Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-12 / 42. szám, szombat

Szongora megpillantja az elefántcsorda nyomát A kilőtt elefánt segítségért trombitál Elriasztjuk a csordát A szafarizás — így neve'> zik Kelet-Afrikában a szavannában vagy az őserdőben való utazást, táborozást — egyedülálló élmény. A Kilimandzsárótól körülbelül százötven kilométernyire délnyugatra, a Manyara-tó vadakban különösen gazdag partja közelében vertük fel sátrainkat. A dombtetőn épült tábort elneveztük „Manyara Damp"nek. Itt éjjel-nappal égett egy jókora tábortűz, hogy sátrainktól és élelmiszeres ládánktól távol tartsuk a kotnyeles ragadozókat. Reggelenként azután a Manyara Campből indultunk sötétedésig tartó vadászatainkra. Antilopokat, kaffer-bivalyt, varacskos disznót, gazellákat kaptunk puskavégre. És ... de erről már érdemesebb részletesen is beszámolni... A FEGYVERHORDOZÓK öten indultunk a Sereri-tóhoz a terepjáró Land Roverrel. Daniel, a csagga törzsből származó fegyverhordozó és nyomkereső, aki az állatok nyúzásához is értett, akárcsak a gépkocsivezetéshez, az Arusha közelében épült vadásziaktól jött velünk. Szongorát és Mtolót egy kis faluban fogadtuk fel. Szongora ötven év körüli, sovány, Krisztus-arcú férfi, ügyes elefántnyomkereső hírében állt. Mtolo az ő tanítványa, csendes ember, de ügyes segítőnknek bizonyult. Tulajdonképpen északon, a Natron-tónál akartunk elefántra vadászni, de azt a vidéket váratlanul lezárták a marhapestis terjedése miatt. A Sereri-tó környéke talán a vadban leggazdagabb vidék, mert a cecelegyek innen elűzik a vadászokat. Ráadásul otthon felejtettük a cecelegyek elleni irtószereket. Fejemre sűrű szúnyoghálót húztam, hogy legalább arcomat és nyakamat védjem tőliik. Már negyedszer indultunk elefántok után, mert egyszer a zsiráfok futása árulta el közeledésünket, máskor pedig egyszerűen nem akadtunk elefántnyomra. Hajnalban, hat órakor Indultunk a Manyara Campből — de ez a nap szerencsésnek ígérkezett. Nyolc órakor Daniel váratlanul lefékezte a terepjárót, s hátraszólt a vadászoknak: AZ ELSŐ NYOMOK — Tembó! Elefánt — mondta szuahéli nyelven. Egy csapáson elefántürüléket láttunk. Vállra került az elefántölő és a távcsöves puska. Szongora ment előre, ml utána a nyomon. A nyomkeresők tanácsára azonban hamarosan visszatértünk a kocsihoz. A letört gallyakból és a letaposott fűből Dániel és Szongora arra következtettek, hogy legalább két órai út választ el bennünket az elefántoktól. Kocsival követtük tehát az ormányosok nyomait, amelyek egyre láthatóbbak és frissebbek voltak Tíz órakor, amikor már nagyon forrón tüzelt a Nap, ismét leszálltunk kocsinkról, és két puskával, Mtolo hátizsákjában kötszerekkel, kígyómarás szérumokkal meg egy kulacs vízzel, én pedig két fényképezőgéppel gyalogosan követtük a nyomokat. A nyomok egyre észrevehetőbbek lettek. Az állatkolosszuDANIEL A LELŐTT TEMBÖVAL (A szerző felvételei) U M et pápa ideiglenes székhelye volt a XIV. században Avignon. V. Kelement és néhány utódát az egyház és az államhatalom torzsalkodása késztette arra, hogy hagyományos római rezidenciájukat mintegy hetven évre felcseréljék ezzel a barátságos francia kisvárossal. Az avignoni pápák nem panaszkodhattak számkivetésükre: a körülményekhez képest jól érezték magukat a pazar berendezésű hatalmas palotában. Avignon még ma is, hat századdal letűnt fénykora után a múlt dicsőségére emlékeztető műemlékeknek köszönheti nagy népszerűségét és idegenforgalmát. A pápai palota ugyan eléggé megérezte az idők fogát. Valaha fényűző nagyúri élet folyt a gyönyörű termekben, csarnokokban. Talán öt nap alatt sem tudnánk bejárni a temérdek helyiséget. Tágasminden esztendőben emberáldozatot követelt, amíg a hívek fel nem építették védszentjük, Szent Borbála templomát. Arles — Gallia kis Rómája az antik kor dicsőségét hirdeti. Félig román, félig gót stílusú kolostorában töltötte élete két utolsó évét a súlyos idegbeteg Van Gogh. Itt őrzik A levélhordó és az Este a kávéházban című két örök értékű festményét. E kisváros kitűnő akusztikájú szabadtéri színpadáról is nevezetes. AIX EN PROVENCE A régi rómaiak nyomában Aix en Provence-ba, a rár diumos vizéről Ismert fürdőhelyre, a francia királyok egykori üdülőhelyére vezet utunk. Jólesik a bolyongás a a római műemlékek, ásatások, régi városfalak, templomok között. Nemcsak a turisták kedvelik, hanem a marseille-i egyetem ideteleLETŰNT SZÁZADOK NYOMÁBAN AVIGNON — A PAPAI PALOTA. ságukra jellemző: ünnepélyes alkalmakkor 1500 vendéget fogadtak be. Idegenvezetőnk megmutatja a pápaválasztások színhelyét és a bíborosok egykori tanácstermét. Üresen tátong a hajdani pápai kincstár, akár VI. Kelemen kitűnő akusztikájú kápolnája. Láthatók azok a befalazott helyiségek, amelyekben a főpapok valaha magánvagyonukat őrizték. A pápai trónterem falain elmosódott freskók nyomai. A palota idegenvezetője lelkesen magyaráz. Mindenképpen kedvében akar járni látogatóinak, persze nem önzetlenül. Azt hiszem, a borsos beléptidíj után csalódás éri a markát tartó idegenvezetőt. Az idő vasfoga kikezdte a freskókat, szobrokat, épületeket, s arra gondolunk, Avignonban is nagy szükség lenne restaurátorokra. Egy kicsit többet törődhetnének a múlt felbecsülhetetlen értékeinek megmentésével. A palotából kijövet a lépcsőkön nálunk már Ismeretlen kép tárul elénk. Fiatal nő rongyokba bugyolált szurtos gyereket tart a mellén. Kezét rimánkodva nyújtja felénk. Az alamizsnáért hangosan hálálkodik. Valamivel távolabb javakorabeli férfi támaszkodik a falhoz. Nyikorog a harmonikája. A könyörületes külföldiek tőle sem tagadják meg adományaikat. Néhány lépésnyire Trabant pihen az árnyékban. A helybeliek kuncogva mutatnak rá: — A koldusé. Még ha adót fizetne, akkor is megtalálná számítását. ARLES A nagy francia költő, Alphons Daudet regényhősének Tartarinnak a szülőhelyén, Tarasconon át vezet az út Arles-ba. Tarascon a monda szerint egy sárkánytól kapta a nevét, amely pített néhány tanszékének a diákjai is. Sokan nem tudják, hogy a bauxit Les baux falutól kapta nevét. Sötétvörös talajából az alumínium nyersanyagát a XIX. század elején kezdték bányászni. Ma már csak romok emlékeztetnek Provence egykori urai, a Baux grófok hatalmára. Váruk mészkőmagaslaton épült a középkor elején. A romokról páratlan kilátás nyílik a szőlőhegyekre, füge-, barack- és 3lajfaligetekre. Kedvelt kirándulóhely, nagyszerű szerpentinutak vezetnek fel. A múltat idézik a bizarr sziklák, egy sötéten tátongó, félelmetes barlangbejárat, s az egykori apátság. A vallásvillongások idején Richelieu francia államférfi haddal támadt a városra. GRASSE Az illatszerek kedvelői a grasse-1 Fragonard üzem meglátogatását sem mulasztják el. Az ősi városban gyakran megfordult Napóleon és családja. A főtér legszebb dísze a császár nővérének, a város jótevőjének szobra. A Fragonard üzemet a kiáramló kellemes illatok után nem nehéz megtalálni. Az illatok felhője megmámorosltja az embert. A látogató megfigyelheti, milyen átalakuláson mennek keresztül a virágok és növények, melyekből különféle Illatokat varázsolnak elő. A külföldiek, természetesen, csak a régi üzemberendezést láthatják, a korszerű gépek részlegébe nem léphetnek be. A gyárban nagyon elővigyázatosak, azt tartják, az ördög sohasem alszik, még elleshetik a gyártási titkot. Az óriási malomkövet viszont, amelylyel kétszáz évvel ezelőtt kifacsarták a virágszirmokat, bizonyára senki sem fogja lemásolni. KARDOS MÁRTA FRANCIAORSZÁGI ÚTIJEGYZETE sok legelészve haladtak, közben nagy fákat is kidöntöttek, félig letépdesték zöld koronájukat és tovább vonultak. Amikor Szongora ujjával megvizsgálta az elefánttrágyát, még meleg volt... Csendre intettek, óvatosságra. Vigyáznom kellett, nehogy száraz ágra lépjek, vagy elessek az átázott, csúszós erdei talajon. Mert már benn voltunk a sűrű erdőben, s örültünk, amikor olykor napfényes tisztásra értünk. A szélmérés — homokszórással és cigarettafüsttel — mind gyakrabban ismétlődött. A nyomokból azt is megállapították, hogy nagy súlyú, idős állatok is vannak a csordában, és legalább egy bébi — körülbelül kétesztendős lehet. Ez ís fokozott óvatosságra intett, mert az anyaállatok félelmet nem ismerve támadnak, bébijük védelmében. KOROG A GYOMRUK Tizenegy óra múlt, amikor Szongora váratlanul felemelte a kezét. Hallgatózott, azután suttogva mondta: — Korog a gyomruk! ... Közel vannak! Az éktelen madárzajtól akkor én még semmit sem hallottam, hamarosan azonban hozzánk is elhallatszott az ágak tördelése. A puskákat élesre töltöttük, és óvatosan elindultunk a fákkal és cserjékkel sűrűn benőtt erdőben. Fejem a szúnyogháló alatt gőzfürdőben érezte magát, de a ritka élmény adta izgalomtól ís verejtékeztem. Még csak suttogva sem beszélgettünk, vigyázni kellett minden lépésünkre. Most már én is hallottam az elefántok gyomrának korgását, ami azonban ebben a helyzetben egyáltalán nem tűnt mulatságosnak. A következő percben ugyanis előbukkant egy tisztáson három elefánt. Legelészve lépegettek a hegyek felé. Nyilván abba az Irányba vonul a csorda. Kissé visszahőköltem. ötven-hatvan méterre volt előttünk a három tembó, jobb oldalt két másik. A vadász és fegyverhordozója, Daniel távcsővel figyelték az elefántokat és agyaraikat. Közben már nyolc elefántot számoltam meg a bokros tisztáson. A vadász jobbra mutatott, egy jó agyarú bikára. Ezt választotta lelövésre. Most már Nagy Endre és Daniel ment elől, Szongora és én mögöttük, s hátul Mtolo. Körülbelül harminc méterre közelítettük meg a tembót, de mielőtt a lövés eldördült volna, megfordult. Utána cserkésztük magunkat. A tembó nyugodtan legelt, a szél ugyanis felénk fújt, s az elefánt közismerten rosszul lát. Egy bokor mögött álltunk. A vadász egy fának támaszkodva a távcsöves puskával célzott az elefánt agyarára, Daniel pedig az elefántölővel. Ha a vadász nem talál, akkor a fegyverhordozója lő az elefántra. HATÁRI! VESZÉLYI Másodperceken át lélegzetvétel nélkül vártuk, hogy az elefánt egy lépéssel előbbre jöjjön, hogy könnyebb legyen célozni. Amikor előre lépett, eldördült a vadász puskája. A tembó még egy lépést tett előre, s lerogyott két hátsó lábára. Fájdalmasat trombitált, azután oldalra dőlt, és hiába próbált felemelkedni. Agylövést kapott! De eszeveszett trombitálása, segélykérése felénk fordította a hozzánk legközelebb legelésző három elefántot. Daniel kiabálni kezdett: — Piga! Piga! Tembó! — Lőj! Lőj az elefántra, az istenért, mert ránk jönnek a többiek. Hatari! Veszély! A következő pillanatban a vadász még egyet lőtt az elefánt fejébe, azután a másik puskával kettőt a gerincébe. Ezek a lövések a csordát elriasztották, a meglőtt elefánt pedig abbahagyta segélykérő trombitálását, és kiszenvedett. Néhány perc múlva megközelítettük. Daniel lenyisszantotta és diadalittasan magasra emelte a tembó farkát: ősi szokások, íratlan törvények szerint most már senki sem nyúlhat a lelőtt elefánthoz, senki sem „lophatja ki" agyarait. Megmértem. 320 centiméter magas elefánt került puskavégre, egy húsz-huszonötéves hím agyarait szereztük meg ... Kocsinkkal csak másnap tértünk vissza az értékes agyarak, az elefántcsont kibaltázására. Egy öreg, sörényes hímoroszlán, egy szimba őrizte a lelőtt tembót, s addig harapdálta az elefánt hasát, amíg kitépte beleit. Segítőink iszonyatos bűzben, milliós légyfelhőben voltak kénytelenek kibaltázni a 174 centis agyarakat, amelyekért a vadász szép összeget kap Arushában ... Húsát, bőrét otthagytuk a környező fákon gyülekező keselyűknek, s az oroszlánnak, amely gyáván megfutamodott előlünk, de alighanem a közelben várta távozásunkat...