Új Szó, 1965. december (18. évfolyam, 333-362.szám)

1965-12-25 / 357. szám, karácsony

Kupecné erősen gondolkozik, komolyan tört a fejét, hogy íälaszt adjon a kérdésre. Nem, komolyan nem tudja megmondani. Egy éve? Másfél éve? fán Kupec fekete-völgyi erdőkerülő húsz egynéhány éves csinos feleségétől ugyanis azt kérdeztem, mikor volt utoljára moziban... A fekete-völgyi magányban villany, gáz, mosógép, mixer, televíziókészülék, központi fűtés — természetesen nincs. EhelyeJ van egy tehén az istállóban, hogy tej legyen a gyerekeknek, van egy sereg tyúk, néhány liba, hogy változatosabb legyen az étrend. Így aztán a leányéveiben bútorüzletben elárusító Valika — most Kupecné, — kora reggeltől estig meg sem áll. A kékszemű, négyhónapos Anyicska modern gyermekkocsiban kis Gagarin-babával játszik. A műanyag-űrhajósnak a nevet Yvetta, a négyéves kislány adta. A kis okos. Az „r" betűt még nem tudja ugyan kiejteni, de csupa „bölcset" mond. Néha fél évig sem lát gyereket. Persze, az erdőt szereti, semmitől sem Ijed meg, nem bizony! — Puha az orrod, kis öreg. Hát az ősszel hogy megijedtél! — Mejt az a szajvas egész a füjembe bőgött... Az élvezetek netovábbja, amikor az ösvényen a falu felé robog apukája ölében a motorkerékpáron. De ott a faluban aztán, amikor körülveszik a rokonok kisgyerekei — elveszti biztonságát. Nem tudja mihez kezdjen az apró emberekkel. Mert lánc, lánc, eszterláncot nem tud játszani. Vendég érkezett a Feketevölgybe, külföldi vadász. Ján Kupec először bemutatja birodalmát. Felvezeti az 1338 méter magas Vepor hegyre: jobbra a távolban Rimaszombat, balra a ködbe vesző Besztercebánya. Itt lenn, közvetlenül a hegy lábánál ered a Fekete-Garam. A Vrhlíőková hegy oldalában szépen vakolt erdészlak. Ján Kupec közel lakik a felhőkhöz. A sűrű fekete fenyvesek között egyetlen puskalövés csattan. A tizenkét ágú agancs meginog, a büszke szarvasbika előre bukik, összerogy. Az erdész körzetének legszebb fájához megy, a százéves fenyőből egy gallyat tör le. Nem, nem metszi, azt törni kell. Odalép a szarvasbikához, szétfeszíti a száját, s a gally felét foga közé helyezi — utolsó harapásnak. A gally másik részét megmártja a sebben, leveszi kalapját, s a véres gallyat az állat fölött balkézzel nýújtja a vadásznak, jobb kézzel pedig gratulál a zsákmányhoz. A vadász átveszi a gallyat, kaíapja mellé tűzi, és huszonnégy órán át ott hordja. Az ősi szertartás véget ér, a vendég rövidesen eltávozik. Az erdész marad. A Szlovák Érchegységnek ebbe a zugába bevetette magát a hiúz. A néha százhúsz-százötven kilós ragadozó elleni küzdelem a vadász egyik fontos feladata. A párduc ügyességével kúszó fenevadat pettyes bundája jól álcázza a fakoronában. Ha nyílt terepen támad, hátulról, a magas fűben lapulva közelít áldozatához, hogy tigrisugrással rávesse magát, és elharapja a torkát. A szarvastehén mit sem se'jtve, büszkén lépdel a tisztáson. Mögötte hullámzik a fű ... Furcsa ez — hiszen hátszele van, érezhetné a nyomában settenkedő ragadozót. Elő a puskát! Nem eszel szarvashúst, bitang! De a fű már a tehén közvetlen közelében hullámzik, s a tigrlsugrás már nem előzhető meg egy jól célzott lövéssel sem. Az ugrás azonban elmarad. Mi az? No nézd! Hisz ez szopni megy az anyjához! Nem hiúz volt, hanem apró, alig tíznapos szarvasborjú. Lehetetlen! Hogyan kerül szarvasbógés ideién szopós borjú a tehénhez? Október elején történt ez a furcsa eset az erdésszel, és sehogy sem ment a fejébe a párzás idején látott szopós borjú látványa. Azután eszébe jutott, hogy februárban a favágók esküdöztek: szarvasbőgést hallottak, de ő nem akart nekik hinni. Ez lehet az. Hm ... Mit tegyen most? Sajnálom, kisborjú, de a természet törvénye ellen jöttél a világra. Nem hagyhatlak éhen veszni a télen, az rosszabb lenne, mint a golyó. Keserves vergődést akadályoz meg a Fekete-völgy sűrű erdeiben elhaló lövés. Volt egyszer egy őzgidám — meséli Ján Kupec. — Nagyon szerettük, cuclisüvegből itattuk, melegítővel takargattuk. Mégis elpusztult. Beteg volt szegény. Többé nem nevelek otthon erdei vadat. Hogy ls mondjam csak... Tudja, nagyon a szívéhez nő az embernek az ilyen állat. Megesik, hogy az nem bírja a fogságot, elpusztul. Ebben a magányban itt ez ts esemény, méghozzá szomorú, sokáig él az emberben. Nem szeretnék fájdalmat okozni sem magunknak, sem a gyereknek. Meg aztán, tudja, hogy van az. Meglátja Itt valaki fentről, amikor ellenőrzés jön, megtetszik neki. Képes elkérni. Hagy mondjam a vezérigazgatónak, hogy a kislányom, a négyéves, szerelmes az állatba... Eh... — Ne hárítsd a lányodra, kedves — szól közbe mosolyogva a feleség. — Amikor a nyáron veled volt a kutyánk a faluban, és elütötte a teherautó, sírtál, mint egy gyerek ... Még hétszáz napig lesz remete a fekete-völgyi Ján Kupec. Akkor Yvetta iskolaköteles lesz már, s őt áthelyezik a faluba. Gyerek innen nem tudna Iskolába járni. Majd valamilyen DobroChoz vagy Čierny Baloghoz közelebb fekvő részlegre osztják be az erdőkerülőt. A család elköltözik, ide a fekete erdők magányába pedig fiatalember' jön ... — Örülnek annak a két év utáni napnak, amikor visszakerülnek az emberek közé? — Nem tudom. Nem érzem magam olyan nagyon egyedül itt sem. Kislány koromban ls erdészlakban éltem, csak később kerültem a községbe ... — Én nem szívesen búcsúzom ettől a helytől — veszi át a szót az erdész. — Harminchárom éves vagyok, s ha ttt maradhatnék, láthatnám még munkám eredményét. Mert az erdészszakmában évtizedek kellenek ahhoz, hoav meglássék az erdő gondozottsága, a vadállomány fejlődé

se ..

. A hóvihar befújta a Feketevölgybe vezető utat, befújta a keskeny sínpárt ls, amelven a fát szállító kis vonat mozdonya tehetetlenül dohog. Az üzemi terepjáró sem jut most el az erdészlakhoz. A kis család csendesen megvacsorázik. Anyicska tágra mereszti nagy kék szemét, amikor a szlkrahánvót meggyúltják. Yvetta nevet örömében, amikor megkapta ö'J babáját. Még szól a rádiő, de kilenc őra tájban azt is elzárják. Korán véget ér a ka-Srsonvest... VILCSEK GÉZA V

ajon ki vitatná és tagadná, hogy az emberi magatartás egyik legszebb — ha ugyan nem a legszebb — megnyilvánulása a mások iránti segítőkészség, a mások gondjával, bajával, örömével, boldogságával való azonosulás. Az emberi kapcsolatok lényegét, emberies jellegét éppen ez: a közösségi érzés és magatartás adja meg. Az ember társas, társadalmi lény mivolta, egy emberi közösséghez való tartozás igénye nem merülhet ki csupán a konvencionális társadalmi érintkezésben. Bár igaz, hogy a konvencionális formák megtartása nélkülözhetetlen eleme a társadalmi életnek és érintkezésnek, de szürkévé, sőt sivárrá válnának az emberi kapcsolatok, ha csupán ebben merülnének ki, főleg abban a társadalomban, amelynek lényege és alapja az élet minden területére kiterjedő humanizmus. mozdulásra és összefogásra. Az emberek ezrei vettek részt a gátak megerősítésében és a mentési munkálatokban, de kinek jutott volna eszébe csak megkérdezni: kinek az életét, maradék kis vagyonkáját menti? Vajon ki és mi „kötelezte" az embereket arra, hogy hozzátartozóiktól elszakadva, sokszor az „ismeretlenségbe" eltűnve, a kötelesség teljesítésén túl, minden megpróbáltatást és áldozatot vállalva, életrehalálra küzdjenek az elemekkel az emberek életéért? Csakis az emberiesség szava, a közösségi tudat, a társadalmi humanizmus diktálhatta ezt a hősies helytállást, áldozatvállalást. (Varga Nándor, a doborgazi HNB titkára mondta az árvízkor: „Ez alatt a néhány nap alatt jobban megismertem az embereket, amint előtte évekig".) Hallatlanul szép megnyilvánulásait tapasztalhatjuk a közösségi tudatnak és felelősségérzetnek, az szocializmus ípítése mélyreható változásokat hozott nemcsak a társadalmi és gazdasági életben, hanem az emberek közti ——-— kapcsolatokban is. Ugyanis a régi világ nemcsak kizsákmányoló voltánál fogva volt embertelen, hanem emberi kapcsolataival is. A szerzés, a meggazdagodás vágya, az „aki bírja, marja" mentalitása és gyakorlat szükségszerűen rányomta bélyegét az emberi kapcsolatokra is. A kapitalista kizsákmányoló rendszer lényegéből eredt, hogy az önzést — az érvényesülés, a felfelétörés, a „valamire vinni" alapfeltételét — erénnyé avatta, hiszen ebben a társadalomban a cél szentesítette az eszközt. Hogyan mélyülhettek volna el az emberi kapcsolatok abban a társadalomban, amelyben akár egy barázda föld is életre szóló gyűlölködést szított? Mindez viszont nem jelenti azt, hogy azért akkor Is egyes társadalmi rétegekben ne alakultak volna ki igaz emberi kapcsolatok (munkásszolidaritás!), de ezek semmiesetre sem válhattak egész társadalmi vonatkozásúvá, még akkor sem, ha ennek szükségességét és létét szóban hirdették ls. Más volt a szó, és más volt a tett. M

ás lett a helyzet a szocialista társadalomban. Mert: ha a kapitalizmusban a rendszer kizsákmányoló volta határozta meg az emberi kapcsolatokat, akkor a szocializmusban a kizsákmányolás megszüntetése adja meg az alapját az emberek egymáshoz való viszonyának. Ám éppen ez a körülmény határozza meg a szocialista társadalmi rendszer lényegét, — annak humanizmusát. A „mindenki egyért, egy mindenkiért" elve — a szocializmus humanizmusánál fogva társadalmi morállá vált. Gondoljunk csak a dunai árvízkatasztrófa idején megnyilvánuló társadalmi megEMBERSÉGESEM igaz emberi kapcsolatoknak, ugyanakkor az öniés, az individualizmus, a közömbösség megnyilvánulásaiba ls lépten-nyomon beleütközünk. Az élet szépítgetése, a valóság idealizálása lenne, ha tagadnánk ezt a tényt. Helytelen lenne olyasmit állítani, hogy az emberek közti kapcsolatokban már nem hat a régi világ erkölcse. Mert igaz ugyan, hogy a kizsákmányolás megszűnésével gazdasági és társadalmi alapját vesztette a régi világ „aki bírja, marja" erkölcse, ám ez korántsem jelenti azt, hogy az emberek tudatában, magatartásában és cselekvésében ne élne ez tovább. Például tévedés volna azt hinni, hogy a közömbösség, a „mi közöm hozzá" csak a társadalmi érdek iránti nemtörődömséget jelenti. Sokkal gyakrabban fordul ez elő a mások sorsa, gondja, problémái iránti nemtörődöm magatartásban. Igaz, hogy ez a közömbösség és következményei nem mutathatók úgy ki, mint mondjuk a társadalmi tulajdon iránti nemtörődöm magatartás következményei, ennek ellenére nem túlzás azt állítani, hogy hatása kevésbé súlyos annál. Sajnos, az „én házam az én váram" magábazárkózás elvét, a „mi közöm hozzá, ez az ő dolguk"-féle mentalitás megnyilvánulásáéit éppen az emberek közti kapcsolatokban érezni leginkább. Mennyi emberi gyötrődést és szenvedést lehetne csupán azzal enyhíteni, hány tragédiát (részegeskedő apa garázdálkodásai) lehetne megelőzni azzal, ha az emberek feladnák azt az eléggé el nem kárhoztatható elvet, hogy: ez az ő dolguk. M

ég súlyosabb az Ilyen magatartás megnyilvánulása akkor, ha az nem csupán közömbösségből táplálkozik, hanem önzésből fakad. Mert az önzés tekintetnélküliségét sem szűkíthetjük le a szerzésre, a harácsolásra. „Először is én, másodszor is én, harmadszor is én, s csak aztán jöhetnek mások": az efféle felfogás nemcsak abban juthat kifejezésre, hogy az ilyen ember mindent magának hordana össze, hanem abban is, hogy számára az érző és emberséget igénylő ember önmagánál kezdődik, de végződik is. Kell-e hangsúlyozni, hogy az ilyen ember magatartása mennyire idegen nemcsak a szocialista társadalom humanizmusától, a közösségi érzéstől, hanem az emberség legelemibb követelményétől is? Miért van az, hogy sokan úgy ejtik ki a jó szót, mintha drága pénzen adnák? Pedig sokszor csak erről, a jó szóról van szó. Mondjuk, a hivatalnok, akihez bizalommal fordul az ember, miért kell, hogy véleményét, mondandóját úgy közölje, hogy az emberben felmerüljön a kérdés: nem lehetne ezt más hangon is? Mert sokszor csupán ezen van a hangsúly: nem lehetne más hangon is, nem lehetne másképp is? Ha valaki valamely dologban nem is tud segíteni, akkor legalább legyen egy-két Igaz emberi szava, Való igaz, hogy nem lehet minden ember jogos vagy vélt kérelmét, panaszát mindenkinek a szája íze szerint elintézni. Sok olyan kérés, még hozzá jogos kérés adódhat, amelyet, mivel nincs lehetőség teljesítésére, el kell utasítani. De valamit elutasítani s ezt az illetővel közölni sokféleképpen lehet. Leheti De mért ne lehetne csak egyféleképpen: emberséges módon és hangon. A nem-et Így is, meg úgy is lehet mondani. De miért ne lehetne csak Igy mondani: mi megértjük a helyzetét, de nagyon sajnáljuk, ennél vagy ennél fogva nem tudjuk kérését teljesíteni. És ez mindjárt másképp hangzik. Emberségesen! A

társadalmi morált, az emberi kapcsolatokat, a közösségi érzést és felelősségvállalást nem szabályozzák törvények. Be nem tartásukért, megszegésükért nem alkalmaznak törvényes szankciókat. Ám ez semmi esetre sem Jelenti azt, mintha az erkölcsi normák és megítélések az emberi magatartás elbírálásában kisebb súlylyal esnének latba, mint a törvények betartása. A törvényeket betartani állampolgári kötelesség. A2 erkölcsi normák megtartásának vállalása emberi magatartás, az emberség vállalása. Az emberek közti kapcsolatok azok, amelyek az embet társas életét valóban emberivé teszik. És minél jobban elmélyülnek e kapcsolatok, minél természetesebbé és magától értetődőbbé válnak, az ember élete, egymáshoz való viszonya annál teljesebbé, gazdagabbá válik. BÁTKY LÁSZLÓ Bulla Herbert dunaszerdahelyi belgyógyász A kisváros utcái elcsendesedtek, sötétség ült a háztetőkre. Ma különösen mély a csend. Valahol tán épp a milliomodik gyertya fénye lobban, amikor belépek az ügyeletes orvos szobájába. Az íróasztal mögött dr. Bulla Herbert, előtte a Kultúrny život egyik száma. Rokonszenves fiatalember, szája körül szüntelen mosoly, fekete keretes szemüvege mögül mindenre kíváncsi, beszédes kék szem néz rám. Megjelenése megnyerő, modora kedves, közvetlen. Az órájára pillant: — Nemsokára itt lesz farmila. jarmila Haklová, a tehetséges képzőművész, a feleség, a megértő társ. — Tavaly ls a rendelőben töltöttük a karácsonyt. Kávéztunk, cigarettáztunk, beszélgettünk, ügy ís keveset vagyunk együtt, pedig soksok megbeszélnivalónk van. Jarmila mindig kikért tanácsomat, és ad is a szavamra. Négy éve házasodtak össze. Brnóban, a főiskolán Ismerkedtek meg. Herbert már kiskora óta érzett vonzalmat az orvosi hivatás iránt. A papa sebész volt, őt már mint kisfiút gyakran „beöltöztette" sámlira állította, innen figyelt nem egy operációt. Vágya teljesült, ő is orvos lett. Nem nőgyógyász, amire eredetileg készült, hanem belgyógyász. De nem csalódott, sőt úgy véli, ez a munka érdekesebb, izgalmasabb. Magánélete felöl érdeklődöm. — Hát igen. Kevés az időm, de azt igyekszem minél hasznosabban eltölteni. Három szenvedélyem van: a zene, a képzőművészet, az irodalom. Tulajdonképpen ez a három szorosan összefügg egymással. A nyelveket is szeretem: németül, angolul beszélek, sőt, itt Dunaszerdahelyen megtanultam magyarul is. Az élet értelme — szerintem — remélni, keresni és meglelni a szépet, segíteni az embereken. Csenget a telefon. A közeli faluba hívják egy asztmás beteghez. — Tudja, karácsonykor hazaengedjük lábadozó betegeinket, többnyire ezek szorulnak aztán orvosi segítségre. Sajnálom, el kell mennem, pedig igen szívesen elbeszélgetnék. Összeszedi az injekciós tűket, táskájába teszt a hőmérőt, néhány szükséges műszert, és már indul ís. Ez az első eset. Utána lön a többi. Hiába, karácsonykor is akad lázas gyerek, epegörcsös néni és ittas gépkocsivezető. Nyugodt éjszakát, békés ünnepeket kívánok. Elmosolyodik. — Reggel megiszom egy feketét, és tovább szolgálok. A kollégáknak gyerekeik vannak, hát elvállaltam a holnapi szolgálatot is. Feltűri gallérját, beül a mentőkocsiba. Mire visszajön, Jarmila bizonyára már várja. Együtt virrasztanak tovább, együtt lesik a telefont. Meggyújtanak egy gyertyát, és a ki nem mondott óhaj: legyen minél kevesebb segítségre szoruló ember! OZORAI KATALIN István János nyitrai tűzoltózászlós Azok közé tartozik, akik az ünnepnapokon sem igen pihennek. Rendszeresen minden harmadik vasárnap szolgálatban van. — Az ünnepnapi és a hétköznapi szolgálat között van különbség? — kérdem a nyitrai tűzoltók karácsonyeste ls szolgáló csoportjának parancsnokától. — Nem mondhatnám, — válaszol szinte gondolkodás nélkül. — A szolgálat beütemezett rendjét mindenkor be kell tartanunk. — Ha a tűz elkerüli a várost és környékét — a tűzoltó ls karácsonyfa mellett töltheti a karácsonyestét. A klubszobában összetolják az asztalokat, körülülik és a gondos feleséfek készítette ünnepi vacsorából megkínálják egymást. — Hiányzik persze az itőka — hangsúlyozza István zászlós — csak ásványvízzel, vagy egy pohár tejjel köszöntjük fel egymást. István János a fiatalabbak közé tartozik, az Idén azonban már tizedszer díszíti a klubszoba karácsonyfáját. Vannak azonban nálánál idősebbek Is. Sebők László parancsnokhelyettes a tizenhetedik karácsonyét tölti az flrszobán, s ebből az utolsó négy ea-stben éppen a karácsonyestet. — Ennvl év után. gondolom, már tapasztalatból tudhatják, van-e sok tűz a karácsonyi ünnepek alatt — kérdezem. — Ez változó — válaszol a parancsnok. Volt már csendes karácsonyesiénk is. — És emlékeznek mozgalmasabbra is? — Néhány éve a szeredl cukorgyár raktára gyulladt . kl, akkor az egész környék tűzoltóságát mozgósították. KARÁCSONYEST — • I5f SZŐ 4 *I9B5. december 30.