Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)
1966-03-19 / 77. szám, szombat
B zép, fiatal asszony volt, karcsú, izmos és ruganyos testű - még mindig mozdulatlanul számonkérő arccal, enyhén megvető pillantással állt az asztal mellett, s a férfi arra gondolt, akkor sem nézhetne megvetőbben, ha a felesége lenne. De az asszony nem hagyta soká töprengeni. — Miért nem válaszol? — kérdezte sürgetően.— Maga mit tett eddig annak az érdekében, hogy a lánya ne zülljön el? Maga mire tanította meg a lányát? A férfi védekező mozdulatot tett: - Maga ma kissé ingerült és, enyhén szólva, kissé ellenséges velem szemben — mondta. De az asszony a szavába vágott. - Maga téved - mondta. - Én nagyon ingerült és nagyon ellenséges vagyok. Ezt talán a tulajdon bűntudatom okozza. Bár nem hiszem, hogy ha én nem lennék - elakadt, még élesebben folytatta: — ha én nem lennék a szeretője, akkor maga többet törődne a családjával. Sőt. A férfi sértődötten vállat vont, és igyekezett a lányára gondolni, akit egy óra múlva talán kizárnak az iskolából. Érettségi előtt két hónappal. Ettől majdnem könnyes lett a szeme, de oz asszony hangja újra megzavarta a gondolatait: - Miért hallgat? Maga mire tanította meg a lányát? A férfi tanácstalan, tehetetlen mozdulattal széttárta a karját. Az ablak felé fordult, nem válaszolt. Egy váratlan emlék ködlött fel benne, s ez még kedvetlenebbé tette. Az asszony, amint ott állt o'z asztal mellett, szép vonalú, meztelen nyakával, félláb. bal a dívány sarkának támaszkodva, egy másik asszony alakját idézte fel benne. De ö akkor átizzadt, piszkos egyenruhában volt, s azon a másik asszonyon sem volt nyitott nyakú, könnyű pongyola: kifakult, agyonmosott piros alsószoknya és durva szövésű, magasan zárt fehér ing volt az asszonyon, de az ing nyaka elől hasított volt, és valahányszor az asszony megmozdult, a sötétben kivillant a hasíték alól a gömbölyű, fehér melle. Mezítláb ült az asszony, keresztbevetett, formás lábszárára piros árnyakat vetett a kemencében lobogó rőzseláng, és a válla fölött, az ablakon át, látni lehetett a mélységesen áthevült, bronz színű égboltot, mert a távolban hatalmas máglya égett: ház vagy szalmakazal lángolt, és megfestette a csillagtalan éjszakát. a ár harmadik éjszaka bujkált az asszony szalmatetős, kis házában. Nappal az erdőben lapult, vízmosásokban és szederindás bozótokban húzta meg magát, mert nappal emberek jártak be az aszszonyhoz, tejért, tojásért, vagy üzenetet hoztak és és vittek komor arcú, borostás képű parasztok. Egyszer katonák is tanyáztak a ház körül. De éjszakára elcsendesedett a környék és a ház, s ilyenkor az asszony az elvadult, gazlepte kert felől beengedte őt a házba. Enni adott neki, tejet és főtt krumplit vagy kukoricamálét, egyszer erős húslevest és mákkal meghintett, szilvalekvárral töltött gombócot is. Egyedül élt az asszony a házban, és ő három éjszakán át ült mellette a sötétben, és kicserepesedett ajakkal nézte az ablakon át a bronz színű égboltot, és hallgatta az éjszaka alattomos neszeit és tomboló robajait. Egyegy élesebb robbanásra didergősen összerezzent, megmarkolta a rozoga parasztlóca karfáját, ugrásra készen. Az asszony nem törődött a bronz színű égbolttal, a robbanásokkal sem törődött, mert az asszony arca is bronz színű volt: mozdulatlan, szabályos vonalú, bronz színű arca volt az asszonynak, ívelt fekete szémöldöke, kékesfekete haja, és egyedül élt a házban. Tizenegy óra tájban, amikor odakint átmenetileg elhallgatott az üvöltő és ugató éjszako, az asszony felállt, megropogtatta a derekát, és megoldotta a nyakánál az inge korcát. — Lefekszem — mondta csendesen, és egy lusta nyújtózkodással a sarokban heverő szalmazsák fölé hajolt. Ágy nem volt a szobában, de az asszony vásott báránybőr bundát hajintott a kemence mellé. - Feküdj le te is — mondta közönyösen aludj. — Két éjszaka mondta; a harmadikon már nem. Akkor már csak odalökte a bundát, és megvonta a vállát. Már zizzent a szalmazsák a teste alatt, amikor mégis megszólalt: — Fekve sem lennél nagyobb veszedelemben, mint ülve. Ide nem jön éjszaka senki. Hajnalig alhatsz, akkor úgyis felkeltelek. B ésőbb még egyszer megszólalt, akkor már puha volt a hangja, mintha jószagú, meleg ólom küszöbéről gombolyodna át a sötétségen és a szobán: - El is felejtettem szólni megmosdhatsz, ha akarsz. Ott a lavór a sarokban. Ez váratlan örömre dobbantotta a férfi szívét: veszélyekről és rettegésekről megfeledkezve rángatta le magáról a zubbonyt és a tépett, izzadság szagú inget: akkor már ötödik napja nem mosdott. A lavór mellett darabka szappant is talált. Tenyérrel csapkodta magára a vizet, boldog másodpercekre belementette az arcát, hogy az orra a lavór horpadt fenekét érte. Amikor kihúzta a fejét a vízből és kéjesen kifeszítette a vállát, hallotta, hogy oz asszony halkan nevet o sötétben: - Nesze — szállt át a hangja a szobán, és nyomban utána valami fehér repült az arcába. - Törülköző. Elkapta, és megérezte rajta az asszony testének a melegét: bizonyára a feje alól húrta elő. Fújva, kéjeseket nyögve dörzsölgette a mellét és karjait, és az aszszony újra kacagott. Akkor hallotta először az asszony kocogását. Amikor az inge utón nyúlt, az asszony hangja újra megállította. - Várj — mondta, és a szalmazsák újra meqzizzent alatta —, adok tiszta inget. Amikor ismét elsuhant mellette, megérezte a teste i-f 1atát: már meleg és ingerlő volt a megkezdett álomtól. - Gatyát is adtam - kacagott az asszony a sötétben. — Mosdj csak meg kedvedre. bből megértette, hogy folytathatja a mosdást, de az is az eszébe villant, hogy az asszony látja és minden mozdulatát figyeli. Zavartan fűzte ki a bakancsát, de amikor a gyűrött, mocskos kapca lekerült a lábáról, mindenről megfeledkezett. Már azt hitte, hogy az asszony újra elaludt, amikor ismét meghallotta a hangját: -Eh - sóhajtott fel bosszúan -, kapcát nem adtam. A padló újra megsurrant a talpa alatt; most ládatető koppant, a kicsit rongyos, de száraz és tiszta kapca repült át a szobán. — Kicsit foszlott - mondta az asszony -, de más nincs. — Nagyon jó vagy hozzám - válaszolta hálásan, és a szalmazsák irányába fordult. — Nem is tudom, mért vagy olyan jó. — Mit csinálják veled, ha már a nyakamba szakadtál, te isten szegénye — mormolta az asszony, és a hangján érezni lehetett, hogy most már végképp elnyújtózkodott. De aztán hirtelen felült. - Mit akarsz? - kérdezte éberen, mert meghallotta, hogy ő a szalmazsákhoz lépett. — Meg akarom köszönni — válaszolta zavartan, és az asszony felé nyújtotta a kezét. Vékony kis aranyláncot szorongatott a markában: mosdás közben akadt a kezébe, lecsatolta a nyakáról. — Emlék — mondta ügyetlenül —, vedd el. Lánc. Aranylánc. Az asszony óvatosan kivette a kezéből, meglóbálta, feltérdelt, az ablak felé hajolt, úgy vizsgálgatta. p- Mi van rajta? Szív? - kérdezte fojtottan. — Szív - hajolt a válla fölé, és újra megszédítette az asszony testéből áradó, meleg illat. De akkor az aszszony valami különöset kérdezett. — A tied volt, vagy raboltad? — kérdezte gyanakodva. — Az anyámtól kaptam — válaszolta sértődötten, s Mit képzelsz rólam? Mi vagyok én, rabló? — Katona vagy. Ellenség. — Nem vagyok ellenség - tiltakozott hevesen. — Ha ellenség lennék, nem lennék itt. Nem bujkálnék. — Nem most kell bujkálni - mondta az asszony érdesen. — Most mindenki bujkál és szökik. Akkor kellett volna bujkálni, amikor elkezdődött. Akkor mit csináltál? KOSIK JÓZSEF RAJZA Harcoltál. Hős voltál. Vitéz katona. Bátor katona. Okos katona. Jó katona — mondta gúnyosan. Megint tiltakozni akart, de az asszony," mintha megérezte volna, kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállát. todálkozva fordította feléje a fejét, de az asszony keze nem állt meg a vállán, lejjebb siklott, kitapogatta a kitüntetéseinek a zubbonya zsebe fölé varrt, keskeny szalagját, és megismételte: - Jó katona . •. Szakaszvezető úr... Bosszúsan az ajkába harapott: a csillagjait és az érdemrendjei szalagját még nem merte lefejteni, félt. Majd csak okkor, ha biztonságban lesz. Az asszony megértette a hallgatását, bólintott. - Katona vagy. Ellenség. Mit tettél eddig, hogy ne légy ellenség? Mit tettél azon kívül, hogy most bujkálsz és menekülsz? Mit tettél, szakaszvezető úr? - kérdezte halkan, de a hangjának most nem volt ólom és béka íze: számonkérés, vád és keserűség volt a hangjában. Néhány másodpercig várt, aztán a sarkára ült, és mert nem kapott feleletet, bicentett: — Mented a bőröd, szakaszvezető úr, ez az egész. Eh, menj a pokolba. Ledobta a láncot, megvető, visszautasító mozdulattal, ö utána kapott, aztán leroskadt a szalmazsák szélérej a tenyerébe hajtotta a fejét. - Mért nem jelentesz fel, ha ellenség vagyok? - kérdezte komoran. - Még jutalmat is kapnál. Jelents fel. - Fogd be a szád - csattant fel az asszony. - Fogd be a szád, és eredj aludni. B f h k jjra elkezdődött odakint a pokoli hangverseny. jOlyan volt, mintha a robbanások az ablak alatt csapódnának be, pedig az egész legalább kétjhárom kilométernyi távolságban játszódhatott le,Ikelet felé. Az asszony újra felült. — A repülőteret lövik — mondta egykedvűen. Hirtelen figyelni kezdett, de nem az ablak felé: Őt figyelte. — Neked mi bajod van? — kérdezte csodálkozva. — Mi van veled? Te - sírsz? - kérdezte elképedve, és bosszúsan felsóhajtott: - No... te bolond, hagyd abba, hallod? — Megmarkolta a vállát, megrázta. Aztán újra felsóhajtott, ügyetlen gyöngédséggel megsimogatta a haját. - Hagyd abba — suttogta, és ráhajtotta a fejét a fejére. Belőle pedig ellenállhatatlanul felcsuklott a zokogás, az álmatlan éjszakák, a didergős nappalok, a végtelen rettegések és rémült lapulások feltorlódott zokogása, és feledve ágyút, tábori csendőrt és fémesen bronz színű égboltozatot, az asszony ölébe fúrta a fejét. Később, amikor ott feküdtek egymás mellett, szótlanul, különös: akkor már nem érzett sem félelmet, sem kimerültséget, sem a meghajszolt üldözött késő megbánásait, csak végtelen, jóleső nyugalmat és ernyedt megelégedettséget. Az asszony egy kurta sóhajjal felemelkedett, felkönyökölt, a másik kezével magára húzta a lecsúszott, rongyos takarót. — Még nem válaszoltál, szakaszvezető úr - mondta, és tágra nyitott szemmel nézett le ró. — Mit tettél azon kívül, hogy most mented a bőrödet, és itt nyújtózkodsz mellettem? Már megint kezdi, gondolta akkor kényszeredetten, és békítően az asszony derekára tette a tenyerét. De az asszony ellökte magától a kezét, és talpra szökkent. — Mindjárt hajnal van - mondta szárazon. - Felkelek. Kimosom a ruhát. A tiédet is kimosom. Te még maradhatsz - mondta, amikor látta, hogy ő is mozdul. — Aludj. Majd szólok, ha menned kell. Ő pedig kicsit zavartan, kicsit sértődötten a feje alá kulcsolta a kezét. Különös jószág, gondolta megbántottan, és hogy némi elégtételt vegyen magának mindazért, amivel az asszony megalázta, még ezt is hozzátette: Buta liba. Kótyagos parasztszajha. ^e aztán a tiszta ing, a friss kapca jutott az eszeibe, és elvörösödött. Elmegyek innen, gondolta söBtéten, az asszony szótlanul hajladozó hátának szegezve minden maradék önérzetét, még ma elmegyek. Elkeseredetten átdobta magát a másik oldalára, s akkor a tenyere alatt megérezte az ottfelejtett kis aranyláncot. Felvette, összevont szemöldökkel megrázogatta a tenyerén, aztán óvatosan a szalmazsák mögé csúsztatta. Aztán elaludt. De a számonkérő hang még évek múlva is a fülében csengett. - Mit tettél azért, hogy ne légy ellenség, katona? - és most, amikor annyi év után megváltozott szöveggel hallotta felcsendülni egy másik asszony ajkán, az emlék kísérteties élességgel rajzolódott ki előtte. Miért van az, hogy a legönfeledtebb ölelései mögül is ilyen emlékeknek kell előlopakodniuk? Mire tanította meg maga eddig a lányát? — Hát mire? lobbant fel benne újra a keserű sértődöttség, de a gondolatai erőtlenül torlódtak egymásba; darabokra hulltak, s nem maradt utánuk semmi más, csak tanácstalan üresség. A tenyerébe temette az arcát. Egy pillanatra még az eszébe ötlött, hogy elmegy az iskolába, megpróbál beszélni az igazgatóval, a tanárokkal, meggyónja nekik oz életét, megpróbál harcolni a lánya jövőjéért. De akkor megérezte a vállán az asszony könnyű kezét. — Mi van magával? - kérdezte az asszony elképedve. » Maga — maga sír? ttől ellenállhatatlan erővel feltört belőle a zokojgás, az asszony derekához szorította a fejét, és 'akkora szánalom fogta el önmaga iránt, hogy ez leimosott belőle mindent, a lányát, a feleségéti az egész életét, és nem maradt benne egyéb, csak az a vigasztaló tudat, hogy újrá sikerült átruháznia a terheit másra, és ezzel újra haladékot kapott, ezzel egyelőre mindent megoldott. Mindent megoldott. 1919 -ben vonaton utazott Olaszországban egy darab viaszosvászonnal, amelyre a párt főhadiszállásán kitörölhetetlen tintával ráírták, hogy itt van magolva hordozta őket. Mantegnát nem szerette. Jelentkezett Bolognába, s én felvittem magammal a Romagnára, ahol találkoznom kellett — Majd megy jobban is — mondta, — Megvan hozzá min* denük. Ezt az országot mindenki biztosra veszi. Ez lesz a kiindulási pontja mindennek. valakivel, jól sikerült a kirán- Nem S Zóitam semmit. egy elvtárs aki sokat szenve- Boiognaban eiDucsuzort to-* dett a fehérek alatt Budapes- H E t«ÍélfÍ«HÍK5^K3ÍHÍ!IIIIÍ=H!!i!l|» , meni tovább a vonattal ten, és kérik az elvtársakat, se-;::::::::::i::::::::::::::::::::::::::j:::::::::Miiánoban, onnan Aostaba, hogy gítsenek neki mindenben. Ezt:!i:||:\PIM|li|l|||| Ä fi' éígyaídgoljen a hágón Svájc* használta jegy helyett. Nagyon U ľ U K K M L) M L ÍVI M K b a" Megemlítettem neki a mifélénk és fiatal volt, és a vas-;^^^'::^:?:*:*:!::*^ Mantegra-képeket. „Nem utasoknál félénken, zet a másiknak adta át. Nem dulášiiňk, " kóŕä"'' feYépt&Hb'eťŕfe'*"" ném *széŕé'tt*"Mantegnát. Felír-: volt pénze, a vasúti restikben a pult mögött etették. Nagy gyönyörűsége tellett Olaszországban. Csodaszép ország, mondta. Az emberek mind kedvesek. Sok városban megfordult, sokat járkált, sok képet látott Glotto-, Masaccio- és Piero della Francesca-képek reprodukcióit vásárolta, és az Avanti egyik példányába csojárt, s vidék kellemes volt. ö magyar volt, nagyon helyes és nagyon félénk fiú. Horthy emberei valami komlszságot csináltak vele. Valami keveset mesélt róla. A magyar eset ellenére rendületlenül hitt a vi= lágf orradalomban. — De hogy áll a mozgalom Olaszországban? — kérdezte. — Nagyon rosszul — mond* tam. tam neki, hol egyen Milánóban, és néhány elvtárs címét. Nagyon megköszönte, de lelke már ott járt előre a hágón. Nagvon-nagyon szeretett volna átmenni a hágón, amíg kitart a jó idő. Szerette a hegyeket ősz-szel. Utoljára azt hallottam róla, hogy a svájciak börtönbe zárták Sión közelében. (SZÁSZ IMRE fordításaj
