munkából, pedig amikor nem közlekedik az autóbusz, 20 percig kell gyalogolnia. Akt csak megfordult nála, nyugodtságát dicséri. — Az egészségügyi dolgozó legfőbb erénye a nyugalom és a jókedv — mondja. — Ha néha rossz is a hangulatom, nem mutatom a páciensek előtt. Hisz gyógyulni jönnek ide;... AMIKOR DÉLUTÁN elrakja a műszereket, azon gondolkodik, hogy odahaza mihez is kezdjen előbb. Először rendbe teszi a lakást, utána megfőzi a másnapi ebédet. Férje az Elektrosvitben dolgozik, 87 éves édesanyja már nem tud segíteni a háztartási munkákban. Ha a takarítással és a főzéssel is vé gez, csak akkor kerülhet sor a megérdemelt pihenésre, olvasásra, rádiózásra. — Ogy tervezzük, hogy a közeljövőben televíziókészüléket vásárolunk — mondja. — Több .lesz a szórakozási lehetőség. A rendelőféle váróterem lassan kiürül. Havicska főorvos is bejön. Meglepődve néz körül, de a jegyzetfüzet láttán jókedvre derül. — öt éve dolgozunk együtt — mondja. — S ez mindennél többet mond ... FOGASRA KERÜLNEK a fehér köpenyek. Barákné is hazafelé indul. Húsz év telt el azóta, hogy ezt az életpá lyát választotta. S nem bánta meg. NÉMETH JÁNOS M

ÉSZÁROS MÄRIA ... Jókán láttam először. Szerzői estemen. Csendesen, szerényen meghúzódott barátnője oldalán és figyelt. Nem szólt semmit, nem is kérdezett, csak később mondott annyit, hogy szeret olvasni, barátja az irodalomnak, pedig ízig-vérig matematikus, megfontoltság és okos mérlegelés előzi meg minden cselekedetét, a fizikáért most is rajong, Galántán az érettségin fizika volt a választott tantárgya, tanárnő szeretett volna lenni, de ... Ez a „de" nagyon sok embernek ott van az életében, sokan nem is tudnak róla, hogy milyen erővel kormányozza és befolyásolja életüket! Szinte nem is hiszi az ember, hogy a háború még most is kísért, lidércesen és nyomasztóan hat ránk, eltérít célunktól, megöli az ábrándjainkat. Ö is százszor elképzelte, érettségi után majd filozófiára megy, onnan pedig iskolába tanítani, a háború azonban közbeszólt és azt mondta: — Dolgoznod kell leányom! Eddig édesanyád költött rád, de ő is öregszik, már fáradt, a helyére kell állnod, nem járhatsz iskolába még öt évig érettségi után! A

HABORO SZOLT KÖZBE, azt mondta: ne tanuljon öt évig tovább, olyan iskolát válasszon, amely legfeljebb két évet vesz még igénybe, aztán vágjon neki a nagybetűs Életnek. S mindennek a hátterében az állt, hogy édesapja negyvennégyben, amikor már mindenki belefáradt a rettegésbe, sasos behívót kapott, a frontra került és soha többé nem látták viszont. Édesanyja özvegyen . maradt két gyerekkel, nyolcvanegy ár földdel, s tegyünk ehhez még valamit? Házuk nem volt, albérletben Helytállás laktak, aztán törlesztésre vettek egy szoba-konyhát. S ő abból az időből csak arra emlékszik, hogy édesanyja mindig dolgozott, talán éjszaka sem pihent, hiszen estéről estére úgy vett tőle búcsút, hogy neki még nagyon sok a dolga. Gyerekkora nem is volt olyan, mint a többieké, kiskorától vállalnia kellett valamilyen munkát, ha mást nem, hát pásztorkodást. Édesanyja nagyon elfoglalt volt, nagyon szerette a gyermekeit, de ö nem tudja, nem emlékszik, édesanyja megcsókolta-e, dédelgette-e, babusgatta-e valaha is? — Nagyon szeretem anyukámat, de nem csókolom meg, ha hazamegyek, akkor se! Nem szoktam meg... — vallja be nyíltan, őszintén. S már nem kell kérdezni az okát, tudjuk a háború, édesapja eltűnése akasztott minden terhet az édesanya vállára, az özvegyi segély és a nyolcvanegy ár föld kötötte le az idejét, a mindennapi kenyér és a gyerekek felnevelésének a gondja, tehát a háború fosztotta meg édesanyját és őt a szeretettől. És a gyermekkor sivársága, ridegsége máig is kísérti, elérzékenyíti. Évek óta hazajár, minden hét végén Szencen, vagy Diószegen leszáll a vonatról és autóbuszszal megy Jókára. Falujában érzi legjobban magát, oda húzza a szíve. Mikor Galántáról Kassára került, a magyar tannyelvű gépipariba, s elszállásolt az internátusi szobában, akkor örült a legjobban, ha hazulról levelet kapott, vagy ha közeledett a szünet, hogy felkerekedhet, s mehet haza a falujába, Jókára. Nem tudná megmondani maga sem, mi az, ami hazahúzza, hiszen Kassa nagy és szép város, mozival, színházzal, mégis az otthon, Jóka vetekedik a kelet-szlovákiai metropolissal, s a világ összes nagyvárosával is. Kitüntetéssel végezte a gépiparit, s a két év nem tűnt el nyomtalanul az életéből, a csendes internátusi szoba világa, a barátnők és az osztálytársak, az izgalmasnak ígérkező órák mind benne vannak az életében, a múltjában. Ott, Jókán, a szerzői est után csak mosolyogni tudtam, amikor elröppent éveiről érdeklődtem, s ő azt felelte: — Nincs mit írni rólam! Ezt ismételte makacsul akkor is, amikor itt Bratislavában, a Gumonban felkerestem, 1961-től Jár ebbe az üzembe, mindenki ismeri, ő is ismer mindenkit, persze nem név szerint, hanem csak látásból. A gépipari elvégzése után az ellenőrző osztályra került. Tervrajz alapján méretet vesz a formákról. Ez a dolga. És ez nem is kevés. Felelősséggel jár. Beosztása alapján „Minőségi kisasszonynak" is nevezhetnénk! Most a szerszámkészítő részlegen a kész munkák méretét és minőségét ellenőrzi. Reggeltől délután kettőig tartózkodik az üzemben, aztán hazamegy, bevonul albérleti szobájába, s mindig talál valami munkát, könyvet vesz a kezébe és olvas, a német nyelv kézikönyvéből tanul és minden hétfőn este tél n\ kilencig német órára jár. ie

síogadta magában, hogy elsajátít egy világnyelvet. Már elég szépen beszSl, majdnem mindent megért, örül a sikernek. Talán azért ís jelentkezett német órára, mert ösztönével is, eszével is dacolni akart a „de"-vel, a háborúval, amely eltérítette céljától, tanul tovább, megmutatja, még nem tette le a fegyvert, nem adta meg magát, pedig maga is érzi, ez már nem az az

1 igazi, ainit még az iskola padjaiban akart! S

ZÍNHÁZ, mozi és néha nagy ritkán a tánc a szórakozása Régebben minden héten szerdán ő is eljárt a József Attila klubba, most már nem megy. Az üzemi munka, a német nyelv tanulása és a hétvégi hazautazás köti le az idejét. Nem érzi fontos személynek magát, csak kicsinyke kis alkatrésznek a társadalom hatalmas gépezetében. Ami örömmel tölti el, hogy szakmájába került, hogy szakképzett lány! S évente egyszer, március nyolcadikán észreveszik, köszöntik benne a dolgoz* nőt és a leendő anyát. MÁCS JÓZSEF •Z ITT TORNÖC. Túl a keresztúton, ahol a Vágvecse felől érkező országutat derékszögben metszi az állomás felé ágazó köves út, mely aztán közönséges dűlőként kapaszkodik fel a Vág töltésére, van egy hosszú, hosszú ház. Bérestanya volt valamikor, a Hatvany-birtok majorsági épülete. Az évek folyamán lakályosabbá vált, egykori zsindelytetejét levedlette, s nehéz cseréptetővel cserélte fel. Időnként rendbehozzák málló vakolatát, átfestik az utcára nyíló, nehéz ajtókat. Kilenc kémény füstöl a tető felett, s régóta csak úgy hívják: a kilenckéményes ház. Bal szélről, zárkózott ablakok mögött, két-szoba-konyhás lakásban él itt egy család: a nagymama, özvegy Gólián Józsefné, a lánya, Éva, a fiatal Petróné és a vő, meg két kedves, csacsogó kislány, az unokák. Ök a ház lelke, napsugara. Nélkülük oly üresen, szomorúan ágaskddnának a vén falak, oly fáradtan, szomorúan ketyegne az óra, örömtelenül csillogna a konyhai edények zománca. ök a nagymama vigasza, élete. — Nagymama! Nagymama! — két eleven gyermekhang veri fel a ház méla csendjét. Két eleven napsugár táncol a tenyérnyi udvaron. Kacagásuk becsilingel a konyha ablakán, s behallik a szétrebbenő, megriasztott tyúkok kajdácsolása. Nagymama! Nagymama! Olyan meghitt, jó íze van a szónak. Nagymama tölti csészébe a reggeli kávét, vagy a párolgó friss tejet. A nagymama szeli meg a kenyeret,. motoz a konyhában, udvaron. Ö főzi meg az ebédet, ó veti meg este az ágyat. Apu, anyu nincs otthon. Apu, anyu korán kel, mindketten munkába mentek. A

NAGYMAMA TAKARÍT, a nagymama mos, kivasalja a fehér ingecskét, a kislányok takaros ruhácskáit. Téli estéken a kályha mellett vagy az ágy szélén üldögélve elmeséli a Hófehérkét és a hét törpét, vagy a jó tündérkét. Titkon ő díszíti fel a karácsonyfát, őrzi azt, amit családi tűzhelynek nevezünk. Mindenki számára van egy jó szava, mosolya, s tenyerében elfogyhatatlan meleg simogatások laknak. ö a nagymama! Hatvanöt éves most, ősz a haja, kerek, szürke a szeme, olykor, ha egyedül marad a konyhában, belesóhajt a homályba, könny önti el a szemét. A nagymama fáradt, megviselt ember, megrohanják olykor az emlékek, az Irgalmatlan magány; valaki rettenetesen hiányzik e falak közül. Az, aki lányának az édesapja. Az, aki most derűs, jókedvű nagyapa lehetne, téli estéken a kályha mellett, vagy az ágy szélén üldögélve mesélhetne az unokáknak, aki titkon vittek el bennünket, — mondja az özvegy. — Mindnyájan otthon voltunk: a nagymama (a tábornok édesanyja), a férjem, a kislány is, meg én is. Késő éjjel zörgették ránk az ablakot. Kitekintek, hát látom, csendőrszuronyok villognak kint a holdfényben. — Ki az? — kiáltom. — Nyissák kii A törvény nevében! — A szívem megdermedt a A kilenckéményes ház lakója ajándékot csempészhetne a karácsonyfa alá, akit ott motozna az udvaron, tűzifát aprítana, a kerítést, vagy a kiskaput javítgatná, s fölásná tavasszal a kiskertet, megjavítaná a rozoga kilincset. Aki még most is támasza lehetne. Nincs nagyapa. Nincs sehol a földön, sem az égben, sem a föld alatt, sem az ég alatt. Valahol ismeretlen tömegsír porlasztotta el a csontjait. Vagy a mauthauseni haláltábor krematóriumában hamvadt el. Füst lett, hamu és pára lett. Csak egy fénykép maradt utána Ott függ a falon az elülső szobában, ebben a kilenckéményes házban, mely otthona volt egykor. Hullámos, sötét haja volt, kis kefebajuszt viselt. A magas homlok alól elmélázó szempár tekint a régú bútorokra, a meghitt falakra. Ö a nagyapa: Gólián József. A győri vagongyér esztergályosa volt, a tábornok édestestvére. Nincs többé. Nincs sehol. — Negyvennégyben, karácsony másodnapján, éjszaka rémülettől. Akkor már az ajtót feszegették. Két kakastollas bement az elülső és a hátsó szobába, egy Itt állt a konyhában. Alighogy összekapkodtuk a legszükségesebbet, fellöktek bennünket egy ponyvával borított teherautóra. Mindnyájunkat Nyitrára vittek, ott átadtak a gárdistáknak, majd a németeknek ... S egy téli napon útnak indították őket Szereden •át, ahol elvették tőlük a kislányt, és visszavitték Nyitrára. A gárdisták kaszárnyájában tengődött. Egy nyitrai család könyörült meg rajta, s magához vette, mielőtt kiadták volna az utasítást, hogy vigyék őt a megsemmisítő táborba. A férjét egy más transzporttal indították Mauthausen felé — 1945 április 18-án még élt. Volt fogolytársa, Goldberger látta őt aznap, s ő hozta az utolsó hírt is felőle. Akkor már nagyon lesoványodott, súlyos beteg volt, alig tudott mozdulni. Azóta nincs. A fasizmus nem könyörült meg a betegeken, még az utolsó napokban sem. Női gondok (R. Berenhaut felvétele) I

DŐS GÖLIANNÉT egy kisebb táborba, Rechlinbe szállították. A tábornok édesanyja itt pusztult el tífuszban a betegszobán, ahol semmilyen kezelést sem kapott; 1945. március 15-én vett búcsút a világtól, keservesen megbűnhődve anyaságáért. Gólián Józsefné 1945. április 16-án szabadult a salzvédeli táborból. Amerikai katonák szabadították ki a már tíz napja éhen tartott foglyokat. Visszatérve rátalált kislányára, s azóta megint itt él a kb lenckéményes házban — egf név fényében, árnyékában. S a tábornok? Reá is emlékezik még n falu, értelmes, csinos fiatalember volt, s olykor ha szabadságot kapott, Tornócon magyarul udvarolt az egykori kislányoknak. Persze, akkor még nem volt tábornok, csak a hranicéi katonai akadémia növendéke. Akkor még sok minden nertt történt meg abból, aminek később be kellett következnie. Hogy áruló lett volna? ö, * Szlovák Nemzeti Felkelés katonai parancsnoka? Megbélyegezték ezzel a váddal, csakhogy ezt ebben a faluban senki se hitte. A Gólián-család tragédiája, ez a szörnyű családirtás túlságosan is kiáltó bizonyítéka volt az ellenkezőjének. — S miért vitték el magukat? Talán volt valami politikai kapcsolatuk a tábornokkal? — kérdem az özvegyet — Ö dehogy. Kaptunk tőlft olykor egy-egy üdvözletet, karácsonyi, vagy húsvéti lapot. A gyilkos a siralomházban tudja, miért Ítélték el. A becsületes munkásember kapott néhány üdvözletet, vagy képeslapot, elég volt egy név, rokoni kapcsolat, s kiirtották, vagy kiirtották volna családostul. Szegény nagymama! Micsoda emlékeket hordoz, és micsoda rettenet árnyéka ül ezen a kilenckéményes házon. ŕ s MILYEN GONDTALAN P örömmel ugrándozik az udvaron az a két csöppség, a győri vasmunkás két kis leányunókája. Talán természetesnek érzik, hogy a kislányoknak csak nagymamájuk van, aki reggel illatos kávéval tölti meg a csészét, aki mos, vasal, takarít, ebédet főz, aki mesélget, aki jóságos tenyérrel simogat, éli a nagymamák mogszokott életét. Csak ő érzi igazán, hogy hiányzik valaki ebből a házból. Egy derűs, jókedvű öregember, aki nagyapa lehetne. BABI TIBOR 19SB. ín. a.