Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-12 / 42. szám, szombat

F ste mór tisztában voltak azzal, hogy nem mennek vissza az erdő belsejébe. Minden érzékük ellenezte ezt. Ez a nyílt vidék valahogyan csábította őket: nem a biztonságnak, hanem a sza­badságnak egy egészen más formája, amilyen az erdő mélyének a szabadsá­ga. A Fiereföldek és a szántók meztelen­sége fölött messzire elkalandozhatott a szem. De most már sötétedett: a falu­ban meggyújtották az első lámpát, za­varos, sárga szeme éberen és rövidlátó­an pislogott az esti tájra. Kijöttek az er­dőből és tovább mentek a fenyves szé­lén, szemben a lustán ívelő rétek mö­gött újra erdő zárta el a kilátást. Tehát arra irányozták a lépteiket a földeken keresztül. Minden irányból megcsapta őket a szabad levegő. Ez valami egészen más volt, mint ott az erdőben. A bátor­ságuk lassan újra előcihelődött a féle­lem leple alól, az a néhány szó, amit csendesen váltottak egymással, már nem volt tele kétségekkel. És most hirtelen, mintha egy idegen kéz nyúlt volna utá­nuk: egy férfi kiáltott rájuk. Nem látták őt ugyan, de rójuk kiáltott, még egyszer és aztán még egyszer. Gyorsan beleha­saltak a barázdába, mozdulatlanná me­revedtek, csak rémült szívük kalapált riadtan. A sötétség leple alatt azután az er­dőhöz kúsztak. Megbújtak a bozótban, de nagyon sokáig nem bírtak elaludni, bár félelmük ellenére most a világon az alvást sóvárogták a legjobban. E 1S6B. n, 12. n i zen az éjszakán későn aludtak el és Rudó párszor hirtelen felriadt álmából. Nagyon iái tudta, hogy hol van, ebben a fiatal erdőben, ahol még nem járt és ahová végre eljutottak, mi­kor maguk mögött hagyták a hosszú utat, melyet bűntettekkel jelöltek meg, melyen az üldözőik elől menekültek. Mi lesz holnap? töprengett és aztán nyitva hagyta ezt a kérdést, hogy az éjszaka hidege beleáradhasson, elment tőle és közelebb ballagott az álom csendesebb és melegebb tájaira. Azt álmodta, hogy otthon van és ül — hol ül? — ah igen, hiszen a kocsmában ül. Itt vannak a szomszédok is, egyesek beszélgetnek, mások meg kártyáznak. A lovakról beszélnek, a járási állator­vosról, a tavalyi télről. Veszekedni kezd­tek azon, hogy ólomecet vagy pedig tor­ma jobb orvosság a daganatra. Azt mondják, szólt közbe Aksamit Rudolf, hogy a legjobb rá a forró korpa — mit beszélsz, hurrogja le az erdész (lám, hiszen semmi baja, él az erdész, még­hozzá mennyire él, és itt ül egy korsó sör mellett a leterített asztal sarkánál), te beszélsz itt, Aksamit Rudá. — Miért ne beszélnék, jogom van rá, hiszen éppen úgy megfizettem a söröm, mint bárki más. — Te - te, idefigyelj, elhallgass, ha mondom, támad rá az erdész, te csak ne veszekedj velem. — Nem veszekszem én, maga veszekszik, védekezik Rudó, hiszen csak nem hagyom, hogy valaki így kia­báljon velem. - Te csak hallgass, lármáz asztalától az erdész, te beszélhetsz itt legkevésbé, hiszen te öltél meg engem! Az egész kocsma felfigyel, igen, most mindenki látja, az erdész halott. Aksa­mit Rudó ölte meg. Csak ne alakoskodj, hiszen tudod, hogy megöltél, Aksamit Rudó! mérgelődik és vádaskodik az er­dész és — istenem, hogyan került ide? — az erdész mellett maga Valéria ül és nagyon bele van édesedve az erdészbe. Nincs a vadrózsa bokorban, de szé­pen fésült hajában vadrózsa van és a ru­hája is rózsaszínű, karja fedetlen és szerelmesen bújik az erdészhez, nagyon mosolyog rá, hogy kimutassa, mennyire sajnálja, hogy kárpótolja azért, mert ha­lott. Ah, ez borzasztó, milyen csúf álom, szomorodott el Rudó és felébredt. Va­šek semmit sem álmodott. Alvása öntu­datlan volt, nem tudott az erdőről sem, ahol aludt, semmit sem tudott a gyilkos­ságokról, sem az elmúlt napok félelmei­ről, sem a holnap rettegéseiről. Egyálta­lán semmit sem tudott magáról, nem volt benne semmi és nem nyomta semmi, olyan egyszerű és tartalmatlan volt, hogy amikor felébredt, mintha egy idegen vi­lágból csöppent volna erre a helyre, hir­telen szörnyen csodálkozott az érkező nap pirkadásának fényén. D I % udá, mit kiabált utánunk tegnap este az az ember a szántóföldön?" *,Nem tudom, nem értettem meg." „Vajon ki lehetett ott a forrásnál?" „Nem tudom, talán azt hiszed, hogy mindentudó vagyok?!" „Milyen nap van ma?" „Azt hiszem, hogy szerda ..." „Hát akkor tíz napja jöttünk mór el otthonról. És most, itt — Rudó, itt nekem valahogy nem tetszik." Rudó dühös volt, megsebezte az álom, izgatta az állandó rettegés és bőszítette ez az örökös bizonytalanság. A lelke összezárult, mint egy összeszorított ököl és benne szorongatta a düh éles tőrét. „Nekem sem tetszik," szakította félbe, „de hiszen még nem fogtak el bennün­ket és nem is fognak el egyhamar." Az erdő, ahol aludtak, egészen kicsi volt, csak egy egészen keskeny sáv, mely a patak, és az út mellett húzódott. Egy­kettőre a végére értek és megint a sík­ság volt előttük, rajta itt-ott egy kis er­dőfolt. Rájöttek, hogy a nagy erdőséget már maguk mögött hagyták. „Hát hiába," mondta Rudá, „vala­hogy neki kell vágnunk, de előbb ciga­rettát kell szereznünk, már nem bírom ki cigi nélkül." A fűzfa alatt mezítlábos fiú állt, bottal paskolta a vizet. „Hé, te gyerek," fogta meg Rudó, „itt a pénz, vegyél nekünk kétszáz cigaret­tát. És ha van ott csokoládé, akkor ve­gyél azt is, vagy legalább valami cukor­kát. De gyorsan! Itt várunk rád a fűz­fák alatt. Jó borravalót kapsz." „Ez az," fordult az ijedten pislogó Vašek felé, „cigaretta kell nekünk." Az­után Rudó vaskos mutatóujjával a rétek­re mutatott, „átvágunk arra az oldalra. Meglátod, hogy ott majd elbújunk vala­mit, vúsáiuíul. vaigmit,",, mondta" cz Z„­mester. „Az a magasságos atyaúristen küldte ide most magukat, uraim, siessenek, köz­ben mindent elmondok, csak siessenek, ott vannak." „Hol?" „Polom felé mentek." „Haha! Hát ezt jól kifogták. Akkor, uraim," mondta az őrmester, „úgy ahogy megmondtam: ez a két fickó most járt itt utoljára." A cimborák közben megosztoztak a csokoládén. Nesze, Vašek, ez az­tán finom, ilyen csokoládéval még úgy­sem laktál jól soha. Van csokoládé, van cigaretta és ki tud­ja, lehet, hogy minden megoldódik, gon­dalja Vašek, nagyon jó lenne, de lehetet­ÁMOK Josef Čapek FUTOK A két fiatal fiút oldhatatlan vadászszenvedély készteti gyilkosságra ... Me­nekülniük kell az igazságszolgáltatás elöl. S mivel egyik bűn vonzza a má­sikat, újabb bűntetteket követnek el. Az erdő már nem barát: csupa ár­nyék, ijesztő rémek csúsznak a két gyilkos elé. Hiába bújnak meg a páfrá­nyok árnyékában, közeledik a leszámolás órája... Hiába menekülnek! Pár nap eseményeit mondja el Josef Čapek A páfrányok árnyékában cimű kisregényében. De hiszen az évek sohasem számítanak, mindig pár pillanat dönti el az ember sorsát... A könyv az év elején kerül forgalomba, magyar forditásban. Az alábbiak­ban részletet közlünk. hogyan, mintha levegővé változtunk vol­na!" Miért ne? mondta Vašek, de nem na­gyon hitt az egészben! Ha jönnie kell, csak jöjjön. Ha egyszer ez a sorsunk, akkor nem segíthet semmiféle ügyeske­dés, egyedül csak a bátorság, De erre fel nagyon rágyújtanék egy cigarettára ... A ^^ fiú pedig futott be a faluba, az­után a kocsmába. „Két doboz cigarettát és valamilyen csokoládét." „Pénzed van?" A gyerek felemelte kezét, egy százas zizeget benne. „Magadnak veszed?" „Nem. Két úr küldött ide, ott várnak rám a füzek alatt." Két úr? csodálkozott a kocsmáros, az a két úr miért küldte ezt a gyereket, miért nem vásárolnak ők maguknak? És hogy a füzek alatt várnak. „És milyenek azok az urak, Frantík?" „Hát olyan urak, de talán nem is urak, az egyiknek sapkája sincsen, de jó bor­ravalót ígértek." Ugyan ki lehet az a két ember? tű­nődött a kocsmáros, sapkájuk sincsen, de százasuk van, nem akarnak mutatkoz­ni és a fűzfánál várnak. Ez itt valahogy nem stimmel. — Tegnap keresztülment az erdőn, és egész idő alatt attól félt, hogy valahol összeakad azzal a két erő­szakoskodóval, a két gyilkossal és vad­orzóval, akiktől most retteg az egész környék. Nagyon sietett, s bár nem volt nála pénz, mindenféle gondolatok gyö­törték, ö ivott a forrásból és a liliomos ács oltalmába ajánlotta magát. Nagy siettében megizzadt és nagyon meg­szomjazott. Ejha, és ha az a két gazem­ber küldte volna a fiút! Azt az ijedtsé­get, amit tegnap átéltem, nem kívánnék senkinek a világon, azt az ijedtséget, én mondom, ha ez lenne az a két gaz­fickó, hót szívesen megfizetnék nekik ér­te, hátha ezek azok a jómadarak, ők ket­ten! „Nesze," adta a fiúnak a kért dolgo­kat és a visszajáró pénzt, „menj előre Frantík, de nagyon siess és mutasd meg nekem, hol van az a két úr." A kocsmáros tisztes távolságban meg­állt és várt, míg a fiú átadta a vásárolt dolgokat. A két férfi kitépett a füzek közül, az egyik sötét ruhában, a másik fedetlen fejű és vörös hajú. Ezek ők, hi­temre mondom, hogy ők azok, mondta a kocsmáros és lélegzetét is visszafojtotta, most aztán csak csípjék gyorsan nyakon őket. A férfiak cigarettára gyújtottak és a mezei úton elindultak az erdő felé. „Frantík," intette magához a kocsmá­ros a fiút, „most pedig fuss a csendőrál­lomásra, hogy itt van a két gyilkos." Nem ijedeztem akkor tegnap hiába, ör­vendezett a kocsmáros, majd visszament putikjába. És mintha csak hívta volna őket valaki, a kocsmaajtóban csendőrök álltak. „Meg akarjuk magát kérdezni, nem volt-e itt magánál az a Kala és az Ácsa­ién. Ügy gubbaszt bennem a félsz, mint egy sajgó seb és emészti az agyamat. Ilyen rühes életük még az állatoknak sincsen. Azoknak könnyű, mert nem gon­dolkoznak. Óh, Valéria, jut újra Rudó eszébe a gyötrő álom, miért tetted ezt velem. Most már hogyan menjek utánad? Bizonyára mindent olvastál rólam az újságban, most már nem kellek neked és nem aka­rod, hogy valami közünk legyen egymás­hoz. Hej, ha szerencsém lenne és egy­szer úrként mehetnék el hozzád, akkor aztán egy csapásra megváltoznál, sze­retnél, te szép dög, mi? És ez az erdész! Érdekes, hogy egész idő alatt nem álmodtam vele. Csak ma. Hiába, ez már így lesz. Ez már nem hagy békén bennünket. Aztán meg jön talán az a csendőr is, és akkor már ket­ten lesznek. — De nehogy valaki azt higgye, hogy ingyen adom a bőrömet! Hiszen még nem fogtak el. A Polom egy nem túlságosan nagy vegyes erdő, amit valamikor ré­gen tönkretett a forgószél és sok fát ki­csavart. Mély gödrök maradtak a fák he­lyén, de ezek azóta már megteltek szá­raz levéllel és humusszal. Egész csomók­ban nőtt itt a szarvasgomba, mely na­gyon hasonlít a karvaly tollra, és a fe­kete trombitagomba ide-oda cikcakkos fekete térképét rajzolt az avarra. Az erdő szélén Vašek lehajolt valamiért, egy ma­dárcsontváz mellett megcsillant valami: egy korona. „Nézd csak, mit találtam," emelte fel és megtörülte kabátja ujjával, „ez sze­rencsét jelent." De a mosoly, mely egy pillanatra beragyogta arcát, nem ma­radt ott, hanem valahová eltűnt: „Egyszer, amikor búcsú volt nálunk, ti­zenegy éves lehettem akkoriban, találtam egy húszkoronást. Egy gyapotárus bódé­ja mellett feküdt és senki sem vette észre. Istenem, mit jelentett akkor ne­kem húsz korona! Én azt hittem, hogy ez nem is lehet igaz, a kezemben szo­rongattam, és egyre és újra megnéztem, nem akartam hinni a szememnek. Vašek, csoda történt, mondtam magamban, hi­szen most mindent megvehetek, amit csak okarok! Egyik bódétól a másikhoz mentem, válogattam és vásároltam! Min­dent, amiről álmodoztam akkoriban, ak­kor mindazt megvettem. Mindent, min­dent az égvilágon megvásároltam, ami megtetszett. Az volt életem legboldogabb órája!" „Nekem az az őzbak a legszebb em­lékem. Abban a pillanatban, mintha min­den álmom valóra vált volna, a tizedik mennyországban éreztem magam. Akkor jött az az erdész és mindent elrontott. Ezért lőttem le, csak azért." „Nekem az a búcsú a legkedvesebb emlékem. Ami azután jött, az már nem okozott soha akkora örömet." „Ha már találtad, add ide azt a ko­ronát. Feldobjuk, hogy maradjunk-e itt az erdőben, vagy menjünk tovább." „Rudó, inkább csak menjünk tovább." „Csak mutasd! Ha sas, maradunk, ha pedig fej, akkor megyünk tovább." p3pz püíjCit a levegőben és Rudó nyitott tenyerére esett. „Sas." „Hát akkor, de előbb még megnéz­zük az erdő másik felét is, hogy mi van ott." A hegyoldalon a fák között volami fény csillogott át. „Víz, menjünk oda és nézzük meg." Az erdő alatt a töltésen vadászok vol­tak, emberek bottal és puskával. Ah nem, mondta Vašek. És most először, mióta eljöttek hazulról, mióta menekültek elő­ször, hallotta Rudó a saját nevét kiál­tani: Aksamit Rudolf! Kola Václav! hal­lotta Vašek és úgy érezte, hogy ez az utolsó ítélet már. Mint a vadak iramod­tak át az erdő szegélyén és rohantak felfelé a hegyoldalon. A töltés felöl lövés dörrent, a menekülők után lőttek, a lövés csattant, mint a mennykő, a lombokba harapott és felriasztotta a szendergő tá­volságot. „Lőnek ránk," mosolyodott el Rudá, de a szeme egyáltalán nem ne­vetett, így, ugyanígy nézett egyszer egy macska is a halála előtt, gondolta Vašek, annak a szemében is ilyen gonosz féle­lem volt. „Ez semmi, fiacskám, még nem fog­tak el bennünket." Átrohantak az erdőn, abba az irány­ba, amerről jöttek. „Végünk van! Csapdában vagyunk!" sziszegte Rudá, „már itt is vannak, ott vannak a csendőrök!" A töltés felől eldördült a másik lövés. „Kutyák!" rándult meg Rudó. Az emberek és a csendőrök rajvonalba fejlődve fu­tottak az erdő felé. „Hát most aztán be az erdőbe, Vašek, végünk van." És már meg is kezdődött, de Vašek nem érzett félelmet, hanem inkább meg­könnyebbülést, inkább valami keserű kí­váncsiságot, vajon mi történik most. Már nem gondolkozik, csak érez. Rudó liheg­ve rohan felfelé, durva szaggatót kiál­tás tör elő a torkából, ahá, ez a Munka dala, érzi Vašek, hát ennek meg mi jut most az eszébe? Rudó futás közben lö­vésre készíti pisztolyát. Kezében van a bosszú villáma, az ember haragja, hi­szen lázadók vagyunk, Vašek is elő­veszi a revolverét. Aksamit! Kala! hal­latszik a kiáltozás egyre az eszmélő er­dőben. Itt vagyunk ni! felelt Rudó egy lövéssel, utána meg Vašek pisztolya szó­lalt meg. A z erdő megtelt a lövesek zajával. Itt maradunk Vašek, vetette ma­gát Rudó egy gödörbe a Polom gerin­cén, lehasalt a vastag levélszönyegre és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az üldözők is láthatatlanná váltak, egy da­rabig egyet sem lehetett látni közülük. Mi lesz most? tűnődik Vašek, tán a mélyedés mellett megjelenik a két bosz­szút lihegő arc, a halott erdész és a halott csendőr arca és kiabálni fognak. Ide emberek, ide! Ah igen, ha olyan erőm lenne, mely felemelne és különös erővel felrepítene innét, egyre maga­sabbra és messzebb az erdő fölé, egé­szen az égig és aztán letenne azokban a kéklő erdőkben, melyeket messze, azon a kéklő víztükrön túl láttam, jó lenne, akkor megmenekülnél. De ez lehetetlen, mert nem tudok repülni, tart a föld és a térdem alatt nyom egy éles kő. Már jönnek! Egy férfi futott feléjük, ke­zében vastag husángot szorongatott, mert bűnösöket üldözött. Kutató szeme nem látta, amit látni kellett volna és a férfi megbotlott Rudó lábában. Rudá felemelte kezét és lőtt. A kék szem ér­tetlenül meredt rá és Biza Vojtech erdő­munkást még vitte a lendület, aztán kiesett kezéből a furkósbot, utoljára még három kisgyereke jutott eszébe és a felesége Ľudmila, aztán átlőtt élettel térdre esett, egyenesen isten karjai közé hullott. Gyilkos! Gyilkos! kiáltották a puskák, visították a pisztolyok. Ez megkapta a magáét mi, Vašek? hallotta Rudó hang­ját. Vašek nézte, hogyan lövöldöz ba­rátja. Rudó száraz leveleket szorít a jobb tenyerébe és keresi a pisztoly ra­vaszát. A pisztoly mellette hever, de nem törődik vele, felcsuklik és szájából vér folyik. Mi az? Miért nem lő Rudá? csodálkozott Vašek? Halál! kiáltották a puskák. Vašek feje fölött pattan egy ág, a levelek közt szisszent el egy golyó és Rudó homlokán apró folt jelent meg és ezen bugyogott ki egy kis vörös forrás. Miért lőnek rá, hiszen már halott, döbbent meg Vašek, Kala Václav! kiáltották most újra a nevét. Rudának vége, most engem hívnak. Hirtelen újra maga előtt látta a gyönyörűen tündöklő hatalmas víztük­röt és a látóhatár szélén a kék hegyek elmosódott körvonalait. Azután a hom­lokához illesztette a revolvercsövét és meghúzta a ravaszt. Istenem, mit tettem, hiszen ott lesz az erdész, rémült meg. De már késő volt, egy sziporkázó villám és azután sötétség, csak sötétség. ^^ égük van, mondták a férfiak, és nem így kellett volna történnie, kibújtak a büntetés alól. A faluban megszólalt a kakas, esni Megkezdődött az osz, megeredt a hi­deg őszi eső. Fordította: N. László Endre

Next

/
Thumbnails
Contents