Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-26 / 56. szám, szombat

TÁRSADALOM ÉS KULTÚRA Örvendetesek az elmúlt két évtized eredményei, a műveltségterjesztés és a kulturális forradalom vívmányai. Sok hasznos és új dolog került az elmúlt években napirendre, s ha sokszor a túlzásokat és a tételes egyoldalúságokat sem mellőzhettük, azt nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a legsürgetőbb és legfontosabb feladatok egyikét a műveltségterjesztés, a tudatformálás igénye! jelentették. A társadalomban végbement forradalmi változások tűzték napirendre ezt a kérdést, a társadalmi tudat formálásának sürgető igényét. S ha a kultúra, a művészet és a népművelés szerepét egyesek sokszor helytelenül is Ítélték meg, ma már vitathatatlan, hogy a szocialista társadalom építését a felszabadulás óta végbement ideológiai, világnézeti és tudattartalmi változások nélkül aligha képzelhetnénk el. Előfordul, persze, még ma is, hogy a „nehézségek leküzdése miatt" egyesek másodrendű szerepet biztosítanak a kultúrának, ezek a jelenségek azonban amolyan múltból kísértő rossz „szokások", melyek arra vallanak, hogy az alap és felépítmény dogmatikus szemlélete „inkognitóban" még meg-megjelenik. Az egyedi jelenségek és előfordulások ellenére, azonban ma már túl vagyunk azon a szemléleten, mely „pusztán ideológiai", „pusztán szervező", vagy „gazdasági" kategóriákban gondolkodott. Az ideológiai, szervező, és gazdasági munka ugyanis szétválaszthatatlan, s ez csak az ügy, az emberek nevelése kárára történhet. A dolgozók magasabbfokú kultúrája és öntudata fokozott követelményeket támaszt az eszmei tömegbefolyás eszközeivel szemben éppúgy, mint a ktiltjrális-népművelési szervekkel szemben. Az eszmei offenzíva ugyanis eszméink, tudományos világnézetünk terjesztését éppúgy megköveteli, mint a tudatlanság, s a műveletlenség elleni harcot. Eszmei nevelőmunkánk, ismeret- és műveltségterjesztő tevékenységünk csak akkor lehet igazán mélyreható és eredményes, ha a kíváncsi kutató szellem szakadatlanul gazdagítja, s ha tudományos megalapozottsággal tekintünk az elvégzendő feladatok elé. E téren a legtöbb kárt a formalizmus, a társadalmi mozgás változásaira érzéketlen hozzá nem értés okozhatja. Márpedig a népnevelő, s a népművelési dolgozó erejét — s tegyük hozzá: rátermettségét — éppen az bizonyítja, hogy megtalálja az utat az emberek eszéhez és szívéhez. A legfőbb veszélyt e téren a maradiság, a sémák mindenhatóságának elfogadása jelenti. A kulturális forradalom eredményeit tekintve a legfőbb jót a tanulás és művelődés népinozgalinában láthatjuk. Bármerre jár az ember az országban, mindenütt érezhető, hogy megnőtt a tudás, a hozzáértés rangja és ereje. Évről évre a statisztikai kimutatások serege bizonyítja, hogy a társadalmi fejlődés követelményeként előtérbe lépő tanulás „muszája" egyre népesebb tábort vonultat fel maga mögött. Az érvényesülésnek, az előbbrejutásnak ez a hatásos „kényszere" a társadalmi előrehaladás sikerét munkálja. A kulturális forradalomnak ez a páratlan lehetősége, a „kiművelt emberfők" táborának gyarapodása, a jövőben ls ösztönző céljainkat segítő erő lehet. A tanulás, a művelődés vonzó arányai ellenére szükség van azonban arra is, hogy a tanulás, a többet tudás népmozgalmának ezek a sajátosságai a magyar dolgozókat se hagyják érintetlenül. E téren sajnos — a közoktatásban éppúgy, mint a felnőttoktatásban — komoly hátralékaink vannak. Éppen ezért, hatásos propaganda-népnevelő munkára van szükség, hogy az „adósságainkat" kiegyenlíthessük, s elérjük az országos szintet. Ez nemcsak érvényesülési probléma, hanem egy nép, vagy nemzetiség életrevalóságának is tartozéka. Iskolarendszerünk, melyet nagy igyekezettel építünk — mégha az igyekezetet olykor kitérők is tarkítják — a műveltségterjesztés kitűnő eszköze. A kiküszöbölendő ingadozások és szintkülönbségek ellenére jól szolgálja az ifjúság nevelésének ügyét. A közoktatás hatása azonban a húsz—negyven év közötti nemzedék esetében már korlátozott, ezért a népművelésre hárul a feladat, hogy a felnőttoktatás különböző formáit minél szélesebb rétegekre kiterjesszék. A továbbtanulás különböző formái mellett, a tantervi célokon túlmenően a népművelő jelleget kell elsősorban erősíteni. Persze, nem a felnőttoktatás szervezett formáját tartjuk elégtelennek (mégha a szlnvonalkérdés sokszor szembeötlő is), inkább a szélesebb műveltségi minimum megszerzésének igénye, a kultúra iránti vonzalom és érdeklődés felkeltésének tokozása mellett törnénk lándzsát. Napjainkban, amikor a párt társadalmi funkciója a felépítmény egész rendszerében előtérbe lép, a fejlődés, a további lépés érdekében elengedhetetlen, hogy — a gazdasági élethez hasonlóan — a kultúrpolitika ős a népművelés is a kritikai elemzés tárgyát képezze. A kulturális nevelőmunkát illetően új dokumentum készül — a javaslatot a Nemzetgyűlés kulturális bizottsága előzetesen már tárgyalta —, mely számol a társadalomban végbement változásokkal, s ennek alapján új irányelveket dolgoz ki. Áldásosnak és hasznosnak mutatkoznak ezek az elképzelések, azonban a legkevésbé sem nélkülözhetik az alkotószellemű hozzájárulást, mivel az általános jellegű megfogalmazásoknak konkrét tartalmat kell majd adni. Más szóval az elveket — élettel megtölteni. A népművelési munkát hatékonyan segítik a tömegtájékoztatási eszközök. A rádió és a televízió népszerűsége ma már nyilvánvaló. Hatásuk s így politikai hatóerejük is napról napra növekszik. Ezzel az új tényezővel számolnia kell a népművelésnek, ez azonban aligha csökkenti a kulturális intézmények szerepét, felelősségét. A legfontosabb, amit a közelmúlt tapasztalatai alapján tudomásul kell venni, hogy a túlzott „hagyománytisztelet", az érdektelen előadásosdi és más akciók szervezése az érdeklődés csökkenéséhez vezethet. A rádió és a TV egyaránt igényt, színvonalat diktál, s a népművelési intézmények csak úgy lehetnek méltó versenytársak, ha lépést tartanak a megváltozott követelményekkel. Az összefüggések dialektikáját megértve lehet csak az eszközök és lehetőségek differenciált alkalmazásáig eljutni. A minőségi igények növelése mellett, az első és legfontosabb a kulturális fronton is a differenciált munkavégzés, mely az egyes korosztályok érdeklődésével éppúgy számol, mint azok műveltségi színvonalával. Ezek az újonnan keletkező feladatok azt követelik meg, hogy a rutin-munkán túllépve új elemekkel gazdagítsuk a kulturális-, népnevelő tevékenységet, s ily módon segítsük az alkotó gondolkodás kibontakozását. A népműveléssel kapcsolatban a teendők sorába tartozik a szervezés és a vezetés kérdése. Nem az a baj, hogy — sokrétűsége alapján — sok szerv hatáskörébe tartozik, hanem az egységes, összehangolt mutika hagy maga mögött kívánalmakat. A jövőben ugyanakkor a nemzeti bizottságoknak is jelentősebb részt kell vállalniok a kuiturális-népnevelő munkából. Az a tény, hogy a kulturális nevelés súlypontja a lakóhelyre helyeződik, nagyobb szervezettséget, alaposabb és elmélyültebb munkát igényel tőlük is. Nemzetiségi vonatkozásban ugyanakkor megoldásra vár az a sokhelyütt tapasztalható gyakorlat, mely — helytelenül — a CSEMADOK hatáskörébe utalja a magyar nemzetiségű dolgozók között végzendő kulturális-népnevelő münkát. Feltételezhetően hovatovább ezeken a helyeken is megértik majd pártunk kultúrpolitikájának célkitűzéseit, s tudatosítják: a nemzeti bizottság akkor is állami közigazgatási szerv marad, ha — vállalva a társadalomfejlesztéssel összefüggő politikai-szervező munkát — a tömegek egyre szélesedő szervezetévé válik. A társadalom és a kultúra kapcsolatairól szólva hadd tegyünk néhány sorban említést az irodalomról is. Az irodalomnak, mint a művészeteknek általában, nagy vélemény- és ízlésformáló szerepe van. Nemcsak tükrözi, hanem sajátos eszközeivel formálja, gazdagítja a társadalom tudatát. Nem a „nemzeti lelkiismeret" megtestesítőjeként, amolyan területenkívüliségben végzi az író-művész munkáját, hanem a néppel, a társadalommal szorosan összefogva munkálkodik a társadalom javán. A szocialista társadalom nagyra becsüli az írók-művészek alkotómunkáját, de ugyanakkor az ideológiai és eszmei élet fejlesztését illetően mérhetetlenül növeli felelősségüket is. Az író és művész a maga sajátos eszközeivel ugyanis azt a folyamatot segíti, melyet a párt tűzött a társadalom elé. A pártos művészt — éppúgy, mint a pártos művészetet — nem a különállás, hanem a szocialista fejlődés igenlése jellemez. A pártosság ilyen értelmezését illetően a múltban voltak ugyan túlzások, a fejlődés szemszögéből nézve ezek az egyoldalúságok azonban ma a buktatók és leszűkítő tendenciák elkerülésére figyelmeztetnek. Hazai magyar irodalmunkat nézve a fejlődés jónak és egészséges irányzatúnak mondható. A bíráló megnyilatkozások nem a pártosság kérdését érintették, hanem a korlátokat megszorításokat próbálták szétfeszíteni. Örvendetes e téren, hogy irodalmunkban megnőtt a ma i ság igénye, s a múltbanézés helyét napjaink problémáinak mélyülő művészi ábrázolása veszi át. A lemaradás inkább az elvi-elméleti munkában mutatkozik, a marxista kritika front erőteljesebb felzárkózottsága hiányaiban. Persze, ez távolról sem jelenti azt, hogy a szépirodalmi megnyilvánulások színvonal és művészi igényesség dolgában kifogástalanok lennének, a kiegyenlítődés jelei azonban érezhetően megmutatkoznak. Az irodalomtudat formálása, a megjelenő művek társadalmi visszhangja szempontjából azonban még jócskán van tennivaló. S itt az írószövetség magyar tagozatára igényes feladatok várnak s e feladatok a könyvkiadás kérdését sem hagyják érintetlenül. A születőfélben levő önálló könyvkiadó feltételezhetően e téren is éreztet! majd kedvező hatását, gondolva itt a könyvkiadás és könyvterjesztés megoldandó problémáira, s az egy hazában élő népek kiemelkedő művészi alkotásainak rugalmasabb közvetítésére. A soronlevő feladatok megoldásában, a társadalom politikai-ideológiai nézeteinek formálásában jelentős szerep hárul az értelmiségre Is. Céljainkat csak az értelmiségiek eddiginél jóval aktívabb politizálásával, eszmei nevelő munkánkban vállalt feladat teljesítésével érhetjük el. Az elmúlt húsz év során szocialista értelmiségünk számtalanszor bebizonyította az ország sorsa iránti mély felelősségét; felkészültségüket, egészséges ítélőképességüket azonban a jövőben sem mellőzhetjük. Szellemi offenzívánkban a közízlés formálása, dolgozóink szemléletének, tudattartalmának szocialista alakítása a legfőbb célunk, s ebben a munkában nem a hivatalos „ügyintézés" elvei, hanem elsősorban a marxista gondolkodás és meggyőzés igényei érvényesülhetnek. A legtöbb, amit e téren tehetünk, hogy erőink összefogottságával, obulusainkkal segítjük az ügyet... Mert nem a szemlélődés, hanem a feladatok tudatos vállalása és valóra váltása teheti érdemessé és megbecsültté munkánkat. FÓNOO ZOLTÁN SZLOVÁK KÖLTÖK VERSEI > —) to s < § x 8 O 3 CO Ha versben újra vonzerő lesz, s az emberekben emberség, ha eltűnik a csúf vizekben az őszi hó, a tavaszi jég. elmondjuk majd, mily siralmas volt ideje a tőrnek, jajnak, mikor a költő nem kellett, s idegen voltál tenmagadnak. Sipos Győző fordítása E télen sápadt arcomnak rózsák szirma üde színt ad, e télen páfrányok illatoznak nékem, ablakom üvegén pompázva nyílnak. E teljes februáron át szívembe sose vájt fekete holló, tépett, megkuszált, az ég e tejfehér napokban tárt tenyeremre szállt. Alabástrom járdán fénylő utakon mentem, szilaj vidámság zászlaját emeltem, szállt a légben szalagja, mint kardinális skarlátszín kalapja, s most előttem könnyed-kacéran selyem ölébe csábítón a tavasz rámköszöntött. Ibolya-árban, tengerkék hegyen lány-arcod megfürösztöd, s ifjúságod varázsa elönti két szemem. z Baranyai Ferenc fordítása í co QĹ < a> TĹ M Úgy várok rád, mint föld a magra, mint madárra az erdő hűse. hogy húrzengéstől részegülve csöndjét énekké változtassa. O

Úgy várok rád, mint rét virágra a méhre, mézét készítgetve, . várok rád, mint a nyári estre, ha csillagfátyol hull a tájra. Várlak, ahogy a szőlő várja, »- ^ hogy kéz simuljon vesszejére, U TJ^ mely minden fürtnek hű testvére. Z ^^ Tőled függ napom fordulása. H/t a£ O ca i— U Várlak, mint gally a fagyok kését, mint hó-dunnát az őszi árpa; úgy várlak puszta télben járva, mint koratavasz drága fényét. Fordította: Veres János EMIL BOLESLAV LUKAČs BÉKÉT! Nem! Bókét a világnak! Pusztulj, veszett vihacv vadult bálványok, fegyvert egymásra fogjatok, akár a mérgezett vér, zubog a harcizaj, ártatlanokra árad, belőlük szed adót. Nem! Békét a világnak! Komor hekatombákat aranyborjú oltárán állítanak sokan, esőben yperit száll, bombák a fénybe vágnak, ľ ? Az öldöklés, az éhség tárol mámorosan. Nem! Békét a világnak! A kínok Golgotáján vergődött már ezerszer, leványadt, megfogyott, oldalaiba döftek s az ördög vasvilláján kényúr-paták elébe löknék a gyilkosok. Nem! Békét a világnak! Hűs gyanta csillapítja nyugtató balzsamával rettentő kínjait, és újra talpon áll már lát, hall, lélegzik újra, és félénk ámulással éled. eszmélkedik. Nem! Békét a világnak! Nap, szépítsd sugarasra mit orkán karma tépett, mi romlásban fogant, ragyogj fel, szép szivárvány, szökkenj a kék magasba, a magvető hadd vessen s hadd szálljon a galamb. Baranyai Ferenc fordítása