Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)

1965-10-02 / 273. szám, szombat

I P

rága az utóbbi időben nem egy ízben volt fontos nemzetközi érdekű, kulturális események színhelye: itt mondta el három éve Louls Aragon díszdoktorrá avatása alkalmával — nagyhatású beszédét a dogmatikus irodalomszemlélet Idejét múlt voltáról, Innen röppentek világgá nemrégen Sartre nagyjejelentőségű elvi nyilatkozatai, itt volt, a Prága melletti Liblícén, a nagy vtsszhangot vert „jégtörő" Kafka-konferencia. Nem csoda, hogy a Marianské Láznő-ban megtartott Jubileumi Čapek-szimpóziumról visszaérkező külföldi vendégek tiszteletére zsúfolásig megtelt a prágai bölcsészkar nagy előadóterme. A Politikai és Tudományos Ismeretterjesztő Társaság rendezésében és Goldstücker prágai professzor elnöklésével lezajlott vitaest során a hallgatóság szűnni nem akaró kérdéseire válaszolt Roger Garaudy francia filozófus, a Francia Kommunista Párt politikai bizottságának tagja, Maurice Nadeau, az avantgardizmus egyik legavatottabb szakértője, Nikolszklj szovjet irodalomtudós (aki a mi irodalmárainkat is megelőzve törte meg az ötvenes években a Čapek körüli csöndet), olyan rangos írók, mint a francia Marguerite Duras, a lengyel Stanislav Lem, a holland Theun de Vrieš, a skót Angus Wilson, a jugoszláv Oskar Davicso, az olasz Giancarlo Vigorelli (a COMES-nek az európai írók egyik fontos szervezetének a főtitkára), a szovjet Kaverin, nemutolsósorban a közülünk való magyar Dobossy László egyetemi tanár, egy kitűnő Capek-monográfia szerzője és a magyar—csehszlovák kultúrkapcsolatok egyik legjelentősebb hídépítője — valamint sokan mások. Ha nem is sikerült megóvni az estét valamelyes szétforgácsoltságtól (már csak a vendégek szép száma miatt), egész sereg fontos és izgalmas kérdést pendítettek meg a résztvevők. Az ilyeténképpen rögtönzött ankét tarkaságát hadd érzékeltesse néhány példa: a kérdések közt szerepelt a Čapek-szimpóziumnak s magának Čapeknak a jelentősége, a cseh és szlovák irodalom világvisszhangja, a film és a regény, valamint a francia és német exisztencíalizmus kölcsönös viszonya, a marxizmus és kereszténység dialógusa, az elidegenedés elleni küzdelem perspektívái stb., stb., (Aki persze a szükségképpen rövidre fogott válaszoktól e kérdések végleges megoldását remélte, annak óhatatlanul csalódnia kellett...) Volt azonban két olyan kérdéskör, amelyeket külön is érdemesnek tartunk kiemelni. Érzésünk szerint ezekben rejlik az est legszámottevőbb tanulsága. Az egyik ilyen — az est folyamán vissza-visszatérő — téma az „új regény" volt, a francia Alain Robbe-Grillet, Michel Bútor és mások elmélete és írói gyakorlata. VU gorelli temperamentumosán bizonygatta, hogy — legalábbis Olaszországban — az ott „kísérleti regénynek" vagy „ellen-regénynek" nevezett „új regény" holt ága az irodalom fejlődésének, ű maga például Robbe-Grillet írásaira egyenesen „allergiás". Marguerite Duras, akit pedig egyesek az „új regény" Iskolájához sorolnak, hozzáfűzte, hogy az „új regény" olvasóinak kis táborát job* Vita az irodalomról bára az „új regény" írói alkotják. A kesztyűt nem Is 8 vette fel, hanem Maurice Nadeau, aki szerint az „új regény" tárgyias, a részletek felé forduló alkotósmódja a társadalmi helyzetből s a tudományos világnézet válságtüneteiből fakadó s abból magyarázható szükségszerűség. Persze, a fejlődés feltartóztathatatlan, az „új regény" íróitól máris megkülönböztethetők az „új új regény" képviselői. Angus Wilson azt fejtegette ezzel kapcsolatban, hogy a „dühös fiatalemberekéként elkönyvelt brit írócsoportosulás (az „új regény" szigetországi párja) megannyi önálló, egymással összemérhetetlen egyéniségből áll. Miért érezzük ezt a váratlanul kipattant, majdhogynem heves vitát tai nulságosnak? Az egybegyűltek több európai ország neves irodalmárainak állásfoglalásán mérhették le, hogy az irodalmunkon nem egyszer divatőrületként végigsöprő (olykor csak tájékozatlanságunk következtébe

n szenzációízű) küföldí áramlatok újdonságát nemcsak a magunk eddigi tapasztalataival kell mérni, hanem mérlegelve azt is, milyen gyökeret eresztettek s hogyan differenciálódtak szülőhazájukban. Angus Wilson szolgáltatta a másik megszívlelendő tai nulságot is, azzal a kérdéssel kapcsolatban, milyenek a „kis irodalmak" kilátásai az irodalom világpiacán. (Korrekció nélkül is világos volt mindenki előtt, hogy a „kicsiny" szó itt nem rangot fejez ki, hanem kis lélekszámú, kevéssé elterjedt nyelvű nemzetek Irodalmára vonatkozik.) Angus Wilson finoman és szellemesen fejteti te ki, hogy a színvonalas közép-európai író ma túlságosan is hasonlít angol (esetleg francia, német stb.) kollégájához — tehát, ezt már mi tesszük hozzá, nem érdemes fordításukkal különösebben bíbelődni. Persze, Wilson azt is hozzáfűzte: ez nem jelenti azt, hogy a nyugati olvasó valami közép-európai exotikumra, mondjuk a paraszti élet megismerésére éhezne. Szavait következetesen végiggondolva újra rá kell eszmélnünk egy régi tanulságra: a nagy nemzetektől nem lehet tartósan azt várni, hogy irodalmunkat — a csehet, a szlovákot, a magyart — tájékozódási szomjból olvassák. (Mint mi az övékét.) S azzal sem lehet sok tért nyerni, ha az írók céltudatosan, programmszerűen alkalmazzák műveiket a korszerű áramlatokhoz. A kis irodalmak világhódító zsenijei ezentúl is az erős, normát elsősorban önmagukból és környezetükből merítő egyéniségek lesznek. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy az irodalom világviszony latbaá nem integrálódik, egységesül. Hiszen a szóbanforgó est is azt jelképezte, hogy az európai irodalom és kultúra olyan egész, melynek részei között korlátok nem lehetnek, nem szabad lenniök. A

részletkérdéseknél maradandóbban ezt fejezte ki az est légköre, melyben írók és közönség mint^ egy a Capek-szimpózium utózöngéjeként és Čapek szellemében hitet tettek a dogmatikus szemlélettől megtisztított korszerű nemzetközi kultúra mellett. RÁKOS PÉTER KÖZELEBB EGYMÁSHOZ TANULMÁNYOK A CSEHSZLOVÁK-MAGYAR IRODALMI KAPCSOLATOK KÖRÉBŐL Együtt élünk magyarok, szlovákok, csehek, egymás múltjáról (sőt jelenéről ls) gyakran mégis keveset tudunk. A magyar irodalmi érdeklődés hosszú ideig szinte kizárólag Nyugat felé terjedt. Az orosz nagy realistákon kivül sokáig, még a felszabadulás után is valóban értékesnek egyedül a francia, esetleg az angol irodalmat tartottuk. Arról, hogy a Duna menti népek irodalma szintén gazdag, és hogy szomszédaink is rendelkeznek nagy írókkal és művekkel, sajnálatos módon késve vettünk tudomást. De így volt ez szomszédainknál is. A cseh és szlovák irodalmi érdeklődés ls előbb fordult a távoli, mint a közeli népek felé. Pedig a kis népek irodalma szintén gazdag, és sok kimagasló értékkel rendelkezik, önmagát csonkítja, aki nem vesz róluk tudomást. A mi esetünkben, (tekintve, hogy életünk szorosan összefonódik szomszédaink életével), nemcsak az szükséges, hogy alaposan ismerjük a cseh és szlovák irodalmat és általában közös múltunk történetét. Mind a barátság, mind a jövő szempontjából — kölcsönösen — azt is tudnunk kell, hogy az idők folyamán miben segítettük egymást, mikor voltak közösek a céljaink, kik fáradoztak azon, hogy békében, barátságban, szeretetben és megbecsülésben éljünk. Népeinket igen sok szál, igen sok közös érdek köti össze. És ha az elmúlt századok során történt is súrlódás és nézeteltérés, nem az a fontos, hogy mikor éltünk agymással szemben, hanem az, hogy mi tartott össze, mire gondolunk büszkén, mi hozott egymáshoz közelebb. Annál, ami elválasztott, sokkal többet mond mindenki számára az. ami összekapcsolt és összekapcsol ma is bennünket. Csanda Sándornak az 1958-ban megjelent Magyar-szlovák kulturális kapcsolatok és Kemény G. Gábornak, az 1963-ban megjelent A szomszéd népekkel való kapcsolatok történetéből című szöveggyűjteménye bizonyítja, hogy az együttélés történetéből sok mindenre érdemes gondolnunk, emlékeznünk. A népeink legnemesebb törekvéseit ismertető kötetek keresett olvasmányok és nemcsak ismereteket nyújtanak, hanem a barátságot és a közeledést ls nagyszerűen szolgálják. Sokan éppen e gyűjtemények olvastán változtatták meg a kis népek kulturális értékeivel kapcsolatos előítéleteiket. A kapcsolat-történetet tárgyaló kötetek sora most ismét gazdagodott. Megjelent Tanulmányok a csehszlovák—magyar irodalmi kapcsolatok köréből című kiadvány, melynek külön érdekessége, hogy a kötet szinte egyidőben magyarul, szlovákul és csehül hagyta el a nyomdát. A Zuzana Adamová, Karol Rosenbaum és Sztklay László szerkesztette magyar kiadás 22 terjedelmes tanulmánya népeink kapcsolattörténetének egy-egy érdekes fejezetét tárgyalja. Az összefoglaló jellegű műből képet kapunk arról, hogy a magyarok, szlovákok és csehek életében, a mélyreható nemzetiségi ellentétek ellenére is, mindig sok volt a megértés, a pozitív vonás, a közeledési szándék. A régi irodalom kapcsolatairól Ján MiSianik, Károly Sándor, Angyal Endre és Kájer István, a XIX. század kapcsolatairól, Sziklay László, Ján Novotný, Milan PiSut, Richard Pražák, Karel Krejčí, Miloslava Knappová és Andrej Mráz, a XX. század kapcsolatairól Dobossy László, Botka Ferenc, Csukás István, Kovács Endre, Hana Kindlová, Jaroslava PaStaková, Arató Endre, Tóth Tibor és Zuzana Adamová ír érdekes tanulmányt. Gondolatai gazdagságukért és hasznos ismereteikért mindegyik írás külön méltatást érdemelne. E rövid ismertetés keretében azonban lehetetlen a tanulmányok mindegyikének akárcsak a címét is felsorolni. Anélkül, hogy ezzel értékrendet állítanánk fel, mégis' meg kell említenünk a Kapcsolataink a XX. században, A haladó cseh irodalom visszhangja a Kassal Munkás 1921— 1925 évfolyamaiban, A Nyugat lírikusai és a modern szlovák líra, A cseh költészet visszhangja magyar nyelvterületeken a két világháború között, A Szép szó csehszlovákiai útja, és A cseh és szlovák irodalom magyarul 1945 után című tanulmányokat. Közvetve mindegyik, közvetlenül azonban különösen az említett írások szólnak a mához. Tanulságukkal a híd-szerep vállalásának hogyanját és szükségességét példázzák. Cgy véljük, az olvasók körében is elsősorban ezek az írások tarthatnak nagyobb népszerűségre igényt. A mintegy hatszás oldalas gyűjtemény nemzeteink Irodalmi ős kulturális kapcsolatainak történetét a legrégibb időktől napjainkig tárgyalja. Mivel a szerkesztők azt az elvet követték, hogy a kötetben ne legyen másodközlés, a kapcsolattörténet néhány kulcsfontosságú kérdése, amelyről másutt már megjelentek, írások, Itt érintetlenül marad. Ez azonban semmit sem von le a gyűjtemény értékéből. Ha nem is mindenre kiterjedően, az írások behatóan foglalkoznak a három nemzet irodalmi és kulturális fejlődésének főbb szakaszaival és alapos áttekintést nyújtanak a feudalizmus, a huszitizmus, a kuruc és barokk kor, a századforduló és természetesen a legutóbbi évtizedek időszakának kapcsolatairól. Sok érdekes adatot tartalmaz a lefordított művekről közölt bibliográfia is. Többek között megtudjuk belőle, hogy 1945—1962 között csehből és szlovákból magyarra 340, magyarból csehre 140, szlovákra pedig 176 művet fordítottak. Egymás Irodalmának népszerűsítése és megismertetése érdekében tehát az utóbbi húsz évben többet tettünk, mint a múltban évszázadok alatt. A csehek és szlovákok többek között Móricz, József Attila, Ady, Karinthy, Tóth Arpád, Kaffka Margit, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Magda, Darvas József, Illés Béla, és Mesterházy Lajos müveivel, a magyar olvasók Hašek, Čapek, Hviezdoslav, ASkenázy, Majerová, Jiŕí Marek, MňaCko és más neves cseh, illetve szlovák írókkal ismerkedtek meg. A nagy számban lefordított művek révén közelebb kerültünk egymáshoz, jobban megismertük népeink múltját, jelenét. A közeledést szolgálja az említett szöveggyűjtemény ls. A szépirodalmi művek, a politikai törekvések, a publicisztikai és személyes vallomások és a sok ismeretlen dokumentum alapján készült tanulmányok mindegyike arról tanúskodik, hogy népeik történetében a gyülölethintés ellenére ls szüntelenül élt a Józanság, az értelem és az emberség. Néha csak nagyon halványan, máskor erősebben, de az évszázadok alatt örökösen hangot adott egymás megértésének a vágya. Népeink legjobbjai mindig közös, vagy legalábbis egymást megértő hangon beszéltek és a költő megszövegezte „rendezni végre közös dolgainkpt" feladaton fáradoztak. A Tanulmányok a csehszlovákmagyar irodalmi kapcsolatok köréből című gyűjtemény a múltról beszél, de azt fejezi ki, hogy ma ls az a legjobb út, amely közelebb visz egymáshoz és amelyen most már egyre többen Járunk. BALAZS BELA Uj VERSEK ZALA JÓZSEF: Elhatározás Hajnalban még tervvel vagyok tele. Nyilvántartom, mit tennem kellene. Van végezetlen dolgom is, de hány. Elhatározás? — Abban nincs hiányI A nyugtalanság fivére vagyok. Sietni látnak a tűnő napok, mégis esténként magamnak, belül a hiányt Jelző rovás egyre gyűl. Önmagamtól csöndben megkérdezem: céltudatosan élem életem? Vagy minden napom és tettem maga a vázolás végtelen halmaza? Mikor Jutok túl a vázlatokon? A képek teljét mikor is hozom? Mikor lesz már a színük teljesebb, hogy többet nyújthasson a kevesebb? Mohó vagyok és nagyot markolok, s így szükségszerűen parányt fogok? Hatáskörével bénít a világ, mégis magamban látom a hibát. Az idő szabja tettem Iramát. Indítékot is bőkezűen ád, de ez az iram nem nekem valói Mértékletesebb lehetne a szó, fázisban eltolt a nyilatkozás, céltudatosabb minden akarást Vállalkozás? — Önnön erűm szerint: Kész útszakaszhoz új szakaszt megintI Napt igámat le nem vethetem, csak tudnék húzni mértékletesen, s a más terhéből minél kevesebb foglalna a szekeremen helyet. Körülnéznék s megállapítanám, hogy hol és miért is szorít a hám. Kt is fújnám magam egy keveset, hadd hegedjenek a fájó sebek, majd sorra venném fontolás szerint: merre és hogyan haladjak megint. Minden napom még tervvel van tele, s mit feltétlenül tennem kellene, cselekszem, ahogy jó, s ahogy lehet, továbbgördítem a létszekeret. SIMKO MARGIT: A háború megszállottaihoz Álljatok meg! Eresszen gyökeret lábatok, vagy váljatok kővé, így htrdetve a szakadék szélén: Íme, ez Itt a poklok kohója, síkos moszat fedi álnokul, hogy fojtó füstök gyilkos gőze nyelje magába a hulló csillagok milliárdjait. Megálljatoki Vagy málljatok el, mint korhadt rom a fergetegben, vagy feszítsétek meg önmagotokat, kóstoljátok meg a kínok kínját, ti embernek csúfolt dögkeselyűk. Ne kerítsétek a halál ágyába a létre csókolt víg menetelőket, akiket vár még egy hosszú út, s életüket meghatottan úgy viselik mint büszke hősök a babérkoszorút. MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Múlt és • • • fi J OVO A test kémcsöveiben valami zavar állt elő. Vad kínok lidérce gyömöszölt térdel közé, az orvosok aztán azt mondtákI Vesekő, de előttem a Jövő egyszerre összedőlt mint hamis kulissza, a multamhoz kezdtem menekülni vissza, már csak a volt valója maradt tudatomban, a régi utca, a kopott sarki ház, a cvikkeres osztályfőnök ahogy magyaráz, s mint mikor a film visszapereg egyre fiatalabb lettem, már egész kis gyerek, anyám mosolya, bölcső, pólyapárna, s hirtelen felkiáltottam ráismerve a Halálra, mely az elfogyasztott életet mutogatja, s e kiáltásra a holnapok atomja feltöltött újra halálig igyekvő léttel, képzeletem eltelt állványokkal, körvonalakkal, féligkész Jövőbe vágyó építménnyel. PETRIK JÓZSEF Tíz nap tora Kerek tíz napig volt vendégünk négy termetes szigetelő, kalapácsuktól lépteiktől tíz nap döngött a háztető, kezükben messzi égdörgésként jajdult fel a bádoglemez, szemünk láttára öltözött be új színbe a málott eresz. Lent a kapunál egy ősz ember nagy katlanban tüzet rakott, az üst áldozattűz-tömjénként okádta a csípős szagot. Fürge csigán a szurkos vödör szüntelen fel és leszaladt. — A tizedik nap aztán csend lett, kihűlt a tűz az üst alatt. Ott álltak őksfent: négy emelet s tíz napt munka tetején, a szurok tükre a napfényben felizzott aranyfeketén, Slavín felől virág és erdő lehelte rájuk illatát. Tán Illett volna ott leülni, elfüstölnt egy Bystricát. Tíz, szorgalmas, teremtő köznap érdemel ennyi ünnepet? Legyintve felszedték szerszámuk, vendégségüknek vége lett. — Kt hitte volna? utoljára láttam akkor a vén Napot, másnapra felhők tornyosultak, s az égbolt könnybe lábadott. Az eső ablakon kopogva a szobába kéredzkedett nem engedtük be, ám fordítva viselkedett a mennyezet! — Lehet, hogy kitisztul, lehet, hogy akár negyven nap esni fog: Tíz elprédázott nap fejében a szám negyven nap egy szitok! 1963. október 2

ä * (JJ SZÓ 9