Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)

1965-10-09 / 280. szám, szombat

A

jubileumot kétszer is meghirdették, de csak egy nappal előbb, az ünnep előestéjén beszélték meg, amikor már tudták, hogy vendégek érkeznek Szófiából. Talán éppen a vendégek miatt történt mert hisz a jubileum mégiscsak nagy esemény ilyen kis városban -, mindenesetre a kultúrotthon nagyterme zsúfolásig megtelt. Az alacsony színpad Hátterét teljes szélességében vastag, vörösbetűs jelmondattal írták teli. Az egész olyan volt, mint hogyha a feliratot az elnökség tagjainak fejére erősítették voina, akik a világcsokros, vörös terítővel borított asztalnál ültek. A tekintélyes férfiak fel, mert arckifejezése, egész lénye teljesen más volt, mint az előbb. Egyszer-egyszer megpillantottam ideges arcát. - Hogy mernek egy idegen házba berontani? Miért topossák össze a virágágyakat? Miféle jogon?! Szegény kicsi virágaim! Farkasok! Kutyák! Pusztuljatok innét! Pusztuljanak! A két ember hátrahőkölt. - Asszonyom, várjon egy kicsit! Nyugodjon meg! Csak valamit kérdezni szeretnénk. Az előbb nem jött be ide egy ember? Kis szerep arcán enyhe bosszúság, jó- ATANASZ MANSZADSIEV akaratú engedékenység, s annak Hő kívánsága tükröződött, hogy lehetőleg minél gyorsabban túlessenek az egészei. A közhangulattól vezettetve a jubileumi bizottság elnöke elhatározta, Hogy a gyűlést a lehető legrövidebbre fogja. Amikor azonban az ünnepi szónokok jegyzékét, s a különböző szervezetek neveit kezdte betűzni, megcsóválta a fejét. Már-már belenyugodott abba, hogy a névsorból senkit sem lehet törülni, amikor egyszerre csak a lista végén teljesen ismeretlen nevet pillantott meg. Alatta ennyi állót: „saját nevében beszél." - Na, ezt törlöm - gondolta, és már nyúlt is a ceruzája után, de az utolsó pillanatban valami visszatartotta, és az ismeretlen neve ottmaradt a papíron. Egyhangúan peregtek a beszédek és a gratulációk. Az elnök éppen arra készült, hogy megérdeklődje, ki is az az ismeretlen jelentkező, de akkor beszédbe elegyedett valakivel, és megfeledkezett róla. Csak akkor jutott megint eszébe, amikor már késő volt és amikor az első szavakat ki is mondta: „Sztoja Dobrev elvtársé a szó, aki..." — dadogni kezdett, majd elnémult. A teremben sugdolóztak az emberek. A figyelem az utolsó sorok felé fordult, ahol valaki egy széket tologatott. Kíváncsi pillantások követték a karcsú ezredest. Nyugodtan haladt a dobogó felé. Nyírott sötétbarna bajusza volt, szürkülő, kissé makrancos haja. Elmondta, hogy Bulgária egyik távoli zugából jött, és nagyon kellett igyekeznie, hogy idejében megérkezzék. - Elvtársak - szólott mosolyogva -, félek, hogy sokat elrabolok értékes idejükből, de én éppen e felszólalás kedvéért jöttem ide. Szeretném, ha mindnyájan tudnának erről és... ezért arra kérem önöket, hallgassanak meg. Miután meggyőződött róla, hogy a beállott csönd a figyelem elektromos töltésével van teli, a jóindulatnak ugyanazzal az árnyalatával folytatta tovább. - Az élmény még illegális életemből származik, és nem felejthetem el. Az önök városában történt 1943 tavaszán. Épp valamelyik barátomhoz készültem, nála akartam tölteni az éjszakát. Háza, otthona mindig nyitva állott a hozzám hasonló emberek előtt. Ahogy feléje igyekeztem, egyszerre csak észrevettem, hogy többen követnek. Hirtelen irányt változtattam, de az üldözők még mindig a sarkamban voltak. Két ember, két civil. Félig-meddig már futva azt a keskeny utcát próbáltam elérni, amely egyenesen az erdőbe torkollott. Ha odáig eljutok, üldözőim már nehezen csíphetnek el. Néhány pillanattal és méterrel arrébb lépések dobbantak a hátam mögött. Én akkor mór teljes erővel rohantam. - Állj! Állj! — kiáltották üldözőim, s már lőttek is utánnam. A lövedékek elzúgtak a fejem fölött. Nem akartak megölni. Élve akartak elfogni. Kis híján elértem az erdőt; de ebben a pillanatban három fehérkesztyűs kadét és néhány leány lépett ki a sűrűből. Ekkor balra fordultam, s az erdő szélén egy nedves dűlőúton rohantam tovább. A zörejekből világosan fölismertem, hogy üldözőim többen vannak. Magam sem tudom, hogy miért cselekedtem így, de egyszerre csak befutottam egy félreeső házikó udvarára. Talán azért fordultam arra, mert egy pillanatig az üldözőim közül senkit sem láttam. Nagyon fura dolog volt ez, talán éppen magam másztam be a csapdába. De töprengésre nem volt idő. Az udvar hátsó részén fészert pillantottam meg, ajtaja nyitva. Előbb egyenesen, a virágágyakon keresztül akartam rohanni, de eszembe jutott, hogy így áruló nyomok maradnak mögöttem. Jobb lesz az ösvényen kerülni. Mielőtt a fészer ajtaját belülről elbarikádoztam volna, valami olyasmit láttam, amitől földbe gyökerezett a lábam. A tanyaház ajtajában apró termetű fiatal asszonyka figyelt. Vállára kendő simult, kezében könyvet tartott. Majdnem egy időben fölbukkantak az üldözők is. Még csak annyit láttam, hogy az asszony szájóra tapasztja a kezét. A fészerben szén és tűzifa volt, a szögletben fatuskó hevert. A tuskót nagy nehezen az ajtó elé gurítottam, aztán rést kerestem, amelyen keresztül kinézhetek. - Amikor végre rátaláltam az alkalmas nyílásra, revolvert rántottam, elszánva magamat arra, hogy a végsőkig védekezem. A civil poroszlók és a kadétok megálltak a tanyaház ajtaja előtt és hangosan tanácskoztak: „A pasasnak itt kell lennie, el nem szökhetett." A közelben fegyver árnyékát láttam s a kadétok fehér glaszékesztyűi világítottak a sötétben. Éppen azon csodálkoztam, hogy az asszony nem árult el, amikor a csoportból egy civil meg egy kadét kivált, fölrántotta az ajtót és belépett az udvarra. A többiek a szomszédos udvarokba széledtek el. A két ember egyenesen nekiment a virágágyaknak, egyáltalán nem törődött azzal, hogy hová lép. Én mindenre készen állottam. Hirtelen éles, hisztérikus kiáltással az az asszony ugrott eléjük, akit a ház ajtajában az előbb pllantoítam meg. Csak a válla köré kanyarított fehér kendőről ismertem - Istenem ... Ez igaz .. Csakugyan igaz... Egy diák volt... Francia... Gastonnak hívták. Fekete szakállat, lakkcipőt viselt, üssön belém az istennyila, ha nem igaz... És mennyire szeretett engem . .. — Hallgasson már! Fogja be a száját! - kiáltotta a kopó. - Mit beszél Itt összevissza? Lótott egy embert vagy nem látott? - Szeretném tudni, miért kiabál? És milyen Jogon? az asszony összecsapta a kezét. - Tudja maga, mit érez az az ember, akinek nem hisznek? - hirtelen lehalkította a hangját s gondolataiba merült. — Kár... A száműzetésben sokkal jobb volt... Ha valamennyieteket oda lehetne küldeni és egy seprűvel összeseperni... És azután a gödörbe veletek mind ... A két ember egymásra nézett, és megvonta a vállát. A civilruhás határozottan előrelépett. Az asszony megfogta a karját: - Vigyázz! Arrafelé kutya van! - kiáltotta kétségbeesetten. Nagy meglepetésemre a hátam mögött csakugyan kutyaugatást hallottam. Az eb a fészer hátsó falát kaparta, s dühösen ugatott. Jó kuyta volt, tudta, hogy mikor kell életjelt adnia. - Menjünk innét, ez bolondI — mondotta a rendőr. A kadét kisimította glaszékesztyűjét. Én pedig visszafojtottam a lélegzetemet. Csakugyan elmentek, és az asszony is visszahúzódott. Egy teljes áráig a legnagyobb zavarban voltam. Csendben maradtam, mert nem tudtam, hogy kényes helyzetemben mitévő legyek. Veszedelmes dolog volt továbbra is a fészerben maradnom, mert a kutya ezután is izgatottan ugatott. De másrészt, ki kezeskedhetett arról, hogy az ügynökök nem várnak kinn valahol? Azon is csodálkoztam, hogy az asszony nem árult el. Talán mégis a rendőrnek volt igaza: bolond volt ez egy kicsit. Ügy látszott, hogy meg is feledkezett rólam. Zsebre tett kézzel kimentem a kertbe. Még a kapuhoz sem értem, amikor a hátam mögött megszólalt egy lágy asszonyi hang: - Kérem, ne menjen még, várjon egy kicsit. A hpng ismerős volt, mégis másképp csengett, mint az előbb, teli volt melegséggel. Inkább a kíváncsiság indított arra, hogy a kapuban megforduljak. Ugyanazt az aszszonyt láttam, s ugyanazon a helyen állott, mint először. Kicsi volt, tömzsi, szelíd szeméből anyai gondoskodás áradt. Nem, ez mégsem lehet ugyanaz az asszony. Vagy ő lenne mégis? Hiszen a vállán most is ott van a fehér kendő. - Ne menjen még! Jöjjön be, könnyen meglehet, hogy még itt leselkednek valahol - figyelmeztetett az asszony. Már csak azért is be kellett mennem, nehogy elutasításommal megsértsem. Keskeny, recsegő padlójú előszobán át közepes nagyságú szobába kerültem. A lámpa tompa fényt árasztott. Ágyat pillantottam meg, hímzett takaróval, ragyogó zárú szekrényt, a sarokban díványt. A falakon fényképek függtek. Anélkül, hogy különösebben kíváncsiskodtam volna, mindjárt láttam, hogy a felvételek nagyobbrészt színházi jeleneteket ábrázolnak. E pillanatban mindent megértettem. - ön színésznő? A felelettel megkésett egy kicsit. - Nem egészen - mondotta azután, és úgy éreztem, hogy elpirult. - Csak kedvtelésből játszom. Van itt nálunk egy színjátszó csoport. Mindent előadunk, amit csak lehet. - És én azt hittem, hogy maga bolond, pedig a szerepét... meg kell hagyni... kitűnően játszotta. A dicséretre lesütötte a szemét, fejét pedig tagadóan megrázta. - Nem, én nem vagyok magammal megelégedve. Gorkij túl nehéz nekem. És szomorúan mosolyogva még hozzátette: - Ha a színpadon játszom, a közönség fut előlem... akárcsak ezek. Az ezredes hosszú szünetet tartott, azután odafordult a jubiláns felé: - Akkor elfelejtettem megcsókolni a kezét. Ugye, megengedi, hogy most pótlólag megtegyem. A teremben viharosan tapsoltak. Az első sorokban ülők fölemelkedtek a helyükről, mire a többiek is követték a példát. A jubiláns, egy kicsiny, sima őszes hajú, markánsan kemény vonású asszony, még a lélegzetét is visszafojtotta. Eddig az elnök terebélyes alakja mögé húzódott, és így nem is érezte kényelmetlenül magát..., de most minden szem rászegeződött, a közfigyelem előterébe került. Hiszen mindig csak kicsiny szerepeket játszott. Fordította: BÁLINCZI ENDRE Görög Rezső: ÁRVÍZ ÜJ SZÖ 8 ^ 1965. Október 9, 5t. Bednár: LOVAK SZIGEHARU NAKANO: (Z tánca Cd fé%£i fkfaponta Ismétlődik: az ember rohanna, de a helyiérdekű nem mutatkozik. Körülöttem gondterhelt, ingerült mindenki. Ingerült' ségét magába foltja, emiatt még elkeseredettebb az arckifejezése. — Nem jön az átkozott... — tör kt valaki. Senki sem válaszol. Bömböl a hangszóró. Annyira recseg, hogy egyetlen szavát sem érteni. Néhányan a peron vége felé tartanak, megnézik, jön-e a vonat? Engem is arra visz a türelmetlenség, de egy férfinak, aki már vissza is fordult, a képére van írva: „nincs vonat, hogy süllyedne eli" Megfigyelem, minden férfiarc kísértetiesen egyforma. Van ugyan erösebb pofacsontú, szélesebb képű is, de végeredményben mind elnyűtt, közönséges, mai japán arc. Majd ha a vonat feltűnik, alább hagy az elégedetlenség. Szorongunk a vagonokban, mint a heringek a hordóban, s megyünk apró dolgaink után. A hazautazás se jobb ennél... Rágyújtanék, de hátha, közben befut a vonat..., akkor el kell oltanom a cigarettát. Pocsékolás ..» Milyen passzív, tehetetlen mindenki. Hogyha egy szép nő mutatkozna, akkor se rezzenne egyikünk se. Egyébként nincsenek is itt szép nők; a nők a férfiakhoz hasonlóan egyformán szürkék ... A tömeg folyton nő. A függővasútról zajos áradatként özönlik a nép. Ezek arca valamivel élénkebb, ám a peronra érve rögtön eltompul a tekintetük. Nőttön-nő a tömeg. És mindenki siet. Együttérzek velük? Azt hiszem, szeretném, ha nem jutnának mind fel. Persze nem szép így gondolkodni, de mi mást csinálhatnék. Ismertem egy lányt, négy évig nap mint nap beutazott Akaviból a központba s a vonaton-örökké állt. Négy év alatt egyetlen egyszer sem sikerült helyet kapnia. Nem akadt senki, aki egyszer is átadta volna neki a helyét. Valaki csak annyit kellett volna mondjon önmagának: „Légy férfi!" vagy: „Szánd meg már!", s a lába mindjárt talpra állította volna. De nem akadt senki, aki rászánta volna magát. Szegény lány!.. .És én hasonló esetekben ugyanúgy viselkedem. Mindenki így tesz. Egész fapán. Látszólag nem kerülne nagy fáradságba, hogy udvariasak legyünk az emberekhez. S mégsem vagyunk azok. Az ember csak magával törődik. „Csak a tiszta lélek nyílik meg a jónak". Hol vannak a tiszta lelkek? Ojra rákezdi a hangszóró. A szemközi peronra vonat fut be. Tolongás kezdődik, az érkezők diadalmasan vonulnak a kijárat felé. Az ember nézi őket: a boldogok! a

mi vonatunk még mindig nincs sehol. Körülnézek. A közelben angol feliratú tábla: „No Loitering!" Közelebb megyek. Mellette a japán szöveg: „Szükségtelenül ne ácsorogjunk a peronon!" Dühbe hoz. Emlékszem, az egyik állomáson ilyen felhívás került a szemem elé: „A vagonon kívüli felszállás szigorúan tilos!" Ml az, hogy „vagonon kívüli felszállás?" Sose tudom meg, ha nincs ott a lakonlkusabb angol nyelvű felírás: „Ne lógjunk a lépcsőkön!" A torkom elszorul. Hova köpjek. A peron szélén vízlevezető csatorna. De ma nem esett, aligha van benne víz. — fö — ö — ön! — hangzik fel élesen egy fiú kiáltása. A tömeg örvénylik. Egyesek rohannak, mások még tétováznak, vajon tényleg jön-e? Aztán sietnek a többiek után. Mindenkinek két dolog fontos: hogy a vonat kavarta por ne csapja arcon, s hogy pontosan kiszámítsa, hol lesz vagonajtó. Közeledik a vonat, előtte mint forgószélben, por kavarog. A szemekben elhatározás, az arcokon konok elszántság. Az első — fehér sávos — vagon az amerikaiaké. A tekintetek elsiklanak mellette. A puha üléses, szinte üres, tükrös vagon nem kelt irigységet vagy felháborodást. Ilyesmire most nincs idő. A tömeg a japánok vagonjaira veti magát. Aki elszámította magát, a legközelebbi feljáró közelébe furakodik. Nekem sikerült ajtóközeibe jutnom! Csak el ne sodorjanak! Az ajtók kinyílnak, kiözönlenek az érkezők. Az ajtók előtt dugó keletkezik. Mindenki elsőnek akar feljutni, s ezért megakadályoznak mást az előrehaladásban. A peron két egymásnak feszülő legyező. Hajladozik a két legyezőszár. Az emberek lihegnek, amint előre-hátra inognak. Elől alacsony férfi, sapkája nyomja az államat. Jobb felől negyven év körüli kemény asszony tolakszik. Feje a sapkás fölé ágaskodik. A férfinak alacsony növése miatt alaposan kifut. Egyrészt dühösen taszigálják a leszállók, másrészt a mögötte állók pajzsnak használva egyre előbbre dobiák. Megtépázódilc a szerencsétlen. S ez így megy véget érhetetlenül. Aztán robban a dugó. A szerencsétlen szökni akarna, de nem tud. Š ekkor egy helyben kezd ugrálni. Zavar engem is, az asszonyt is. Nem ugrik magasra, de a sapkája most az asszony orrát verdesi. A hangszóró rekedten hajtogatja: — Siessünk a kiszállással meg a felszállással. — Nahát, mit táncol ez az alak? — kiabálja az asszony. Csakugyan, pontos a kifejezés, „táncol!" Jégesőként zúdul a szerencsétlenre a gúnyolódás. — Hé, hél Hopp, hopp! A férfi nyakát csavarja, válaszolna, de nem bír. Tovább ugrándozik. Mellettem valaki kacag. Szétmarcangolnám ezt az asszonyt. Odafordulok, látom erőszakos, húsos ajkát. Undor fog el. Alig állom meg, hogy rá ne szóljak: „Hagyja békén! És hallgasson!" Még agyontapossák a szerencsétlent! Az asszony folyvást csúfolódik, a férfi pedig a fefét se tudja forgatni. Ugrál, mint a felhúzható fátékbaba. Be kell fognom ennek a némbernek a száját! Hadd halljon egy-két kedves szót most azonnal. — Hagyja már abba ezt a hülyeséget! — visít az asszony, angja kellemetlen és átható. Micsoda ronda némber. A férfi megszólalna, de ekkor elfogy a leszálló, és a hátul állók az ajtóhoz lódítják. Vele együtt engem is; csaknem elesem. Ott van már az asszony ls. Minden oldalról fokozódik a nyomás. Az alacsony férfi úgy repül a vagonba, mintha rúgnák. Aztán az asszonynyal együtt szem elől tévesztem. A vagon zsúfolt, állni is alig lehet. Az ajtónál a fogantyúba kapaszkodom. Fütty és indulunk. Az első, fehér sávos vagonból ezalatt senki se szállt kl. Senki se szállt kt, és senki se szállt be. Köpni nincs erőm. SZÁNTÚ IRÉN fordítása