Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-15 / 14. szám, szombat

É

vszázados tölgyek, csipkézett szélű páfrányok között, kanyargó erdei úton sétált a Költő. Sportcipőt, rövid bársonynadrágot, kockás inget viselt. Vállán fényképezőgép lógott. Modern táncdalt fütyörészett, mert boldog volt s gondtalan, mivel úgy szerelmi, mint anyagi ügyei ezekben a napokban csodálatosan rendezettek voltak. Amikor alkotószabadságra vonult o hegyek közé, szíve tele volt dallal, agya friss ötletektől duzzadt, s ezért világraszóló művek születésében bizakodott, de különös módon minden gondolata elszállt, mihelyt a töltőtollat kezébe vette. Napokon keresztül barangolt tehát abban a reményben, hogy a természet lágy ölén, az erdő sűrűjében kritikusai által nagyra értékelt szellemét újra megleli, s közben idejét úgy pazarolta, hogy örök értékű ritmusok helyett jól beállított fényképfelvételeket készítgetett a vidékről. A táj valóban szép volt. Az őserdőként sűrűsödő vadon, napfénysütötte tisztásokkal váltakozott, kristálytiszta hegyipatakok csobogtak, s ha egy-egy magaslatról körülhordozta tekintetét, középkori lovagvár urának képzelte magát, oki sajátjának mondhatja a körülötte elterülő gyönyörű világot. Egy ilyen barangolása alkolmával találkozott a Titánnal. A Titán maga is költő volt, amíg élt, de miután mintegy száz esztendeje már meghalt, a találkozás merőben szokatlan volt. Az Ifjú azonnal felismerte világhírű elődjét, litografált képmásaival már gyermekkorában gyakran találkozott olvasókönyve lapjain, s ezért a meglepetéstől lába majd a földbe gyökerezett. A Titán egy szakadék szélén állt és a völgybe nézett. A hatalmas fák mintha süllyedtek volna előtte, hogy tekintetének útját ne állják és dús zöld koronáikkal a lába előtt bókoltak. Madarak légiója csiripelt a lombok között és úgy tetszett, a halott Költő gondolatai ritmusán ringatózva új szépségek feltárásán mereng. Az Ifjú megtorpant hogy az Óriás látomásait jelenlétével ne zavarja, mert bár líráját kissé avíttnak, mondanivalóját időszerűtlennek tartotta, a belénevelt tisztelet, s a halottnak kijáró kegyelet udvarias tartózkodásra kényszerítették, omi egyébként nem volt természete. De az Óriás már észrevette. Kezével köszöntötte, mint régi ismerőst üdvözölte, ozután a völgy felé intve csak annyit mondott: — Csodálatos összhang. A látóhatár aznap valóbon úgy tündökölt, mintha minden színfoltot frissen mázolt volna egy csodálatos piktor. A szántóföldek tavaszi zöldje óriási selymes szőnyegként borították a vidéket. Az országút mentén fehér fürtű akácfák sorakoztak és messze, nagyon messze füstszínű és halványkék ködbe burkolózó hegyláncok szakították meg a végtelent olyan könnyedén, mintha csak helyükre lehelte volna azokat valaki. A költő nem bírt szenvedélyének ellentállni, levette válláról a fényképezőgépet és beállította. Mozdulataira az Óriás felriadt. — Mit tesz ön? — kérdezte csodálkozva. — Fotografálok — válaszolta a Költő könnyedén és a távolságmérőt forgatta. — Agfa color.., színes film. Megörökítem a vidéket. — Megörökíti? Ezzel a skatulyával? — Zeiss Ikon ... egy külföldi utazásról hoztam. — Érdekes! Az én időmben dallal, ecsettel, szóval emeltek márványnál is időállóbb emléket a szépségnek. — Polgári romanticizmus — mondta a Költő és kaffantotta a zárat. A Titán ingerülten kapta fel fejét és szigorúan homlokát ráncolta. — Már ön is kezdi? Akkor azt is tudja, ki vagyok? — Mi az hogy? — felelte a természetéből eredő könnyedséggel az Ifjú. — Vagy olyan kevésre becsüli irodalomtörténeti ismereteimet? ön ... a sztregovai remete. — Valóban! bólintott, látható megilletődéssel az Óriás, miközben a Költő kezében berregő Zeiss Ikont figyelte. — És közel száz éve halott . . . — Nem tesz semmit. Előbb-utóbb mindnyájan azok leszünk, - majd hogy azt nem mondta: öregem... de újra győzött benne az ifjúkorban belénevelt „csökevény", tehát úgy fejezte be ... Mester! Ahhoz képest, hogy nem forszírozhatja személyesen a dolgait, elég szépen futtatják. Ha jól tudom, a Nagy Művet több mint húsz nyelvre lefordították. — ön forradalmasította az ifjúságot. — S mégis szememre vetik, hogy nem voltam eléggé harcias. Lelkesedésemet ön is polgári romanticizmusnak nevezte... — Nyitva hagyta felvetett kérdéseit, mesterem! Problémáira nem mutatott megoldást... — Nem tettem volna? Hát nem mondottam, hogy ember küzdj és bízva bíz*ál? — No ... az ötlet a küzdéssel... elég jó! Munkára serkenti a dolgozót. De bízni? Hogyan értette azt? Kiben bizakodjék, ön szerint az ember? — Megmondottam! Felettünk áll pajzsul isten kegyelme ... titek? Vagy a női lélek tisztaságát ma is megfelelő becsben tartjátok? A Költő fölényesen legyintett. — Ugyan kérem! A mai nő felszabadult minden felesleges gátlás alól... — Hogyan mondtad, fiam? Mi alól? - Hja, persze. Freudról sem hallott. No, akkor nehéz lesz ezt önnek megmagyarázni ... A Költő hátsó nadrágzsebéből elővette tárcáját és egy fényképet nyújtott át. Fiatal lány fürdőruhás képmása volt. Dús haja rövidre vágva. Alakját mintha szobrász vésője faragta volna. - Szép -, bólintott gyönyörködve az Óriás. Ilyennek álmodám Évát a paradicsomi színben. Csak dúsabb fürtöket és kissé több öltözéket képzeltem rá. Az eszményi nő legfőbb erénye a szűzi szemérem ... DAV ID TEREZ A Költő felkacagott. — Isten kegyelme? A Holdat dögönyözzük rakétáinkkal, uram! A Holdat! Maholnap meglátogatjuk az ön teremtőjét a saját mennyországában... — Rakéta?! Nem emlékszem, hogy a Tragédiában ilyesmiről említést tettem volna . .. A Titán elgondolkozva egy kidöntött fatörzsre ült. — Ha jól értem, azt veted szememre, fiam, hogy nem hittem holmi utópiában, — szólalt meg végül, immár atyailag tegezve az Ifjút. — De hiszen a gőzmozdonyt magam is forradalmi találmánynak minősítettem. — S milyen gyorsan haladt az ön idejében egy olyan gőzmozdony? — Jósolták, idővel eléri a húsrkilométeres sebességet is. Az én időmben is éltek fantaszták. A Költő ismét nevetni kényszerült. — Percenként tizenkétezer kilométeres gyorsasággal repülünk a Hold felé ... — Ha igaz, amit állítasz, ifjú ember, akkor a természet rendje felborul. Űj üstökös kerül az égboltozatra... — Már ott is van, uram! A Gép . .. I — Megálmodóm! Megálmodóm! A Költő fölényesen legyintett. — A művészet lényege is megváltozott, mióta ön „megálmodá". De bajos ezt úgy ripsz-ropsz megmagyarázni, önnek uram tulajdonképpen megfelelő átképzésre lenne szüksége, ami végeredményben érthető. Egy évszázad fejlődése szakadt ki az értelméből. Álmodott-e ön valaha is távolbalátásról? Mozgófényképekről? Színpadi formabontásról? Elűztük végre a művészetből a naturalizmust. Nincs festett kulissza, falra vettíjük a legrealisztikusabb megoldásokat. Milliók élvezhetik ... milliók. — Falra tudjátok vetíteni Homéroszt? — Csupán idő és elhatározás kérdése.. — Aktorok és kulisszák nélkül? — Különféle műszaki eljárásokkal . .. — Különös század! A technika álmodik helyettük ... — Elektromos hullámok segítségével gondolatainkat szertesugározzuk a világban ... — S hová rohantok? Hová rohan az ember, fiam? Vagy talán beteges hazudozó vagy te? A

KÖLTÓ nem hallotta az utolsó kérdést, mert a földre hasalva gépét a völgyre irányította, ahol a messzi országúton, az akácfák között a legújabb típusú gépkocsi szaladt száznegyven kilométeres sebességgel. Az Óriás nem vette észre, mert tekintete a fák közt merengett és csak jó idő múltán szólalt meg bizonytalanul. — No és ... és a szerelem? Azt is valamiféle technikai eljárással helyettesí— Elavult fogalmak! A nőkhöz egyébként ön sohasem értett! A Titán komolyan megsértődött. — Hogy én? — villant fel tekintete. — Hlettek vádak, hogy Goethe szelleme csodálatos Faustjával hatott rám. Mondták, nem értem el fejlődési fokomon a marxizmust... De hogy a női nemről hamis képet alkottam volna, azzal legádázabb bírálóim sem mertek megvádolni ... — Nem is mondtam azt! Én csak azt mondtam, hogy túlidealizálta Évát. A Tragédiában nem nyújtott a női nemről átfogó képet. Hogy úgy mondjam, az ön Évája nem tipikus. Csupa passzivitás. Többnyire szent, sohasem hős ... mindenütt alárendelt szerepet játszik, ami nem reális, ön, kedves kollegám, az Ember tragédiájából kihagyta az asszony tragédiáját. — S vajon nem közös-e a kettő? A Költő cigarettára gyújtott. Az Óriást Is megkínálta, de úgymond, nem él vele. Azután a Költő így fejezte be. — Ez az ön naivitása, uram... Ekkor a Titán is lázba jött. Ágálni kezdett. Szavai érces erőt nyertek. — Két pólus a nagy mindenségben! Férfi és nő! Vonzás és taszítás... — Az ön munkájában mindkettőt a férfi cselekszi, ön, kollegám, beszél Fáraóról, de hallgat Kleopátráról. Említi Dantont, de nem említi Johannát. Foglalkozik Miltiádesszel és elhanyagolja Helénát, a trójait! Hogy csak azokról szóljak, akikről ön is hallott. De mit szólt volna ön, ha megéri a nőemancipációt? A mai nőt... Lolobrigidát... Sofia Lorent? — Amikor én azt a drámai költeményt írtam ... — Tudom, tudom, boldogtalan házaséletet élt a feleségével. A Mester indulatosan intett. — Azt kérem ne keverjük bele. — Benne van az már amúgy is! Izzik tőle az egész mű. — Mondám nemegyszer, én az asszonyt eszménynek álmodám... — Álmodta volna inkább nőnekl A Titán megdöbbenése határtalan volt. Kis ideig szóhoz sem jutott. — Hát igen, — vallotta be végül inkább csak önmagának. — Míg az ember tétlenül sírjában enyészik, elszáll munkája felett az idő. Csak folytasd fiam — fordult ismét az Ifjúhoz. — Holta utón is tanul a jó költő. Szólj valamit formaművészetemről, verslábaimról... essek túl mindenen, ha oly oktalan voltam ... és feltámadtam. — No, ami a Tragédia művészi megformálását illeti.. . nagyjából ... nem mondom. Csupán az a kár, hogy túlnőtt a műkedvelő színpadok lehetőségein. Törekvő kezdeményezőink vannak uram. Zene, zene hiányzik o Tragédiából öreg fiú ... és tánc. — Forradalmi megmozdulás a kilen« cedik színben. Párizs lángokban .., A

ZT MEGCSINÁLTA Sosztakovics. Ritmikus muzsikára gondolok, twist, bugivugi... az egyedüli mód hozzáférkőzni a széles tömegekhez. Komoly kerékkötője a mű további fejlődésének az is, hogy ön elavult versformákhoz ragaszkodik. Szakaszainak alulról felfelé olvasva egyáltalán nincsen értelmük ... A Titán vitathatatlan tisztelettel tekintett utódjára. — Olvastad már a végénél kezdve a Tragédiát? Az Ifjúnak hirtelen villant a szeme. Szinte láthatóvá vált, hogyan fogan agyában a Gondolat. — Barátom, — rikkantotta — ez aztán az ötlet. Nagyok leszünk, öregem, nagyok leszünk mindketten. Természetesen szatíra, színpadkép, fekete körfüggöny .. Mikrofonon egy hang ... az Űr szava ... — Ne szólj bele, öreg fiú. Ehhez te nem értesz! Természetesen fifti-fifti! Lesz siker, garantálom, — újongott az ifjú Költő természetét jellemző szerénységgel. Mondottam, ember küzdj és bízva bízzál ... A Titán még szeretett volna valamit kérdezni, de nem jutott szóhoz, mert a költő homloka mögött szinte hallhatóan dübörgött az elme. — Jégkorszak! Ádám és Éva, az emberiség őse majomruhában kibújnak a jégkunyhóból ... — És Lucifer? Mit teszünk Luciferrel? Az Ifjú egy percre meghökkent, de csak egy percre, mert Luciferről egészen megfeledkezett. Kifeledte a Tragédiából ... De hamarosan feltalálta magát. — Lucifer tulajdonképpen impotens öncélú figura, aki nem folyik bele szervesen a cselekménybe. A darab egysége szempontjából teljesen felesleges. De ha már megírtad, barátom, és az irodalomtörténet bevette, akkor mi ... narrátorrá léptetjük elő. Lucifer narrátor lesz. .. Esetleg spirituálékat fog énekelni mindegyik szŕn előtt. A Költő elragadtatása felmérhetetlen volt, ám a halott Szerző homlokráncait látva, mérsékelte magát. Végül is úgy határozott, hogy Lucifer az aljason megbúvó reakciót képviseli a darabban, aki a pozitív hős politikai fejlődését elgáncsolja és az egész mű optimisztikus befejezését megakadályozza ... Lucifernek el kell buknia. A halott Óriás ezzel egyetértett és míg a Költő képzelő tehetsége szárnyain röpdösött, a Titán lelkével a múltba szállt vissza. A múltba, amely részére oly sok szomorúságot adott. A Tragédiára gondolt és az Asszonyra, akit oly fájdalmasan szeretett. — Költői álom volt - sóhajtotta, mikor végre szóhoz juthatott. — Minden költő álmodik. Hosszú éjszakákon, pislákoló faggyúgyertya fényénél; sűrű, borongós erdők mélyén ... itt ezek között a hegyek között, ahol lábanyomát keresem ... hangját hallom ... boldogtalan szerelmem sóhajtásai keringenek itt ma is ... bódult volt szépségétől a lelkem, a szívem érzelemmel teli ... álmodám, fiam! Minden költő álmodik arról, ami szívét-lelkét betölti... A Titán vallomása egyre halkult, egyre zsongóbbá vált, szavai szinte páraként úsztak a levegőben s az Ifjú csodálkozva látta, hogy világhírű elődje, jövendő szerzőtársa elindul a lombokon, a fák koronáin, lassan lépdelve távolodik. Alakja nő . .. alakja egyre hatalmasodik,. egyre felhőszerűbbé válik, míg beleolvad a távoli hegyláncolatok kéklő ködébe. S azután felébredt az Ifjú . . . Fényképezőgépe mellette feküdt a földön. Madarak légiója csiripelt a levegőben. A völgyben a fehér fürtű akácfák között cserebogárszínű gépkocsi iramodott bolondul a világba, s ő hanyat fekve a tovaszálló felhőket nézte sokáig. — Jó tipp! Remek tipp! — morfondírozott közben. — Átdolgozom a Tragédiát. Revüt csinálok belőle. Esztródotl Zenés komédiát. A televízió is átveszi . . • Film lesz belőle... A végtelen lehetőségek játéka. Érdemes volt a hegyek közé vonulni! A

KÖLTÓ lázban égett. Számok cikáztok szeme előtt. Ezresek; tízezresek, százezresek, négy nulla, öt nulla... tíz nulla... sok nulla..

á A Költő álmodott.! < 15. N. TARASZOV: A mosoly Pcsolkin hervadt érzelmekkel érkezett haza. — Mi van veled? — kérdezte a felesége. — Talán csak nem mondtak fel? — A, dehogy, nem mondtak fel — felelte Pcsolkin —, csak az a lány a lakáshivatalban, aki a kiutalásokat szokta adni, amíg beszéltem vele, valamiárt mosolygott. — Es tudod, miért mosolygott? — kérdezte a feleség. — Először arra gondoltam, hogy maszatos az orrom, Megnéztem magam a tükörben. Az orrom teljesen tiszta .. — Talán valami nem helyénvalót mondtál? — Nem. Semmit sem mondtam helytelenül... Odamentem hozzá, és megkérdeztem: „Tessék mondani, milyen állapotban van az én lakáskiutalásom?" fis ő? — 0 pedig belenézett az aktába. mosolygott, és fgy szólt: „Az fin ügye még nem került sorra, polgártárs. Várjon egy kicsit, kérem, értesíteni fogjuk." Es megint mosolygott. — Különös. Ugyan miért mosolygott? Félni kezdek. — fin is. Nem tudom, mit gondoljak. — Talán a kalapod rosszul tetted fel, a hátulja volt elől? — Nem. Ellenőriztem. — Talán a nadrágoddal volt valam

; zűr? — Rendben volt minden. — Nagyon különös. Borzasztóan félek, nem zártak-e ki a névsorból? — fin is izgulok. De mit tegyünk" — Nem tudom. Inkább ne mentél volna! Most már nem ludok majd aludni! így múlt el egy egész hét. fis a házastársak egész idő alatt azon tanakodtak, hogy miért mosolygott a lány. És nem aludtak Az idegileg teljesen kikészült Pcsolkin a nyolcadik napon újra elment a lakáshivatalba. Sokáig odavolt, de végül mégis hazaérkezett. — No mi van? — kérdezte a felesége. — Kiderült, hogy ... Tudod, mi derült ki? — Beszélj gyorsan, ne idegesíts még Jobban! •— Kiderült, hogy ez a lány új alkalmazott volt, s az első napokban mindenkire bűbájosán mosolygott... — Borzasztó! És most? — Ma nem mosolygott senkire. — De hát mit mondott neked? — Azt mondta: „Itt höbörögnek mindenféle hülyeséggel, nem hagynak nyugtot az embernek!" És becsapta az ablakot az orrom előtt. — No, hála istennek! — sóhajtott az asszony. — Egyszóval rendben van minden. Fordította: POGONYI ANTAL