Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)

1965-10-23 / 294. szám, szombat

Érett férfikor érett költészete BABI TIBOR: A FORRÁS ÉNEKE —Magyar k 'hök versei SIMON ISTVÁN: NEM ELÉG A költő nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy a világ és az emberi lét sarkalatos kérdéseire kíséreljen meg gondolatainkban és érzéseinkben visszhangot verő, általános érvényűvé rangosodó választ adni. A tér és az idő, a végtelen és a véges, a mozgás és a nyugalom, az ok és az okozat és számtalan más íilozöfiai kategória kerül figyelmének előterébe. Első olvasásra szinte meghökkenti az embert gondolatainak látszólagos zabolátlansága, csapongása, és csak később Ismeri fel: szigorú rendszer kovácsolja össze fajsúlyos mondandóját. A dialektika kitűnő ismerője szól hozzánk, anélkül, hogy szürkltve és prózává olvasztva illusztrálná tételeit. A forrás énekében a marxizmusleninizmus talaján álló materialista szólal meg, de egy pillanatra sem feledteti velünk az érett férfikor költőjét. Minden sorában benne van az élete, vágyai és tapasztalatai, keresése és felismerése, benne van az ember, a művész, aki önkifejezésére legadekvátabb módon csak a verset választhatja. Szabad versben megfogalmazott gondolatainak sodró az áramlata, ritmusa méltóságteljes, hasonlatai és képei az egyéniség Izét és zamatát éreztetik, színesek, eredetiek, hitelesek. S még valami. Ezek a versek ugyan a világ, az ember és az emberség dolgairól Íródtak, de nem gyökértelenek, csak csehszlovákiai magyar költő írhatta meg őket így. A természet és a társadalom kölcsönviszonyát feszegeti Bábi, ez áll kötetének tengelyében. Több oldalról keresi az utat az igazsághoz, a végső nagy szintézishez. Művében számos filozófiai rendszer elemeit véljük felfedezni, kezdve a biblikus utalásoktól, az ókori materializmuson keresztül egyészen az egzisztencializmusig. így törekszik az élet értelmének és céljának sokrétűbb, mélyebb feltárására és a jelenségek magyarázatára a ma értelmes, modern embere életérzésének megfelelően egy forroogóan alakuló lázas világban. Vallja, hogy az élet szüntelen mozgás, kibontakozás és fejlődés a magasabb szint irányában. Szenvedélyesen pártolja ezt a felemelkedést és elmarasztalja mindazt, mi útjában áll: a zsarnokságot, a viszályt és az ostobaságot egyaránt. Elemi erővel tör felszínre emberségféltése, és tiszta hangként kap szárnyra benne egy minden rákfenétől szabadulni képes társadalom óhaja. Pártosságának aranyfedezete, hogy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, — ilyen csak a kommunizmus társadalma lehet. A for' rás, a harmónia elérését nem tartja könnyű feladatnak, tán mindennél nehezebbnek. Nem találok kötetében helyet, amelyet olcsó derűlátás sekélyesítene, amelyben a gondolati könnyítés hitelesség vesztéssel fenyegetne. Színei, hangulatai borongósak, érezzük, hogy a költő viaskodva, vajúdva, véres verejtékkel keresi az utakat: „Tudom: verejtékem s az ész a megváltásom. A mindenség bennem és általam békül meg önmagával, s én visszájára forgatom céltalanságát, öldöklő ösztönét, békességet szerzek, de megölöm és elpusztítom, aki öl." Vissza-visszatérő motívum és lényegében a kötet kötőanyaga az a gondolat, hogy csak az ész erős. S ezzel karöltve jelentkezik Bábi másik kikristályosodott hitvallása: „Előre a természethez." Annak idején, amikor a kötetet kiadása előtt véleményeztem, az a nézetem alakult ki, hogy a költő itt túlságosan adózik a rousseaui Vissza a természethez jelszónak. Amennyiben ez valóban Így lenne, nehezen azonosulhatnék a költővel Hiszen a társadalmi viszonyok sokkal árnyaltabbsk, bonyolultabbak a természet rendjénél és törvényszerűségeik gépies egybevetése hamis filozófiai következtetésekre vezethetne. Most, sokszori olvasás után úgy látom: tévedtem. Bábi kifejezetten ls vallja: Hiába futok, nincs visszaút, magam vagyok a bárka és a vízözön. Elárasztottam minden tájat, tengert, s elérek minden bolygót, remegő, sápadt csillagot. Kénytelen úszom, áradok. Nem élhetek szörnyű szerszámaim, a gépek nélkül: A mindenségben építem meg úf Ararát hegyét. Több más helyen is cáfolhatatlanul Igazolja meggyőződését: csak a fejlődés, a magasabb rend felé törés hozhat gyógyírt az emberi társadalom bajaira, csak ez teheti jobbá, szebbé, emberibbé, "éldául így: „Nincs visszaút, előre hát a természethez!" (89. o.) Az előre a természethez jelszó ebben az esetben tehát nem annyit jelent, hogy a költő mechanikusan szeretné a társadalom életére alkalmazni a természet rendjét, csupán arról van itt szó, hogy Bábi felismerve a természet rendjének tökéletes megszervezettségét, ellentmondásainak harmóniáját, valamilyen hasonló szigorú, da emberséges rendet áhítozik a társadalom életében is. Tudja, hogy az ész, az értelem idővel folyamatosan feltárja ennek a pontos óraműnek minden titkos kis rugóját, s tudja, hogy éppen ez az együttmozgás a mindenséggel, tudásunk gyarapítása végső soron az egyedüli módja a haladásnak, az emberi nem tökéletessebbé válásának. Ariadne fonalaként húzódik végig a köteten az én és a társadalom, illetve a mindenség ilyfajta összefüggésének óhaja és Igenlése. Nem hiú ábránd ez, hanem elérhető cél, bár a költő sem titkolja, mily mérhetelenül sok ennek az útnak a buktatója. S Így el tudjuk, így el kell fogadnunk a gondolatot. Olyan harc ez, amelyet nem lehet és nem szabad kívülről szemlélnünk, akarva-akaratlanul, részt kell belőle vállalnunk: „Sivatag el nem rejt, a hómező el nem takar, egyformán megperzsel a nap s a téli fagy fehér, vad lángja. Kétes magányod Robinson-szigetét a tenger háborgása fenyegeti, mondd hát, hová is menekülsz? Sírod felett ls a világ mond ítéletet. Fogadd el harcait, a szomszédoddal békülnöd nem. elég, kis dolgokban hiába keresed az áhított harmóniát. Gyalázat, megalkuvás lesz a vége. A mindenségben kell összhangot teremtened!" Keressétek a forrást, keressétek az anyagtói elválaszthatatlan okot, az összhangot talán Így lehetne összefoglalni a költői szózatot és intelmet, ezt a mélységesen humánus és egyben harcos, csorbulatlan élű költészetet. És szólni kell arról ts, hogy A forrás éneke semmiképpen sem elvont bölcselkedés, mert Bábi az eddig taglalt és időszerűtlennek semmiképpen sem mondható gondolatait aládúcolja, életközeibe hozza a közeimúlt fájó problémáinak merészhangú érintésével. Nem kerülgeti a forró kását, amikor a mi rendünkben és a mi sorainkban fejét felütő önkényről és az általa nemzett törvénytelenségről kell fennhangon szólnia: „Tanácsot köztük nem ülök, nem vagyok köztük vádló, se vádlott, mártír, se hős. A megtiport és újra zöldülő, szelíd füvekkel tartok. Eget mégis lemoshatatlan vétkük, mint önnön vétkem — a te orcádra ütöttek, egy anyánk, legtisztább forradalom" Ez a vers a „Mindehhez ml közöm" felkiáltásból indul, míg eljut ehhez a záró akkordig. S a záró akkord a kemény szó és Ítélet ellenére nem a kívülálló, a közömbös, vagy a kárörvendő szava. Bábi részt kér és vállal a kínból, az önmarcangolásoól és a felelősségből egyaránt. Egy-két részlete van a kptetnek, ahol a szó kicsit megkopik és nem ér fel a gondolat erejével. A kötet egészére viszont joggal büszkék lehetünk. Ügy hiszem nem túlzok: nagy költő kopogtat immár nemcsak hazai magyar irodalmunk ajtaján. GALY IVAN Nem elég, sohasem elég a kenyér, melyet megszegel, a megszerzett kis eleség sejtjeid mélyén olvad el. Az életünk tengernyi vágy, ezért nem áll meg a világ. Horc és goromba küszködés minden napunk és éjszakánk. Ha gép búg, zenél a fűrész, a jövő beszél s ha a iáng szívünkből reszketve kicsap — a szerelem szól: élni csakl Ha megyünk, előttünk a cél az is halad, nem érjük el. Mint parazsat lánggá a szél, a vágy bennünket úgy tüzel. Az ész mindig többet kívánt: a teljes nagy harmóniát, rendet a létbe, Igazi megnyugvást, magyarázatot. Hogy ne legyen - ha ajkai kékek már - rémes a halott; s vesszen a kín, könny, rejtelem, e bolygón csak a fény legyen. Ezért rejti el a szúvas csontok millióit a föld, ezért állott máglyára az s bitó aló, ki többre tört. Hunyó fények reszkettetik a táj korhadó keresztjeit. Ezért kínlódtak, égtek el lángoló, drága szellemek. Hallom szinte, hogy énekel o színek és tárgyak felett Milton vakon és Beethoven melódiát költ süketen. Mennyi harc volt, hős barikód — az időben mind messze tűnt. És körülöttünk a világ csak maradt az ellenfelünk. S amíg lobog a gondolat, a nagy ellenfél gond marad. A nemelég szent himnusza a gyötrő, ösztönző varázs, mert félőn érezzük, hogy a létben a legnagyobb csalás az ember, aki tudja: él és megkérdezheti - miért? Elhullhat az állat, a fű, pereg a levél lefele, de él bennünk a gyönyörű végtelenség ígérete, s kutatjuk, követjük tovább a boldogság lába-nyomát. Szabadság, rend, harmónia váltsd föl a néma szenvedést, mit e súlyos bolygó fia úgy hordott, mint szivében kést és kiáltotta részleges örömében az élethez: nem elég, nem, nem, sohasem, amíg mindenből több lehet s a földön, szikrázó egen valami ellen törhetek, míg a mindenség kerekén valami még nem az enyém. Elröppent annyi ezerét, a tanulsága megmaradt: a példa, a logika, érv, küzdelem, vágy és akarat: minden fegyver az emberé, tőr vele az ellen felé. S bór szeme ferdén megtörik a végtelen konvex ívén, nem hátról, vív és küszködik s ha testében az oxigén már végsőt sercenve leég, azt kiáltja: nem volt elégi ELSŐ KÜLFÖLDI SIKER I (Tarnal J. felvétele) Néhány napja a Csehszlovák Rádió koncerttermében közös hangversenyt rendeseit a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara és a Bratislavai Szlovák TanítdnSk Énekkara. E hangverseny nemcsak művészi, hanem kultúrpolitikai esemény is volt. A szlovák és a magyar pedagógusok tanúbizonyságot tettek amellett, dog* egymást kölcsönösen segítik és eredményesen dolgoznak. A Bratislavai Szlovák Tanítónők Énekkara már gazdag múltra tekinthet vissza: a jövö évben ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Ex idő alatt jelentós sikereket ért el. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara fiatal együttes: most egy éve, hogy megalakult Nyitrán Egy év igen rövid idő egy énekkar életében és művészi fejlődésének megítélésében, de annyit már most is megállapíthatunk, hogy az énekkar e rövid idő alatt bebizonyította életképességét a szlovákiai magyar kulturális életben. Az énekkar oktéber lB-án Budapesten szerepelt. Viszonozta a Vasas Központi Művészegyüttes Énekkarának komáromi fellépését. A Zeneakadémia zsúfolásig telt nagytermében jelent volt Kodály Zoltán (képünkön), aki figyelmesen végighallgatta a hangversenyt, tnajd szívélyesen elbeszélgetett az énekkar tagjaival és vetetőségével. A budapesti hangversenyen a két énekkar egyéni számai mellett előadott néhány közös számot is, amelyeket V«ss Lajos Erkel-dfjas zeneszerző, a Vasas Központi Művészegyüttes Énekkarának karnagya tanftott be. Vasi—Jókai „jövendölés" és Lendvay—

G arai „Üj kor nyitánya" elmü mfíve először hangzott el Budapesten nyíl vános hangversenyen. Befejezésként a két énekkar Kodály Zoltán „Cohors generosa" és Forr a világ című művét énekelte el. A sikeres budapesti hangversenyről mindennél többet mond Kodály Zoltán kijelentése, aki az énekkarnak többek között azt mondta: „Jól énekeltetek". IMRICH MOYZES GARAI GÁBOR: ARCKÉP A JELENRŐL ...Es megszépültek hasonlíthatatlan vonásai a ráncos újszülöttnek: messze nézett a szem, a kéz erős lett, s domborult a homlok bátor vonalban. Aztán q serdülőkor pattanásos vadságait az értelem legyőzte, hogy tiszta vágyait a rend betöltse, — s új próba társult minden új vonáshoz. S itt áll az ifjú most, - szemlátomást anyját-apját formázza mór: a népet s kenyéradó eszméjét; életének józan gazdája lett, ki elnyomást nem tűr a földön — szabadság szülötte; s testvéreihez hű marad örökre. VÁCI MIHÁLY: AZOKHOZ TARTOZOM Azok közül való vagyok, kik reggelenkint kiássák magukat a fáradság homokjából a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szél iramát s kezük között a rézfogantyú szelíd aranynak álmodja magát; azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor a lendítőkerekek szoros körei, akik körül vigyázva kígyóznak halálos vezetékek, s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek: akik évtizedeken át élnek meztelen idegekkel ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajog, ragyog, világít, ketyeg védtelenül a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatolják. Azokhoz tartozom, kik a napok felettünk átlengő csille-sorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem s jobb keze biztatva megáld. Öklükön pihen meg a homlokom, az ő fáradságuk visz haza, ha botlok - lábukkal botladozom, s ha igazam van, az létük igaza. 1965. október 23. * (JT SZÖ 9