Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-26 / 56. szám, szombat

SZABŰ GYULA: ZENE A ROMOKON. (Az „Ecce vita" sorozatból — 1963.) TALAL KOZÁS GELLÉRI ANDOR ENDRE A z Ösz s a Tél közé eső idő nesztelen. S ilyenkor találkozom egy tiindérlánnyal. Homályos szemmel akar elmenni mellettem, noha jól ismer, de megkapom a karját indulatosan. s—: Ja-ajl — kiált fel megrémülve (mert éj van!) s kiáltása után azt ordítják a házak: Ja-ajl Mégdöbbenek e hosszú jajongástól és sírástól. Kimered a szemem, félig csodálkozástól, léiig borzongástól. S nem tudok szólni, de el sem eresztem, mikor kitépi magát ölelésemből, amely heves és érzéki: — Eressz, eressz azonnal! — s látható undorral taszít. De éjutó van, tűnő csillagok: egyikük hárláz: én régen szeretem a tündérlányt s álmodozok röla; régóta heverek izzadva az ágyamon, ha rágondolok. Vágyom rá, lihegve, csend van mindenfelé, mereven állanak a felbők, majd intőn csörrennek, ha szél csap közéjük. Átkapom a derekát, hátrahajtom sugár testét, befogom csókkal síró szemét, fejtem a ruháját... de valami visszatart s szinte (lelkem borzong) hallom: az úr csillaga — szomorúan, igen bánatosan, halálosan — hárfáz. Megint eleresztem s ezt susogom: Nem is értem, miért eresztelek el? De most ölbe kaplak (megteszem) s viszlek az apádhoz (—Jajl — kiáltja sírva.) és megkérlek tőle. A csillagok közül kettő lesz a tanú (hajnalra eltűnnek és nem zavarnak! j s összeadni a hajnal fog minket. Reggelre asszony leszel s egy év múltán, e helyen, ha erre járunk: gyermek ring a karodon. Hát rohanok is vele pókházak, lompaloták és szélszövőgyárak között, míg piszkos, poros meselapokból épített, csöppnyi házukba érünk. A tündérlány csak hever a karomon, akaratlanul, Iehúnyt szeme alól szivárognak a könnyek, mint a kígyók az alvó virágoskertből; szája jajra reszket, mint a szívem e furcsa kalandtól. S amint az ajtót becsapom (bátor légy, csak bátor) mindenféle vakolat hull a nyakamba viszketőn, bogár iramlik végig gerincemen, brrr! a szemem, a szám poros lesz, piha, köpök s végül benyitok, jóéjt köszönve a hálószobájukba. S ott csupán a mécses ég, sötét van. A tündérlány anyja ül az ágynál s kezei között Ingatja a fejét. Nagy tusakodásban észre sem veszt, hogy közeledünk, de én hallom a gyötrődését: — Néni értem, nem is érthetem énl — mondogatja. A tündérlány szeme kinyílik, néz rám s csendesen kér: eresszen le a földre. Elfogódva leeresztem s ő szelíden megérint, csudálatos bánattal hív: — Jöjj és kérj meg hát az atyámtól! Von maga után az ágyhoz, lábhegyen, én is m úgy követem s csak a szememmel kérdem: — B-Tl'f Hol van az atyád! — Itt! — inti s rámutat az ágyon holtfehé1966 re

n P

ihe

n" szakállas úrra. — Megkérném a leányát, — mondom elég II. 26. hangosan, hogy felébredjen, ha szendereg csupán. 9

Szisszenve felijed a tündérlány anyja s haragosan int rám: Csitt, csendl Majd megráz dühösen: — Miért kiált rá, mikor halott?! Öh! Akkor hiába kérem tőle a leányát, persze; de nékem kell a leánya, kell a szerelem s e gyász megfoszt tőle! Átok ez, az bizonyl Hiszen tudom, hogy a lány szeret, szívből az enyém lenne, ölelne! Persze, persze, gyászban nem lehet esküdni. S a hófehér halott is olyan borzasztó hideget áraszt! — Szörnyűség! — tör ki belőlem. — Csitt, csend! — förmed az anyja, az özvegy, — én csak nem értem, nem értem — s maga elé mered, — hogy miképpen halhatott meg? — Tegnap este az atyám Irt, — szólal meg a tündérlány. — írás közben fölüti a fejét s azt mondja: — Én most álmodni fogok. S álmodni kezdett, mintha ágyban nyugodna, alvás közben volna. Fel-felnyögött, majd mosolygott, egyszer csak először kiáltja: — Halál! ... Majd másodszor is: — Halál!... Utána reszketett, remegett és lám, azóta halott. «— Mindhárman éreztük, a halott ágya fölött állva, hogy torkunkban harangok zendülnek ima közben. Ging-gang, szólanak a harangok. Ging-gang. — Hideg az út, a hó mégis szétfújható s álmodhat tavaszról, aki Igy utazik virágos az útja! Ging-gang: — Rózsaillat felé hajol, s a rózsa, nem baj, ha halállá válik és megszólal: Én vagyok kedvesem a halál! Ging-gang: Hisszük tehát, hogy ez magának az Álomnak a halála... Áldás tehát az álomban való élet, mert ilyen halál a jutalma: — Ging-gang ... S midőn lelkünk harangzengése véget ért; könnyeztünk. Az én lelkem különösen elszorult volt, mert (íme!) e holttól a leányát akartam megkérni, aki boldoggá tett volna! S mégis áldom a borzongásomat, amely visszatartott, hogy erőszakkal szeressem azt a tündérlányt apja halálának éjjelén. De azért előadtam kívánságomat az özvegynek is, aki már nem förmedt rám, de tanácstalan maradt. Én költő vagyok — mondottam — s nékem tündér kell! A szegény boldogulttól akartam megkérni, hogy hajnalra már az enyém legyen, ám most magához fordulok: adja nekem a lányát. — Öh, óh — jajong az özvegy — halál halál van, nincs nász! A házunk sötét és én életemben sosem határoztam még fontos dolog fölött. Holt emberem döntött kedve szerint, de hol van most az ő kedve?! Én adom is, meg nem ls. Öh, felel], felelj, — tört ki zokogva — adjam a költőnek a tündérlányunkat! Hallgattam panaszát, de nagyon fájt, hogy boldog gyönyöröm így megszakadt. Aki biztosan igen mondott volna (hiszen írt és mesét olvasott), az már gyötrelmű szívemmel le akartam győzni minden akadályt s ezt mondta, magamhoz ölelve a tündérlányt: c — Mi most valamennyien lefekszünk álmodni. S álmodunk a halálról, hogy találkozzunk ilymódon a halottal. S amelyikünk eléri és meglátja őt, megkérdi tőle: adja-e lányát költőnek s hajnalkor fölébredve megmondja nekünk őszintén a választ. — Csakhogy — okoskodik az özvegy ^ ha ... a halálról álmodunk, nem ... járunk majd szerencsétlenül? Mi is holttá válunk, mint ő? S akkor hogy mondjuk meg hajnalban a választ? — Á, az könnyű! — legyintek, csak arra kell gondolni (de okvetlen!) hogy mégis élek, csak álmodok! A

míg kint halványabbak a csillagok s lefelé vivő útjuk élén a hárfázó áll fáradtan, míg valóban ijedt csörrenés hallatszik a felhők táborából, mert megjött a szél... vet az özvegy nagy, tollas dunyhákat, kettőjüknek a földre s a tündérlány könyökére támaszkodva meséket olvas. Én viszont odafekszem a halott melletti ágyba s úgy indulok majd el, a teste mellett feküdve, lányt kérni s igent hallani válaszul, hogy hajnalra megkapjam a beleegyezését a nászra s így a tündért is: a Boldogságot. Halálos, Halhatatlan Álom vezet hozzá. S lehúnyom a szemem. HUSZADIK SZÁZAD LUDVIK AŠ KEN I

lyen bőröndöt még nem látott o világ. Disznóbőrből készült, és rajta huszonegy hotel, két óceánjáró és egy eszpresszó címkéje. Sárga volt, kiélt, szinte élveteg. Világfi, És mindehhez egyetlen hibája a keresztüllőt sarka, ahonnan egy csíkos pizsama kandikált ki, egy pizsama, de lehet,hogy még pikánsabb darab. Egyébként igazán reprezentatív bőrönd volt, mégha ezen az ósdi, rozoga teherautón utazott is. Arisztokrataként tűrte a meghurcoltatást. Az ember, aki a bőröndhöz tartozott, isten tudja hol jutott hozzá. Mint egy grand ült rajta, maga alá húzva sovány, hosszú lábát. Kalapja gyűrött, arca úgyszintén. Haja durván nyírva, de úgy tűnt, nem önszántából. Ez a haj valamiféle lezárt jelleget kölcsönzött ennek a gyűröttségnek. Szemmelláthatóan víg kedélyű és egy kissé bolondos természetű fickó volt. Olyan lelkesedéssel szemlélte a világot, hogy hivatalból kellett volna óva inteni. De a teherautó viszonylag gyorsan haladt, úgyhogy senki sem tudta, de nem is akarta óva inteni őt. „Meglátom Prágát, meglátom Prágát! - gondolta magában az ember. — Meglátom Prágát! Lehetséges, hogy meglátom Prágát?" Aztán egy teljesen fölösleges kitörésre vetemedett, rákiáltván a legelésző jószágra: — Szervusztok, lányok! Tehenek, élek! üdv, ökör! A barmok méltóságteljesen viselkedtek. Csak a legöregebb ökör nézett az elrobogó kocsi után, és mélyen elgondolkozott. Ez az ember mindennek köszönt. De főképp az állatoknak. Az aszott protekturátusi macskának az aszfalton, az eltévedt és rémült német juhászkutyának, amely egyre csak a fogát vicsorította, mert még nem csillapodott le, sőt két kecskegidának is; akiket gyűrött kalapja meglengetésével üdvözölt. Vörös kanavász lobogott a madzagon a cájg-gatyák mellett, rőt pocsolyák világítottak visszacsillantva a zöldellő eget. A május fiatal volt. És Prága szép. Ez a khaki-egyenruhás rendőr megtévesztésig hasonlít Harold Lloydra, ezzel érdemes egy pár szót váltani, ha már megállította a kocsit. — Miféle uniformis ez rajtad? — kérdezte a cingár gyűrött optimista. — Most nem fogunk az uniformissal szórakozni — mondta a bohózatból szalasztott rendőr. — Az olyan pofáknak, mint te, már egyáltalán nem kellene kíváncsiaknak lenniük. — Ott ül-e még Szent Vencel a Myslbek lován? - kérdezte a tüdőbajos optimista. — És még mindig csomó van a ló farkán? — Úristen, ez itt leáll nekem hülyéskedni — mondta a rendőr. ^ Az útkereszteződésen, forradalomban. Forradalomban minden perc drága. Lóduljanak, és ne tartsák fel a forgalmat. Zöld van. — Juhhé, zöld van - kiáltotta a cingár, szerencsétlen szokása szerint. - üdv, zöld! — Hol akarsz kiszállni? — dudált hátra a sofőr. — Na hol? — Mindegy — válaszolt a borzas. — Ahol neked jólesik. Orülökj hogy élvezhetem az életet. Nem gondoltam volna, hogy megmaradok. Már le is mondtam róla. Ezért esik olyan jól. Jónapot, mamikám! Hová viszi ezt a bundát, most májusban? — Megyek visszaadni egy zsidónak, egy rendes zsidónak « mondta az anyóka. — Már azt hittük, ott maradt. — Hát akkor, jó utat anyóka! - Ezt már úgy ordította utána. Aztán folytatta: — Na szabadság, rendben van, és mi lesz aztán? Jól leszünk lakva. Na nem, jóllakva, azért mindjárt nem leszünki azt nem. De majd jól is lakunk — és aztán? Megint újra kezdünk mindent, mintha mi sem történt volna? És nyakkendőt fogunk hordani? Te, fogunk nyakkendőt hordani, vagy sem? — Naná, Hogy fogunk — mondta a sofőr. — És csokornyakkendőt meg lakkcipőt is. Lakkcipőt viseltek a háború alatt is, csokornyakkendőt is. — Te — mondta a sovány —, miben aludtál a háború alatt? Pizsamában? — Hát miben aludtam volna? — csodálkozott a sofőr. — Hálóingben? A huszadik században élünk, barátom. A huszadik században! — Na ja, látod, ebben igazad van — mondta az ember a teherautón. — Hisz már a huszadik században vagyunk. Egy utcai lámpa mellett robogtak el. A lámpavason megszenesedett német lógott. — Nézd ezt a disznót, milyen gőgös képet vág — mondta a sofőr. - Az ember legszívesebben megállna, és a pofájába köpne. — Te - mondta a borzas —, és zoknit is hordtátok rendesen? Zoknit is? „Ki kell tennem" — gondolta a sofőr — „hiányzik egy kereke. A tehenekre ordítozik, most meg a fuszeklikről érdeklődik. De csendes őrült." — Főnököm, Hol méltóztatik kiszállni? - kérdezte finoman. — Ahol akarod — mondta a borzas. - Bárhol. Akár itt !s. Csak ott legyen a mi huszadik századunk. A

sarkon túl megálltak. A cingár lemászott, a sofőr odaadta neki arisztokratikus disznóbőr táskáját. Néhány rothadt krumpli gurult ki belőle. A mesés optimista legyintett egyet, és tovább indult. Mindenkit udvarias kalapemeléssel köszöntött. Kék szeme elégedetten csillogott, orra nagy adagokban szippantotta a prágai levegőt. Hosszú lépteit egyre jobban megnyújtotta. A bőröndre krétával ez volt írva: „Mauthausen". Futásnak eredt a csomaggal a kezében. Rohant, amíg csak bírta. Hamarosan megállt, és ahogy állt, rádöbbent, hogy tulajdonképpen nipcs hova letennie azt a bőröndöt. Nincs hová mennie. Otthagyta hát az utca közepén, és üres kézzel iramodott neki a huszadik század második felének. Bojtár Endre fordítása