Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-06 / 308. szám, szombat

A szerző 1910 óta az SZKP tagja, az Októbert Porraaalom és a polgárba ború legendás hőse volt, akt Lenin személyes megbízásából számos leien• tős feladatot teljesített. A szovjethatalom első két évtizedében különböző területeken fontos funkciókat töltött be. Sokat foglalkozott irodalommal ls, folyóiratokat szerkesztett, színdarabokat, verseket irt, és a forradalomhoz fűződő emlékeit összefoglaló könyv megírását tervezte. Az alábbi részlet criből a könyvvázlatból származik. A

z Auróra cirkáló bevonta köteleit, lassan elhúzódott a Francia-Orosz üzem tálától, a Nyikolajevszkij hídhoz vonult, és horgonyt vetett a Néva közepén. Az Ideiglenes Kormány miniszterei, akiket a Téli Palotában bajusztalan hadapród-iskolások és egy női rohamzászlóalj őrzött, a tükörüveg ablakon át riadtan nézték az Aurórát. - Milyen veszély fenyegeti a Palotát, ha az Auróra tüzet nyit? - kérdezte Maljankovics igazságügyminiszter. - Romhalmazzá válik - felelte szenvtelenül a haditengerészeti miniszter, Vergyerevszkij admirális. - Lövegtornyai magasa-bbak a hídnál. Meg tudja semmisíteni a Palotát, anélkül, Hogy a környék egyetlen épületében kárt tenne. A Téli Palota |á célpont. Az admirális jobb arcán ideges rángás futott vépig. Tikkes volt. A Péter-Pál erődből tüzeltek a Téli Palotára, majd az Auróra is rálőtt - vaktölténnyel - egyik ágyújából. - Mi ez? - kérdezte Ijedten a miniszter. - Az Auróra - válaszolta Vergyerevszkij. Néhány óra múlva a vörösgárdista munkásokból, a pétervári helyőrség katonáiból és a Bolti Flotta matrózaiból alakult csapatok rohammal bevették a Palotát .. - Éljen! Megkezdődött a szocialista forradalom! A Téli Palota elesett, egész Pétervár a kezünkben van! — újságolta ünnepélyesen bátyám október 26-án reggel, amikor belépett a szobámba. Én náthásan feküdtem az ágyban, mert szörnyen meghűltem a Modern Cirkusz deszkaépületében, ahol egy gyűlésen propagandaelőadást tartottam. Bár magas lázam volt, kiugrottam az ágyból, a pokolba küldtem minden kúrát és rohantam a Szmolníiba. A 85-ös számú szobában - fehér ajtaján a felirat: Forradalmi Katonai Bizottság - találkoztam Vlagyimir Iljics Leninnel. Oly szokatlan volt számomra szakálatlan, bajusztalan arca - az illegalitás hónapiaiban változtatta el így magát. - A frontról kerékpáros csapatokat rendeltek vissza Pétervárra - körölte Podvojszkij. A Forradalmi Katonai Bizottság engem küldött ki a Varsavszkij oályaudvarra, hogy várjam a kerékpárosokat, és vegyem rá őket, csatlakozzanak a felkelt Pityerhez. A szomszéd szobában, ahol a bizottság titkára, Guszev rendezte be irodáját, kézzel írott megbízólevelet kaptam a következő szöveggel: „A Forradalmi Katonai Bizottság kirendeli Raszkolnyíkov elvtársat a Varsavszkij pályaudvarra a frontról érkező csapatok fogadására és kinevezi őt a megérkezett csapatok komiszárjává". A megbízólevelet Podvojszkij írta alá. A pályaudvaron híre-hamva sem volt a csapatoknak. Egy személyvonaton elébük mentem Gatcsináig, de itt se láttam nyorhukat. Alkonyatkor visszautaztam Pétervárra. A Forradalmi Katonai Bizottságnál jelentettem, hogy utam eredménytelen volt, aztán bementem a II. Szovjetkongresszus ülésére. A Szmolni'i dísztermét, akárcsak az egykori előkelő bálokon, fényárral töltötték be a kristálycsillárok és bronz kandeláberek. ' Lenin elvtárs az elnökségben foglalt helyet. A mensevik-eszer központi végrehajtó bizottság ülésein, meg az első szovjet kongresszuson az intelligencia „gra^szólt", csillogtak a tiszti rangjelzések, törzsorvosi aranyzsinórok, röpködtek az idegen szavak, a parlamenti kifejezések. Itt viszont mindjárt szembeötlött a kongresszus népi munkás-paraszt összetétele. Lenin elvtársnak adták meg a szót. V

lagyimir Iljics iratokkal a kezében, szerényen fellépett a szónoki emelvenyie, zsebre tett kézzel, összehúzott szemmel végigtekintett a termen, aztán a legcsekélyebb pátosz nélkül felolvasta a békéről es a földről szóló történelmi jelentőségű dekrétumokat. A képviselők felállva, kitörő lelkesedéssel, éljenezéssel, tapsviharral válaszoltak, s elénekelték az Internacionálét. Késő éjszaka Rosallal, a kronstadti bolsevik szervezet egyik vezetőjével kimentünk a Szmolníj udvarára. Autót kerestünk. Volodarszkij kemény léptekkel odasietett hozzánk, belénk karolt és sürgetően mondta: - Gyerünk, dolgotok lesz. Egy csukott autóhoz vezetett, amelyen a vadászezred kaszárnyájához robogtunk. Volodarszkij útközben elmondta, hogy föl kell „ráznunk" a vadászokat, akiknek ki kell menniük a Carszkoje Szelo-i frontra. A kaszárnyában megkértük a szolgálatost, hogy költse fel az ezredbizottság tagjait és a századmegbízottakat. A kerek falióra éjjeli kettőt mutatott. Mintegy ötven ember gyűlt össze. Volodarszkij vázolta a politikai helyzetet, ismertette a békéről és a földről szóló dekrétumokat, majd a forradalmat fenyegető veszélyeket hangsúlyozva felhívta a vadászezredet: segítsen megvédeni a szocialista vívmányokat. Felszólalt Rosal is, én is. A gyűlésen részt vevő elvtársak megígérték, hogy haladéktalanul kiviszik az ezredet az állásokba. aztán a századhoz siettek. És valóban kora reggel az ezred rendezetten kivonult a frontra. Október 27-én reggel berp-ntem a körzeti parancsnokságra, s mindjárt bejutottam Csudnovszkijhoz. El volt gyötörve, de boldogan szaladt elém. Sebesült keze be volt kötve. Idegesen, szokatlanul mozgékonyan, halántékára hulló hajót mindegyre hátradobva percig sem nyugodott; papírokat írt alá, a telefonhoz ugrott, a hozzó érkező látogatók elé sietett. Csudnovszkij a forradalom hőse volt, a Téli Palota ostromának egyik vezetője, Elmélyedő és meggondolt |ózanságát és lelki egyensúlyát soha el nem veszítő politikai harcos. Míg élek, nem felejtem el Csudnovszkij szüntelen belső izzásról valló arcát, az alkotás lázától gyakran verejtékes homlokát. Egy év múlva elesett a déli fronton. Éppen egy főhadnagy volt nála, Gatcsinába vezényelték. Én is ki akartam menni a frontra, úgy éreztem Péterváron nincs semmi tennivalóm. Csudnovszkij megbízott azzal, hogy ellenőrizzem, mi történik Pétervár környékén. Tompán dübörgő motorral egy Fiat várt a bejárat előtt. F. F. RASZKOLNYIKOV: A FORRADALOM HARHAONAPIA Először az Izmailov-ezredhez mentem. A tanácstalan tisztek csak úgy lézengtek a kaszárnyában. Nem találtam meg a régi ezredbizottság egyetlen tagját sem. Mind szétszéledtek, új bizottságot pedig nem választott senki. A Narvai kapu és a Putyilov művek mellett elhaladva kiutaztunk Gatcsinába. Az égen lassú, szürke felhők úsztak. A mezőn sárgálltak a be nem hordott szénaboglyák. Csontig ható szél szaggatta dühödten a földben hagyott krumpli bokrait. Krasznoje Szeloban katonák futottak elénk az úton, megállították az autót. - Mikor visznek már a kadétok ellen bennünket? - kérdezték türelmetlenül. A Carszkoje Szelo-i parancsnokságon Valden ezredes éppen rendelkezéseket adott ki telefonon. Aztán fölállt asztalától, és sántikálva, botjára támaszkodva odajött hozzám. Keserűen panaszolta, hogy a régi törzstisztek szétszaladtak. A helyőrség katonáitól támogatva készítette elő Carszkoje Szelő védelmét Kerenszkij és Krasznov Gatcsina felől támadó bandái ellen. Valdennek otthagytam segítségül az Izmailovezred egyik tisztjét, én pedig Uljancev elvtársnak, a kronstadti bolsevik szervezet egy másik vezetődének autóján visszautaztam Pétervárra. Meggyújtott fényszórókkal utaztunk, alkonyi félhomályban, sűrű esőben, magasra csapódó híg sárban. Félóra múlva megálltunk a körzeti katonai parancsnokság épülete előtt, amelynek minden ablakából fény áradt. Az egyik szobában Podvojszkij elnöklete alatt a Bolsevik Párt katonai szervezetének ülése folyt. Uljancev és én jelentést tettünk a fronton tapasztalt helyzetről. Határozatot hoztak, hogy páncélvonatokon vörösgárdistákat küldenek ki a frontra, és sürgősen új munkásosztagokat szerveznek. Az ülés után magához hivatott Lenin elvtárs. A parancsnokság eqyik tágas, üres szobájában, hosszú, takaratlan asztal végén ült. Pétervár környékének térképe feküdt előtte. - A Balti Flotta melyik hajói vannak a legnagyobb ágyúkkal fölszerelve? - A Petropavlovszk, a Gangut, a Poltava és a Szevasztopol dreadnoughtok, Tizenkét hüvelykes, tornyokba szerelt lövegeik vannak, nem számítva a kisebb kaliberű ágyúkat. - Jó - szólt közbe türelnietlenül Lenin. - Ha szükséges lesz tűz alá venni Pétervár környékét, be lehet hozni ezeket a hajókat a Névára? És ha nem, honnan tüzeljenek? — kérdezte, miközben a térképet tanulmányozta. Aztán fölemelte fejét, és összehúzott szemét rám szegezte. A sorhajók mély merülése és a Tengeri csatorna sekély vize miatt az ilyen művelet csak akkor volna lehetséges, ha a Tengeri csatorna szintje lényegesen emelkedne — feleltem. Vlagyimir Iljics elégedetlenül csóválta a fejét, - Mégis, milyen módon Ishet megszervezni a város védelmét a Balti Flotta hajóival? - kérdezte, és hátravetette magát a széken. Két hüvelykujját mellénye karöltőjébe csúsztatta. Széles melle elől a mozdulattól még domborúbbnak látszott. Azt javasoltam, hogy a sorhajók horgonyozzanak le a Tengeri csatorna torkolata és Kronstadt között, hogy így megvédjük az Oranienbaumhoz és Peterhofhoz vezető utakat. Vlagyimir Iljics kívánságára meg kellett a térképen mutatnom a különböző kaliberű ágyúk által belőhető területeket. Aztán még nagyon sokáig tanulmányozta a térképet, vizsgálta Pétervár védelmének módozatait. - Tudja, hogy Gatcsinát bevették a fehérgárdisták? - kérdezte Vlagyimir Iljics gondterhelten. Hívja fel sürgősen Kronstadtot, és rendelje el, hogy azonnal alakítsanak még egy osztagot. Az utolsó emberig mindenkit mozgosítani kell: a forradalom halálos veszélyben van. Ha most nem leszünk rendkívül energikusak, Kerenszkij és bandája eltapos bennünket. Bementem a telefonfülkébe, kértem Kronstadtot, ott azonban senki sem jelentkezett. Amikor kijöttem a fülkéből, Vlagymír Iljics már a folyosó egyik fapadján ült. - Nos? - kérdezte türelmetlenül. - Nem sikerült, Vlagyimir Iljics - válaszoltam. - Vagy a telefonközpont szabotál, vagy egész Kronstadt alszik. - Akkor lépjen összeköttetésbe velük közvetlen vonalon.., Bementünk a távíró-szobába, ahol szüntelenül zümmögtek a közvetlen vonalak távírógépei. - Vlagyimir Iljics, az ön idejövetele nem jelent bizalmatlanságot a katonák iránt? - kérdezte udvariasan mosolyogva Podvojszkij. - A munkások és parasztok kormánya tudni akarja, hogyan működnek katonai hatóságai felelte Lenin. Mialatt a távirdászok kapcsolatot kerestek Kronstadttal, Vlagyimir lljiccsel ismét kimentünk a folyosóra. - Farkaséhez vagyok - mondta, miközben leült a padra, amelyen rendszerint a parancsnokság futárai, küldöncei, kézbesítői szoktak várakozni. - Van egy konzervem - kiáltottam fel. - Hát miért nem szól? Ide vele. Reggel óta nem ettem - mondta Vlagyimir Iljics. Kivettem a kabátom zsebéből egy halkonzervet, gyöngyháznyelű bicskámmal kinyitottam. Vlagyimir Iljics jóizűen megvacsorázott, a bicska hegyével gondosan kiszedegette a haldarabokat a paradicsommártásból. Közölték velünk, hogy a vízalatti távíró-kábel megrongálódott. - Tudja mit? - mondta Vlagyimir Iljics. - Holnap reggel menjen ki Kronstadtba, és szervezzen meg egy igen erős tüzérséggel és gépfegyverekkel fölszerelt osztagot. Vésse az eszébe: halogatásra nincs idő, egy perc se mehet veszendőbe!... K

ésőbb, amikor a parancsnokság a palotatérről átköltözött a Szmolníjba, Lenin elvtárs egy íróasztalt állíttatott be magának a parancsnokság helyiségébe; állandóan informálódott a hadieseményekről. És kitartóan követelte a magyarázatokat: miért nincs megerősítve ez vagy az az állás, miért végeznek ilyen hadműveletet és nem mást, miért nem ellensúlyozzák az ellenség manővereit? Vlagyimir Iljics sohasem elégedett meg hangzatos kijelentésekkel, általános frázisokkal. Mindig a kérdés lényegébe hatolt, részletekbe menő bizonyítékokat kért, ellenőrizte a végrehajtást. - Izig-vérig civil vagyok - ismételte állandóan a maga jól ismert szerény módján. De milyen zseniális gyorsasággal tekintette át a hadihelyzetet, és milyen hasznosak voltak átgondolt tanácsai, útmutatásai!... SZÁNTÓ IRÉN fordítása VERA PANOVA: LENIN ÍRÁSA EGY FÜZETLAPON EZT A NAGYON EGYSZERŰ TÖRTÉNETET egy asszonytól hallottam. 1920 telén ez az asszony serdülő lányka voit, még nem szólították Maria Nyikolajevnának, hanem csak Maruszjának. Maruszja édesanyja az orosz nyelvet tanította egy pártiskolában. Anya és lánya nagyon szegényesen éltek, mint akkoriban mindenki. Az anya az iskola ügyeiben gyakran eljárt a Művelődésügyi Népbiztosság hivatalaiba. Egy ízben magával vitte Maruszját ls. Másnap magához hívatta Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja. Megkérdezte: — Tegnap ugye maga járt itt a kislányával? És átadott neki egy jegyzetfüzetből kitépett lapot. — Menjenek ezzel az írással a volt Mjur és Merlllz áruházba. Válassza kl azt, amire szükségük van. Erősen kopogjon: zárva tartják. Nézte Maruszja édesanyja a lapot Lenin írta alá. Néhány szó s az aláírás — az ő kezevonása. Krupszkaja mosolygott az asszony zavarán és bíztatta: — Menjenek csak el oda... Körülöttük sokan álltak, ügyeiket Intéző emberek, kínos lett volna tudakolni: mit jelent ez. Kézenfogta hát Maruszját s elment oda, ahova Krupszkaja küldte. A Mjur és Meriliz cég volt a forradalom előtt a legelegánsabb és legmodernebb moszkvai áruház. Az épülete ma is áll, most CUM vagy Centrálni] Universzalnij Magazin, központi áruház a neve. Mi mindent találni benne, négy emeletén reggeltől estig nyüzsögnek a vásárlók, akár a méhek a kaptárban. Da 1920-nak azon a kegyetlen hideg napján, amikor Maruszja az édesanyjával oda ment, jégpáncélba zárva állott némán. Csak egyik bejáratához vezettek gyér lábnyomok a hóban. Kopogtak félénken. Irhabundás férfi — derékszíján pisztoly — ajtót nyitott. Elolvasta a füzetlapra írottakat s azt mondta: — Jertek be. Nem égett a villany. A kirakatokat borító vastag jégen alig-alig szivárgott be a nappali fény. Hideg volt, hidegebb mint az utcán. És furcsán kongtak a léptek meg a hangok ebben az iromba, puszta kőhodályban. A mennyezetig emelkedtek végtelen sorokban az üres polcok, ám az alsó polcokon ritkaságszámba menő, életfontosságú jó holmik feküdtek: báránybőrbundák, posztórsizmák, vastag flanell fehérneműk. Sőt valódi bőr lábbeli is! — Mit adjak? — kérdezte a pisztolyos ember, miközben orrán-száján fehér párafelhők törtek ki. — Nem tudom — tanácstalankodott Maruszja édesanyja. — Ha esetleg a lányka kaphatna egy bundácskát... — És neked személy szerint nincs szükséged bundára? — kérdezte a pisztolyos ember. — Hogy kérhetnék kettőt?! — kiáltott föl Maruszja édesanyja. — Megvagyok én így is, kihúzom még ezzel. Csak a leánykának kellene, mert erősen megnőtt ... :— Hallgass ide! — mondta a pisztolyos ember. — Lenin elvtárs azért küldött ide, mert a forradalom színe előtt érdemes vagy rá. Ebből a tényből kitűnik, megérdemelted, hogy ember módjára felöltözz s felöltöztesd a gyerekedet. Válaszd ki azt, ami kell, ne röstellkedj. Lenin elvtárs mindenre előlegezte a beleegyezését és jóváhagyását. Bízik benned, bízik abban, hogy a kelleténél többet nem kérsz. Látod, itt van a sajátkezű írása, ezzel az aláírással kezességet vállalt a lelkiismeretedért... Inge van a lánykának? f— Nincs — suttogta az anya. — Na látodl — mondta a pisztolyos ember, — és neked sincs, az biztos. S mivel Maruszja édesanyja továbbra is röstellkedett, a pisztolyos ember maga vette a kezébe a dolgokat. Ledobott a polcokról egy halqm dermesztően hideg holmit, turkált benne, kereste a megfelelő méretűeket. Kiválasztott két bundát, két pár posztócsizmát, négy váltás alsóneműt s lemért néhány arsin kelmét. Az alsónemű sárgás, katonai trikó volt. Női nem akadt a raktárban. — Nem baj — mondta a pisztolyos ember. — Ahol hosszú, levágjátok. RÁVEZETTE A KIADOTT RUHANEMÜEK LISTÁJÁT a Lenin aláírását viselő füzetlapra. Maruszja édesanyja igazolta az átvételt, aztán . elbúcsúztak: — A viszontlátásra. Köszönjük. — Minden Jót nektek — válaszolta a pisztolyos ember és bezárta utánuk az ajtót. És ők boldogan mentek haza a havas, néptelen utcán. Újdonatúj bundában, posztőcsizmában mentek haza, mentek a jövőbe. A téli nap végét Járta, vörösen izzott az ég Moszkva felett. A. Fajdis-Krangyijevszkij: A szovjet nép űrgyőzelmeit megörökítő emlékmű dombormű-részlete. (Bronz, 1964.) 3 * J.JÖ5. november 8.