Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-27 / 26. szám, csütörtök

« IĽJA EHRENBURG ILJA GR1G0RJEVICS EHRENBURG (született 1891. január 27-én Kijevben j a legnagyobb szovjet írók egyike, harcos humanizmusa csupán Európa óriásai­nak, Eluardnak, Aragonnak, Picassónak emberséges­ségével hasonlítható össze. Nem csoda, ha a kultu­szos idők irodalomtörténészei a fiatal Ehrenburgról azt írták, hogy szkeptikus, ironikus és cinikus. Sőt egy időben kozmopolitizmussal vádolták, jóllehet a hosszú éveken keresztül Franciaországban élő llja Ehrenburgnál aligha szerette valaki jobban a hazáját. Már gimnazista korában bekapcsolódik az orosz munkásmozgalomba, amiért kicsapják öt a gimná­ziumból, börtönbe vetik, száműzik, s a végén kényte­len elhagyni Oroszországot. Párizsba utazik, ott te­lepszik le, ott ismerkedik meg Leninnel, találkozik a francia irodalommal és művészettel. Közvetlenül a Nagy Októbert Szocialista Forrada­lom előtt tér vissza Oroszországba, hogy néhány év múlva ismét Franciaországba menjen. Majd ismét a Szovjetunióban él egy ideig, s ezután hosszú éve­ken át Párizsban tartózkodik. Közben egyre másra jelennek meg versei, regényei. A spanyol polgárhá­ború idején mint haditudósító járja a köztársaságiak frontjait, itt találkozik Ludwíg Rennel, Zalka Má­téval (Lukács tábornokkal). Riportjai és párizsi tu­dósítását a moszkvai Izvesztyijában látnak napvilá­got. 75 ÉVES A müncheni árulást követő években Daladier rend­őrsége többször letartóztatja, s végül is Franciaor­szág veresége után bizonyos idő múlva visszatér a Szovjetunióba. A sors meglehetősen mostohán bánik vele. tikkelt a szovjet lapok nem közlik, ,fárizs eleste" című re­gényének második részét letiltják, előadásokból ten­geti életét. Csak amikor már Sztálinék is tisztába jöttek azzal, hogy bármit ts tesznek, Hitler minden­képpen megtámadja a Szovjetuniót, akkor jutott is­mét szóhoz a lapokban és a könyvkiadóknál is. Számos regényét, novelláját, színdarabját (fulio Jarenlto, Trust D. E., Babeuf, A második nap, A pi­pák, Párizs eleste, a Vihar stb. stb.) népszerűségben túlszárnyalta az „Emberek, évek, életem" című ön­életrajzi művét, amelyben nemcsak önmagáról és kor­társairól vall, hanem a korról, a kor szelleméről is... Ilja Ehrenburg azon túl, hogy nagy író és nagy úttörője a modern művészetnek, nagyon, de nagyon szerény ember, akt Stendhalról szóló tanulmányát ezekkel a szavakkal kezdi: „ ... e regény nélkül nehezen tudnám elképzel­ni... és többek közt saját csekélységemet is!" Olvasót, hívei és barátjai Európa-szerte nagy ér­deklődéssel várják a Lenin-díjas békeharcos önélet­rajza további kötetének megjelenését... —si— J óst, a gettó parancsnoka szomjúhozott. A tiszti­szolga nem győzte újból és újból telitölteni vízzel a hosszú nyakú üveget. Ha Jóst ivott, ádámcsutkája ide-oda ug­rált gólyanyakán. Ösztövér fér­fi volt, lilafoltos arca mintha mindig piszkos lett volna. A háború előtt a kasseli bírósá­gon dolgozott. Este, amikor fe­lesége elaludt, asszír tárgyú novellákat frt. A felesége köz­ben nagyokat hortyogott, míg ő, szűkölve a migrénfájdalmak­tól, undorába temetkezett. No­velláit, melyeket postán, ajánl­va küldött el a különböző szer­kesztőségekbe, mindig elutasí­tották, állítólag helyszűke miatt. Közben a kasseli szató­csokat oktatgatta az igazságos­ságra, majd ismét győzedelmes hódítókról, szép rabszolganők­ről s véres naplementékről ál­modott. Most egy kis lengyel város gettóját kellett likvidálnia. Öt bízták meg tizenhatezer zsidó felkoncolásával. Tisztában volt azzal, hogy valamennyiüket egyszerre lemészárolni túl egy­szerű valami, amihez nem kell fantázia. Ezért lassan gyilkolt és rafináltan. Azokat ölte meg, akik élni vágytak és élni hagy­ta mindazokat, akik kívánták a halált. A kivégző osztag puskái­nak závárjai kattogtak, s Jóst elégedetten nézte a félelemtől megrémült arcokat, majd patto­gott parancsa: „Los, los, mun­kára fel!" Az egyik fogolynak, aki va­laha kertész volt, azt mondta: „Gyorsan láss neki a virág­ágyak rendbe hozásának". A kertész már azt hitte, hogy megmenekül, ekkor Jóst egy mészároskampóra akasztatta fel. Élve temettette be a fog­lyokat, úgy, hogy csupán a fe­jük látszott kl a földből. Elő­ször legyilkolta a gettó legidő­sebb lakóját. A kilencvenéves aggastyánt a ló farkához kö­tötte. Ezután halomra ölette az egyéves csecsemőket. Egyszer ILJA EHRENBURG: A gettó pusztulása táviratot kapott Kasselből, fele­sége gratulált születésnapjára. Jóst dühbe gurult, s halálba küldte a gettó azon lakóit, akik ugyanabban az évben születtek, mint ő! Gyilkolt az egyházi zene hangjainál, csakúgy, mint a dzsessz ritmusánál, s azt pa­rancsolta áldozatainak, hogy táncoljanak, díszítsék fel haju­kat, fésüljék meg szakállukat: „öt perc múlva a Jehova színe előtt lesztek, s az Isten nem szereti a rendetleneket..." A páratlan napokon a félelemmel, a páros napokon a reménység­gel, az életet fgéréssel kínozta áldozatait. Egyik nap kijelen­tette, hogy másnaptól kezdve megszűnnek a mészárlások és egészségügyi bizottságot alakí­tott, aztán kezdődött elölrőd minden ... Jómaga irtózott a háború végétől, félt. hogy visz­sza kell térnie a bíróságra és asszír tárgyú novelláihoz. R adomszkit, a diákot, akit szökés közben találta el az őr golyója. Jóst egy üres fakamrába záratta. Ra­domszki sebei lassan rothadtak, testét szétrágták a férgek. Így haldoklott az egész gettó. Az asszonyok annak tudatában szültek, hogy gyermekeiket ve­lük együtt kiirtják. Hiába imád­koztak a tóratekercs előtt az aggok, hiába hirdették a hir­telen megjelent próféták, hogy a múlt bűneiért bűnhődnek és a kiválasztottak megdicsőülnek. A hívők böjtöltek és imádkoz­tak, akik eszüket vesztették és megbolondultak, eszelősen ka­cagtak. Levit, a biológus nagy sietséggel dolgozott könyvén, melyet még a háború előtt kez­A DÉLI-SARKON nincs szükség hűtőszekrényre, a mi éghajlatunk alatt azon­ban egyetlen háztartás sem nélkülözheti. Ugyanis az élel­miszerek télen is gyorsan romlanak és mi lesz, hó majd ismét a nyári nap szórja forró sugarait a Földre? Ma még a hőmérő higanyszála a fagypont alatt van, de ne feledjük, sok élelmiszer nem fagyaszt­ható, hanem csupán hideg helyen tárolandó. A központi fűtéses lakásokban a hűtőszekrény elsőrendű fontosságú. Azonnal megvásárolhatja kiegészítő kölcsönre is. A 100, 120 és 230 literes CALEX-elektromos hűtőszekrények kaphatók oz ELEKTRO szaküzleteiben. ÚF-027 dett írni. S a nappal megírt lapokat minden este a földbe ásta el — tíz körmével. — Szeretlek Lia, — mondotta Levlt tizenhét éves lányának Gersch, ós hirtelen elnevette magát: „Holnap valamennyien a föld alá kerülünk..." A nap felkelt, majd ismét lenyugo­dott, A páros napok váltakoz­tak a páratlanokkal, és Jóst egyre szomjasabban Itta a vi­zet, s húzogatta kl a végtelen névsorokból a kivégzettek ne­velt. Az ember sohasem adja fel a reményt, még a sir szélén sem. A hívők az Istenhez fohászkod­tak, a kishitűek Jóst ígéretei­ben bíztak. Ám voltak erősek és büszkék is. Ezek nem hittek a Messiásban, sem Jóst irgal­masságában, csodát sem vártak. A meg nem alkuvók élén Kogan állt, a géplakatos. J óst megölte Kogan felesé­gét és két gyermekét. Kogan csak gyűlöletet érzett. Ha felnézett a tavaszi égre, meglátott egy, a gettóba tévedett nyírfát, vagy rápillan­tott Levit Lia törékeny szépsé­gére, úgy érezte, hogy a gyűlö­let szétveti szívét. A háború előtt egyszerű munkás volt, szí­vesen járt moziba, örömmel hörpintett fel egy-két kupica vodkát és ha kellett — együtt sztrájkolt elvtársaival. Lágy, szürke szemei most megkemé­nyedtek, ha ő megszólalt, el­hallgattak a próféták, az asz­szonyok pedig magukhoz ölel­ték gyermekeiket: ha Kogan beszélt, a gettó lelkiismerete s/ólalt meg. Kogan szervezte a felkelők csoportját. Azt mon­dotta egyszer: „Megkíséreljük a kitörést, hátha eljutunk a par­tizánokhoz. Nem mondom, hogy mindnyájan átéljük a kitörést, ám ha fegyverhez Jutunk, leg­alább néhány száz gyilkossal végzünk. Mint katonák pusztuj lünk el, s nem mint a Juhok!" Százhetvenen voltak az össze­esküvők, köztük Levit profesz­szor a lányával, Eisen a hege­dűvirtuóz, a hét Schneuer-fi­vér. Tréfásan Makkabeusoknak nevezték őket. Hozzájuk tarto­zott Lázár, a lengyel haderő volt Sámson erejű altisztje, Ratman, az öreg mészáros és mások. A magyar katonáktól, akiktől a puskákat vették, gépfegyvert és gránátokat is kaptak. A felkelés idejét május elsejére tűzték ki. Április tizenhetedikén Geise Rottenführer jelentette Jostnak: „Az a szőrmés megnevezett egyet, s aztán szörnyethalt". Jóst dühbe gurult: „Hadbíróság elé állítom. Nyolc hónapja dol­gozik itt, és még mindig nem tanulta meg a hatékony kihall­gatás módszerein" Selig szőrmés, a felkelők szervezetének volt a tagja. Egész éjjel kínozták, majd fél­holtan a tűzhely izzó vaslap­jára dobták. Geisse Rottenfüh­rer zsebkendővel tömte be or­rát, hogy ne érezze az égő em­beri hús bűzét. Selig szőrmés Kogant nevezte meg, aztán el­ájult és soha többé nem tért már magához. Jóst kiitta a hosszú nyakú palack tartalmát, majd lement a gettóba és összehívta a zsi­dókat. Kijelentette: „Kogan este kilencig jelentkezni fog a get­tó kapujánál. Ha netán elbúj­na, öngyilkosságot követne el, vagy megölnék őt, este kilenc után parancsot adok: irtsák kl a gettó összes lakóit." Majd az órájára pillantott és azt mond­ta: „Négy órátok van még hát­ra. Megtalálhatjátok Kogant, vagy pedig Imádkozhattok egyet, mielőtt meghaltok". A z asszonyok sírtak, gyer­mekeiket ölelgették és azt kiabálták: „Kogan Jelent­kezzen a kapunál! Az öregek azért imádkoztak, hogy az Is­ten elvezesse Kogant a kapu­hoz. A naivak nem hittek Jóst fenyegetéseinek, míg a szkep­tikusok imigyen szólottak: „Egy kutya az, akár Jelentke­zik Kogan, akár nem, így is, úgy is halomra gyilkolnak ben­nünket!" Kogan titkos rejtekhelyéről csupán a felkelés vezetői tud­tak. Amikor a németek elvitték Seliget, Kogan tisztában volt azzal, hogy közeledik az elha­tározások órája. Kiadta a pa­rancsot: „Hívjuk össze a ha­tok tanácsát!" Fél óra múlva összeült a ha­ditanács. Ott volt Kogan, az idősebb Schneuer, Levit, Lázár, Eisen, az öreg Ratman. Az idő­sebb Schneuer kért szót. „Ne menj a kapuhoz! Megkezdjük a felkelést!" Aztán Eisen szólalt fel: „Minek habozni? Hát azért esküdtünk fel, hogy most téged kiadjunk? Nincs ugyan fegyve­rem, de téglákat fogok dobál­ni ... Az öreg Ratman is őt tá­mogatta: „Azt mondod, hogy holnap két gépfegyvert kapunk. Én erre azt válaszolom, hogy ezen semmi sem múlik, nekik holnap is több gépfegyverük lesz! ök azonban aljas disznók, mi pedig becsületes emberek vagyunk, és én becsületes em­berként is akarok meghalni! Nekem senki se vesse halálom előtt a szememre: kiadtad Ko­gant, hogy halasztást kapjál.. E kkor felállt Kogan. Vala­mennyien elnémultak. Ki­jelentette: „Nagyra be­csülöm mély érzéseiteket, de mégis elmegyek a kapuhoz. Megölte az asszonyomat és két apróságomat! Ügy gyűlölöm őt, hogy könnyű szívvel szolgálta­tom ki magamatl Hallgatásom­ról azonban biztosíthatlak ben­neteket. Szépen beszéltek, de oktalanul! Holnapután két gép­fegyvert kaptok, Lázár, ez a ta­pasztalt katona lesz az utódom. Öt éjszaka alatt kiáshatjátok az alagutat, amely az üveggyárhoz, a lőszerraktár közvetlen köze­lébe vezet. Ha sikerül megölnö­tök a németeket, eljuttok az erdőbe, a partizánokhoz. Ha a németek kerekednének felül, le­vegőbe röpítitek a lőszerrak­tárt. Ma azonban bármire is képtelenek vagyunkl Legjobb esetben megölünk tíz németet, és ez édeskevés! Kogan sorsa senkit sa bántsonl Minél több németet kell elpusztítani és a lőszerraktárt felrobbantani. Lá­zárt nevezem ki parancsnok­nak, ez az én utolsó kívánsá­gom!" Hiába is ellenkeztek, Kogan nem engedett a negyvennyolc­ból. Végül az agg Ratman is a pártjára állt: „Kogannak igaza van! Ne gondoljunk magunkra, a holtakra kell gondolnunk! Egész életemben hittem Isten­ben, akiről azt mondták: ő a bosszú istene! Ma már semmi­ben sem hiszek. De láttam, ho­gyan gyilkolták meg a kis uno­kámat és most én leszek a bosszú istene!" Aztán kiitták az utolsó fél üveg vodkát. „A búcsúra, bará­taim, a bosszúra és a május el­sejére!" — hörpintette fel ku­plcáját Kogan, majd megsimo­gatta Eisen reszkető kezét, és az órájára tekintett: „Ütött az óra, mennem kell!" A z egész gettó kikísérte. Az anyák, akik még néhány órával ezelőtt hangosan követelték, hogy menjen a ka­puhoz, most zokogtak és a ha­jukat tépték. Az aggok Imáik­ban arra kérték Jehovát, hogy rejtse el Kogant Jóst bosszúja elől. Kogan átölelte Levlt Liát, — aztán kilépett a kapun és a katonák Jóst elé vezették. „Maga a legokosabb zsidó, akivel csak találkoztam" — je­lentette ki Jóst, „és ha beszélni fog, oltalomlevelet kap, amely­lyel Svájcba utazhat". Kogan vá­lasza rövid volt: „Csak az időt fecsérli. £n nem köpök. Engem égethet, mint a Selig szőrmést, én hangtalanul halok meg. En­gem más tésztából gyúrtak, ért­se meg, én gyűlölöm magu­kat...!" Sötét tekintete elől Jóst el­fordult, majd kiszúratta Kogan szemét, kitépette körmeit, lábát elfürészeltette. Kogan azonban hallgatott. Szótlanul halt meg és reggel a németek emberte­lenül elcsúfított holttestét a gettóba hurcolták. Május elsején a németek pet­róleummal leöntötték a háza­kat és felgyújtották a gettót, Eisen, a hegedűvirtuóz a lán­gok közt lelte halálát, látták, fenn ült egy égő háztetőn és köveket dobált a németekre. Senki sem tudja, hogyan halt meg Levlt professzor. Vagy negyven felkelő eljutott az üveggyárig és levegőbe röpítet­ték a lőszerraktárt. A hét Schneuer fivér estig küzdött, s vagy ötven németnek oltotta kl az életét. Lázár volt az egyetlen, aki eljutott a parti­zánokhoz. A szép Lia az utolsó töltényig lőtte a német fasisz­tákat, és amikor bekerítették őt, megjelent Gersch, majd egy kézigránátot dobott Liára. A z öreg Ratmant Jóst elé hurcolták. Ez már este­tájt lehetett, amikor a németek a gettót teljesen el­pusztították, mindenkit lemé­szároltak. Jóst jókedvű volt ós amikor meglátta az aggastyánt, felkacagott: „Ahá, az utolsó Ahasvér..Ekkor az öreg Jostra vetette magát és elrejtett késével leszúrta a parancsno­kot. Lázár az eseményekre emlé­kezve mélabúsan mondotta: „Az j 27. öreg valóban a bosszú Istene volt!" m Oroszbői fordította: Barsl Imre w 1968.

Next

/
Thumbnails
Contents