Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-29 / 28. szám, szombat

•i A

bíró valahová o fejűk fölé, o lómpára szegezte tekintetét és ajkáról egyhangúan gördült a szó: - önök mind a ketten fiatalok, jól keresnek, ha a keresetük kisebb lenne és a gondjuk több, nem maradna idejük a szőrszálhasogatásra, menjenek valahová szabadságra, Jugoszláviába, az új környezetben egymásra találnak, és ismét minden rendbe jön. Ugyanilyen eredménnyel szónokolhatott volna az akvárium halacskáinak a rendszeresen cserélt víz előnyeiről. Kezdetét vette a legköznapibb válóperi tárgyalás: az asszony belehabarodott valaki másba, és az a valaki már feleségül akarja venni. A házastársak túlságosan okosak volta*, semmint tartani kellett volna attól, hogy a tanácsot boldogítani fogják ölelésük, viszályuk, gyűlölködésük részleteivel. A bíró végül is megelégelte a szót, nem nyúlt bölcs mondásainak tarsolyába és a tárgyalást elnapolta. Az ügyvédek rárontottak ügyfeleikre és más más sarokba vezették őket. — Várjon — monddotta a férfi, aki nem messze ült és az egész idő alatt húsos kezének körmeit rágta. Jóval túl lehetett a hatvanon. Vizenyős szeme alatt fekete könnyzacskók lötyögtek. Arcának és tokájának izmai ernyedtek voltak, kidomborodó hasát ráncos nadrág övezte, amelyről legalább két gomb hiányzott; kibugygyant belőle a rózsaszínben játszó gyűrött ing, kigombolt kiskabátjának és a nadrágjának zsebei pedig dugig tömve voltak. — Várjon. Igen. Várjon! — amikor beszélt, nyála finoman permetezett, ajánlatos volt kissé távolabb állni tőle. — Maga erről írni okar. Igen? — Valószínűleg. — Hagyja annyiba. Ne írjon erről. Revanzsálni fogom magamat. Gyakori ajánlat, egy százas vagy néhány pofon. — Igyekezete felesleges. Nem érdekelnek a nevek. S végeredményben a tárgyalás nyilvános. — Oh, igen, igen. Nem is így gondoltam. Nem akartam megsérteni. Nevek nem lesznek, rendben van, de így is tudnia kell, ennek én, az apa vagyok az okozója. Igen. Kérőn-kérve nézett rám. — On, ugye, nagyon belemártotta magát, szüntelenül mindenbe beledugta az orrát? Felemelte a kezét és megmutatta a csuklóját. Szivacsos, eres karján többjegyű lila szám húzódott. — Büdös zsidó. Verfluchte Jude — mondotta. — A parkba zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet. Igen, ez én vagyok. Az irnoknő felkelt az asztal mellől, az ajtóhoz ment, félig kitárta, valamilyen nevet kiáltott, az emberek kezdtek befelé tódulni. — Gyerünk ki. Igen. Egy pillanatra leülünk — koron fogott és vonszolt kifelé. — Nagyon kevés időm van. - Túl sok történetet hallottunk a koncentrációs táborokról, mór képtelenek vagyunk továbbiak befogadására. Kezemnél fogva elvonszolt a folyosó lócájáig, lehúzott maga mellé, nem engedte el a kezemet s hozzám szorult, mint aki ferde hajlamú ... — Ö is zsidó, szám van a karjón. Igen, a karján. - Ennek semmi köze az ügyhöz. A férfi nem akart válni. A nő válik tőle. — Neki meg mindegy. Hitványul érzi magát az ember, ha valaki együttérzésre noszogatja olyan históriákkal, amelyeknek rég elillant az aromájuk. Bár tény, hogy ennek az embernek oz emlékezetében minden históriája felette frissen él. — Óh, istenem, ez igaz, csak annyit okartom ezzel mondani, hogy én vagyok az oka. A közeli lócákon a fogház és a munkatáborok eljövendő kosztosai, tanúk, hamisan esküvők, a károsult felek képviselői, társadalmi jótállók, rokonok és ismerősök, kíváncsiskodók, perpatvarkodó párocskák, házibarátok és készséges barátnők üldögéltek. És mindezt belengte a félelem, vagy az idegesség hatására a pórusokból kisajtolódó verejtéknek, a kapkodva elszívott cigarettáknak, az illatszereknek és a bírósági aktáknak a szaga. Ha az embert valaki a kabátujjánál fogva tartja, még ha kívánja, sem menekülhet és a fülét sem tömX. ÖLSmkT -^••^íll heti be, hacsak nem akar erőnek erejével, akár botrány árán is szabadulni. — Tudtuk, mi vár ránk. Igen. S úgy vártuk ezt, miként a halált. A halál elől nem menekülnek, a halállal nem harcolnak, a kényszerhalál fölött egyedüli győzelem oz önkéntes, szántszándékos halál. Ezt akartuk. De itt volt ő. Igen! Hét vagy nyolcéves volt talán. Már nagyon feledékeny vagyok. Reméltük, hogy szenvedésünk és várakozásunk a siralomházban - és mi mindent, ami körülvett bennünket, siralomháznak tartottunk — megmenti őt. Amit csak lehetett, még idejében élődtünk és a pénzt az apácáknak ajándékoztuk. Öt megkereszteltettük. Volt még erre idő, megtehettük, ők meg szenzációt akartak ebből, valami csodához vagy a lelkiismeret szavához hasonlatosat - Krisztus gyilkosainak egyik utódját megtérítették az igaz hitre. Ö kissé elrontotta a dolgot, ellenkezett. Nem volt esze. Itt, igen, itt harapott meg akkor. A folyosón fontoskodva tébláboltok az ügyészség, a bíróság és az ügyvédi tanácsadó alkalmazottai. Ketten közvetlenül mellettünk álltak meg. Az egyik csendesen magyarázott valamit a másiknak, majd szinte kiabálva mondotta: - Az az alak sohasem tartotta tiszteletben az ártatlanság prezumpcióját, minden vádlottra úgy üvölt, mintha az akasztófájáról menekült volna el. Az öreg férfi valamelyik zsebéből olcsó cigarettával félig telt dobozt és öngyújtót halászott elő. Rágyújtott. — Kár ezen töprengeni, réges-régen volt, bizonyára megkönnyebbül, ha sikerül elfelejtenie. Szavaimat nyilvánvalóan eleresztette a füle mellett és a füstöt az arcomba fújta. — Amikor vittek bennünket, igen, személyenként öt kiló poggyásszal, a többieknél kissé jobban éreztük magunkat. A zárdafőnöknő megígérte nekünk, hogy gondoskodik lányunkról, nyugodtak lehetünk. Nyugodtak. Igen. Mindenünket feláldoztuk, de ez az ár sem volt túlzott. És nyugodtak voltunk. Legalább is én. Talán a feleségem is, de ezt nem tudom biztosan. Néha azon töprengek és ez nevetséges, hogy melyik családnak, melyik matracában van a haja. Hosszú, csillogó, kékbe játszó fekete haja volt. Ma ősz lenne, de ha megmaradt a haja, akkor változatlan színű és valaki fekszik rajta. Igen. Amikor visszatértem, megtudtam, hogy nem sokkal utánunk a lányomat is elhurcolták. A zárdában rajta kívül még egy zsidó nő rejtőzött. Valaki ezt megtudta és elárulta. A zárdától követelték a zsidó nő kiadását. Kiadták a lányomat. Nem csodálkoztam rajtuk. Igen. A lányomtól már nem várhattok semmit, a másik meg továbbra is fizetett. Egyszer beszéltem azzal a nővel. Tűnjön el, mondotta nekem, mindenki élni akar, mindenkinek vannak szülei, akik féltik. És mi többet akar, a lánya visszatért. Nincs lelkiismeretfurdalásom és nem félek. Kisebb-nagyobb disznók vagyunk valamennyien. Azok is, akik feljelentgettek, azok is, okik birkaként mentek a vágóhídra. Talán nem volt igaza, de hagytam. Igen. Az istenfáját, az istenfáját - gondoltam magamban, erre az alakra nézve. Olyan volt, mint egy vak koldus, oki éhkoppon pusztul el, mert senkit sem ajándékozhat meg a nyomorával. — Mi mindig hinni szerettük volna, hogy soha nem ismétlődnek meg a velünk történtek. Mi, zsidók. És mindig megismétlődtek. Gátat akartam vetni ennek az örök körforgásnak az útjába. Legalább ami a lányomat, a gyerekeit és a gyerekeinek a gyerekeit illeti. Soha semmiben sem hittem, de neki a maguk hittanára kellett járnia. Igen, minden vasárnap templomija, gyónt és énekelt a kórusban. Ismerőseimmel nem érintkeztem többé, máshová költöztünk. Ritkán mutatkoztam vele oz utcán, igen, s csak önök közül valókkal barátkozhatott. Árjákkal. Eleinte azt hittem, csak azt szeretném feledtetni vele, hogy koncentrációs táborban volt. Akik ezt nem felejtették el, szüntelenül érzik sérelmüket. Nehéz az élet ezzel az érzéssel. Az elszenvedett sérelem az ilyen embert a sarokba szorítja, elválasztja a többiektől és mindenki úgy tekint rá, mint tisztátalanra. Igen. Azután tudatára ébredtem, hogy többet akarok. Ázt, hogy egybeolvadjon magukkal, egy legyen önök közül. Hogy senki se tűzhesse rá a sárga csillagot és szemembe ne köphesse. Előttünk állt meg. Hosszú, karcsú lába és szép ívű melle volt. Jó nő. — Mehetünk, apa - mondotta és rám tekintett. — Egy pillanat, várj, még valamit el kell intéznem. Csekélységet. Igen — csintalanságat elkövető gyerekként beszélt, aki a lehető legtermészetesebben akar Kosik józsef rajzai viselkedni. Lánya kiérezhette, hogy róla beszélünk, elkomorodott, fekete szeme szikrát vetett a haragtól. - Rendben van — mondotta - kint megvárlak. — Határozott léptekkel, csipőjét lágyan ringatva távolodott. Cipőjének fémsarka ütemesen kopogott a folyosó kövezetén. Tekintetünk követte, míg el nem tűnt a folyosó hajlatában, és aztán még egy ideig hallgattuk lépéseinek elhaló zaját. - Haragszik - mondotta és mosolygott. - Viszont akkor tajtékzott. Először tiltottam, hogy járjon vele. Nem akartam, hogy egy csapásra semmibe vesszen az, amiért évekig küzdöttem. Hasztalanul, igen hasztalanul. El kellett neki magyaráznom azt az égési szerencsétlen históriát és mindent, amit tettem. Ha hozzámész, mondottam neki, napvilágra jut, hogy mi vagy, s ha egyszer újra valamire sor kerül, szenvedni fogsz és veled együtt a gyerekeid is. Nem akarta ezt megérteni, igen, nem akarta. A fiatalok nem akarnak elővigyázatosak és bátortalanok lenni. Ügy hiszik, birokra kelhetnek a világgal. Talán lehet, de az ember mindig a rövidebbet húzza. Nem győztem meg, de összezördültek, igen, s így mondókám megkönnyítette számára a szakítást. Egy évre rá férjhez ment ahhoz, akitől most válik. Nem éltek rosszul, de láttam, hogy ez nem az igazi. Mindig csak piano, forte sohasem. Valami kiaknázatlanul, eltitkoltan maradt meg benne, férje mellett nem vergődhetett a felszínre. Olyan aszszonyhoz hasonlított, akinek valami tiltja a gyerekáldást. Nem tudom, érti-e, de másképp nem tudom megmagyarázni. Azután nemrégen találkozott azzal a nyurga, okos kis zsidajával. Még mitsem tudtam, de már láttam, valami lejátszódik benne. Felélénkült, igen, az az elnyomott vagy kiaknázatlan valami kitört belőle, űzte és szorongatta, hogy senki és semmi nem segíthetett rajta és nem fékezhette meg. Most elválik és hozzá megy ahhoz. Földre hajította a cigarettavéget, és cipője sarkával széttaposta. A kövön sötétsárga dohányfolt maradt. - Igen — felkászálódott - ezt akartam magának mondani, ez a válás az én lelkiismeretemet, az apját terheli. Igen. Elég idős vagyok, de sokáig nem értettem meg, az ember úgy éljen, ohogy szükséges élnie, hogy ne maradjon benne kiaknázatlanul semmi. Még ha ezzel megkockáztatja is, hogy egyszer szemen köpik, vagy sárga csillagot tűznek rá. Igen. Elindult és köszönés nélkül elballagott. A kijáratnál várta, karon fogta és együtt mentek, a nő rugalmasan, ő meg a vén kacsák himbálózó lépteivel. Valamit mondanom kellett volna neki, de az istenit, mondhat valaki valamit valakinek! A járdaszélen az utcaseprő kiskocsijába ürítette a hulladékgyűjtő ládát, majd átkotorta a szemetet, valami felhasználhatót keresett benne. Különben kimondottan meleg és kellemes volt az idő. Fordította: Gály Iván STANISLAW JERZY LEC: Borzas gondolatok • A kannibálok jobban szeretik a gerinctelen embereket. • Aki hallgat, attól nem lehet megvonni a szót. • Sok ember azt hiszi, hogy attól a majomtól származik, amely a tudás fáján ült. • A tett a gondolatot követi, jaj, ha megelőzi! • Saját analfabetizmusáról nemigen olvas az ember. • Ha valaki a pokolba indul, aligha ijed meg a figyelmeztetéstől: „Zsákutca!".