Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-27 / 26. szám, csütörtök

Lapunk tavalyi, július 31-i számában riport jelent meg a Gnam szigeti őserdőkben rejtőző japán katonákrfil, akik még mindig nem tudják, hogy véget ért a második világháború. Az alábbi történet azokról szél, pMMini|MjniiiM|i|iH|i;|[|!|||||||||i|ijj;i!|||iiji!Pii|M!>iH>ii'!

,">" AKIK ELVESZTEK | a dzsuügglben Bratislavában az Iparművészetek Központja ez év júliusában új objektumokkal böviií, melyeket a bratislavai Priemstav n. v. dolgozói építenek. A hivatali helyiségeken kívül asztalos-, könyvkötő-, fémmegmunkáló stb. műhelyek lesznek az épületben. Felvételünkön a trnávkai Iparművészetek Központjának objektumai láthatók. (ČTK — I. Dubovský felv) LÁTOGATÓBAN CSEHSZLOVÁKIA LEGIDŐSEBB EMBERÉNÉL S TALÁN KÖZÉP-EURÓPA „MINDIG MÉRTÉKLETESEN ÉLTEM..." Mindenkor gondoljatok az öregkorra, mely biztosan eljő. Ily módon életetek egyetlen órája sem lesz üres. (Ovidius) Hangszóróból stentori hang áradt az őserdő fölött: — Onoda hadnagy! A háborúnak végei Jöjjön ki embereivel! Ismétlem: Onoda hadnagy ... A dzsungel azonban hallgatott. . . Onoda, a császári légierő hadnagya két emberével 1945-ben Lubanga csendes-óceáni szigeten elvesztette csapattestét. A lealázó fogság helyett mindhárman a szökést választották. Egész életükben városi emberek voltak, most a dzsungel irdatlan kellős közepébe csöppentek. Eleinte kagylókkal és békákkal táplálkoztak, aztán sor került a patkányokra és a kígyókra is. Aki nem finnyás, annak az erdő sok táplálékkal szolgál... A hadnagy karórájáért két sertést, két tyúkot és egy kis gabonát kaptak a bennszülöttektől. A hozzátartozók arról értesültek, hojjy Onoda hadnapv ..életét áldozta a császárért"; ugyanakkor ez a három ember kunyhó építéséhez kezdett. De milyen volt a kunyhó? Voltak benne hálófülkék, melyekben később majombőr takarók jelentek meg, volt benne bambuszból készült vízvezeték és fürdőszoba. 1962-ben a bennszülöttek közölték az amerikai hatóságokkal, hogy „erős szőrzettel benőtt, sápadt embereket" láttak az őserdőben. Amolyan elrongyolódott egyenruhát viselnek és ritkán mutatkoznak. Amikor a mentőosztag rábukkant a japánokra, már elég szép gazdaságuk volt: 20 sertés, 70 tyúk, kukorica- és rizsföld tulajdonosainak vallhatták magukat. Olyan berendezést is összeeszkábálták, amelynek segítségével erős banánpálinkát főztek ... Olyanok, mint Onoda, még sokan vannak. A japánok számításai szerint a Csendes-óceán legközelebb eső szigetein több száz katona és tiszt rejtőzik még napjainkban ts. Nem képesek elhinni, hogy a háború már régen véget ért. Japánban különleges osztagokat szerveztek a császári hadsereg maradványainak felkutatására. Az egyik 1953-ban 15 ezer röplapot szőrt szét a szigeteken. Az egyik röplapon ezt olvassuk: „Ez nem kelepce. Mások már megadták magukat az amerikai jegyveres erőknek. Mind hazamentek családjukhoz." „Ha nem hiszitek, írjatok levelet, megígérjük, hogy elküldjük rokonaitoknak, a választ pedig ugyanarra a helyre teszszük". Most ls Ilyen felhívásokat dobálnak le helikopterekről. Néha előjönnek az emberek, így bújt elő például Mindoro szigetén négy katona, akik 12 évig bujkáltak. Egyesek tovább bolyonganak az őserdőben, mint lto tizedes és társa, akik történetünk elején szerepeltek. Ito és társa 1944 júliusában vetette magát az őserdőbe. Egyenruhájukon kívül kettejüknek volt egy sapkája, kardja borotválkozáshoz szükséges zsebtükre és egy pár kesztyűje. Ettől kezdve véget ért katonaéletük, kezdődött a remeteélet. Csak akkor másztak elő a dzsungelből, amikor a hold ezüstös fénye a fák tetejét simogatta. Sohasem mentek egymás mellett, hanem csak egymás után, hogy veszély esetén gyorsan elrejtőzhessenek. Sohasem beszéltek hangosan, csak suttogtak. Dohányosok voltak, mégsem szívtak, nehogy a füst elárulja őket, pedig rengeteg amerikai cigarettavéget össze szedhettek volna. Ha tüzet raktak, a hamut egy összetört üvegbe gyűjtötték össze, majd a tengerbe szórták. így éltek 36 éven át. Hét évvel a háború befejezése után kezükbe jutott egy röplap. Nem hittek neki. Propa gnnda — mondták, és további hét év telt el. Nem tudni, hogyan végződött volna Robinson-életük, ha egyi küket el nem fogják a halászok. A rendőrségen konokul hallgatott. Két napig egy szót sem lehetett belőle kivenni. Időt akart nyerni, hogy társa a sziget másik részébe menekülhes sen. De az megúnva a magányt, önként jelentkezett. Amikor megmosdatták és megborotválták őket, a halálra készülődtek. Még mindig nem hittek! Akkor sem, amikor sikerült telefonösszeköttetést teremteni városukkal és odahívni rokonaikat. Azt hitték, erőszakkal hurcolták őket a készülékhez. Csak Japánban, övéik között hitték el azt, ami már régesrégen valóság volt. A háború már régen véget ért, de nyomai és sebei még ott élnek az emberek emlékezetében. A japán katonák életben maradtak, de a háború elragadta tőlük legszebb éveiket. Va laki 16 évet áldozott fel a háború oltárán, mások még most ott bolyonganak az őserdők árnyékában. L. REP1N H

osszú éveken áit kézről kézre járt a kilincs a prešovi Suchár-portán. A Szekcsői úti villában előszeretettel keresték fel az emberek a ház gazdáját, akinek ugyan már száznál többször szólt a kakukk a sárosi és zempléni erdőkben, de mégis oly érdekesen mesélt a múlt század eseményeiről, a századforduló ünnepléséről, világháborús emlékeiről, a szerb, olasz, boszniai front csatáiról ... Naponta látogatták meg ismerősei: fiatalok, idősek, koros vasutasok, akik a még idősebbek elbeszéléseiből tudták meg, hogy éppen Suchár Jó zsef bácsi volt az, aki tilosra tolta a váltót, amikor a Tanácsköztársaság idején, egy ellenséggel zsúfolt szerelvény közeledett Eperjes felé . .. Az évekkel párhuzamosan egyre többen keresték fel: Külföldiek is, orvosok, újságírók, riporterek, fényképészek ... — A rengeteg látogató túlságosan igénybe vette, fárasztotta az öregurat —, mondja kezelőorvosa, dr. Sekan János. — Százkilenc évével ma Suchár bácsi Csehszlovákia, sőt egyesek szerint Közép-Európa legidősebb embere. Ilyen korban mindennél fontosabb a nyugalom, a zavartalan pihenés. Nem engedélyezhettük a szüntelen vendégjárást. Csak a levélhordó jelent kivételt, ö mindennapi vendég, ma ugyanis már az ország határain túl Is figyelemmel kísérik a kelet-szio-váikiiai Matuzsálem életét. Tavaly ez idő tájt több külföldi hírügynökség érdeklődött, hogyan töltötte az öregúr száznvolcadik születésnapját. Különösen az utolsó évtizedben gyűlt össze sok levél Suchár bácsi gyűjteményében. Leánya a 75 éves Mária gonÍ

Suchár bácsi és leánya, Mária. (M. Lukáč felvétele) dozza őket. Ezeket nézegetem. Kézírásuk különböző, tartalmuk, gondolatuk egy: az emberi együttérzés, figyelmesség megnyilvánulásai. íme az egyik. Messziről érkezett... „Éppen most értesültem róla, hogy február 16-án ünnepelte száznyolcadik születésnapját, és hogy Ön Csehszlovákia legidősebb állampolgára, örömömre szolgál, hogy őszinte szerencsekívánaiaimat tolmácsolhatom a gyönyörű — meggyőződésem szerint boldogságban eltöltött — évforduló alkalmából. Fogadja tehát a legbensőségesebb és legszívélyesebb jókívánságaimat. Remélem, hogy még sok nyugodt, boldog, békességben eltöltött esztendőnek néz elibe. NAPOLEON ANDREWS, Ghana csehszlovákiai nagykövete.* S

uchár bácsi magas kora ellenére figyelemmel kíséri az életet. Miközben nagyokat pöfékel hosszú szárú pipájából, nagyítóüvegén át időnként elolvassa a lapokat, érdeklődik, mi az újság szülővárosában, amelyhez oly sok emléke fűzi és melynek falai közt, zegzugos utcáin oly sokat időzött. Saját bevallása szerint kitűnően alszik, étvágya is olyan mint évekkel ezelőtt. — De valóban, Suchár bácsi, árulja el, hogyan tartotta meg egészségét, kedélyét egészen 109 éves koráig, mi a titka a hosszú életnek? — Nincs titka, nem használtam én semmiféle elixírt. Talán az, hogy mindig mértékletesen éltem. Édesapám egyszerű ember volt, kiskorom óta arra nevelt, hogy én is egyszerűen, keményen éljek és dolgozzak. Nem tiltott el semmitől. Mindig sokat aludtam, igyekeztem keveset bosszankodni, mérgelődni. Fiatalkoromban hallottam: „A hosszú élet titka a kiegyensúlyozott életmód". Csupán ehhez tartottam magam. Tänzer Iváa egri viktor ILONA István nem jött ide hozzám valami apró, rút örömért, ami hamar beteljesedik, és nyoma sem marad, mint egy fecske röptének a légben, egy őz surranó léptének az erdő avarán, de azért van Itt, hogy terhet vegyen magára, és nem kérdi, nem nézi, milyen súlyos ez a teher és elbírja-e? Valahol a közelben mintha énekeltek volna. Pontosan olyan volt az ének ritmusa, mint a vérem lejtése bennem, egy ütemre kerengett és csengett, bolondul jő érzés volt hallani, és beleszédülni ebbe a forró áramba, amely elkapott, messzire vitt és újra visszasodort... Tudtam, hogy mindez csak képzelődés, csúnyán elrongyolódtak az idegeim, de nem kívántam most színjózan lenni, a valóság mérlegén lemérni, mit higgyek, mit vessek el, csak ámultam és hagytam, hogy a szava meg a képzeletemben felcsengő ének sodorjon, elragadjon. Ogy éreztem ebben a percben, hogy ismét otthon vagyok, nem abban az otthonban, amelyet el kellett hagynom, de a régiben, az évekkel azelőttiben ... amikor még apa élt, és mesébe illő boldogságban együtt voltunk hárman: apa, anya és én ... Hallottam, hogy István tovább kérlel, de már nem az ő — apa hangja csengett bennem: kislányom, semmi okod többé, hogy félj! Megragadhatod a kezét, rábízhatod magad . . Akikről beszél, nem árnyak, holt lelkek, de érző, eleven emberek, ugyanúgy megbízhatsz bennük, mint benne! Az embernek valahová tartoznia kell, szülőhöz, családhoz, földhöz vagy szeretőhöz, de nekem se otthonom, se családom, se szeretőm, de most újra tartozom valakihez, hozzájuk, a jobbakhoz és nem kell félnem, hogy elveszítem őt, ha megosztom vele azt a sok bántást és keserűséget, ami ért. így Jött el a perc, hogy szólni tudtam és elmondtam mindent, amit István tudni akart. •ér Jóval vacsora után Jöttem aznap haza, és anyám az ő gyengéd, zsörtölődő módján összeszidott, akár Jó éjt kívánhatnék, oly későre jár az idő. — Szívesebben veszem, ha itt tanultok. Elég nagy a lakás, senkit sem zavartok. Anyunak igaza volt, hely van bőven, de szórakoztatóbb, ha felváltva hol itt, hol Gizinél vagy másutt tanulunk, és tanulás után együtt hallgatunk valami jó zenét, nézzük a televíziót. Gábor — a mostohaapám — még nem volt otthon. Pontosabban: már nem volt a házban. Ahogy anya mesélte, tíz percre hazaugrott, aztán sietett egy sürgős értekezletre. Éjfél előtt aligha vetődik haza. Vagy csak záróra után, ha csukják a Kispipát. Ismerem Gábor úr „termelési értekezleteit". Én Gábort mondtam mindig apa helyett, és anya ezért neheztelt rám. Idestova három éve, hogy együtt élnek, de anya nagy bánatára nem jár rá a szám, hogy apának szólítsam. Nekem csak egy apám volt, kettő nem lehet. — Megtehetnéd a kedvemért — kérlelt anya az este is. Odabújtam hozzá, átöleltem; szerettem, ha egy kicsit babusgat, elringat. — Mindent kívánhatsz tőlem, csak ezt nem — dacoskodtam. Milyen könnyen mond az ember nagy szavakat. Azt, hogy megtennék mindent. De anyát azért esténként gyakran itt hagyom egyedül, pedig tenger a gondja apával és velem is. Aztán hetek óta gyengélkedik. Megígéri, hogy elmegy az orvoshoz és ha iskolából jövet megkérdem: anyu, mit mondott a doktor? — fáradt mosollyal csak int, és én abból megértem megint nem Járt a rendelőben. — Mit szaladgáljak orvosokhoz? Ogy sem tudnak segíteni. — Azon nem, aki kutyába veszi őket — mondtam haragosan. Ma is ezt ismételte. Az arca feltűnően sápadt volt, a szeme körül ónos karikák. Komolyan megijedtem. — Holnap kikérem magam egy órára, és veled megyek, anyu — mondtam. — Felesleges, odatalálok magam ls. Tréfásan megesküdött, hogy ez egyszer elmegy. — Földváryt keresd fel — tanácsoltam. — Gizi mamája ís vele kezelteti magát. Nagyon dicséri. — Mindegy az, kislányom. Az ilyen bajhoz egyik sem konyít sokat — sóhajtott fel. Miféle bajhoz? Nem tetszett nekem anya nembánomsága, ahogy betegségéről beszélt. Én annak vettem, hogy nem is arra gondol, hanem másra — Gáborra —, és ez a kettőjük dolga, én ebbe nem szóihatok bele. — Te még bennem sem bíznál, mama — mondtam. — Benned igen, de mikor leszel doktorkisaszszony? — Hamar, mama. Pontosan hat év múlva. Hat év egy örökkévalóság, olvasta a fejemre. Egyelőre itt az érettségi a nyakamon, és alig lát a könyvek mellett. Otthon kellene felkészülnöm nem a barátnőknél. Gizinek csak lemezjátszóra, magnóra, meg táncra jár az esze. Biztosan ma is tele volt a ház fiúkkal ... Kicsodák, micsodák? Anyura megint rájött a prédikálás. Hiába, az anyák mind Ilyenek; az én fiatal, szép mamám sem kivétel. — Ismered a fiúkat. Jártak nemegyszer nálunk l

s- (Folytatjuk) G IS I. i