Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-25 / 327. szám, csütörtök

A mai szovjet filmművészet A MOSTANI MAR HAGYOMÁNYOS filmnapokon fokozott figyelemmel fordulunk a szovjet film felé. Az alkalom módot ad az értékelő visszapillantásra- hoouan fejlődött, merre tart napjaink szovjet filmművészete? A táiňkozódásra azért ts szükségünk van, mert a filmtörténet tanúsága szerint a müveké értéke változhat a múló idővel, helyük pedig csak a fejlődés öZefüggéselnek ismeretében jelölhető ki megközelítő bizonysággal. A szooMHlm korábbi évtizedeiben számos „eligazító mü könnyíti meg az irányintők stílustörekvések, alkotói pályák mérlegének megvonását, minden időszaknak megvannak a maga jellegzetes alkotásai (Patyomkin páncélos At anya Csapajev, Rettenetes Iván stb.). Vizsgáljuk meg ezúttal -, hnfutólaa a tendenciákat éppen csak jelezve ts - mely „eligazító müveiét kell számontartanunk a Szállnak a darvak-kal kezdődő korszak máig ls tartó bár korántsem egyenletes fejlődési ívű periódusában? A szovjet film újjászületését rendszerint Kalatozov Darvak-jától (1957) számítják, ám méltánytalan lenne, ha előfutárairól megfeledkeznénk (Pirjev: A hűség próbája 1954; Ermler: Befejezetlen elbeszélés 1955; Hejfic: A Rumjancev ügy 1956). A rendező egyébként e filmben nem tett mást, mint újra felfedezte a régit, pontosabban: az ismert kifejező eszközöket másfajta szintézis teremtésére, bonyolultabb és emberibb Igazságok elmondására használta föl. Műve — az erőtlen és hihetetlen záróképsort kivéve — szépen megkomponált, bravúros montázs-sorokat felvonultató alkotás, mely méltán bizonyulhatott programot teremtő filmnek. A SZÁLLNAK A DARVAK első darabja lett a Honvédő Háború súlyos megpróbáltatásalt idéző új sorozatnak. „Az ember a háborúban" — a szovjet film számára mindig ezt jelentette: „az ember — a háború ellen". Csakhogy — és ebben rejlik Kalatozov alkotásának úttörő jelentősége — ez a széria teljesen szakít a Berlin eleste patétikus hőskultuszával, helyette az embert, pontosabban a világégésnek az emberi viszonylatokra gyakorolt hatását állítja premier planba. ,f Utána az Emberi sors (Bondarcsuk.^1959, majd a két Csuhraj-film, a Ballada a katonáról (1959J, és a Tiszta égbolt (1960) következett; jellegzetes memento-fllm az Élők és holtak (Sztolper, 1963). Közös sajátosságuk a szuggesztív erő, a pokoljárás stációinak mértéktartó, realisztikus megidézése. Újfajta hősök népesítik be a vásznat. Esendőségük, gyarló vonásaik sem maradnak rejtve előttünk, s mégis eszményképek maradnak- (Szokolov, Asztahahov, Szinéov stb.). E sorozat csúcsát kétségkívül a Ballada jelenti. Csuhraj mindmáig legrangosabb alkotása klasszikusan tömör szerkesztésével, árnyalt Jellemeivel, lélektani kidolgozásával, s mindenekelőtt eszmeiségével méltán keltett világszerte elismerést. A kiváló film méltó emléket állított Aljosa Szkorcovnak, aki „jó apa és becsületes honpolgár lehetett volna, munkás, mérnök, tudós, de csak arra volt ideje, hogy katona lehessen". Csuhraj harmadik filmje, a Tiszta égbolt — bár története nagyobb Időszakot ölel fel és hasonlóképpen megidézi a háború rettenetét (vonatjelenet), eszmei hangsúlya, mint a szimbolikus cím sejteti a személyi kultusz utáni Időszak ábrázolására esik. A Tiszta égbolt szerkezetileg egyenetlenebb, jelképeiben, cselekményvezetésében konvencionálisabb, mint a Ballada, jóllehet így ls kiváló alkotás. Csuhraj egyébként az utóbbi évtized kétségkívül legmarkánsabb egyénisége, a merész kísérletezés egyik élharcosa (nem véletlen, hogy — akárcsak a költő Vtnokurovot — negyvenen túl is fiatalok közé sorolják). Ami a mai témát, napjaink szovjet emberének problémáit, konfliktusait Illeti, az előbbihez hasonló reprezentatív sorozatról — sajnos — nem beszélhetünk. Bizonyosnak látszik azonban, hogy az ábrázoláshoz szükséges távlat felmérése, az öszszefüggések felismerése, a mai „harmónia megszerkesztése" sokkal nehezebb, mint az új színeket kikeverni a Honvédő Háború vagy a Forradalom eseményeit megörökítő palettán. Némiképp paradox helyzet, hogy a legnívósabb „mai" filmet a régi generáció neves tagjai, Romm készítette (Egy év kilenc napja, 19S1). A tudós nagy felelősségét hangsúlyozó dráma beszédes bizonyítéka az élő folytonosságnak, a nemzedékek közötti eleven kapocsnak. A FIATALOK JELENTKEZÉSE különben a mai téma vonatkozásában máris ígéretes eredményeket hozott. Danellija és Talakln, a népszerű Panova-regény, a Szerjozsa filmváltozatában (Messzi utca, 1960) mesterien adja vissza a gyermekvilág sajátos hangulatét (Gondoljunk ugyanakkor Iván gyermekkorára: a hasonlóképpen fiatal Tarkovszkij kiváló alkotása, az 1962 es velencei verseny nagydljasa, olyan gyerme ket állít elénk, akinek nem ts volt gyermekkora). A számos érdekes film közül, mely a legifjabbak és a serdülők világénak titkait igyekszik meglesni, csak egyet említünk még, a Lenfilm produkciójában készült Amikor egy lány tizenöt éves című gondolatgazdag film-elbeszélést (Karaszik, 1962). filmváltozata is. Bondarcsuk a Há ború és békében, mely King Vidor emlékezetes sikerfilmjével polemizál, a „sztori" regényessége helyett a mű gondolatiságának felidézésére törekedett. Számos Solohov-film készült, ezek azonban sajnos többnyire nélkülözik az eredeti mű gondolati és művészi gazdagságát. KIEMELKEDŐ HELY ILLETI MEG e művek sorában Kozincev Hamletjét (1964), melyet a közönség az elmúlt év legjobb filmjének minősített. Érdekes és elgondolkoztató azonban, hogy a további három helyre is „irodalmi film" került, az Élők és holtak, az Idegen vér, és a» Csend. 1 A nemzetiségek filméletéről ezúttal csak néhány eredmény felsorolásával emlékezhetünk meg. A grúzok A Volt egyszer egy öregember című Csuhraj-film egyik jelenete. B. Gyacsenlco: Száska megtér Hucijev az Ifjúkor hangulatát, a húszévesek lelkivilágát tárja fel meggyőzően eredeti részletekben bővelkedő filmjében (Húszéves vagyok, 1964); kár, hogy társadalomrajza erőtlen. Rokon e művel a Moszkvai séta, melynek főként üde hangvétele, friss ötletei megkapóak (Danellija, 1963); A Hurrá nyaralunk (Klimov, 1964) egy gyermektábor lakóiról szól, ugyanakkor a felnőtt világ nagyon szellemes, találó szatírája. A fiatal rendező derűs szemlélete, modern eszközei figyelmet érdemelnek. A sikeresebb kísérletek azt bizonyítják, hogy a harminc körüli generáció friss szellemet és teremtő invenciót hozott a filmgyártásba, s tevékenyen kivette a részét az új film világkép kialakításának feladatából. A FORRADALMI HARC EMLÉKÉT megörökítő alkotások, a Patyomkin páncélos, a Csapajev, Romm Leninfilmjel a szovjet filmtörténet legszebb lapjain kaptak helyet. A folytatás nem maradhatott el. A szocialista hatalom diadalrajutásáért, majd megszilárdításáért folytatott küzdelem története mindmáig számos mű ihletője: az utóbbi időben a történetek Leninről (Jutkevics, 1958), az A Higgyetek nekem, emberek! egyik epizódja. Életem árán (Rajzman, 1958) és az Optimista tragédia (Szamszonov, 1962) jelzi a hagyomány továbbélését. Külön színt képviselnek a szovjet filmművészetben az irodalmi adaptációk: régi tradíció folytatódik e sorozattal is. Az utóbbi idők filmjelről szólva alkotó újratermésről nem nagyon beszélhetünk. Néhány kivétel mégis akad. A kutyás hölgy (Hejfic, 1960) a csehovi poézist finom pasztelszínekkel adja vissza, sikerült a Félkegyelmű (Pirjev, 19581 és a Feltámadás (Svejcer, 1962) művészetét az idei szovjet filmnapokon A katona apja képviseli. Csheidze alkotása melegségével, a szülői szeretet és az emberi hősiesség megkapó ábrázolásával lopja be magát a néző szívébe. Nagy élményt Jelent Zakariadza játéka: póztalanul, s mégis sokszínűen állítja elénk az apa alakját. A Gruzfilm produkciói közül Abuladze egyéni hangú, viszszafojtott művei említésre méltók még (Idegen gyermekek, 1958 stb.) Rigában készült a Jolanta, Csajkovszkij operájának filmváltozata (Gorikker, 1963), az odesszai filmgyárban forgatták a Szomjúságot (Taskov, 1959), A Moldava Filmstúdió biztosított teret Kálik kísérleteinek (Bölcsődal, 1960, Elmentem a nap után 1961); Jalta a Szegelj filmmel (Holnap felnőtt leszek, 1961) hallatott magáról. MIHAIL ROMM néhány évvel ezelőtt — már-már nemzedékének hagyományaként t— művészi kiálltványt, inkább hitvallást, ars poeticát fogalmazott meg, Igaz, csak saját magának, másra nem kötelezően. Érdemes felfigyelni ezekre a mondatokra, a bennük rejlő gondolatokra akkor ls, ha vitára, fenittartásokra adnak alkalmat. A megragadó ars poetica azonban a rendező elkötelezettségét, Igényességét dokumentálja, s egyúttal az utóbbi Idők szovjet filmművészetének atmoszféráját ls érzékelteti. Íme, néhány részlet az önvallomásból (a munka egyébként Tűnődés a filmszínház bejárata előtt — asszociáció a híres nyekraszovi poémával — címen látott napvilágot): „Mától kezdve csak olyan embereket ábrázolok filmjeimben, akiket személyesen Ismerek. Kizárólag a mai szovjet valóságot Jelenítem meg, mert azt ismerem legjobban. Egyedül arról szólok, ami személyes ügyem, mint embernek, s mint hazám polgárának egyaránt. Szem előtt fogom tartani, hogy kétszázhúszmillió honfitársam közül néhány millió ugyanolyan kérdések iránt érdeklődik, s ugyanolyan színvonalon gondolkodik, mint én. Nekik készítek filmet. Meggyőződésem szerint az embert életének különleges pillanataiban kell meglesni, nem félek tehát attól sem, hogy a tragikus eseményeket, a kudarcokat vászonra vigyem. Végül is szovjet ember vagyok, gondjaim — a szovjet ember gondjai, érzésvilágomat a mi rendszerünk formálta ilyenné". NEM KÉTELKEDHETÜNK ABBAN, hogy az előrelépés, a megújulás szándéka munkál e sorokban, s e törekvést többnyire érezhettük Is az elmúlt esztendők sikeres kísérleteiben. VERESS JÓZSEF Lenin egy pillantást vetett zsebórájára, aztán visszasüllyesztette a zsebébe. — Magánál hány óra? Az én órám megállt. — Kilenc, Vlagyimir Iljics. Illetve... két perc múlva kilenc helyesbített Popov. Tudta, hogy Lenin súlyt helyez a pontosságra . Az N.-művek kapuja előtt álltak. Az Imént több ezer főnyi munkásság előtt beszélt itt Lenin. A sofőr már begyújtotta a motort, hogy visszavigye őt a Kremlbe. — Kilenc? Akkor Jöjjön, menjünk gyalog. Fél órával később érünk haza, viszont tíz évet fiatalodunk. Popov megpróbálta lebeszélni: — De Vlagyimir Iljics... Így, egyedül az utcán... Este... — Jó, Jó, tudom — vágott szavába Lenin — nem okos dolog. De ki nem állhatom az olyan embereket, akik merő okosságból, még álmukban is megfújják a teájukat, mielőtt szájukhoz vinnék. NJO, jöjjön. Senki sem ismerte fel őket. A mellékutcák gyéren voltak világítva és különben ls alig járt arra valaki. A házak lakatlannak látszottak, üveg nélküli ablakaik, mint a vakok sötét szemgödre. A járdák söpretlenek. Az enyhe tavaszi levegő hulladékbűzzel keveredett. Amikor a két késői ballagó befordult egy sikátorba, az egyik sarokháznál néhány hangoskodó emberre lettek figyelmesek. A csoportból, mint valami torony, ügy magaslott kl egy vöröskatona öles alakja: keze egy fiú vállát markolta. A gyerek bőgött, de nyilván inkább csak mérgében, mint elkeseredésében. Megpróbálta kiszabadítani magát a kemény szorításból. — Hazudik ez a kövér! Én nem akartam ellopni az erszényéti Eressz el, vöröskatona elvtárs, hazudik, ha mondom... — Polgártársak, én csak az igazságot követelemi — fordult a körülállókhoz egy pocakos férfi, nem sok rokonszenvet keltve. — Ez a kölyök meg akart lopni! Ha ilyet eltűrünk... — Menjen csak oda Popov. Hozza ide azt a gyereket — szólt Lenin. Popov, miután felmutatta az igazolványát, már hozta is a fiút. Lenin közben leült egy utcai pad roncsára és most intett Popovnak, hagyja őket magukra. — Ne félj " mondta a fiúnak —, csak kérdezek tőled valamit, aztán le is út, fel ls út... — Nem ls akartam ellopni az erszényét annak a... — tört ki a fiúból kis bizalmatlan hallgatás után. — Hagyjuk most ezt az erszényügyet. — De mást sem loptam. — Ki mondja, hogy loptál? És ha... Nem vagyok rá illetékes. — Minek cipeltél akkor ide? — Egyszerű. Nem akartam, hogy bezárjanak. Gondoltam, hátha mégis te voltál... Éhes vagy? — Ajjaj! — No, akkor ez kettőnknek is futja. Én sem ettem reggel óta. — Lenin papírba csomagolt kenyeret vett elő a felöltője zsebéből. Egész nap magával hordta. A nagyobbik felét a gyereknek nyújtotta. De arról kiderült, hogy nem ls olyan nagyon éhes. Az első harapás után elkezdte a fogával lekaparni a sajtot a kenyérről. — Csupa sajti — mondta szinte sértődötten. — Azt hittem, vaj van alatta. Lenin önkéntelenül elnevette magát. Talán bizony krémes tortát vártál? Hogy hívnak? — Száska — morogta a fiú teli szájjal, csöppet sem zavartan. — Miért csavarogsz? — Miért ne csavarogjak? — Tanulnod kellene. — Minek tanuljak? — Tökfej vagy, Száska. „Miért ne csavarogjak, minek tanuljak!" így beszél egy felnőtt fiú, akinek pár év múlva a bajusza serken?... Repülő is lehetne belőled, ha megbecsülnéd magad. A fiúban megrezzent valami, de tapasztalatból tudta, hogy Jobb bizalmatlannak maradni. — Ki csinálna belőlem repülőt? Talán te? — Én nem. Én nem értek hozzá. De Iskolába járhatnál. Pionír lehetnél, később fölvennének a Komszomolba ... — Az egy olyan egyesület, amilyent most az a Lenin csinál a fiúknak? — Ogy van, ez egy olyan egyesület. Ott mindent megtanulhat az ember. Nyáron aztán vitorlázhat, meg rákászhat. És megtanulhat harmonikázni is. Erre már végleg fölébredt Száska érdeklődése. — Igaz ez, amit itt beszélsz?... Hátha az a Lenin csak úgy Ígérget mindenfélét? Aztán, ha már egyszer becsalogatták az embert... — Száska egy kacskaringósat füttyentett — mehet a tajgába, fát irtani! Sokan mesélik. Olyanok, akik nem nagyon szeretik ezt a Lenint. Te mit gondolsz, lehet neki hinni? f^-- Azt hiszem lehet. — Te ismered? Azt mondják, most ő viseli a cár koronáját, vörös csillaggal. — Badarság. Tudnál te egy olyan nehéz vacakkal a fejeden egész nap az íróasztalnál ülni és dolgozni?... Na ügyel Pedig, mondhatom, van annak mit dolgoznia. Csak úgy zúg a feje! De, hogy nem csap be senkit, abban biztos lehetsz. Legfeljebb... no, olyankor, ha másképp sehogyan sem megy — fűzte hozzá Lenin ravaszkás mosollyal. — És miért dolgozik annyit? Neki biztosan nem muszájna... Ö, ez még egyáltalán nem az utolsó kérdése volt Száskának! És később, amikor végre felállt az idegen és öt rubelt adott neki éjjeli szállásra, meg egy címet is felírt, ahol tanulásra jelentkezhet, hogy repülő legyen — Száska egyszeriben elkezdett dadogni, valamit akart még mondani, de sehogysem Jött ki a torkán... Az Idegen még kezet is nyújtott neki búcsúzásul. — Meglátja, Popov — mondta Lenin a Kreml felé vezető útra térve — ez a gyerek holnap Jelentkezik Szergejevnél. Szóljon neki, legyen gondja a kölyökre. Popov hű maradt kétkedő természetéhez: — Hogy jelentkezik-e, nem tudom. De hogy az erszényt ő lopta el, arra mérget veszek. — Kár volna. Lehet, hogy a NEP-spekuláns csak ráfogta. Popov, hinni kell az emberekben! Hit nélkül az egész munkánknak semmi értelme. Két kereszt utcát hagytak már el, amikor Lenin hirtelen megtorpant: valaki szalad utánuk és kiabál. Száska volt. Lélekszakadva rohant. Előbb ki kellett magát fújnia, hogy beszélni tudjon: — Az erszényt, azt... én loptam el. De aztán... aztán, Isten bizony, vissza akartam már adni... — Ügy?... Hát csakugyan te loptad el tőle — hökkent meg Lenin. — A, nem, nem!... Attól a pocakostól nem én, de... Száska kinyújtott tenyerében valami kerek tárgyat kínált M ...ez a maga erszénye. TŰT Repülő ugyan nem lett Száskából, ehhez nem volt tehetsége. De kiváló műszerész lett és csodálatos kézügyességével sok dicsőséget szerzett. — Ez a fiú még egy bolhát ls meg tudna patkolni, olyan keze van — szokta róla mondani öreg mestere. (Kardoss Tilda fordítása) 1365. november 25. * ÜJ SZÓ 7