Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-06 / 308. szám, szombat

BESZÉLGETÉS DOMINIK TATARKA SZLOVÁK PRÓZAÍRÓVAL lakásán, egy kis kerttel körülvett villában beszélgettem el a mai szlovák prózairodalom egyik kiemelkedő személyiségével: Dominik Tatarkával. Haja mintha kissé őszbe vegyülne már, csillogó szemei valami állandó belső nyugtalanságról árulkodnak. Arca mélyvágású ráncai és színtelen, a beszélgetés folyamán néha-néha csaknem teljesen elvesző hangja már korát hazudtolják. A tollforgatússal egy-egy rövidebb elbeszéléssel, novellával már főiskolás korában próbálkozott. Ko• moly irodalmi munkásságát mégsem íróként, hanem mint kritikus kezdte. Csak 1942-ben, már érett férjiként 30 éves korában jelentkezik először hosszabb hangvételű prózával. Első könyve a Szorongó keresés /

V úzkosti hľadaniaj azonnal közönségsikert arat. Sikerén felbuzdulva egyre gyakrabban jelentetett meg hosszabb-rövidebb írásokat, vitacikkeket könyvalakban, vagy a folyóiratok hasábjain. Nagyon közkedvelt, termékeny író. Most huszonkét évi gazdag írói munkásság után méltán tarthatja hát hivatásának a múzsa szárnyaslovának „nyergelését". Önmagáról nem szívesen beszél. Ha igen, akkor is inkább csak az irodalommal kapcsolatosan. Hogy miként vélekedik saját munkásságáról, a kritikáról, az irodalom mai légköréről, az emberekről stb., arra a következőkben kapjuk meg a választ. • Egyes kritikusok szerint első két müvében gazdagon találhatók a szubjektivizmus és a formalizmus jegyei. Mi a véleménye erről az írónak? — Tudja kérem, ha egy borról valaki szerénységből, vagy tapintatból nem akarja azt állítani, hogy az bizony csak egy közönséges pancs, azt mondja inkább, hogy ő ettől a bortól könnyen fejfájást kaphat, s ezért nem kér belőle. Ez mindenképpen kritika! Nemrég még így volt az irodalomban ls. Ha egy író Irt valamit, az egyik esetben objektív realistának, míg viszont a másik esetben már szubjektivistának nyilvánították. Az utóbbi bűnnek, szitoknak, megbélyegzendő cselekedetnek számított. Ez kiváltképp a személyi kultusz azon idejében történt, amikor az irodalomnak csupán jellegét hangoztatták, azt a célkitűzést követve, hogy: társadalomkritikába ne bocsátkozzatok! • Mi hát írói hozzáállásának, stílusának lényege? — Az előbbi gondolatmenetet folytatva, talán a következő: Ha az irodalom nem öncélúan, csak magunknak a költőknek és íróknak szolgál, hanem a társadalom minden tagjának, akkor csak egyetlen értelme és célja lehet: a társadalmi valóság elemzése. Ez az adott körülményeknek megfelelően, egyszer kényszerűen, objektívan, minden igényt kielégítően, máskor viszont szerényebben, tapintatosabban jut kifejezésre; hogy ez a bor nekem fejfájást okoz. Az „izmusos" kategorizálás azonban ma már senkinek sem „okoz fejfájást", bármennyire is fékezte ez egy évtizede még akár a szerény, burkolt, vagy egyáltalában lehetséges kritikát. A viszonyok azóta anynyira megváltoztak már, hogy ma — tudomásom szerint — például a Kerti ünnepség íróját senki sem tartja valamely „Izmus" követőjének. Az ember — tehát az író is — hosszú évezredeken keresztül mindig megmarad embernek. Nem változik, akárcsak egy lepke, gubóból — pillangóvá. Tehát én sem vagyok egyszerre egy gyanús szubjektivista, vagy formalista, hogy mindjárt realistává, majd újfent Az egyetértés démona (Démon súhlasu), a Végnélküli párbeszéd (Rozhovor bez konca), vagy a Fonott karosszék (Prútené kreslá) „begubózott" szerzőjévé váljak. ÍRÓ EMBERKÖZELBEN • Melyek hát akkor írói kifejezőeszközei? — Az egyszerűségre törekszem. Mindig azok, melyek^ mondanivalóp kifejezéséhez a legközelebb állnak'. Mint érett férfi sohsem tartoztam az izmusok „rabjai" közé, haoem csupán mindazok kortársa vóTtem, akikre ránehezedett a fasizmus" járma. Ennek súlyát szavakban irodalmi munkásságom kezdetén (gondolom) a találó cím alatt megjelent Szorongó keresésben próbáltam megfogalmazni. Kiút ebből a „szorongásból" csak a nácizmus elleni harcban rejlett, amit a magyar nyelven is megjelent Plébános köztársaság (Farská republika) című könyvemben ábrázoltam. Az első és második csapás (Prvý a druhý úder) címen kiadott regényemet már a felkelésnek, a magány és az erőszak leküzdésének és az újjáépítésnek szenteltem. A dolgok társadalmi rendjét és értelmét követve tehát az a célom, hogy — akár objektív, vagy szubjektív, akár realista, vagy pedig szürrealista módon — az embernek mindig megértsenek. • Bámulatos auorsasnnaal reagál néve legidőszerűbb problémáira. Legyen az háború, az úirakezdés, vaay a falu nehézséaét ábrázoló reaénu. Mi hát az az alaonroblemotika, mellyel íróként meabirkóznl próbál? — Szerintem mlndegv az. hogv mit tart az ember önmapáról. Más azonban, hogv mit gondolnak róla mások. Vannak, akiknek mondjuk úgy tűnik — vagv éppen ellenkezőlejt, nem tűnik úgy —, hogy műveimben mindig ugyanazt az alapproblematikát gördítem tovább, illetve próbálom megoldani. • Mi jellemző műveinek mai kritikai visszhangjára? , — A kritikusok két könyvem kivételével (ez'ek egvike az Örömkalács — Radostník), nagvon pozitívan vélekednek alkotásaimról. Sőt! — azokat, melyeket más nyelvre fordítottak, vagv most fordítanak, külön irodalmi értékként emlegetik. Ezekre — szerintük -r nyugodtan éDÍthet a fiatal, csak most szót kérő írógárda. Az egyetértés démona — állítólag — korunk tisztelete. • Bizom/ára örömmel fogadja ezt a kritikát? ... — Kissé furcsán hangzik, de a kérdésre nem válaszolnék őszintén, Ba határozott Igent mondanék. Véleményem szerint ugyanis, a gvakori dicséret már nem ösztönzés, s f g v nem tesz jót az Író további fejlődésének. Ezért, ha egy író valaminek szembeszegül, szegüljön szembe a dicséretnek is. • Szénprózán kívül foglalkozik más műfajokkal ls? — Igen. Gyakorta írok például egv-egy kritikát, vagv hozzászólok egv-egy Irodalmi vitához, és nemrégiben három filmforgatókönyvet ls írtam. • Lát valami új, figyelemre méltó Irányzatot a szlovák irodalmi életben? — Oj irányzatot? Nem nagyon. Inkább több tehetséges fiatalt, akiknek tiszta szívből „drukkolok", illetve figyelem fejlődésüket, mert bizony be kell vallanunk: a fiatal nemzedéknek — kiváltképp a kultúra terén —, nincs valami könnyű dolga. • Figyelemmel kíséri a mai, különösen a csehszlovákiai magi/ar irodalmat? Ml a véleménye róla? — Remélem elhiszik, hogy a magyar írókat éppúgy kedvelem, mint a mi szlovák íróinkat. Sajnos, azonban a nyelvi nehézségeket nem sikerült még egészen áthidalnunk, így nem használhatjuk kl teljes mértékben azt a szimpátiát, melyet a kisebb nemzetek éreznek egymással szemben. Nem ismerjük egymást eléggé. Az Ismerkedés, a közeledés lehetőségét sajnos sokszor csak a véletlenre bízzuk. — A magyar klasszikusok közül különösen Veres Péter gyakorolt rám nagy hatást. Műveit olvasva saját gyermekkorom képei peregtek lelki szemeim előtt, bár Veres könyvének cselekménye a magyar pusztán játszódott le. A pásztorok, a mi vidékeinkhez hasonlóan, fagyos lábaikat itt is bizony a meleg ganajban melegítették. Georg Lukács (György helyett ő is Georgot mond), vagy Fábry Zoltán a mai irodalom „gyújtópontjai". • Milyenek személyes kapcsolatai olvasótáborával? — Az olvasó az én jó szomszédom, akihez bármikor elmegyek látogatóba. Ott a ház küszöbén ülve, akár beszélünk, akár hallgatunk, úgy érzem, szoros emberi közelségbe kerültünk, értjük egymást, és ez mindig élményt jelent számomra, s csaknem életszükségletemmé vált már. • Hogyan határozná meg az ember helyét és szerepét a társadalomban, a közösségbén? — Talán kissé apostolian hangzik majd a válaszom, de véleményem szerint az embereknek a világ minden táján csak egy közös útjuk van, és lehet: elfoglalni helyüket a társadalomban, a fizikai és szellemi munka egybehangolása, végül pedig ezen társadalmi magatartás önkéntes és szabad elismerése. • Min dolgozik most, vagy dolgozott legutóbb? — Legutóbb — A revolverkölcsönzőben címmel (V požičovni revolve- * rov) — a Slovenské pohíady-ban közöltem egy bátran fantasztikusnak is mondható prózát. Ezzel a történettel egyben pontot akarok tenni a Végnélküli párbeszéd című könyvemben felvetett kérdésre ls: Érdemes-e az embereknek élni?... Ez minden, amit elmondhattam. Az ember azonban mindenképpen, akarva, nem akarva is tovább él, vagy ahogy ezt szatirikusán a cseh prózaíró, Škvorecký mondta: továbbhazudja magát az igazsághoz. MIKLÖSI PÉTER LANGSTON HUGHES: Lenin Bejárja bolygónkat Lenin, — mit ér a sok sorompó? átlép a föld térképein, hiába sípszó, bunkó. Bejárja bolygónkat Lenin, — s mindenütt elébe lépnek, s okulnak bölcs tanácsain a feketék s fehérek. Bejárja bolygónkat Lenin, — s bolygónk fölött, az éjben, pirosló csillaga kering, vöröslő fénye ég fenn, Tóth Balázs fordítása JUHÁSZ GYULA: Az októberi forradalom Fáradtan és csalódva százszor S száműzve bús fiatalon A szabad élet asztalától, Köszöntelek Forradalom! Síromban véltelek megérni S alig mert halkuló dalom Mint éji szellemet idézni, Fölidézni Forradalom! Megáldom rózsás lobogódat Mint Messiást bús Simeon, A vérem gyász színébe olvad, De láttalak. Forradalom! Tán holnap otthagysz eltiportan, M int láncfüvet, domboldalon, Én láttalak robogni, jól van Győző szekér, Forradalom! FRANZ C. WEISKOPF: A petrográdi tűzlovasok A NAGY OROSZ FORRADALOM ÉVFORDULÓJÁRA Ébredjetek! A szikrákat hordja galoppban Ébredjetek! a s

zé|, A kürt! Le délre, le délre, A kürt! S nyugatra! Keletről szól a szava! Ott, Petrográdban, tűz lobogott Ébredjetek! fel, Ébredjetek! Az égre ezernyi szikra csopott fel, A kürt! S a szikra nyugat felé száll tova. A kürt! Ébredjetek! Lovagoljunk mi is az élre! Ébredjetek! A láng lobog és a szikra sziszeg! Kelet felől Vigyük a petrográdi tüzet Nyargal a tűz! Nyugatra, nyugatra s le délre! Villognak a lángok, mint o. acél. Gábor Andor fordítás

a S

zinte egy időben látott napvilágot Viliam Plevza és Štefan Drug kötete, s mindkét munka a két világháború közötti kommunista szlovák értelmiség folyóiratának, a DAV-nak, illetve a körötte kialakult forradalmi mozgalmak történetével foglalkozik. Drug könyve (A Dav és a davisták — DAV a davisti, Obzor, 1965) inkább irodalomtörténeti fogantatású és népszerűsítő célzatú alkotás. Plevza viszont az avatott történész szemszögéből értékeli ezt a mozgalmat (A davisták a forradalmi mozgalomban — Davisti v revolučnom hnutí, VPL, 1965 ). Mindkét könyv súlyos mulasztást pótol: a kortársi visszaemlékezéseken túl, az esetlegesnek tetsző hivatkozásokat összegyűjtve, immár a történeti teljesség igényével elemzik olyan személyiségek munkásságát, mint amilyenek Vlado Clementis, vagy Peter Jilemnický voltak, felkutatja és a valósághoz hívért bemutatja Laco Novomeský, Dano Okáli, Jan Poničan és mások háború előtti tevékenységét. Mi is volt a DAV? Semmiképpen sem egyszerű folýSirat csupán. Gyűjtőhelye volt a szlovák haladó szellem megnyilvánulásainak. Kommunisták szervezték a húszas évek elején, mind fiatalemberek társadalmi és művészeti orgánumként, de hamarosan több lett ennél. A DAV esetében nem csupán az fontos, hogy mit közölt, hiszen az anyagi nehézségek miatt volt olyan száma is, amely mindössze húsz oldalon jelent meg. Fontosabb volt, hogy a davisták mozgósítani tudták Szlovákia haladó értelmiségét, nemzetiségre való tekintet nélkül. Kapcsolatot találtak a prágai szlovák egyetemisták haladó polgári csoportjával, az R 10-es csoporttal, melynek egyik vezéregyénisége Alexander Matuška, a kitűnő tudós, a cseh avantgarde-val, Nezvallal és a többiekkel, például Vladislav Vančurával. Ugyanígy kapcsolatot találtak és tartottak a magyar értelmiséggel is. Mindjárt a DAV első Ä DAV számában, 1924 decemberében Ján Poničan a szlovák értelmiség internacionalista feladatairól értekezik, s emellett a folyóirat, mintegy bizonyságképp, eredeti nyelven közli a cseh Josef Hora, a német F. C. Weisskopf és a magyar Kassák Lajos egy-egy versét. Kassák később is szerepel a folyóiratban. Plevza monográfiája — éppen ennek a szellemnek megfelelően — hűségesen bemutatja, miként kapcsolódott a davisták kommunista mozgalmához a két világháború közötti csehszlovákiai magyar értelmiség színe-java: a Sarlóba tömörült főiskolás fiatalság, Fábry Zoltán és mások. Az 1930-ra kialakult Balfront (Ľavý front), melyet davisták vezettek, számított a magyar kisebbségre is. kivált — írja Plevza -— „a Sarló bratislavai csoport'jára és Fábry Zoltán kommunista értelmiségi környezetére." Beszámol arról, hogy a Balfront 1930. december 5-1 kassai gyűlésén Fábry Zoltánt választották meg elnöknek, s külön kiemeli, hogy a DAV mellett milyen jelentős szerepe volt Az Ot című magyar orgánumnak, hiszen munkatársai között oly kitűnő írókat vonultatott fel, mint Forbáth Imrét, Szilágyi Andrást, Károlyi Mihályt, Gergely Sándort és Illés Bélát. A Sarló és a szlovák főiskolások szervezete, a Spolok socialistických akademikov között szoros együttműködés alakult ki. Több közös vitaestet rendeztek, melyet maés a magyarok gyar részről Balogh Edgár, a Sarló vezetője ' (Jelenleg Kolozsvárott egyetemi tanár) és szlovák részről Jan Poničan vezettek. 1931 szeptemberétől a Sarlónak közös helyisége van Bratislavában a szlovák főiskolások szervezetével. Fontos eseményként Jellemzi V. Plevza azt az 1932. Január 30-i előadóestet, ahol Laco Novomeský tartott előadást a szlovák értelmiség 1918 utáni helyzetéről és társadalmi küldetéséről. „Konstruktív javaslatokat tettek itt Balogh Edgár (magyarul), dr. L. Poržolt (németül), dr. Spiegel V. (magyarul) és dr. A. Hoŕsjší író (csehül), valamint VI. Clementis, J. Rybák és D. Okáll. Az est egyetlen zavaró momentuma A. Mach, a Szlovák szerkesztőjének felszólalása volt." Plevza adatgyűjtő munkájának gondosságára Jellemző, hogy a koSicei rendőiigazgatóság jelentése alapján beszámol arról ,a tervezett folyóiratról is, melyet Állásfoglalás címmel Balogh Edgár és Fábry Zoltán együtt adtak volna ki, hogy „a tudományos marxizmus alapján kultúrpolitikai harcot indítsanak a reakciós magyar kultúra ellen .. Plevza és Štefan Drug munkája rehabilitálja a szlovák kommunista értelmiség sokáig elhallgatott irodalmi mozgalmait, s végre megfelelő történeti, irodalomtörténeti értékeléssel mutatja be kiemelkedő egyéniségeiket. Ezzel együtt azonban újra felhívják a figyelmet a csehszlovákiai magyar értelmiség haladó részének két világháború közötti hallatlanul pozitív szerepére. Ismertetésük persze nem terjedhetett ki e két mű minden magyar vonatkozására. Például arra sem, ' hogy a véres kosúti események elleni tiltakozásban milyen nagy része volt a magyar értelmiségnek, még Romániában is, ahol a Korunk közölte a szlovák kommunisták felhívását. Érdekes az ls, hogy Laco Novomeský 193C szeptemberében a Rudé právo munkatársaként Budapestre utazik, hogy helyszíni riportokban számolhasson be a magyar munkásság forradalmi mozgalmairól. M

indezek az adatok rendkívül lényegesek egy olyan történeti munka számára, amely majd — remélhetőleg nem is olyan sokára — együtt vizsgálja a szlovák, a cseh, a magyar és más nemzetiségű értelmiségiek harcát a fasizmus ellen. E. FEHÉR PÄL 1965. november 6. * Ül FZÓ 9