Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-05 / 63. szám, szombat

0 ^^ssmmsoK dsAzmó'RöK A Himalája mindenhonnan látható, még az űrhajók kabinjából is — ezt a Voszhod űrhajók utasai bizonyították. A Himalája szívében — 800 kilométer hosszúságban és 200 kilométer szélességben fekszik Nepál. A költök felhők fölötti magasságok országának nevezik. A tízmilliós nép hétköznapjait azonban nagyon is földi gondok töltik ki. A közelmúltban a nagyvilág nagyon keveset tudott erről a kis országról. Nepál a gyarmati világ legelhagyatottabb tája volt, „hét lakat zárta el a külvilágtól". Évszázados elszigeteltség Nepált nem a hatalmas hegyek és a szilaj folyók, hanem mesterséges akadályok választották el a nagyvilágtól. Az angol gyarmattartók 1816-ban lealázó szerződést erőszakoltak a nepáli kormányzatra, melynek értelmében az ország nem tarthatott fenn kapcsolatot más államokkal. Ez az elszigeteltség csak a Rana feudális családnak volt előnyös, melynek tagjai 1846-tól 1951-ig kormányozták az országot. A Rana uralkodóház miniszterelnökei saját birtokukká tették az országot, a népnek a legelemibb szabadságjogokat sem adták meg. A Ranák uralkodása idején több mint hárommillió nepáli vándorolt külföldre. Az angolok látszólag meghagyták Nepálnak a függetlenséget, a Rána uralkodóház tagjai azonban mindenképpen erősítették a gyarmati urak pozícióit. Az angolok Nepálban toborozták gyarmati seregüket, melyet Indiában és a brit gyarmatbirodalom más országaiban a népi megmozdulások leverésére vetettek be. Nepál népének sok ezer élettel kellett fizetnie a Rána-ház politikájáért. A Rónák vége tenének képmása látható, — de úgy látszik, nem mindegyik házba költözött be a szerencse. Katmanduban elég látványosság akad a turisták számára. Nehéz megmondani, ház vagy templom van-e itt több. A templomok ősidők óta érintetlen állapotban maradtak fenn. Kísérőnk a palotatérre vezet, ahol Hanuman isten temploma áll. A bölcsesség istenének arcát elrejtették emberi tekintet elől. A legenda szerint annak, aki megpillantja, megpattannak az erei. Katmandu utcáin nemcsak élő „szentekkel" találkozik az ember, akik egy rúpiáért jövendőt mondanak, nemcsak kígyóbűvölőkkel, a múlt soha ki nem vesző maradványaival, hanem az új Nepál életéből ls sok képet leshetünk el. A Tundtkhelt tér a katonai díszszemlék és nemzeti ünnepségek hagyományos színhelye. 1951. február 18-án itt közül sokan a papokkal együtt mentesek voltak az adófizetéstől. A Rána-zsarnokság elleni harc éveiben a különféle társadalmi erők különállóan tevékenykedtek. Az új politikai helyzetben képteleneknek bizonyultak a termelőerők fejlesztésére és az államrendszer további demokratizálására szolgáló közös program kidolgozására. Ennek következtében kiéleződtek a társadalmi és gazdasági konfliktusok. E kényszerhelyzetben a király 1960 végén feloszlatta a parlamentet, lecsukatta a minisztereket, és kezébe vette a törvényhozó és végrehajtó hatalmat. Ez a lépése nem ütközött komoly ellenállásba. Később ezt a politikai pártok betiltása és új alkotmány kihirdetése követte. Az utóbbi biztosította ugyanazokat a jogokat, amelyeket az 1951. évi alkotmány hirdetett meg, de a pártok és társulatok alapításának joGondolataimból a csinos légikalauznő hangja zökkentett ki: „Alattunk Katmandu". A repülőtéren minden külföldinek a kezébe nyomnak egy füzetet: „Emlék turistáknak": Olvasom: „Látogasson Nepálba! Ha egyszer már járt itt, bizonyára siet ismét viszontlátni Nepált. Nepál — múlt a jelenben. Menjen végig az úton, és évszázadokra visszamegy a történelembe." A város már régen felébredt álmából. Az utcák útvesztőjéből harangok és csengők szava hallatszik. Visnu tisztelői hirdetik: „Eljöttünk, hogy rizst áldozzunk neked, és rózsaszirmokat szórjunk eléd. Ozd el tőlünk a gonosz szellemeket." E szertartás után a háziaszszony tüzet rak, a férfi pedig a piacra siet zöldségért és gyümölcsért. Valamennyi ház bejáratánál a szerencse isWÉ JANAKPURI UTCA hirdették ki az ideiglenes alkotmányt, melynek értelmében Nepál alkotmányos monarchia lett. Kinyilatkoztatták a legelemibb szabadságjogokat. Megszűnt a Rána dinasztia zsarnoksága. Pancsjátok A Ranák bukása után előtérbe került a társadalmi-gazdasági reformok végrehajtása. Nepál ipara még csak kialakulóban volt, csupán juta, textil- és gyufagyári, rizstisztítói voltak. Mezőgazdaságát középkori viszonyok jellemezték. A megművelhető földterületek zöme a feudálisok kezében volt, akik ga helyett ún. paraszt-, munkás-, ifjúsági és diák-osztályszervezetek jogát hirdette meg. Az új alkotmány szellemében jött létre a nemzett pancsaját, mely a falvak, a városok és egyes vidékek pancsajátrendszerét fogja össze. A királynak joga van a nemzeti pancsaját bármelyik tagját megfosztani mandátumától, és szentesítése nélkül egyetlen törvényjavaslat sem léphet törvényerőre. Érdekes tény, hogy Nepál nem akar a polgári demokráciák útján haladni. A haladó erők ezt azzal magyarázzák, hogy nem lehet semmibe venni a politikai küzdelem tanulságait, és egyszerűen nem venni tudomást a nepáli társadalomban létező antagonisztikus osztályokról. A falusi pancsajátokban a feudálisok az uzsorásokkal és falusi gazdagokkal együtt a mandátumok 60 százalékát tartják kezükben. A főváros közelében, Bhaktanurban részt vettem a pancsaját ülésén. Egy kis szobában zajlott le. Durván összetákolt lócákon mintegy harminc ember ült. Natra Nath Sarma, a pancsaját elnöke felolvasta Ram Dhakalnak, egy Timi falubeli parasztnak panaszlevelét, amelyben védelmet kért a földesúr önkénye ellen. Az a veszély fenyegeti őt, hogy a földesúr elűzi földjéről, ha nem egyezik bele az eddiginél sokkal keményebb bérleti feltételekbe. Ilyen esetek tucatjával fordulnak elő. A kisbérlők védelmére törvény született. A földbirtokosok azonban megtalálják a rést, amelyen át kibújhatnak a törvényes rendelkezések végrehajtása alól. Például családtagjaik között osztják fel földjeiket, nehogy a kormány a „fölösleget" elkobozza, és szétossza a parasztoknak. Mohakaii elfordult a múlttól 1965-ben befejeződött az ország hároméves gazdaságfejlesztési tervidőszaka. Nőtt az iskolák, kórházak, országutak száma, ám a terv végrehajtására előirányzott 760 millió rúpiából 500 milliót csak külföldi segítséggel tudtak fedezni. A most kezdődő ötéves tervben a beruházások elérik a kétmilliárd rúpiát. A nagyszabású építési program természetesen csak a feudális csökevények egyidejű felszámolásával valósítható meg. E téren az új Nepálnak még sok nehézséget kell leküzdenie. Az új törvénytár az 1851-ből származó elavult, régi törvényeket felváltó MULUKl AlN lerögzítette a polgárok törvény előtti egyenjogúságát, megszüntette a vallási különbségeket, a bőr és nem szerinti hátrányos megkülönböztetést, eltörölte a kasztrendszert, megtiltotta a korai házasságkötést. Az új törvénykönyvvel nem mindenki ért egyet. A Posupatinath hindu templom előtt őröket láttam, akik elzárták az utat a kaszton kívüliek előtt, s a New Road-on egy vendéglő fölött is ez a tábla éktelenkedett: „Csak Igazhitű hinduknak". A múlt még tartja magát az ország mai életben, de már nem határozza meg jelenét, még kevésbé Jövőjét. Mohakaii, az idő istene elfordult a maradiság és boszorkányüldözés szenvedélyes híveitől. A történelem órája Nepálban is időt mutat. IĽJA REGYKO NEPÁLI RIPORTJA A minap lógó orral állított be hozzám Henry Oforl ghanai újságíró barátom. Faggatni kezdtem: — Mi történt? Vesztettél a lóversenyen? Összevesztél a feleségeddel? Vagy talán gyászolsz valakit? Erre aztán kitört belőle a kacagás. — Eltaláltad. Temetésről jövök. Es teljesen le vagyok sújtva. Magam is az alkalomhoz illő szomorú képet vágok. Megint nevet. — Na, azért ne érts félre! Nem a gyász miatt vagyok megtörve. Anyagilag. Mert ha nem tudnád kedves barátom, a mi arany Ghanánkban, — temetni költséges. Többet mondok: veszélyes mulatság. — Erre isznuk. A harmadik pohár után mindketten felengedünk. Henry szava megjön lassacskán. Elmondja, hogy valami Isten átka van a rokonságán. Egyik héten ez hal meg, a má sik héten az. Ez még csak rendben volna. A halál együtt jár az élettel. Csakhogy egy-egy temetés hónapokra kikészíti az embert. Anyagilag. Ha Ghaná ban meghal valaki, a lehető legdrágább koporsót veszik neki. Mahagóniból. Hogy tartós legyen. Még ez csak hagyján! Ve a temetésre összecsődül az egész rokonság, van úgy, hogy több száz ember. Felnőttek, gyerekek, közeli és távoli rokonok, barátok és ismerősök. S a gyászoló család megtiszte lő feladata, hogy gondoskodjék a gyászoló rokonságról, I bőségesen ellássa őket étellel, itallal. Mire a temetésre sor kerül, hatalmas összegeket emészt jel az óriási vendégsereg. Igaz, hogy utána gyűjtést rendeznek. Minden családnak illik valamit adnia a temetési költségek fedezésére. Persze mondanom sem kell, hogy a közeli rokonnak többet illik adnia, mint a távolinak. Henry elkeseredetten lengyint. Ilyenkor van az ember a legnagyobb dilemában. Mert felírják, és a templomban kihirdetik, ki mennyit adott. — Képzeld csak el. Fogja a pap a listát, és olvasni kezdi. Kwame Oforl ötven font. — Majd megáll az olvasásban, és elismerősen körülnéz. A gyülekezet felmorajlik: — Ez igen? Ez az igazi rokon! Ennek van szíve! A pap szeme ismét a listára téved. — Henry Ofort. — Arcán gúnyoros vigyor. Szinte vág a szava, amikor bemondja. Ha még csak mondaná. De valósággal harsogja: — Henry Oforl öt font. Általános elszörnyedés. — Az Istentelen! Hát ez is rokon? Van képe öt fonttal kiszúrni a fájó szívű özvegy szemét? Nem gondol ez a kőszívű pária arra, hogy egyszer majd öt ts temetik? Hogy utána is marad gyászoló rokonság? Edes barátom, ebbe bele lehet gebedni. Mert egy pillanatig se hidd, hogy a templomi jelenet úgy zajlott le, ahogy elmondtam! Annál én sokkal gyávább halandó va gyok. Egyszerűen nem merek kevesebbet adni, mint az előttem feliratkozott. Így azután minden temetés könyörtelenül tönkreteszi családi költségvetésünket. Most éppen az egyik nagynénikém temetéséről jövök. Az egész azzal kezdődött, hogy a nagynéni tizenöt éve vak volt már. S öreg is. A feleségem, aki sokkal tipikusabb ghanai, mint jómagam, napokon át igykezett meggyőzni: gyere el egyszer, látogassuk meg együtt a nagynénit! Elővettem minden érvelő képességemet. Semmi értelme annak, hogy meglátogassam a nagynénit. Már akkor is vak volt, amikor feleségül vettelek. Soha nem is látott. Most menjek oda a betegágyához, és suttogjam a fülébe: Nénikém, én vagyok az Ofori. Tud f a, a Henry. Az a kecskeszakállas. Bohém és családapa. Aki szívből meggyűlölte a rokonalt. Nem azokat, akik élnek, hanem azokat, akik meghaltak. Pedig isten bocsássa meg a vétkemet, amíg éltek, semmi bajom nem volt velük. A magam módján még szerettem ls őket Legtöbbjük szerényen élő, takarékos ember volt. A halottak ma ts azok. Csak az élők nem tudják, hol az embert keresőképesség határa. Nos, a látogatásból semmi sem lett. De a nagynéni megbosszulta magát. Egy hétre rá békésen elhunyt. A temetésre ugyebár mégiscsak el kellett mennem. Megvettük az értékes koporsót. Szép patinás színezete volt. Amikor bele akartuk tenni a nagynénit, kiderült, hogy a szú a koporsót félig-meddig szétrágta. Ki kellett cserélni. A koporsókészítő előbb hepciáskodott, — mondván, hogy a szú velejár a fával. De győzött benne az üzleti józanság. Szólított egy vadonatúj, rézveretes, aranybetűs koporsót. A szúette ötven fontos helyett azonban ez már nyolcvan fontba került. Ekkor már bizsergett a vérem. De hallgattam. Csak később tört ki belőlem elemi erővel a düh. Akkor, amikor a tizenöt éve vak és véglegesen halott nagynéninek parókát vett a család negyven fontért. Mondván, hogy nem illik ilyen szép koporsóban kopasz fejjel menni a másvilágra. Ettől végleg megkeseredett a számban a halotti toron felszolgált pálmabor, pulykasült, malacpecsenye és hússaláta. Még kedvenc italom, a whisky sem ízlett. Előre rettegtem a temetés befejező akkordja, a kötelező adakozás zseblaposító kálváriájától. Most pedig itt vagyok. A hónap közepén. Egyetlen fillér nélkül. S ha minden jól megy, a jövő hétre megint beüt valami temetés. Kezdhetem élőiről. Majd legfeljebb kölcsön kérek. Igyunk, barátom! Hátha így előbb halunk meg. S mahagóniból készült koporsónkból kéjesen figyeljük, ki mennyit adományoz az özvegyünknek. Hitetlenkedve fogadom kifakadását. — Ügy látom, kételkedsz a hallottakban. — Így Henry. — Hát ha még azt is tudnád, hogy Ghana egyes vidékein tizenként héten át marad a ha lottas háznál a gyászoló haramiasereg. Mire elmennek, egy életre tönkretették a halott családját. Később jönnek a megemlékező istentiszteleketek, amikor misét mondatunk a halott tiszteletére. Természetesen virrasztással egybekötve. Virrasztani pedig csak tele hassal, kellően „feltankolt" állapotban lehet. Ojabb lakoma, újabb dínomdánom. A végén már mindenki úgy teleszívja magát, hogy kész örömnek tekinti a költséges temetést. Pedig milyen egyszerű volt a ghanai törzsek hagyományos temetési szertartása! A nagyapámat még úgy temettük el. Éjjel meghalt. A szomszéd faluba üzentünk a rokonoknak, ismerősöknek, s azok elfőttek búcsút venni tőle. A hagyomány egyenesen tiltotta, hogy ilyenkor egyen vagy igyon az ember. Legfeljebb a gyerekek és az öregek kaptak valami kis élelmet, frissítő italt. A nagy többség csak a délutáni órákban megtartott temetés után tért haza, és otthon evett. Így volt ez régen. Akkor is szokásban volt gyűjteni a halott családja részére. De nem arra, hogy egyenek-igyanak belőle, hanem arra, hogy kiheverjék a költséges temetést. Egy család legfeljebb négy shillinget adott. De azt szívből, és nem kényszerből, a nyilvános megszégyenítéstől való félelemből adta. Mi csak fecsegünk törzsi hagyományainkról, ahelyett, hogy alkalmazkodnánk ts hoz zájuk. Mindfárt elviselhetőbb lenne a temetés Ghanában. Holtak és élők számára egyaránt. Mondja Henry barátom, és jogos bánatában fenékig üríti poharát. ÉLIÁS BÉLA RIPORTJA