Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-06 / 64. szám, vasárnap

ABEL EZREDES VALLOMÁSA A szovjet felderftúnek legyen tiszta a keze, hűvös a feje, de legyen forró a szíve... Annak, aki élni és dolgozni akar, teltétlenül be kell tartania ezt a szabályt. (F. E. DZERZSINSZKIJ) Ábel ezredes rendkívül férfiasan viselkedett az Amerikai Egyesült Államok bírósága előtt. Hosszú tárgyalás után 1957 november 15-én végül harminc évi fegyházra ítélték. Az amerikai titkosszolgálat megvesztegetéssel és kényszerrel ts pró bálkozott, hogy együttműködésre bírja öt, ám minden ebbeli igyekezete kudarcot vallott. Rudolf Ivánovics Ábel életének több mint harminc esztendeiét a szovjet felderítő szolgálat kötelékében töltötte, s áldozatos munkájáért több rendbeli kitüntetést kapott. A nagy nyilvánosság akkor szerzett róla tudomást első ízben, mikor az Izvesztyija közölte felesége és leánya levelét, melyben a szovjet kormánynak és a Szovjetunió Kommunista pártjának megköszönte, hogy visszaadta őt a csa Iádnak. Ábel ezredest a szovjet kormány annak idején kicserélte Powers amerikai kémrepülőért. Rudolf Ivánovics nemrég nyilatkozott a szovjet sajtónak. Vallomását az alábbiakban közöljük. 1966. S

ZENTPÉTERVARON SZÜLETTEM. ÉDESAPÁM munkás volt. Társaival együtt kapcsolatban állt a forradalmi diákifjúsággal, mely a „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására" nevezetű egyesült körökben szervezkedett, s mint ismeretes, Vlagyimir Iljics Lenin volt a vezérük. Mikor a cári kormány bebörtönözte a körök tagjait, édesapámat az archangelszki kormányzóságba küldték, száműzetésének letelte után pedig a szaratovi kormányzóságban rendőri felügyelet alá helyezték. Ott találkozott édesanyámmal. A rendőrség és a csendőrség örökös üldözése gyakori helyváltoztatásra kónyszeritete apámat, s nekünk osztozni kellett az ő nomád életében. Mindez később megnyilvánult életszemléletem kialakításában. Én szívvel-lélekkel apám és társai pártján álltam, s ha csak alkalom adódott, segítettem nekik a bolsevik irodalom terjesztésében. Minthogy fiatal voltam, többre erőmből nem tellett még. A szovjet állam megalakulásának első éveiben a hazatérő fiatal emmigránsok között működtem, s ez nagy segítségemre volt az idegen nyelvek elsajátításában, ami később erősen befolyásolt életpályám megválasztásában is. 1922-ben beléptem a Komszomolba. A hamovnyicseszki kerületben agitáltam, akkoriban ugyanis éles harcot vívtunk a trockisták ellen az ifjúság megnyeréséért. A ml sejtünk oly tevékenyen vett részt ebben a harcban, hogy gyakran tettleges összetűzésekre került sor köztünk és a trockisták között. Volt közöttünk sok lelkes rádióamatőr. Akkor éltük az első detektoros vevőkészülékek és szikratávírók korát, — a rádiótelefóniáról alig hallottunk valamit, az még gyermekcipőben járt. A mai fiatalok nehezen tudják elképzelni az akkori lelkes rádióamatőröket. Katonaidőmet a hadsereg rádlóalakulatainál szolgáltam le. Csapatunkban száznál több moszkvai legény szolgált, s mindnyájunknak középiskolai vagy főiskolai végzettségünk volt. Én magam rádiómérnők vagyok. Huszonhat telén szereltem le, s fel kellett készülnöm a munkára. Két lehetőségem volt: a tudományos kutatóintézet, vagy az OGPU külügyi osztálya. Engem a rádiótechnika és a felderítő szolgálat romantikája ls csábított. Az elvtársak azt bizonygatták, hogy nyelvtudásomat feltétlenül a haza szolgálatába kell állítanom. Végül is választottam: 1927 május második napján csekista lettem. Nos, a továbbiak során — mint általában az emberi tevékenység bármely más területén — kemény kitartó tanulás vette kezdetét. Követték az első bizonytalan, de önálló lépések, az első sikerek. Aztán eljött az idő, mikor már elsajátítottam a mesterségbeli tudás minden fortélyát, s megnyílt előttem az út képességeim és alkotóerőm teljes érvényesítéséhez. A felderítő szolgálat sikere attól függ, milyen emberek végzik. Felderítő szolgálatra Ifjúságunk legjobbjai jelentkeznek. önként vállalják nehézségeit, tisztában vannak e munka komolyságával és jelentőségével. Közismert tény, hogy a felderítőnek gyakran az ellenség gyűrűiében kell működnie, s gyakran teszi kockára az életét. A veszedelmes és bonyolult feladatok teljesítése megköveteli tőle a marxizmus-leninizmus alkotó alkalmazását, a képességet, hogy pontosan tájékozódjék az adott politikai helyzetben, hinnie kell a párt és a szovjet hatalom politikájának helyességében, s erről meg kell győznie munkatársait is. Általános műveltségre, széles látókörre és nyelvtudásra van szüksége A

KAPITALISTA ORSZÁGOKBAN végzett munka feltételei örökös éberségre és a konspiráció szabályainak betartására kényszerítik a felderítőt. A haza iránti teljes odaadás, becsületesség, önfegyelem, áldozatkészség és találékonyság, szerénység és készség a mindennapok nehézségeinek leküzdésére jellemzi a szovjet felderítőt. S mindez még nem is teljes felsorolása személyi tulajdonságainak, ezeken túl szaktudásra és politikai felkészültségre van szüksége. A felderítő szolgálat nem kaland, nem tetszetős trükkök bemutatása, nem is vidáin kirándulás külföldre. Elsősorban verejtékes, nehéz munka, mely céltudatos erőfeszítést, kitartást, kemény akaratot, alapos ismereteket és mesterségbeli tudást követel. Hogyis mondta annak idején Dzerzsinszkij? „Tiszta kéz, hűvös fej, de forró szív ..." Rövid, de mély értelmet hordozó szavak. Ez a mondás szinte iránytű a felderítő számára, minden körülmények közt erőt és bátorságot önt az emberbe. Legalább is erről győződtem meg utolsó amerikai kiküldetésem idején, mikor árulás következtében szemtől szembe álltam az amerikai kémelhárító embereivel. ... Egy szombati napon, 1957. június 22-én este felé ott ültem egy apró cellában a széken, és kíváncsi szemmel körültekintettem a helyiségben. Balra tőlem egy amerikai tábori ágyat pillantottam meg, rajta vastag takarót. Összegöngyölve a falhoz lapították, felette vaskeretes, acélrácsos ablak. A külső fal súlyos tömbökből épült. A negyvenöt fokos szögben hajló szemközti falon, a sarokban egy kis ülőke volt odaerősítve, az ajtó közelében pedig a vízvezeték kagylója. Jobbra tőlem a falban vagy másfél méteres acélrács zárta el az ajtó nyílását. Helyenként le volt verve a vakolat. A börtöncella lakói, akiket előttem zártak ide, minden valószínűség szerint meg akartak győződni a fal vastagságáról. A vakolat alól itt-ott éppen olyan acélrács bukkant ki, mint amilyen az ajtót védte. Alaposan megnéztem. Körülbelül öt milliméternyi átmérőjű acélhuzalokból készült, hatszögletű, körülbelül 5x10 centiméteres hosszúkás nyílások voltak benne. A

Z AJTÓ MÖGÖTT a határszolgálat egy tisztje ült és unatkozott. Nyilvánvalóan ő volt a fegyőr, s az nem állt ellentétben tiszti rangjával. Tudtam, hogy ezek a tisztek a határ mentén őrködő kisebb osztagokat vezénylik. Ök fogják el, s előzetesen kihallgatják az elcsípett határsértőket. Az Amerikai Egyesült Államok déli hatórai mentén többnyire mexikóiak követnek el határsértéseket, akik illegálisan kelnek át a határon, mert a munkanélküliség Texasba és Kaliforniába kényszeríti őket. Ezek a tisztek idejük nagy részét a Rio Grandé menti sűrűségekben töltötték, s láthatóan kelletlenül ültek itt a sötét börtönfolyosón, míg engem őriztek. Ám ezen az estén épp a tiszt helyzete nyugtalanított a legkevésbé. Az 'elmúlt huszonnégy óra annyira zsúfolva volt eseményekkel, hogy elsősorban azokon kellett eligazodnom. Tegnap, június 21-én, reggel hét órakor New York-1 szállodában aludtam. Hirtelen megverték az ajtót, s felébredve kikeltem az ágyból, hogy megnézem, ki lehet a korai látogató. Ám nem jutottam el az ajtóig, valaki erőszakkal felfeszítette, s engem durván félrelöktek. Az ajtóban két férfi állt. Egyikük hadarva az FBI megbízottjaként mutatkozott be, aztán bejöttek a szobába. Utánuk egy harmadik is bejött, de a folyosón még jónéhányan kint maradtak. — Üljön iel — mondta egyikük. — Ezredes, mi jól tudjuk kicsoda, miért jött Ide, és mit csinált, — mondta a másik. Minden világos volt számomra, életem egy szakasza lezárult, most majd egy másik, egészen más következik. • — Fölajánljuk magának, működjék együtt velünk. Ha nem fogadja el, rabként megbilincselve távozik ebből a szobából. Saját érdekében fogadja el ajánlatunkat. — Nem értem, milyen együttműködésről beszél, — mondtam tiltakozásképpen, de az FBI emljere rámförmedt: — Nagyon is jól tudja, iniről beszélünk! , — Megengedi, hogy felöltözzem? — Előbb adjon választ ajánlatunkra! — Már megadtam! •— Ismétlem, — mondta megint az előbbi, — tudjuk, hogy a szovjet felderítő szolgálat ezredese, és tudjuk azt is, mi volt a. feladata. Ajánlatot teszünk, működjék együtt velünk, másként börtönbe kerül! — Nincs több hozzátennivalóm ahhoz, amit már megmondtam. A választ megadtam! Ez a párbeszéd körülbelül fél órát vett igénybe. Végül az egyik amerikai felállt és kimeiit a folyosóra. Még három embert küldött be hozzám a szobába. Az FBI megbízottai elállták az ajtót. Az újonnan jöttek közül az egyik felmutatta az elfogató parancsot, melyet a bevándorlási hivatal (INSJ adott kl ellenem. A vád szerint Illegálisan jöttem be az országba és nem jelentkeztem az illetékes helyen. Megkezdődött a házkutatás. M

INDMÁIG NEM TUDOM, szándékosan választották-e a pénteki nap reggelét. A péntekre virradó éjszaka ugyanis rádióösszeköttetést létesítettem a központtal, így a rejtjelzéshez szükséges eszközök érthetően mind ott voltak a szobámban. Szokásom szerint egy rejtekhelyen a városban tartottam őket, ahol a rejtjelzéshez szükséges eszközökön kívül egyéb holmit is rejtegettem. Mivel mindent egy csomagban tartottam, most minden egy rakáson itt volt a szobámban. Sejtettem, hogy a hat ember szeme láttára nehéz lesz mindezt megsemmisíteni, s azért azt terveztem, hogy megsemmisítem legalább a rejtjelzések kulcsát, s az utolsó rádiogram megfejtését. A titkosírás kulcsa igen kicsi volt, s kiderült, hogy megsemmisítése nem is olyan nehéz feladat. A tenyerembe rejtettem, s azt mondtam, sürgősen kl kell mennem az illemhelyre. Ott a kihallgatásomra kirendelt emberek egyikének „éber" felügyelete alatt a kanálisba öblítettem a „kulcsot". A megfejtett utolsó rádiósürgöny az asztalon lapult egy csomó tiszta papírlap alatt. Mikor a kihallgatás befejeződött, megparancsolták, hogy csomagoljam be minden holmimat. Festékes dobozomban, Iszabad időmet ugyanis festegetéssel töltöttem) a palettán maradt még némi festék. Kihúztam a sürgönyt, és letörölgettem vele a festéket. Mikor a paletta tiszta volt már, ezt is összegyűrtem, és hasonló módon szabadultam meg tőle, mint a rejtjel kulcstól. Nagyon sajnáltam, hogy a többi írásos feljegyzést nem tudtam elpusztítani, bár ez a siker is jobb kedvre derített. Két terhelő bizonyítéktól megszabadultam ugyan, de maradt még éppen elég. További sorsomat illetően nem voltak illúzióim. Sejtettem azt Is, hogy az FBI hogyan akadt a nyomomra. Megbízottai igyekezetükben, hogy bebizonyítsák, „mindent tudnak rólam", saját maguk leplezték le előttem az árulót. Sokan azt hiszik, hogy a felderítő, aki hozzászokott a leleplezés és elfogatás gondolatához, megfeledkezik erről a veszélyről, s ennek következtében gyengül az ébersége. Igaz, nem lehet folyton arra gondolni, hogy az embert esetleg elfogják. Az állandó idegfeszültség szükségszerűen megnyilvánul a felderítő lelkiállapotában és a muukájában A frontkatona megszokja a halál gondolatát, így a felderítő ls tudatában van a fenyegető veszedelemnek. Csakhogy az értelmes ember nem engedi, hogy ez a tudat elhatalmasodjék rajta. A legnagyobb éberségre törekedik, s inkább arra gondol, hogyan teljesítse a rábízott feladatokat, s nem a saját biztonsága jár folyton az eszében. Végül a két feladat szinte azonosul, s egyetlen alapvető elvvé válik: a felderítő feladatainak helyes megoldása biztosítja egyben személyes biztonságát is. Később gyakran eltűnődtem azon, vajon letartóztatásom napján s a későbbi hónapok és évek folyamán miért nem izgatott saját sorsom alakulásának kérdése? A legfőbb ok, úgy látszik, az a körülmény volt, hogy mikor az FBI emberei rám törtek, munkatársaimra kellett gondolnom, mert féltettem őket a leleplezéstől. Ezért saját biztonságom kérdése háttérbe szorult. M

EGBILINCSELVE levezettek az autóhoz, s a söfőr mögé ültettek. Az INS egyik embere ült mellém. Előre egy másik ült, aki első látásra idősebbnek látszott. Most újabb alkalom kínálkozott arra, hogy megszabaduljak még egy terhelő bizonyítéktól. A nyakkendőtűm ben egy fontos hír szövegét rögzítő mikrofilmet rejtettem. Mikor igazgatni kezdtem a nyakkendőmet, az idősebb ügynök felfigyelt, s kitépte kezemből a tűt. Ám ahelyett, hogy nyugodtan megvizsgálta volna, nekilátott, hogy szétszedje. Észre se vette, hogy közben a film kiesett belőle. Megvizsgálta a tűt, s minthogy semmi gyanúsat nem talált, visszaadta. Ez annyira megvigasztalt, hogy rászóltam az emberre: — Túlságosan gyanakodik ... Azon is törtem a fejem, vajon miért nem látom sehol az újságírókat. Az FBI és a CIA alighanem azt remélték, hogy elfogadom mégis az együttműködési ajánlatukat, s ezért nem akartak nagy lármát csapni az ügy körül. Az INS épületében elölről s oldalról is lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek tőlem, s aztán leültettek egy teremben, melyben alighanem előadásokat szoktak tartani. Különféle emberek őrizetére bíztak. Egyikük az INS külügyi kapcsolatait irányította, s a sajtót alkalmas hírekkel látta el, hogy az olvasók megfelelő képet nyerjenek a szervezet munkájáról és hasznosságáról. Ez az úr nagyon beszédes volt, lelkesen beszélt az INS-ről, de nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy dicsekedjék. öt órakor két ember jött hozzám. Kijelentették, hogy az INS megbízottjai, s felszólítottak, kövessem őket. Nem közölték velem miért s hová visznek. Megint megbilincseltek és kivezettek az utcára. Csakhamar kiértünk a repülőtérre. A gép felemelkedett. Sokáig repültünk. Talán éjjel tizenegy órakor, öt órás utazás után leszálltunk egy kisebb repülőtéren. Pótoltuk az elfogyasztott üzemanyagot és megint felszálltunk. Regge! négy óra tájt rengeteg fényt pillantottam meg alattunk. Rájöttem, hogy a texasi ojajmezők fúrótornyai felett vagyunk. Őreim elcsodálkoztak, mikor megmondtam, hogy első ízben Alabama államban szálltunk le, s most Texas déli tájai felett repülünk. Számomra nem volt nehéz feladat az útirány megállapítása a csillagok állása szerint, hiszen megközelítőleg ismertem a gép sebességét és a repülés időtartamát. Az őrök udvariasak és figyelmesek voltak, de nem mondták meg miért és hová visznek. Kijelentették, högy semmit sem tudnak. Talán fél ötkör leszálltunk a brownsvillei repülőtéren. Ott már vártak bennünket, csakhamar két autóval indultunk a mac-alleni táborba, mely az INS hatáskörébe tartozott. Elhagyott útvonalon száguldottunk. Mire megérkeztünk egészen besötétedett. Megparancsolták, menjek aludni, s rám zárták a cella ajtaját. Tíz órakor felébresztettek. Utasítottak, öltözzem fel. Kihallgatásra vittek. Az első kihallgatás után következett a többi. Csak hat hét múltán, határozott követelésemre készült el a fogságba vetésemről szóló jegyzőkönyv, mely megfelelt az amerikai törvények szellemének. Ezután átszállítottak a New York-i börtönbe. A további események máT ismeretesek, tárgyalásom idején közölte a sajtó. N

ÉGY ÉVET ÉS NYOLC HÓNAPOT ültem le. Aztán, mint ismeretes, kormányunk segítségével hazatérhettem. A börtönben erősen hittem szabadulásomban, s ez erőt adott a börtönélet nehézségeinek elviselésére. Életem legnehezebb perceiben az is segítségemre volt, hogy tudok festegetni, hogy szeretem a tudományos irodalmat és a szépirodalmat, hogy érdekel a magasabb matematika, az asztalosmunka és több hangszeren játszom. Mindez viszonylag könnyen hozzásegített ahhoz, hogy az amerikai börtönben ls megőrizzem lelkinyugalmamat. Ábel ezredes egyik tollrajza a börtönből.