Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)
1966-03-03 / 61. szám, csütörtök
A Magyar Nap harmincéves jubileuma Párkányban új üzem — a Dél-szlovákiai Cellulóz- és Papirgyár éplil. A felvételünkön látható épületben az új gyár ipari tanulói fognak tanulni. Az épület ablakaiból gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, az esztergomi bazilikára és Párkány új lakónegyedére. (Bachan felvétele) C ^tven körüli ember. A vérf, mocskos, zsíros kötény szinte körülöleli csontos, szikkadt testét. Lábán bőszárú gumicsizma lötyög, járása bizonytalan, mint általában a részeg embereké. Báránybőrkucsmája alól csapzottan erőszakoskodik homlokára dérverte haja. Tekintetében az űzött vad rémülete. Még félhomály takarja a tálat, a falut, amikor a szövetkezet gazdasági udvara elé ér. Eltompult agyában egy pillanatra megéled a parancsoló, kényszerítő gondolat: Menj be és mondj el mindent! Menj be Mácsai István, menj. .. Pillanatokig tétováz, mert agyát újból elönti valami nyomasztó tompultság, amitől nem tud szabadulni. Aztán legyint. Es indul tovább. Ki kíváncsi rá most a szövetkezetben? Ha lenne is ott valaki? Kitérnének előle ... A keményre fagyott, csúszós Ston megbicsaklik a lába. Mintha most ébredne kábulatából, erőteljesen megrázza a fejét. — Nem ... Elvette az ital az eszemet ... — motyogja. OjbÓl megtántorodik, aztán nagy nehezen egyenest veszi az Irányt. Homlokát elönti a hideg verejték. A haldoklók éreznek olyan keserves kínt, amilyen most egész lényét fogva tartja. Feje zúg, mintha hét malom őrölne benne. A rémítő gondolat azonban kábultságában is valahol a tudata határán motoszkál: Miért is tette? Hiszen jó barátok voltak, kenyerespajtások. Még tegnap este is együtt iszogattak. Búcsúzáskor mondta csak János: — Holnap ölnénk Estvány. Lehetőleg csillagfénynél... Micsoda tréfásan, jókedvűen ejtette a szavakat. Ö meg alig mert aludni, hogy idejében náluk legyen. Hajnali négy óra lehetett, amikor zörgetett a konyhájuk ablakán. János nyl tott ajtót. Az asszony is talpon volt már... A zománcozott masinán kondérokban melegedett a víz. Az asztal mögött teknő nyújtózott. A konyhában langymeleg és erős hagymaszag csapta meg. Tréfás kedvű hangon jó reggelt köszönt. Jani alig fogadta, SZARKA ISTVÁN amim márts egy porcióst csúsztatott a kezébe. — Jót tesz egy kis szíverősítő! — kínálta szívesen. Majd megjött az alsó szomszéd is nagy prüszkölve. '— Ebadta idő, a kutyát is kár volna ilyenkor kiverni... János másodszor is töltött. Az illendőség kedvéért a literest az asztal sarkára állította. Az üveg hasában gyöngyözött a törköly. Ébredezni kezdett a tegnapesti jókedv. — No még eggyel kedves szomszéd, nocsak Éstványkám! Háromszor iszik a magyar! A literesben több volt már a levegő, mint az ital, amikor a gazda azt találta mondani: — Asztalhoz is ülhetnénk ... Aztán intett a feleségének, aki már többször is rájuk nyitotta az ajtót. — Hozhatnál valami harapnivalót! Az asszony szótlanul bólintott. Az asztal szomszédságában valami csoda folytán a nyelvek ts jobban megoldódtak. A gazda vitte a szót. Közben egy pillanatig sem hagyta nyugton a poharakat. János javában adta a bankot, amikor felesége rászólt. — Mozdulhatnátok már! jelentőségteljesen az üvegre nézett. János értett a tekintetéből. Nyomban ágaskodni kezdett benne az indulat. Öklével hirtelen a levegőbe sújtott. — Az én asztalomnál még az úristen se parancsolgasson! Részeg fejjel erre ő azt találta mondani: — Azért mégiscsak kár így beszélni az asszonnyal... Bár ne mondta volna. Jánosnak fejébe szaladt a vér. A megrettenve álló asszonykára újból ráripakodott: — Nem vagy a böllér felesége, hogy te hord a kalapot! A továbbiakat már csak laza képekben rögzítette az agya. Józan állapotban csak nevetett volna a dolgon. De most... Felforrt a vére. Dulakodás közben felborították az asztalt. Már-már János került fölénybe, amikor kabátja alatt megérezte a kés nyelét. Es akkor ... Az asszony rémült sikoltása még most is a fülében cseng: — Gyilkos! ö a kerten át menekült. Maga sem tudja, mennyi ideig futott. Számára megállt az idő. Menekült akár a megriasztott vad. Még most ts úgy érzi, mintha lábából kiszívták volna a velőt. Reszket mint egy beteg állat. Néhány bizonytalan lépést tesz a közeli deszkapalánk f e lé, aztán könyökével rátámaszkodik az egyik iégsapkás oszlopra. Hirtelen mintha egy falragasz körvonalai rajzolódnának ki előtte: Az alkohol öl, butít! — olvassa lázas képzeletében az öklömnyi betűket. a mikor a szavak értelme eljut a tudatáig, kínosan felhördül, és lassan, mint akt nagyon, de nagyon ráér, a kerítés tövébe roskad. A böllért még aznap emberölésért őrizetbe vették. SZLOVÁKIA MAGYAR dolgozóinak idősebb korosztálya még jól emlékszik a Magyar Nap első számára, amely 30 évvel ezelőtt, 1936. március 3-án jelent meg. Ennek a napilapnak megjelenése akkoriban számottevő politikai eseményt jelentett. Fokozott érdeklődéssel lapozgatom a Magyar Nap első számának halványuló lapjait, amelynek vezércikkét Kálmán Miklós {Moskovics Kálmán), a lap főszerkesztője írta. Érdekes visszapillantani az emberöltő előtti évekre, és felmérni azt a rögös utat, amely felszabadulásunkhoz vezetett. Ez az út kétszeresen tövises volt a szlovákiai magyar dolgozók számára. A lap igazát Kálmán Miklós vezércikkének idézetéből tudatosítjuk: „A Magyar Napot azoknak kezébe adjuk, akiknek kezéből kihullott a toll, az ár, a kasza, a kalapács. A gazdasági válság folytán a dolgos kezek egyre mélyebben süllyednek tétlenül a zsebekbe és jóformán csak kilincselésekben, végzések és idézések átvételének igazolásában, valamint állampolgársági kérvények irogatásában merülnek ki." HARMINC ÉVVEL EZELŐTT mázsás súllyal nehezedett Európára a fasizmus réme és a háború veszélye. A kommunista pártok legmagasabb szerve, a Kommunista Internacionálé, a Moszkvában 1935 nyarán megtartott VII. kongresszusán foglalkozott a fasizmus és a közelgő háború veszélyével. Ugyanakkor határozatot hozott a háborús veszély elhárítására, a fasizmus megfékezésére és ezzel a dolgozók millióinak megmentésére a szörnyű megpróbáltatásoktól. A határozat értelmében ki kellett építeni a dolgozók egység- és népfrontját valamennyi államban, ahol a fasizmus réme fenyegetett. Ez lett volna ugyanis az egyetlen biztosíték a világégés elkerülésére. A Magyar Nap közel három éven át bátor hirdetője volt a fenti sorokban Idézett törekvések megvalósításának, amely politikai irányt fő hivatásának tekintette. A lap hasábjain rendületlenül síkraszállt a szlovákiai magyar kisebbség egyenjogúsításáért, kíméletlenül ostorozta a rövidlátó kormányképviselők és egyes forró fejű, soviniszta hivatalnokok magyarellenes politikáját. Sosem tévesztette szem előtt a más nemzetek és nemzetiségek dolgozóival való közős küzdelmet, harcolt a munkások egységéért. Egy és ugyanazon célért harcolt: a fasizmus, a háború ellen, a köztársaság megvédéséért. „... A magyar nép sem állhat oldalt, amikor a már fasiszta parancsuralomba igázott, vagy az ellene arcvonalba álló milliók, a gondolat, a haladás, a demokratikus jogok és a béke világseregét toborozzák ... Akarjuk, hogy a csehszlovákiai magyarság az itt élő népekkel egy sorban meneteljen a vele egymásra utaltságában. Annál is inkább, mert szavának meszszehatóbb visszhangja van, mint a szétszórtan, más államokban élő magyaroknak. Szavunk cselekvésbe lendíti magyar néptestvéreink békevágyát és élnlakarását, amelyet nem egy helyen abroncsba szorítottak. Ez a parancsoló szükségesség szülte a Magyar Napot" — folytatja Kálmán Miklós vezércikkében. * • . A MAGYAR NAP a Hitler uralomra jutása utáni években jelent meg. Kiadását a feszült nemzetközi helyzet, a fasizmus előre vetett árnyéka szülte. Egyes számai fényesen tükrözik a lap magas eszmei és politikai színvonalát. Az akkoriban csekély számú, de hivatásának magaslatán álló, fiatal, lelkes szerkesztőgárda önfeláldozó munkája nem maradt eredménytelen. A lap hamarosan a magyar dolgozók szívéhez nőtt, ezrek olvasták. A Magyar Nap megjelenésének 30 éves jubileuma alkalmával szeretettel és hálával emlékezünk meg áldozatkész szerkesztőiről ós munkatársairól. A napilapot öten szerkesztették: Moskovics Kálmán, Ferencz László, Betlen Oszkár, Vass László és Szekeres György. A lap alapításában fontos szervező munkát végzett a ma Budapesten élő Zsigmondi Endre is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül egyes kimagasló szlovákiai magyar kommunista írók és művészek tevékenvséeét, akik a Magyar Nap bölcsőjénél hathatósan támogatták és a további években hozzájárultak a lap színvonalának emeléséhez. Elég ha felemlítjük L6rincz Gyula, Fábry Zoltán, Barta Lajos, Forbáth Imre nevét. A külső munkatársak közül kiemeljük Ilku Pált, Vadász Ferencet, Selyei Józsefet, az utóbbit mint parasztírót. Ugyancsak számos városi és falusi levelező járult hozzá a lap gyors hírszolgáltatásához és népszerűsítéséhez. A MAGYAR NAPOT küldetésének tetőpontján elnémították. A gyászos emlékezetű müncheni események kiragadták a tollat a lelkes szerkesztők kezéből. Történelmi hivatása azonban ma sem szűnt meg. Évfolyamainak sárguló lapjait ifjú történésznemzedékünk böngészi, adatokat gyűjt történelmünk új fejezetének megírásához. RÓJÁK DEZSŐ A XX. SZAZAD KALANDJAI 11. ORTEL ELTONIK Ittak rá. — Iránba készülök, kedves barátom. — Iránba? De hisz a maga szakterülete Oroszország. — Ez igaz, de most az egyszer Irán. Megtudtuk, hogy november véqén ott találkozik a „nagy hármak", s mi megismételjük az ábruzzóí ugrási. Felszámoljuk a „nagy hármakat", és szerencsés fordulatot vesz a háború kimenetele. Ha elfogjuk Rooseveltet, az amerikaiakkal ts másképpen tárgyalhatunk. Siebert a pattanásig feszült a kíváncsiságtól, de türtőztette magát. — Koppenhágában képezik kl a fiúkat, aztán csoportokban repülünk. Vagy két hét múlva maga is Koppenhágába megy, hogy egy-két dolgot megtanuljon. — Hát jól van, nem bánom — szólt Paul és koccintott. — Ez már beszéd, bízom magában Paul — mondta elégedetten von Ortel. „Távoli ugrás" Siebert három napra ismét eltűnt. Adatai nagy izgalmat keltettek a törzskarnál. Moszkva pontos személyleírást kért Ortelről. A moszkvai központ ügyeletes tisztje Siebert-Kuznyecov adatait és az előző napi jelentést összehasonlítva elégedetten bólintott... Két hír kötötte le a kémelhárító központ tisztjeinek figyelmét. Az első egy náci megszállás alatt levő balkáni fővárosból érkezett. Ködös őszi estén fekete Mercedes tartott a repülőtérre. Egy banktisztviselő típusú, esőkabátos férfi szállt ki belőle. A valóságban semmi köze nem volt a bankszakmához. Az illető Walter Schellenberg volt, a félelmetes diverzánsfőnök. Két férfi tartott hozzá, és katonásan Jelentettek. Egyikük, Július Berthold Schulze SSSturmbannführer még a „hoszszú kések éjszakáján" nagy szolgálatot tett Hitlernek Röhm és más vetélytársak eltávolításával, a másik Willi Mertz SSObertsturmführer volt. Az induló gépben hat ejtőernyős ült. Névtelenek. Nevüket Koppenhágában hagyták. Nem volt rá többé szükségük. Sem siker, sem kudarc esetén soha többé nem térhettek vissza. Erről persze nem tudtak. A másik hír Teheránból érkezett arról, hogy Max von Oppenheim régész, valójában hitlerista ügynök ismét aktívan működik. A „Távoli ugrás" operáció megkezdődött. öngyilkosság? Siebert Rovnóba visszatérve már soha többé nem találkozott Ortellel. Maja azzal fogadta, hogy főnöke öngyilkos lett a „fogorvosi rendelőben", legalább is a Gestapón azt mondták neki. Holttestét nem is láthatta, titkon szállították el. Siebert a nyakát tette volna rá, hogy Ortel nem lett öngyilkos, de aggasztotta eltűnése. Két okkal magyarázta: vagy sürgősen Berlinbe rendelték, vagy pedig Ortel megbánta, hogy egy gyalogostisztnek kifecsegte terveit. Az utóbbi esetben megtörténhet, hogy mint nemkívánatos tanút elteszik láb alól. ... 1943 november végén zajosak lettek Teherán éjszakái. Esténkint a város különböző zugaiból lövöldözések hallatszottak, s az ottani német kolónia tagjai rejtélyesen nyomtalanul el-eltűntek. A hithű mohamedánok a szakállukat tépték bűnbánatukban. Egyszer a teheráni repülőtérre vezető út mentén egy elhagyott házban két fiatal férfi hullájára bukkant az Iráni rendőrség. Kilétüket lehetetlenség volt megállapítani. Nyilván idegenek voltak. Egyedüli ismertetőjelük: különös tetoválás a bal hónaljuk alatt. Mit tudták azt a jámborok, hogy a különös számok a vércsoportot jelezték, s ilyen tetoválásuk csak SS-tiszteknek volt. Az „ugrás" elmarad A nem hivatalosan „Szent Tehénnek" becézett S 54 mintájú repülőgép Kairóból 1310 mérföldet tett meg a Szuezicsatorna, Jeruzsálem, Bagdad, a Tigris és az Eufrátesz folyók fölött áthaladva, míg leszállt a teheráni repülőtéren. A hosszú utazástól kimerült, halálos beteg Roosevelt elnököt a várostól két kilométerre levő amerikai nagykövetségre szállították. Az elnököt 77 személy kísérte a találkozóra. Másnap, november 28-án Averell Harriman és Michael Realey, az elnök testőrségének főnöke magukból kikelve állítottak be az elnökhöz. Közölték, hogy az oroszok tudtukra adták, ellenséges ügynökök nyüzsögnek a városban, és különféle incidensek várhatók. — Az oroszok javasolják, hogy költözzék át a nagykövetségük területén levő egyik villába. — Ott szavatolják a biztonságát. — Mit szól hozzá, Michael? — kérdezte Roosevelt a testőrparancsnoktól. Realey helyeslően dünnyögött. Az elnök és bennfentesei délután' három órakor már a szovjet nagykövetség területén voltak. A többi amerikai személyiségeket az amerikai csapatok Camp Park-i törzskarán szállásolták el. Egy TASZSZ-jelentés „A TASZSZ jelenti Londonból december 17-én: A Reuter iroda washingtoni tudósítója jelenti, hogy Roosevelt elnök sajtóértekezletén közölte, azért szállt meg a teheráni orosz nagykövetségen és nem az amerikain, mert Sztálinnak tudomására jutott egy német összeesküvés. Sztálin marsall közölte — mondta Roosevelt —, hogy valószínűleg merényletet kísérelnek meg a konferencia részvevői ellen. Felkérte Rooseveltet, költözzék a szovjet nagykövetségre, és fölöslegesen ne járjon a városban ... Az elnök kijelentette, hogy Teherán körül mintegy száz német kém ólálkodott. A németeknek nagyon jól jött volna, ha a teheráni utcákat járva elbánhatnak Sztá- QTT lin marsallal. Churchillel és velem — mondotta az elnök." A szovjet felderítők tehát ke- 1966 resztülhúzták a náci kémszol- m gálát „Távoli ugrás" tervét. (Vége)