Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-17 / 75. szám, csütörtök

SZÜLÖK, NEVE LÖK F Ó "R U M A BÁBI TIBOR: Elment. Hat évvel ezelőtt január első napjaiban ment el Ostravára. A kivándorlók makacs elszántságával indult: majd megmutatja ő a falunak, a meghunyászkodó Zsellérsornak, az egész világnak. Karácsony másodnapján, éjszaka búcsúzott 'Annától, a feleségétől, aki alig három éve volt a felesége, maga is zsellérsori lány. Ismerte pöttömnyi gyerekkorától. Azt hitte ismeri, mint a tenyerét. Csakhogy az ember felesége nem a tenyere. Micsoda éjszaka volt a búcsú éjszakája. Édes, jóízű volt Anna szája, jóízű, sós a könnye, mely gördült orcáján és ő lecsókolta. Édesen ráfonódó két gyökér volt a karja, anyamadár fészke az öle. ' — Ne menj el. Ne hagyj itt, Gyurka! — zokogott az asszony két ölelés közben. — Ne menj el, ne hagyj itt, Gyurka — pityegte reggel a tűzhely felett, míg a szalonnás rántottát kavargatta. Aztán ettek. Szótlanul és komoran. Csak most döbbentek rá, hogy valami sorsdöntő fordulat előtt állnak. Mintha süllyedt volna talpuk alatt a konyha döngölt padlója. Fúit a szél. A gerendás mennyezet és az ócska tető megreccsent minden eresztékében, a vályogfalak mintha megroskadtak volna. Milyen szomorú ház volt most ez a ház. Az otthonuk Itt élt apja, anyja. A nagyapja és a nagyanyja. A dédapja meg a dédanyja. Már nem élnek. Holnap még szomorúbb lesz ez a konvha, meg az egyetlen szoba. Csak a kis Anna fészkel majd benne, fiak nélkül, az álmaival és a szomorúságával. Igaz, nem megy el örökre. Vissza-visszatér ide, mint a vándormadár a fészkére, fiakat is költenek majd, de mégis keserű egy dolog. És elment. Nem Űzte el senki, maga menť el, mert nem tudott megférni a rátarti parasztok között. Újonnan szerzett darabka földje, amit az uraságibői hasítottak ki neki, elég volt belépőnek a szövetkezetbe, de nem volt elég ahhoz, hogy a falu paraszti társadalma befogadja. Különösen azóta, hogy az okos Géczy Mihály került a szövetkezet élére. Nem volt valami gazdag ember de jó gazda volt és értette a módját, hogyan kényszerítse teremni a földet. Az emberek is meghajoltak a törzsökös paraszt akarata előtt. Joó Gyurka a Zsellérsorról szakadt közébük. 'A fegyelmet elviselte volna, hiszen a béresek, napszámosok nemzedékről nemzedékre megszokták, hogy intéző, gazdatiszt vagy botosispán tartsa kordában őket, de Joó Gyurka önként hajolni nem tudott, nem engedte a zsellérgőg és a szegények ősi bizalmatlansága, mindenkivel szemben, aki nem a Zsellérsorról került kf. Egy nap összeszólalkoztak. Semmiség volt az egész, de Gyurkában mély nyomot hagyott. Bement Géczyhez az irodába, szalmát kért a malacai alá. Az elnök valami számadásokkal volt elfoglalva, épp hogy felvetette szigorú, deres fejét. — Nem Csáky szalmája a szalmánk. Tudod, hogy nem termett... Nem gőg volt azokban a szavakban, Inkább keserűség. Honnan vegyen, ha nincs, ha télen bőg a jószág és megbetegednek a fiatal üszők, mert az istálló csupa kő és cement. Elsősorban azoknak kell. Am Joó Gyurkának ez is elég volt. Ezer ilyen tűszúrás érte, homályos, mégis félreérthetetlen célzások sokasága, mely a Zsellérscrról szakadt ember elevenébe talált. — Nincs. Nincs. Az istenit, sosincs, ha nekem kell! Szinte szándékosan félremagyarázott minden szót, néha még a jó szót is sérelemnek érezte. Egy nap trágyahordás közben a fagyos rögbe ütötte a villát. Kiegyenesedett, s belenézett a két tenyerébe. — Van nekem két kezem. Erős kezem. Itt hagyom őket! Es elment. Huszonnyolc éves volt akkor, a kicsi Anna huszonegy. Mikor először szállt le a bánya mélyére, úgy érezte, ellopták feje fölül a csallóközi eget. S még azután sokáig hiányzott neki a Nap ragyogó sugárkévéje, télen a hó fehérsége, tavasszal, ősszel a felhők vonulása, nyáron a zöldarany lombok susogása, de mindenbe beleszokott. Végigcsinált mindent. Volt felszíni segédmunkás, bányafa adogató, csillés, vájár, végül betanították a kombájnkezelésre. Megbecsülték, mert valóban volt két erős keze. Volt esze, kitartása is. Havonta egyszer haza indult a feleségéhez. Ö Anna! Milyen édes volt az ölelése. A távolság még kívánatosabbá tette, mint azelőtt volt. Csakhamar kigömbölyödött a hasa. Szeszélyes volt. — Gonosz, gonosz ember, itthagytál engem! Aztán megcsókolta, megölelte, és megint sírt, és megint nevetett. Aztán szült. Két aranyos fiút. Az egyiket az első évben, a másikat a másik évben. Az elsőnek vörös arany volt a haja, a másiknak aranyszőke. Igy hát fiakat is költöttek. A harmadik évben nekifogott a ház építésének. Most •— most majd megmutatja a falunak. És megmutatta. Talán a legkülönb ház volt az egész faluban. Szinte törhetetlen betonalapra építette. Három szobája, csempés konyhája, fürdőszobája volt. Ragyogó, tágas minden ablaka. Piros a teteje. Mikor megvolt, lerombolta a régi vályogviskót, ne csúfítsa el az udvart. Mikor az utolsó darabka fal is leomlott, valami belefájt a szívébe. — Most — most aztán mi lesz? — kérdezte önmagától. És nem tudta, mi lesz. A ház körül ugyan még sok volt a tennivaló. Segítettek az asszony rokonai, a bátyja, meg az öccse is. Ö maga keményen dolgozott, mert kellett a pénz, kerítésre, bútorra, ruhára. Csakhogy az asszony közben valahogy megváltozott. Elterebélyesedett, Erős volt a dereka, csípője, kis tokája is nőtt. A természete is megváltozott. Követelődző, szigorú lett. Megszokta a pénzt és mind elkövetelte tőle. Joó Gyurka hat évig fel se vette új élete terheit. Lekötötte a munka, a ház építése, a bútorvásárlás, a család gondja. Rövidre fogta magát. Nem ivott, legfeljebb egy-egy pohár sörre tért be a petfvaldi kocsmába. Üzemi konyhában étkezett, legényszálláson lakott. Ötödmagával egy szobában. Most hogy mindene megvolt már, egy nap megkérdezte magától: — Minek nekem az a ház? Minek? Minek? Minek? Rájött, úgy ment el a faluból, hogy mégse ment el. Csak most vette észre, hogy Ostrava nemcsak füst és korom, nemcsak szén és bánya. Észrevette a forró éjszakai fényeket, a mulatókból kiszűrődő zenét, a lányok, asszonyok könnyen libbenő szoknyáját. S neki ott a háza. Minek az a ház? S a háznak egyre nagyobb hatalma volt felette. Főleg a követelődző asszonynak, gyerekeknek, akik a házban laktak. Most már örökre arra ítélte magát, hogy ezt a kaszárnyaéletet élje. A vonatozást is únta már. Azok a százkilométerek a faluja és Ostrava között egyre növekedtek. Az alagutak, sínek, pályaudvarok, a tág mezők, városok, mindez mintha az ő szívében tágulna, terpeszkedne, s minél többet szippantott fel magába a világból, annál üresebb lett a szíve. A házassága végképp hóvégi házasság lett. Az élete egyetlen sötét alagút. Egyik végén ott volt Anna meg a ház, a másik végében ő. Robog, robog a vonat, de sosem ér ki ebből az alagútból. Sosem ér ki belőle. Füle most megint meghallotta a csipkelődő megjegyzéseket. — Marha ez a Gyurka. Itthagyja magára az asszonyt. — Hagyd csak, ő maga sincs fából! — Hát nem furcsa. Barna az asszony is, ő maga hollófekete, a gyerekek pedig: egyik vörös, a másik szőke! Egy hónap végén aztán nem ment haza. Mulatott, Két napig mulatott. A harmadik napon hajnaltájt megszorongatott valami kínálkozó fehérnépet. Nem nagy eset. A világ elnézi, ha férfi csinálja. Cinkosán összekacsint és megbocsát. De ha asszony teszi, annak meg nem bocsát. A húga írta meg neki. Bolond vagy te Gyurka. Kutya van a kertben; a Géczy legényfia járogat a feleségedhez. Az egész falu rajtad nevet. Rajta nevet. Bambán kibámult a legényszállás ablakán. Még fájdalmat sem érzett. Odaroskadt az asztalra, tenyerébe hajtotta a fejét. Szemét behányta. Most lopták el igazán feje fölül a csallóközi eget. Egy végtelen sötét alagutat látott. Valami tompa robaj görgött felé. Az alagút másik fele beomlott. Az a ház omlott le. Minek, minek neki az a ház? Tudta, csak a lelkében omlott össze. Egyébként ott áll a maga teljes valóságában. Büszkén és gőgösen. Olyan büszke, olyan gőgös, mint ő maga volt egykor. Az a ház ifjúságának síremléke. ANKÉT A SZÜLŐI FELELŐSSÉGRŐL Egységesen Valljuk be, sok esetben a szülők között is nagy az ellentét a gyermeknevelést illetően. Nem nevelnek egyformán, sokszor ellentmondásokba kerül, nek, vagy egyik szülő teljesen a másikra hárítja a gyermeknevelés feladatát. Pedig az öszszefogás e téren is a legeredményesebb. Nem ritkán olyan esetnek Is tanúi lehetünk, hogy az édesanya az utcára zavarja gyermekét, mivel a lakásban rendetlenséget csinál. És hogy mire nevel az utca, arról felesleges bővebben beszélni. Számtalan hasznos pedagógiai tanács jelenik meg a lapokban, folyóiratokban, sőt a rádió és a televízió is sugároz ilyen műsort. Sajnos meg kell mondanunk, hogy éppen azok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne ezekre a tanácsokra, nem olvassák, nem hallgatják e műsorokat. MATÉ TIBORNÉ, Čierna n/Tisou A gyermek „sérthetetlen" A mai fiatalság élete és szokásai minden komolyabb felnőttet elgondolkoztatnak és arra ösztönöznek, hogy kivezető utat keressen a mai helyzetből. A legtöbb esetben mindezekért a szülőket teszik felelőssé. Tény, hogy a családban kellene elkezdődnie a nevelésnek, már a gyermek kicsi korában. De hogyan is áll ma a családok ügye. Sok helyütt — ezt is valljuk be nyíltan —, a szülők még nincsenek azon a színvonalon, hogy maguk megítélhessék, mi is volna a helyes, a követendő. Csak mennek a hangzatos jelszavak után. Mostanában pedig az volt a jelszó, hogy „a gyermek őfelsége" sérthetetlen, nem szabad vele erélyesebben fellépni, nem szabad kicsi korában egyéniségét megnyirbálni, nem szabad ellenkezni kívánságaival, úgy kell öltöztetni, hogy a szomszéd irigykedjen, s lehetőleg minden kívánságát teljesíteni kell, stb. „Amelyik szülő nem tartja magát ehhez az őrültséghez, talán tud némi eredményt felmutatni a gyermeknevelésben, bár ezt az eredményt a pajtások között szerzett tapasztalatok eléggé kétessé teszik. Ha a legtöbb szülő azt hallaná, hogy a gyermeknevelés nem oldható meg szigor és fegyelem nélkül, mind otthon, mind az iskolában, akkor alkalmazni is merné azt az időközben szükséges és üdvös pofont, ha anélkül nem megy a dolog. Nem állítom, hogy a múltban tökéletes volt a gyermeknevelés, hiszen akkor is voltak kilengések, de hogy a mai gyermeknevelés a múlthoz viszonyítva sokszor tökéletlen, azt igenis állítom. özv. BESSE ZOLTANNÉ, VICany A vadhajtások nyesegetése a szülők feladata Egyszerű falusi asszony vagyok, férjem Zólyomban dolgozik, már 11 éve példás üzemi munkás. Hetenként egyszer látogat haza. Három fiúnk van, az egyik már 24 éves, most avatták a természettudományi karon, fizikus. A középső 19 éves, a bratislavai gépészmérnöki főiskolán tanul, a harmadik 14 éves, az aranyosi alapiskola 8. osztályának kitűnő tanulója. Helyeslem, hogy ezt a fontos kérdést felvetették, és több oldalról kívánják megvilágítani, hiszem, hogy meghozza a kívánt eredményt. Férjemmel együtt aggódva figyeljük a fiatalokat. Aggódunk, mert gyermekeink vannak, és mert sok jelenség mételyez és tönkretesz. Az én gyermekeim egyelőre aggodalomra nem adnak okot, de tapasztalom, hogy a vadhajtások nyesegetése, a fegyelmezés, elsősorban engem, a szülőt illet. Sokszor meg kell keményítenem az anyai szívet, de erre szükség van, mert anélkül az én gyermekeim sem lettek volna különbek, mint azok, akikre sokan megvetéssel néznek. De hát, következetes nevelés és fegyelem híján csak „dudva" nőhet. Tulajdonképpen a nevelés harc, nemes harc önmagam ellen, az enyémekért! Amikor ezen elgondolkodom, felmerül bennem a kérdés, kitől várhat az ember segítséget. Például egy községben kire tekinthet fel az ember, ki lehet az eszménykép? Ki fogja meg az ember kezét, ha már maga nem tud segíteni a helyzetén. Hiszen azt kell látni, hogy sokszor a zsákutcába jutott fiatal házaspárok, vagy szülők, ha segítséget kérnek, elfordulnak tőlük, vagy nem törődnek velük. Amikor a szülők vagy a lakosság által indítványozott szervezeti és kulturális munka ís teher... Sokszor még az sincs, akinek orvoslás céljából az emberek felmernék tárni a valóságot. Kétség nélkül a gyermekekért elsősorban a szülők felelősek. De a társadalomnak feltétlenül segítséget kell nyújtani a nevelés nehéz feladatának teljesítésében! IPÖTH ZSUZSANNA, Modrany Rendezett családi élet A legmaradandóbb Jellembeli tulajdonságokat a család formálja a gyermekben. Egészséges jellemű fiatalok csak rendezett körülmények között élő családból kerülhetnek ki. Olyan családból, ahol a szülők kölcsönösen tisztelik egymást, szeretettel veszik körül a nagyszülőket, ahol a szülők mind a munkahelyen, mind otthon lelkiismeretesen végzik feladataikat. Az is fontos, hogy a szülők példaadással tanítsák meg gyermekeiket a kulturált szórakozásra. Szerettessék meg velük a jó könyvet, az olvasást. S nem utolsósorban mellőzzük életünkből a túlzott anyagiassá, got, a pénz imádatát. Ám ahhoz, hogy gyermekeinket helyesen nevelhessük elsősorban nekünk, szülőknek kell önkritikát gyakorolnunk és saját magunkat megnevelnünk. ÁSVÄNYI TIBORNÉ, Szene Tiszteletlenek a fiatalok A mai fiatalok tiszteletlenek, erről lépten nyomon meggyőződhetünk. Még köszönni sem tudnak az utcán! Milyen szülő az, aki így neveli a gyermekét? Szerintem éppen az a baj, hogy nem ís neveli, egyszerűen azért, mert nincs rá ideje. Manapság ugyanis a legtöbb családban mindkét szülő dolgozik, s a gyerekekre nem jut idejük. Már pedig szerintem az anyának a legfontosabb hivatása, hogy gyermekéből rendes, becsületes, szülőt tisztelő, hazaszerető embert neveljen. Sajnos, sokan fontosabbnak tartják a divatos cipőt, az új bútort, az anyagi javakat, s ezek miatt elhanyagolják legdrágább kincsüket — a gyermeket. BUGÁR FERENCNÉ, Dunaszerdahely 1966. KULCSODON 39 ház vált az árvíz martalékává. Eddig 39 házat újjáépítettek, 26-ba már be is költöztek. Felvételünkön az egyik újjáépített utcarészletet örökítettük meg. (NÉMETH J. FELV.)