Új Szó, 1965. december (18. évfolyam, 333-362.szám)

1965-12-04 / 336. szám, szombat

jfiíATOLIJ" KlföNYECO' I

lja Lukics magányos, mogorva ember volt. ötvenöt éves korára öregnek számított már a szakmában is, és szinte kinézte az idegeneket, akik a fiatalok között abban a munkásszállásban aludtak, ahol ő lakott. Barátja volt ugyan, de az is éppoly öreg és mogorva, mint ő. Társát időnként megvendégelte. Asztalhoz ültek, előszedték a félliterest és beszélgetni kezdtek ballonokról, hidakról és más számukra lényeges dolgokról. Hja Lukicsot egyik éjjel elküldték betont hordani a rakodóhíd végére. Ez egy bonyolult alkotmány volt a töltés mellett, vasúti átjáróhídhoz volt hasonlatos és magas, mint egy hétemeletes ház. A töltésről kopácsolás és vascsengés hallatszott. A hídon senki sem volt, csupán a nyakukat égre nyújtogató daruk, s köztük kényelmesen sétált a szél. Az öreg billenőpadlós autó csörömpölve és nyi• korogva haladt előre a daruk alatt, megállt, kiöntötte a betont a tartályba, ekkor a daru jelzett, csikorgó láncokon elcipelte terhét, majd üresen visszaszállította a tartályt. A gyengén megvilágított hídon csak egy leány dolgozott, az ügyeletes. Hja Lukicsnak nem sikerült olyan ütemben kiönteni a betont, ahogyan a kislány a lapátjával kopogott. - Menj már, sofőr, az ördög vigyen el! Hej, darus, te is igyekezz, - kiáltott a lány. Ilja Lukics dolgavégeztével visszafordult a betongyárba. A gyárból megint a hídra. Aztán a hídról a gyárba. Ilja Lukics jól tudta, ha a kislány kedve szerint teszi meg a fordulókat, végül néhány járattal többet írhat be. De a lány nem nagyon tetszett neki. Ahelyett, hogy békességben lett volna vele, minden fordulónál jobban összekaptak. Mit akar, miért jön-megy úgy, mint az ördögfióka? A tizenötödik fordulónál Ilja Lukics kiszállt a vezetőfülkéből és sötét arccal ezt kérdezte: - Mit gondolsz, majd én fogom megtisztítani a kocsit? - De hiszen tiszta! - Szerinted. És a padló sarkaiból? A készüléket kezelő lány szeme haragosan villogott. Fölmászott az autóra és sokáig turkálta lapátjával a sarkokból a betont. A sofőr csak állt, cigarettázott és árgus szemekkel nézte a lányt. M

ég fiatalocska volt, alig tizennyolc éves. Tetőtől talpig telefröcskölt, kissé rongyos kezeslábast viselt, s hócsizmaszerű gumilábbelit, olyant, amilyenben a betonkeverők lába fő örökkön. Hátulról nézve valahogyan a medvére emlékeztetett. De elölről, a kendő alól telt, kerek arc bukkant elő, pirospozsgás, széles pofacsontú arc, tömpe orral, duzzadt ajkakkal, a haja pedig szőke volt, majdnem fehér. Mintha a sok eső, napsütés, szél kifakította volna. Leugrott az autóról és lihegve, teli torokból kiáltott a sofőrre: - Mit bámulsz? Indulj már! Mehetsz! Ilja Lukics ráérősen körülnézett, csizmájával eltaposta a csikket, megvizsgálta a teherautó oldalait, megkopogtatta a vonóhorgot és csak ezután ült a kormány mellé. A gát felől türelmetlen kiáltás csapódott ide: - Tonyka-a-al Gyorsan be-to-o-o-ont! Az öregnek két percébe telt, amíg beindult a motor, amely először pihegeti egy kevesett, majd megállt, végül mind vidámabban dolgozott. A pisze orrú Tonyka minden fordulónál idegesebb lett, és egyre hevesebben szidta a világot, hogy miért is él benne Ilja Lukics. A kislány mind jobban elfáradt, az öreg mégis megkövetelte, hogy letisztogassa a padlót. A lány kelletlenül mászott fel és kotorta, kaparta a betont. Úgy tűnt neki, hogy minél inkább odaragad a beton, s minél nehezebb levakarni, az öreg annál elégedettebb. Kibújik a kocsiból, dörmög egy sort, rágyújt, összekap a lánnyal - és az éjszaka jobban telik. Voltaképpen az öreg nem is akarta, hogy a kislány ilyen gyakran fölmásszon az autóra. Hiábavaló munka, úgyis újra odatapad a beton. A váltás után alaposan le kell tisztogatni és ez elég is. De ha már olyan fiatal, hát csak hadd dolgozzék. Inkább hallgatta a kiabálását: - ÉlősdiI Hát mi vagyok én neked?! Minden fordulónál vakarjam a betonodat? Kiabált, dolgozott, aztán utálattal eldobta a lapátot. Ne, te vámpír, mehetsz! Tűnj el gyorsan! A

huszadik fordulónál csöpörögni kezdett az eső. A vezetőfülke tetején kemény dobverőként ugráltak a cseppek. Az eső függönyén át, a reflektorok fénynyalábjában meglátta Ilja Lukics a pisze orrú Tonykát. Egy tartály pereme alatt keresett védelmet magának az eső elől. De a szél szabadon száguldozott itt is és az arcába zúdította az esőt. A homlokáról már patakokban csurgott a víz. Ilja Lukics kiöntötte a betont, elment, s valami furcsa érzés kerítette hatalmába: neki a fülkében melege van, kényelmes, könnyű dolga. De ott a hídon ilyenkor - brrr! - meg lehet dermedni! Az eső még jobban nekieredt. Amikor az öreg újra visszaérkezett, szemével Tonykát kereste. A tartály mellett kuporgott a lány. Valami oknál fogva nem vitték el a tartályt és a beton már majdnem megkötött, mikor esni kezdett az eső, s most felhígult. Az öreg kilépett a kormány mellől. - Nos, mi van? - Selejtet csináltak - felelte kedvetlenül Tonyka, meg sem mozdulva. - Finom munka mondhatom. Most csak hozzák helyre a hibát! - Aha! No lám... csak igyekezz! kinevetnek az emberek - jelentette ki ünnepélyesen Ilja Lukics, mintha megjósolta volna a dolgok ilyetén fordulását; de nem érzett elégedettséget. »llyen munkásokka!, a fenébe valamennyivel, harminc fordulót sem csinálsz meg. Aztán csak keress! Miattuk lesz kevés a rubel« - gondolta magában dühösen. Köpött egyet és gorombán Tonykára kiáltott: - Na, mit ölelgeted azt a vasat? Tán a kedvesed, mi? Gyere a fülkébe! T

onyka a tenyerével letörülte arcáról a vizet és engedelmesen a kabinba ült. Az öreg fölhúzta az ablaküveget, rágyújtott, és amikor a mahorka kesernyés füstje a vezetőfülke minden zugát betöltötte már, gondolkozni kezdett. Az eső a tetőn pattogott, a rakódóhíd másik oldaláról a hegesztőpisztolyok remegő hangját dobta fülkébe a szél, a vasvázról milliónyi apró szikra ugrott a magasba s tűnt el a sötétben. Negyedóra telt így el. Aztán valaki a vasvázak közötti deszkahídról a lány felé kiáltott: - Gurminyiha-a-a! Tonyka! Hagyd már ott az autót, láss munkához! - Mi? Mi az? - morgott csodálkozva az öreg. - Menjetek át a másik oldalra - szólt vissza zavartan a kislány. - Hová-á? - A hetedikre. Majd bejegyzem nektek! - Fenét! A hetest már két órakor befejezték. - Hát akkor én most mit csináljak? - Mit, mit! Hát mi tán álljunk? Hová tegyem a betont? Talán az árokba öntsem? - Megköt az autón... - Nem éppen. Az eső miatt nem tud megszilárdulni - zárta le a vitát az öreg. Az emberek nem kiabáltak többet, Tonyka felsóhajtott és kényelmesebben elhelyezkedett. Nem akarta, hogy az autó elmenjen, a kellemes kabint sehogy sem akaródzott elhagyni. Lassan lecsukódott a szeme. Hanem Ilja Lukics felélénkült. Határozatlanul nézett a lányra. - Hm... Hogy is hívnak téged? - Gurminova. - Gurminova? Hm... Különös... Én meg Gurmin vagyok! Tonyka fölnyitotta a szemét, Ilja Lukicsra nézett, aztán újra elszunnyadt. - Furcsa - dörmögte az öreg. — Nem valami gyakori név. E

lállt az eső, fölszakadozott a felhőzet, s úgy tűnt, már rég nekipirosodott a hajnal, de a felhőktől nem lehetett látni. A felhők közötti réseken hideg, szürke volt az ég. Köröskörül minden tárgy élesen kirajzolódott: a betonkeverő. melynek tetején apró tócsákban fodrozódott a víz, a nedves lapát betonból ragadós nyelével és a szétterpesztett lábú kolosszus, a portáldaru. - Lehetséges, hogy mi... rokonok vagyunk? — kérdezte halkan Ilja Lukics, s megcsikordult alatta az ülés. — Te honnan való vagy? - Nem hinném - válaszolta Tonyka. - Én Bodajból vagyok. - Hm. Én viszont penzai. Node az apód, a nagyapád, az ükapád honnan származik? Csak nem éltek mindig Bodajban? - De igen. Mindig ott. - Mit jelent, hogy mindig? Örökké csak nem lakhattak ott? Honnan jöttek oda? Lehet, hogy a penzai kormányzóságból? Nem hallottál felőle, he?! - Ne-e-em. Nem kérdeztem. - Hát kérdezd. Hallod, Tonyka. Kérdezd meg. Az apádat, az anyádat is. Nekik tudniok kell. - Nem. - Hogyhogy nem? — sértődött meg az öreg. - Mert nincs sem anyám, sem apám. - Hejjej - húzta föl szemöldökét Ilja Lukics. És hol vannak? - Apám a háborúban, anyám tavalyelőtt halt meg. - S most, hogy vagy, egymagad? - Egyedül. - Én is magam vagyok, - Az ülés megint nyikordult egyet, de Tonyka már ismét elaludt. Lejjebb és lejjebb hullott a feje, néha öntudatlanul is megpróbálta helyrebillenteni. - Igy ülj, no - mormogott gyöngéden Ilja Lukics és a sarokba préselte magát. - ň szundíts egyet. Várj csak, van egy kabátom Is... Valahonnan előszedett egy mocskos, olajos zakót. Tonyka elaludt. Az öreg előhalászta zsebéből dohányzacskóját meg az öngyújtóját, de aztán a lányra nézett és nem gyújtott rá. Mind élesebben derengett elő a hajnal. Az égben megjelentek az első halványrózsaszín csíkok. Elővillantak a rakodóhíd eső súrolta deszkái, Ilja Lukics lopva a lányra nézett. E

gészen gyerek még. Elfáradt, agyonázott, hát alszik is. Munkás keze van, kérges. De próbáld csak meg, dolgozz lapáttal, aztán a vibrátorral, majd fogd a kalapácsot, a feszítővasatI Mi szépség van ebben a betonos lányban?... A haja, mint a len, az orra meg szeplős. A kislány feje lassan az ülés hátára bicsaklott, ő maga Ilja Lukics oldalához dőlt. A sofőr csak ült, nem mert megmoccanni, még nagyobbakat szusszanni vagy köhinteni sem, Felködlött előtte egy régi, elfelejtett kép: gyerekeit látta, lehetetlenül seszínű tüskehajukkal és szinte érezte a fűtőtesten szárogatott pelenkák szagát is. Kényelmetlen helyzetében Ilja Lukics nem fftdott kiegyenesedni, de kész volt akár száz évig is így ülni mozdulatlanul, s hallgatni a mellette egyenletesen szuszogó lányt. Mintha az ő vére lenne... Az 5 lánya. Sehogyan sem ment a fejébe, hogy miért bántotta mindig ezt a lányt, miért kellett szidnia? Fél óra telt el. De Ilja Lukics számára megállt az idő. Valahol elnyújtva, rikácsolva fölbúgott egy sziréna. Az ázott munkások nagy csörömpöléssel vágták szét a vasrudakat, lent traktorok csikorogtak. - Tonyka-a! Sofőr-őri Beton ke-e-ell - hallatszott. Ilja Lukics megrázkódott. Az eddig élettelennek tűnő daru hirtelen megcsördült és jelzett. Ilja Lukics szinte megdermedten a lány fölött, úgy nézett rá, mint zsugori a kincsére. - Mi van? Beton kell? - kérdezte álmosságtól rekedt hangon a lány, majd kiugrott a fülkéből. - Két adagot ls ledönthettek! - intett a magasból a mester, áthajolva a zsaluzáson. - Add a másodikat is Tonyka! Tonyka Lukicsra szólt. - Sofőr, mehetsz, öntsd ki a betont! Siess! Ilja Lukics engedelmesen, mintha álmos lenne, az autóhoz ment, fölbillentette a padlót és a beton nem folyt ki, hanem sűrű tésztaként lógott a tartály fölött. Tonyka csodálkozva sóhajtott. Akkor az öreg lapátot ragadott és fölmászott a kocsira. - Nem kell, nem kell, majd én... Sofőr... ej, hogy is hívják, bácsika? Ilja Lukics! Adja csak ide, majd én, Ilja Lukics bácsiI KOSIK JÓZSEF rajza Hagyjad csak húgom - dörmögött Ilja Lukics. — Te egész éjjel dolgoztál, én meg úgyis majd megfagyok. Szíve hevesen vert, de kiegyenesedett. Mélyet lélegzett és szórta a betont, amíg üres nem lett a tartály. H

ogy ne mutassa, mennyire kifulladt, lassan, kényelmesen ült be a fijlkébe, aztán óvatosan haladt előre a deszkán, mely olyan volt, mintha egy gondos háziasszony tisztára súrolta volna. Arra gondolt, hogy Tonya talán semmit sem vett észre. De a darunál magára maradt lány hoszszan nézett az öregecske teherautó után. FERENCZ GYŐZŐ fordítása V. SLAVKIN: &Mépiem a teCeaíziáäan Szavalni hívtak a televízióba, Szüleim azt sem tudták hová legyenek a boldogságtól. — Vttya — szólt anyám amikor megkezdődik az adás, kacstnts, jó? Abból tudom majd, hogy rám gondoltál. — Kacsintok — egyeztem bele. — Es én?l En hol maradok, engem talán a gólya költött — mordult közbe apám. — Hálát lan kölyke, kapható lenne egysorba számítani a többi néző vei! — Anyának kacsintok a jobb szememmel, apának a ballal. Nagymama, aki a beszélgetés alatt csendben kötögetett, felállt és betessékelt a szobájába. — Aranyos unokám — pityereden el — megértem, hogy látlak a televízióban j... Világra olyan vagy mint én. Külö nősen a szemünk hasonlít Ugye, fiacskám, én ts eszedbe futok majd? — Eszembe jut, nagymama, hogyne jutna eszembe, csak az a kár, már mindkét szemem foglalt... Megvan! Az orrom még szabad! Megcsavarom majd az orrom. — A jobb kezeddel. — A jobbal. — A ballal meg nagyapónak. — Ogy lesz ... Felvirradt a nagy nap regge le. Munkahelyemen üdvrival gással fogadtak. Hívatott az igazgató. — Hallom, fellép a televízióban. — Megpróbálom — szerény• kedtem. — Sok sikert, de aztán ne feledkezzen meg rólam sem! Mondjuk tüsszentsen egyet, jó? A főmérnök megígértette, hogy az ő tiszteletére megva karom a nyakszlrtem. A szak szervezeti elnöknek integetek. A kölcsönös segélypénztár felelősének zsebredugom a kezem. Többi huszonnyolc munkatársamnak köhintek. Különkülön mindegyiknek. Este, útban a stúdió felé, találkoztam Kolja bácsival. —Rólam is megemlékezhetnél, hékás — ragadott gallé ron. — Megemlékezem, Kolja bácsi, a bal lábammal megérintem a jobb fülem. Végre megérkeztem a stúdióba. Rettenetes lámpaláz gyötört. Kezdődött az adás. Intettek, lépjek közelebb a kamerához, főbb szememmel kacsintottam, maid szavalni kezdtem. Csak akkor néztem körül, amikor az utólsó versszakhoz értem és huszonnyolcszor is elköhintettem magam. Érdekes, az operatőrökről csorgott a veríték, a rendező meg egy széket markolászott. Nem tudtam elképzelni mt lelhette őket... Otthon ünnepi vacsora várt. — Gyönyörűen kacsintottál — borult a nyakamba anyám. — Látom, fiam nem feledkeztél meg szüléidről — koccintott meghatottan apám. Salnos üröm ts vegyült az örömbe. A televízió másnap levelet kapott, amelyben szóról szóra ez állt: „Az adás felháborított. Hogy engedhetnek ilyen felkészületlen, könnyelmű sihedert a felvevőgép elé?!" A levelet Kolja bácsi írta. Így állt bosszút, mert nem tartottam be ígéretem. Mitévő lehettem volna?! Adás alatt elzsibbadt a bal lábam és hiába erőlködtem, nem tudtam felemelni a jobb fülemig. SZÉKELY ISTVÄN fordítása SZU Dl GYÖRGY: Gondolatok © Szellemi szegénységről még senki nem kért szegénységi bizonyítványt. • Kevesebbet tévednének a bírák, ha az ártatlanul elítéltek büntetését nekik kellene leülni. © Aki minden helyzetben pontosan tudja, mit kell cselekednie: zseni, vagy Javíthatatlan gaz ember. • Csak az hisz igazán mélyen, aki tud, és csak annak a tudása Jelent értéket a társadalom számára, aki mer hinni is. ® A forradalmárok elvhűsége soha nem volt azonos a kispolgárok konokságával. • Aki nem undorodik a talpnyaló elvtelen dicséreteitől, még akkor sem kommunista, ha könyv nélkül tudja Marx, Engels és Lenin összes müveit. ® Aki nem vállalja a munkásosztály hibáit, erényeit is eladná a legtöbbet ígérő vevőnek. • Bálványok helyett új bálványokat az akar teremteni, aki nem bízik a munkásosztály alkotóerejében. A forradalom törvényeit szeretni vagy szolgálni, két ellentétes fogalom. Szerelmesei a forradalomért, szolgál a forradalmakból élnek. Sokat hibázhattak azok, akik az emberiség igazságáért küzdöttek, de azoknak, akik csak Önmagukért harcoltak, egész élete — bölcsőtől a sírig — tévedés volt. Mozgalmunkban is akadnak olyan macskák, akik eszméinkért csak fűtött szobában dorombolnak. A pártos irodalom igazi feladata: nem a jelenről és jövőről, hanem a jelenért és jövőért kell emberformáló műveket alkotni. © Az önkritika nem könnyű feladat: önmagával és önmagáról csak az mer őszintén beszélni, aki nagyon mélyen szereti az embereket. © Ahol szilárd az államhatalom, kénytelen a hóhér mellékfoglalkozást keresni. © Kipusztulna az emberiség, ha a nap mind a huszonnégy órájában értekezne. • A forradalom erényeit a gyávák is vállalják, de hibáért a bátrak mernek felelősséget vállalni. UJ JS55ÉL 8 * 1965. december 4.