Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-06 / 5. szám, csütörtök

WILLI MEINCK: A CIGÁNY MADONNA R

occia Secca a helység neve. Van ott egy szakadék, amelyben fogva tartják a napot — éjjel, mikor a szamarak ordftanak. Este, midőn értem jöttek, azt gondoltam, lehetséges, hogy rövidesen visszabújok a meleg ágyba, de az is meglehet, hogy egy órán belül lassan kihűlök. Különös érzés lehet! Fekszem a fűben, testemből szivárog a vér és elszáll a lelkem, mint egy gondolat. De nincsen kizárva az sem, hogy ordítok a fájdalomtól. Az ösvény meredek volt. Szamarak jártak rajta. Vaksötét volt. Lihegtünk. Én mentem a középen. Előttem a Négyszög. Széles, zömök einber volt, a nyakamig ért. Többet nem tudtam róla. Mögöttem jött az Árnyék. Rekedt hangja volt... Mária miatt tettem. Amikor először megláttam, önkéntelenül Tizian Cigány Madonnája jutott az eszembe. Éppen a sarokba állítottam vadászfegyveremet, amikor belépett a lány. Piros szoknyában, ingblúzban, mezítláb.. „Gyorsabban"! — nógatott az Árnyék. Éreztem a leheletét a nyakamban. Megbotlottam és belekapaszkodtam a Négyszög övébe. Mentünk. Könnyelműség, gondoltam, hogy a nadrágzsebében hordja a pisztolyát. Egy kis tisztáson Árnyék bekötötte a szememet. Forró volt a keze, mintha lázas volna. „Kapaszkodjon az övembe!" — mondta a Négyszög. Szótfogadtam. A pisztoly eltűnt. Legalábbis nem éreztem. Végigmentünk egy fennsíkon. Én a középen. Balról az Árnyék, jobbról a Négyszög. Rossz göröngyökön járni, ha az ember nem lát. Máriára kellett gondolnom. Átjött a szobán, megállt előttem és azt mondta: „Reumás vagyok". Nyitott blúzából kikandikált formás válla. Rátettem kezemet, összerázkódott és a kulcscsontjára csúsztatta. „Hol?" — kérdeztem. Tekintete végigvándorolt a szobán. Átsiklott a betakart ágyon, a sarokban álló puskámon, majd megpihent rajtam. Sötét szeme felvillant. „Megmutatom" — szólt. Elengedtem meleg testét. Kilépett a szoknyából és az ágyra dobta. Ott feküdt, egy darab piros szövet. Blúzát Is levetette ... A Négyszög megállt. Gyorsan kihunyó fénysugár pásztázott végig. Egy mély idegen hang mondott néhány izgatott szót, amelyet nem értettem. Az Árnyék válaszolt és tovább mentünk. A szem kötése alatt megláttam a cipőmet. Alighanem világosabb lett. A hold, gondoltam. La«<tottam a fogásomon. A Négyszög nem vette észre. Testemre tapadt az ingem. Néha megbotlottam. Izzadtam és letéptem szememről a kötést. Egy kar szorosan áthurkolta a nyakamat. A sziklák, a hold és a fekete felhők megfordultak fölöttem. Elejtettem a táskámat, s levegő után kapkodtam. A kar lassan engedett. „Ne fojtsd meg" —, mondta a Négyszög. Az Árnyék újból rámtette a kötést és hátulról csomóa kötötte. „A táskám", — mondtam. „Kapaszkodj az övembe". Elindultunk. Újból hegynek fölfelé. Az Árnyék szorosan i ögöttem haladt. Egy rúgással a mélybe taszít attam volna. Meg akart fojtani a gazember! Láttam magam előtt hosszú Inas alakját, hideg gyűlölettel az arcában. Ismét Máriára gondoltam. Szoknyája az ágyon feküdt, a blúz a szék támláján lógott, mig ő meztelenül állt a napban, amely besütött az ablakon. „Itt a hátamban" — szóialt meg. Hangokat hallottam, emberek jöttek. Odaugrottam az ablakhoz és behúztam a függönyt. A lány bőre most tompán fénylett, mint a vörösréz. Az ágy mellett állt és kezét a lapockájára szorította. „A váll?" — kérdeztem. Hangom idegenül csengett. Láttam a Cigány Madonnát, ahogyan négyszázötven évvel ezelőtt megálmodta Tizian. Ragyogott a szoba, mint napnyugtakor. „A vállam és a hátam" — mondta. Álltam az ablaknál, és nem értettem meg, hogy miért nem megyek .közelebb. Volt közöttünk valami, ami visszatartott. Talán a tekintete? Türelmetlen mozdulatot tett. „Vizsgáljon meg dottore". E »z az átkozott kötés elvágta az emlékezést. Megtántorodtam. A Négyszög, mint valami batyut, vonszolt maga után, és az Árnyék buzdításul a hátamba nyomta a pisztolyát. Elengedtem az övét és homlokommal sziklafalba ütköztem. Majd megbolondultam a fájdalomtól. „Fordítsatok meg!" — kiáltottam. Befogták a szántat. Az Árnyék és a Négyszög suttogtak egymással. Túl kábult voltam ahhoz, hogy féljek. Nem értettem, hogy mit sugdolóznak. „Nem történt semmi baja" — szólalt meg váratlanul a Négyszög. „De be kell fognod a pofádat" — sziszegte fülembe az Árnyék. „Nem lesz semmi baja" — Ismételte meg a Négyszög. — „Nem vagyunk olyanok. Gyerünk tovább". „Túl szoros szememen a kötés" — mondtam. „Lazítsd meg!" Az Árnyék csak vonakodva tett eleget a parancsnak. Folytattuk utunkat. A szélből és az emelkedésből éreztem, hogy új fennsíkra értünk. Hogy ne kelljen gondoikodnofn, ismét Mária emlékét idéztem. I

gen, a szeme tartott vissza. Nehéz ezt szavakkal kifejezni. Rám meredt, arcán belső viaskodás tükröződött. Teste valósággal megbénult, míg egy váratlan kitörés, amelyet nem értettem feloldotta a feszültséget. Felrántotta a takarót és az ágyra dobta magát. Láttam, ahogy a szoknya a földre esett, és ő az ágyon feküdt. „Miért nem jön" — mondta. Amikor mellé feküdtem, összehúzta magát és gyomromba lökte a térdét. Nem tudtam megfékezni. Majd hirtelen elkapta a kezemet és lihegve mondta: „Hallgasson meg". Azt akarta, hogy segítsek egy sebesültön fenn a hegyekben ma éjjel. Átölelt és a fülembe súgva kért, könyörgött, hogy meg kell tennem. Fenyegetőzött, hogy leszúr, ha megtagadom kérését, de szeretni fog, ha megesküszöm a szent Madonnára, hogy segítek rajta. Megesküdtem a szent Madonnára, akiben már nem hittem és közben Tizian mellettem fekvő Cigány Madonnájára gondoltam... „Megérkeztünk" — mondta a Négyszög. A szél valami szilárd tárgyba ütközött. Ház? Badarság. Ki építhetne itt fenn a csúcson házat. Le kellett hajolnom. Átvezettek egy nyíláson. Füst és faggyú szagát éreztem. Belépésnél gerendát tapogattam. Tehát egy fakunyhó. Az Árnyék levette szememről a kötést. A Négyszög zsámolyt tolt elém. „Pihenje ki magát, dottorfe." A gyertyafény megvilágította az arcát. Nem illett a széles vállakhoz és a hanghoz. Túl fiatalnak látszott. Ekkor észrevettem a földön fekvő alakot. Közelebb léptem és megnéztem a pulzusát. „Tartsák a gyertyát és hozzák a táskámat" — mondtam. Az Árnyék letérdelt a gyertyával a sebesült fejéhez, mintha imádkozna. A Négyszög odatolta a zsámolyt a táskával. Kitakartam a beteget, hogy megvizsgáljam. „Hall engem?" — kérdeztem. Bólintott és beszélni akart. Nem engedtem. Árckifejezéséből arra következtettem, hogy még van remény. Levettem felső combjáról a kötést. Mikor ejtávolítottam a sebről a rongyot, felnyögött. Mély seb volt. A genny már a nyirokpályára is behatolt. Kicsomagoltam műszereimet és vizet forraltattam. Az Árnyék összeszedett minden található gyertyát. Eltávolítottam a gennygócot, bekötöztem a sebet és tetanuszinjekciót adtam. A beteg szó nélkül tűrte a fájdalmakat. Érverése most egyenletesebb volt és úgy látszott, hogy csökken a láz. Az Árnyék izgatottan leste minden mozdulatomat. „Megússza?" Adtam a Négyszögnek egy doboz gyógyszert. „A testvérem!" — mondta az Árnyék. Rápillantottam az órámra. Hajnali egy múlt öt perccel. Akkor Mária a sógornője, gondoltam. Mi történik, ha visszakísér? A beteghez léptem és még egyszer megnéztem a pulzusát. „Át fogja vészelni" — mondtam. Az Árnyék eloltotta a gyertyákat. Csak egyet hagyott égve. A Négyszög bekötötte a szememet és kivitt. „Vissza fogom kísérni" — mondta. A

szél összekuszálta a hajamat. Átmentünk a fennsíkon és leereszkedtünk a hegyről. Lent azt kérdeztem, mennyi ideig tart még az út. Senki sem válaszolt. Levettem szememről a kötést. Egyedül voltam. Világított a hold. A fekete felhők között úgy nézett ki, mint egy lámpa a barlang bejáratánál. Még egy hétig vadásztam a környéken. Egész Idő alatt az volt az érzésem, hogy figyelnek. Utolsó napon találkoztam Máriával. „Miért tetted ezt?" — kérdeztem. Rejtélyesen mosolygott. „Szeretem őt!" — felelte. Roccia Secca — Száraz Szikla a helység neve. Errefelé kevés a víz. De a szakadékban, ahol fogva tartják a napot, kivirul a szerelem. (BOLDOG BALÁZS fordítása) NÉGYÉVES KISLÁNYOM egyik napról a másikra, minden átmenet nélkül „leszokott" a tejeskávéról. Reggelente magyarázat nélkül eltolta magától a kávésbögrét, s a legnagyobb unszolásra sem ivott belőle, hanem kakaót és tejet kért. Nem tudtuk, mivel magyarázni e hirtelen változást, mígnem a véletlen mindenre fényt derített. Egyszer reggelizés előtt a babájával játszott, s szigorú hangon oktatta: — Meg kell inni a tejeskávét! No, ne félj, csak kevés feketekávé van benne, nem fog fájni tőle a szíved. Nem iszol? Beállítlak a sarokba. Nézze meg az ember, milyen mafla vagy, mondtam, hogy nem fog fájni a szíved ... S MOST EGYSZERRE megvilágosodott előttem, miért nein issza meg lányom a tejeskávét. Néhány hete feketét ittam, s 5 is kért belőle, de azzal utasítottam el, hogy ez nem gyermeknek való, ettől fájni fog a szíve ... Nos, azután odaszóltam neki, mintha nem vettem volna észra ezt az „árulkodó" összefüggést: — Mondd meg a babádnak, hogy a tejeskávéban nincs olyan kávé, amelytől megfájdul a szíve. Ezt igazán tudhatná egy ilyen nagy baba Megállt kezében a játék, s tágra nyílt kerek szemekkel nézett rám. Eszébe sem jutott, hogy tolmácsolja a babájának, hanem odajött hozzám, s csodálkozva kérdezte: — Hanem ... milyen kávét tesznek a tejbe? S nekem részletesen el kellett magyaráznom, miből készül a reggeli tejeskávé. Figyelmesen hallgatta, majd letette babáját, kiszaladt a konyhába és anyja legnagyobb csodálkozására tejeskávét kért reggelire. TULAJDONKÉPPEN ez az eset hívta fel figyelmünket játékaira. Különösen megdöbbentett bennünket, hogy bánatát, kételyeit és örömét — ha sajátos formában is — szívesebben közli babájával, játékaival, mint szüleivel. Igaz, nem kell ezen túlságosan csodálkozni, hiszen ebben a korban a gyermeki világ középpontjában valóban a játékok állnak. De az eset mégis intő példa volt számunkra. Megértettük: ha valóban ismerni akarjuk gyermekünket — márpedig a helyes neveléséhez ismernünk kell —, akkkor figyelemmel kell kísérnünk játékát is. Ezután félszemmel, félfüllel játék közben is figyeltük, s egyidejűleg megkezdődött a család felnőtt tagjainak véget nem érő önnevelése. Kis túlzással azt mondhatnók, hogy azóta a gyerek nevel bennünket, mert játék közben elejtett szavaival úgy láthatjuk nevelésünk hibáit, fogyatékosságait, önmagunkat, mint tükörben, játékba merülve könnyebben csinál rosszat, hamarabb beszél csúnyákat a gyerek, mert azt hiszi, nem figyelik. Ilyenkor a figyelmeztetés után legyen anyLehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét — aludj el szépen, kis Balázs ... (József Attila: Altatói (Barsl I. felvétele) „ÁRULKODÓ" JÁTÉKOK nyi erőnk, hogy megvizsgáljuk saját cselekedeteinket és beszélgetéseinket, s rájövünk, mit csináltunk és mondtunk hely* telenül vagy feleslegesen. S után már rajtunk a sor ... ÉSZREVETTÜK AZT IS, hogy egy egész ládára való játéka közül csak néhányat tüntet kt állandó szeretetével, a többiekkel csak időnként, vagy sohasem játszik. Van neki egy takarékperselye, egy kutyaház. Gondoltam, kivesszük belőle a pénzt, elviszem lányomat egy játékboltba, s az ő kívánsága szerint vásárolunk. Őszintén megvallva, tartottam ettől a kísérlettől. Féltem, hogy kicsúszik kezem közül a játékok kiválasztásából adódó nevelési lehetőség, s érdeklődési köre is csak szűk területre korlátozódik. De félelmem alaptalannak bizonyult. Három játékot választhatott, s a játékbirodalom különböző területeiről vette mind a hármat. Figyelemre méltó az is, hogy a közösen vásárolt játékok azóta is a megbecsültek közé tartoznak, s nem kerültek a láda mélyére. A játékok megbecsülése persze csupán azt jelenti, hogy szeret velük játszani, vigyáz rájuk s nem szívesen válik meg tőlük. Ez azonban nem zárja ki, hogy szétszedje — a felnőttek fogalmai szerint elrontsa — azokat. Emlékszem, amikor az első fel húzós autót kapta, egész este kérdezgette: mi hajtja? Hiába mondtam, hogy rugó, ő tovább kérdezett s most már az érdekelte, hogy mi mozgatja a rugót. És bármit feleltem, mindig azzal zárta le a beszélgetést, hogy biztosan kis játékemberek hajtják az autót. Aztán már nem tehettem mást, megmutattam a belsejét, visszazártam s ő megnyugodott, most már nem kísérelte meg ismét szétnyitni. KÖNNYŰ A FELNŐTTEKNEK azt mondani, hogy rontópál a gyerek, mert szétszedi a játékot. De hát ők Ismerik a belsejét és működési elvét, mégpedig többnyire éppen olyan áron, amilyenen a gyerek csak szeretné megismerni. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az okok, a mozgató erők, a „titkok" éppúgy érdeklik a gyerekeket a maguk kis játékvilágában, mint minket az életben. Lehetőséget kell keresnünk hát arra, hogy anyagi kár nélkül bepillantást nyújtsunk a számukra ismeretlen világba. Ezért okosak és pedagógiailag hasznosak azok a játékok — mint pl. a lendkerekes autó —, amelynek belseje, működése szétszedés nélkül is látható. Ha a játékokkal való alapos megismerkedéstől, azok szétszedésétől teljesen eltiltjuk gyermekeinket, akkor nagyon könnyen képzelt erőkkel — manókkal, játékemberekkel — magyarázzák működésüket. S előfordulhat az is — ami az előbbinél még súlyosabb következményekkel járhat hogy teljesen elvesztik kedvüket és figyelmüket az okok keresésétől. A GYEREK JÁTÉKA mindig „árulkodó". Van egy mondás: nézd meg a gyerek játékát, bepillanthatsz jövőjébe. Van ebben igazság, de csak féligazság, mert a gyerek játékában megláthatjuk a reményt keltő jövő kibontakozását akadályozó jeleket is. Játékkedvét, amelyet ma látunk, holnapra módosíthatjuk, alakíthatjuk. Csakhogy ehhez figyelnünk kell gyermekeinket játék közben is. TÚTH LÁSZLÓ