Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-18 / 259. szám, szombat

KÖZEL A NAPHOZ, HOLDHOZ ÉS A CSILLAGOKHOZ SZÉLJEGYZETEK A MODERN GRAFIKA VÁNDORKIÁLLÍTÁSÁNAK MARGÓJÁRA Az Állami Színház Košicén Sikerekben gazdag húsz esztendő JUBILÁL A KOŠICEI ÁLLAMI SZÍNHÁZ Hans (Jean) Arp, megkapőan szép lírai grafikájával díszített plakát mutatja az Uherské Hradištä-1 járási galériához vezető utat, melynek tárlattermében Jana Pýšná, a fiatal igazgatónő bátor kezdeményezéséből és a prágai dr. Jiri Sibllk professzor áldozatkészségéből jött létre a modern grafika mestereinek e miniatűr kiállítása. Mert valóban merész, de egyben elismerésre méltó tett volt felsorakoztatni Jožo Oprka, a morva folklór naturalista festőjének szűkebb hazájában három világrész legmodernebb grafikusait — Picasso kivételével —, realistákat és úgynevezett absztraktorokat egyaránt, akik alkotásaikkal ékesszólóan bizonyítják a művészet nagyszerűségét és halhatatlanságát, de ugyanakkor kifejezési módjukkal, megjelenési formájukkal provokálnak és elgondolkoztatnak. A sort Giacomo Manzú nyitja meg, ez a világhírű olasz szobrász, aki Brancusit, Mooret és Archipenkót ismerve Maiilolt, Despiaut vállalja elődjének, no meg Donatellót! Itt két, pompás realisztikus litográfiája képviseli. Az „Akasztás", amely az olasz partizánok haláltmegvető bátorságának emel ércnél ís maradandóbb emlékművet, és a nem kevésbé drámai feszültséggel telített „Fej" című grafikája. Mellette honfitársának a tasiszta Giuseppe Santomasonak a színes litográfiáját láthatjuk. Majd Hans Arpnak elbűvölően szép színes litográfiájában gyönyörködhetünk, melynek a művész, aki szobrász és költő is egy személyben, a Közel a naphoz, holdhoz és a csillagokhoz elnevezést adta A japán Sugal Kuml az absztrakt művészek csoportjához tartozik, csakúgv, mint a belga Gustáv Singler, a francia Dubuffet, vagy pedig a színekben tobzódó további francia Alfréd Manessier és honfitársa, James Guitet. A geometriai absztrakció nagy mesterének tekinthetjük a pécsi származású és 1930-ban Párizsban letelepedett Victor Vasarelyt (eredetileg Vásárhelyi), ezt a naturalizált franciát, aki fantasztikus mértani ábrákra emlékeztető szerigrafiálval csupaész és túl hideg mtellektuelnek tűnik, mindaddig, míg a bíborszín árnyalatait rafflnáltan kidomborító kompozíciójának lüktető és pattanásig feszülő szenvedélyessége nem döbbent rá az ellenkezőjére. Nagyon bájos Jean Lurgatnak, a francia tapiserie újrateremtőjének két grafikája, a „Fekete harcos' és a guassal színezett „Kakas". Az érdekesség kedvéért meg kell említenem a realista németet F. K. Jansent, és honfitársát, a barokk-expresszlonlzmust képviselő Hap Grieshabert, valamint a cseh Zdej nék Sklenáft, akinek „Kínai pávái egy álombeli Arclmboldó képre emlékeztetnek. És Itt van a gótikusán ható Bemard Buffet, aki jóllehet a tárgyi festészet, vagy ahogyan a túlsó partról mondják, az illuzionisztikus művészet híve, művészeti filozófiája mégis sokkal retardatívabb, mint a nonfiguratív Hartungé. A „Vörös lepke" című színes litográfiája azonban kiváló. Sajnos, nem áll módomban a kiállítás valamennyi résztvevőjét felsorolni, s még kevésbé őket tüzetesebben bemutatni. Ám mégis foglalkoznom kell a német származású amerikai Róbert Rauschenberggel, a tavalyi Velencei Bienalé aranyérmesével, aki túllépve a „popart" amerikai korlátalt egy űj, merészen, talán realizmusnak ls nevezhető tárgyilagosság felé tart. Litográfia! kolázsait, melyek helyenként [ohn Heartfleld fotomontázsalra emlékeztetnek, az amerikai életet bemutató reportageoknak tekinthetők. Erőteljes és megrázó az itt látható dinamikus litográfiája, a „Baleset". Nem is kétséges, hogy Rauschenberg alkotása, amely jobban vonzza az európai festőket és grafikusokat mint a kritikusokat és művészettörténészeket, a mai amerikai életnek a legtipikusabb és legsikerültebb művészi vlsszatükrözése. Nem kerülhetem meg azonban Hans Hartungot, még akkor sem, ha személy szerint nekem Hans Arp, Victor Vasarély, Manzú, vagy akár Lurgat és Manessier alkotásai sokkal Jobban tetszenek. Hans Hartung ugyanis az absztrakt-művészet egyik irányzatának, a mindent volnallal kifejezni igyekvő informelnek, erőteljes és nagyhírű képviselője, s egyben kissé teoretikusa is. Hartung azt valila, hogy az absztrakt művészet időszerűen és színvonalasan fejezi ki korunk filozófiai és tudományos problémáit. S úgy véli, hogy nem minden absztrakt művész fordul el a valóságtól. Csupán másképpen, inkább belülről, mint kívülről közelíti meg a való élet jelenségét, s a társadalmi realitásokat. Igy például a fát az Impresszionisták a fényben látták, abban a légkörben, amely mint optikai Jelenséget Illa és kék árnyaival körülvette. A mai művészt viszont azok a belső erők és törvények érdeklik, amelyek a fát megteremtik ... Szerinte nemcsak a természeti Jelenségekre és a társadalmi problémákra nézhet különböző módon az ember, hanem a műalkotásokra is, képekre és szobrokra egyaránt! Hogy Hans Hartungnak az utóbbiakban mennyire igaza van, azt éppen e vándorkiállítás (akárcsak a jelenlegi bratislavai Picasso tárlat) közönsége igazolta a legjobban. Jóllehet a vernisszázs közönségének nvolcvan százaléka korban Jóval a harminc alatt járt, mégis sok volt a tanácstalan fejcsóválás és a lekicsinylő kézlegyintés. Nem akarnám ugyan azt állítani, hogy ezúttal a divatosat kereső és szenzációt hajszoló, fizikailag és szellemileg is „kamasz-közönségről" van szó, tény azonban, hogy az ottani tárlatlátogatók (akárcsak nálunk) viszolyogva álltak Vasarely, Arp, Manessier és a többlek művel előtt. És ismét elhangzott az érthetetlenség és az értelmetlenség vádja, valamint a realizmus és az absztrakt művészetek egymással való szembeállítása. Pillanatnyilag azonban az érthetőség és az értelmetlenség kérdése érdekel jobban, már csak azért is, mert ebben az esetben mindig kettőn, a mű szerzőjén és a nézőn, áll a vásár! S nem utolsósorban azért is, hogy bizonyos dolgok tisztázódjanak. Hiszen nemrégiben még a hivatalos szervek is azt kívánták, hogy egy képzőművészeti alkotás az egyetemi tanár, a kőműves, a bankhivatalnok meg a bárzongorista és a fejőnő számára is egyformán érthető legyen. Pedig ez a kívánság Irreális volt, ma is az, és bizony még sokáig az marad. Mert egy és ugyanazt & szobrot, festményt vagy litográfiát minden ember másképpen nézi, másképpen látja és érzékeli, más módon élvezi. És bizony vannak, voltak, meg lesznek olyan nézők is, akiket nemcsak a zenében neveznek botfülűnek, akik látnak ugyan, de a művészetben mégis vakok, vagy pedig még a szellemi pubertás évelt élik! Egyszer, előbb vagy utóbb, tudomásul kell vennünk, hogy a kifejezési eszközök, a megnyilatkozási formák problémái mint olyanok nem is léteznek, s érthető vagy érthetetlen műalkotás végső fokon nincs is. Minden esetben csak az alkotó és a befogadó intelligenciájának nívójáról lehet szó. Egy műalkotást sohasem lehet úgy megérteni vagy meg nem érteni, mint mondjuk egy filozófiai tézist vagy algebrai tételt, mivel a kép és a szobor marad, s ezt a nézőnek mindenképpen képletesen, vagyis átvitt értelemben kell értelmeznie. Václav Zykmund cseh művészettörténész e kérdés megválaszolását igen szépen fogalmazta meg: „A képletességet, azaz a képzelőerőt sohasem lehet a fogalmi-logikai gondolkodással azonosítani, vagy felcserélni. Az utóbbit ugyanis értelmezni kell és megérteni, míg egy művészi alkotást képletesen, illetve jelképesen fogadunk be vagy utasítunk vissza!" Majd Herbert Read, kiváló angol művészettörténészre hivatkozva Zykmund még tovább megy. Ha szerinte valaki azt gondolja, hogy egy leíró, realista alkotás azért érthető számára, mivel a vásznon, papíron vagy a márványban azokat a háromdimenziós tárgyakat véli felismerni, amelyeket a valóságban is lát, akkor nagyon téved! Egy Rembrandt-kép alakjainak felismerése és azoknak a leírása még egyáltalában nem azonos a Rembrandt mű megértésével. Mert azt, ami Rembrandt vagy Picasso festményén „lefordíthatatlan" és „tolmácsolhatstlan", azt szavakkal nem, csupán képzőművészeti kifejezőeszközökkel lehet kifejezni. Ez az a megragadhatatlan valami, ami a nézőt esztétikailag aktivizálja, s ami szöges ellentétben van az elméleti megismeréssel. A nézőnél ezt intuíciónak, (amelyet nem lehet felcserélni az idealista filozófiának a tudományos megismerés terén alkalmazott intuíció fogalmával), nevezhetjük az alkotóművésznél pedig teremtő ihletnek. Elszomorító, hogy nemcsak a közönség egy része, hanem kritikusok és művészettörténészek, de még egyes képzőművészek is viszolyognak, ha olyan festménnyel vagy szoborral kerülnek szembe, melynek alkotója hátat fordított a négyszáz év óta uralkodó és belénk ídegződött perspektívának és valóban belülről közelíti meg a valóságot. Szemük csak a természet hű kópiáját keresi, s ha ezt nem találja, felháborodnak. A hibát, fogyatékosságot természetesen a mű alkotójában látják és nem saját szellemi tunyaságukban, vagy az ebből eredő maradlságukban. A megszokott mozdulatlansághoz ragaszkodnak, pedig a művészet, de főleg a szocialista művészet esztétikai törvényszerűségeinek a kor szellemével való állandó konfrontálása a fejlődés szempontjából nézve feltétlenül szükséges. Mint tudjuk, a filozófiában, sem pedig más tudományágban nincsenek örök igazságok. A művészetben sincsenek! Ami tegnap igaz volt és helyes, az ma már esetleg túlhaladott valami, amit esetleg hagyományként tisztelünk. Valamikor Delacroíx, Courbet, Manet, Gaugin, Van Gogh, Cézanne és Picasso voltak érthetetlenek, ma Arp, Hartung, Vasarely képei előtt állnak rengetegen tanácstalanul. Az eljövendő nemzedék számára azonban már ők is klasszikusok lesznek, s akkor majd a holnap festőiről fognak vitázni szenvedélyesen. Mert a művészetben is csak a fejlődést eredményező változás örök! „Ha élvezni akarod a művészetet, akkor művészileg képzett embernek kell lenned" — mondja Marx a „Gazdasági-filozófiai kéziratokban". S ehhez úgy vélem, nem ís kellene továbbit hozzáfűznöm. Esetleg még csak annyit, hogy nagyon sokan azok közül, akik szakmájukban természetesnek tartják az állandó szakmai továbbképzést, képzőművészeti kérdésekben minden felkészültség, szaktudás és főleg érzés nélkül végérvényességű ítéleteket mernek kimondani... És jó néhányan, akik TU-124-en utaznak, modern televízorokat és tranzistoros borotvakészüléket birtokolnak, a sebészetben pedig az egyedkristályos laserok fénytűit veszik igénybe, a képzőművészetben még a tegnapin és a tegnapelőttin rágódnak, mintha nem is a kibernetikus gépek, az atomreaktorok és az interkontinentális rakéták korában élnének. Ma még sokan nem veszik figyelembe a realizmus, vagy ahogyan a túlsó partról hangoztatják, az illuzionista művészet állandó és hasznos konfrontációját az absztraktművészettel. Nem veszik tudomásul a pártalan realizmus elmélete körüli folyó viták termékenyítő hatását. És mintha elfeledkeztek volna róla, hogy a modern képzőművészet a kapitalista világ szülötte, ahOl az elIdegenülés, de főleg a művész elidegenülése törvényszerű jelenség. S az sem jut talán eszükbe, hogy ma még a kapitalista rendszernek igen sok csökevénye él és hat a mi társadalmunk emberére is, és hogy bármennyire is sajnálatos ez, bármennyire is kényelmetlen erről beszélni — az elldegenülés nemcsak mint kifejezés, de úgy is mint tény — nálunk sem ismeretlen. Mindez tapintható módon nyilvánult meg a modern grafika Uherské HradištS-i vándorkiállításán, amely ahogyan azt már elöljáróban megjegyeztem, valóban miniatűr volt, s érthető okokból (hiszen évente csupán Párizsban húszezer grafikai mű lát napvilágot) általános áttekintésre nem ls törekedett. De képviselve voltak Itt a ljubljanai, velencei és luganói bienálék érmeseinek, a Sao Paoló-i, brüsszeli, milanói és toklói díjnyerteseinek alkotásai, vagyis képviselve van itt az úgynevezett elit. És ezért, vagy talán épen ezért, Picassot hiányoltam ezen a kiállításon, ahol a bemutatott művek alkotói gyakran közelebb voltak a naphoz, holdhoz és a csillagokhoz, mint az emberekhez. Mert Picassohoz minden emberi oly közelii Ám ennek ellenére ez az ellentmondásokban dús kiállítás nagyon, de nagyon szép volt. BARSI IMRE K

ošicén, Szlovákia második legnagyobb városában 1924ben alakult meg a Keletszlovákiai Állami Színház, amely 1938 végéig működött. Már ekkor több neves színész és rendezőegyéniség: — fanko BorodaC, Andrej Bagar, Oľga Borodáőová-Országhováönfeláldozó munkájukkal, szervezőképességükkel és szaktudásukkal jelentős mértékben hozzájárultak az állandó jellegű, hivatásos színjátszás alapjainak lefektetéséhez, a közönség ízlésének csiszolásához. Közvetlenül a felszabadulás után, 1945-ben újból megkezdte munkáját az Állami Színház. Az intézmény első igazgatója Janko BorodaC nemzeti művész lett. Öt Andrej Chmelko követte, aki mindmáig a színház élén áll. A színházban három társulat fejt ki rendszeres tevékenységet: a prózai, az opera és a balett. Az együtteseik igényes, korszerű dramaturgiai szempontok szerint állítják össze műsorterveiket. A košiced színház következetes tolmácsolója a szlovák és cseh szerzők jelentős alkotásainak, színre viszi csaknem valamennyi kiemelkedő külföldi klaszszikus és modern színdarabíró és zeneszerző számottevő művét. Tajovský, Hviezdoslav, Karvaš, Kohout, Filan, Húsnak és a többi belföldi szerző művei mellett évről-évre bemutatták Gorkif, Goldont, Shakespeare, Romáin Rolland, Moliére, Racin színdarabjait. Persze, nem hiányoztak a legdivatosabb haladó szellemű írók müvei sam. Így az utóbbi időben alkalma nyílt — többek kőzött — a kelet-szlovákiai közönségnek megismerkedni Dürrenmatt világsikert aratott „Az öreg hölgy látogatása" című tragikomédiájával, Miller „Az ügynök halála" című drámájával, Max Frisch „Andorra"-iával, Tennessee Williams „Orfeusz"ával, tehát olyan nagy sikerű előadásokkal, melyeket a világ valamennyi számottevő színpadán színre vittek. Az operatársulat — melynek az évek során neves karnagyok: Spišiak, Frešo, Bartl, Holoubek, Vincourek, Kende és Kornél Hájek, valamint Branislav Krička rendezők személyében kulturális életünk elismert személyiségei álltak az élén, — minden dramturgiái tervbe beiktatott legalább egy szlovák színpadi művet, operát, balettet vagy operettet. Igy tehát Bratislava mellett a Hernád-parti városban ls bemutatásra kerültek és sikert arattak Cikker „Bajazid Bég" és „Feltámadás", Suchoň „

Svätopluk" és „Örvény" című operái, a szlovák zeneirodalom legjelentősebb alkotásai. Ezeket az előadásokat több vidéki városban ls bemutatta a színház, amit rendkívüli elismeréssel könyvel el a lakosság. A színház repertoárjából nem hiányoztak természetesen a klasszikus és verlsztikus operairodalom jelentős alkotásai. Az eladott mennyaszszony, Borisz Godunov, Faust és Margaréta, Tosca, Aida, Rigoletto, Parasztbecsület, Bohémélet és az utóbbi évek legnagyobb sikerű bemutatója, a Nabucco. A színház vezetősége fáradságot, anyagi áldozatokat nem kiméivé színvonalas előadásokat tart. Élvonalbeli hazai és külföldi énekesek szereplését biztosította. Többek között fellépett a színházban: Giuseppe Valdenge, John Modenos, Dávid Ohanéslan, Zenaida Palit, Svéd Sándor, Mátyás Mária, Simándi, és Christov ... Szólni kell a balett-társulatról is, hiszen ennek bölcsőjénél olyan egyé. niségek álltak mint Miroslav Kura, Eltška Sláncová, Rudolf Macharovský. A társulat jelenleg St. Remar koreográfus irányítása mellett igényesen dolgozik és fejlődik. A

košicei Állami Színház ma este Alfréd de Musset „Lorenzaccio" című drámájának országos bemutatójával ünnepli újjászervezésének huszadik évfordulóJát. TÄNZER IVÁN KULTURÁLIS HÍREK • Martín Friő, „Az emberek a cirkuszkocsiból" című új filmjének előkészületi munkálatai megkezdődtek Prágában. Friő rendező Eduard Bass ismert könyvéből készít filmet. A film szélesvásznú színes film lesz. Operatőrje Ján Stallich. A forgatást ez év októberében kezdik meg. * • Az utóbbi két hónapban Nyugat-Németország filmszínházaiban bemutatták Miloš Formán rendező „Fekete Péter" című filmjét. Ezenkívül a nyugatnémet televízió bemutatott nyolc csehszlovák rövidfilmet, közöttük Jiŕí Trnka Kibernetikus nagymama című filmjét is. ir • Martin Friő a Csehszlovák Televízió számára elkészíti Csehov „Bűnöző" című halásztörténetének filmváltozatát. A film kettős szerepében Jan Werlchet láthatjuk majd. Zdenék Podskalský rendezővel Martin Friő egy egész estét betöltő filmet is rendez, melyet Karel Hašler emlékének szentel. <r • Romániában az utóbbi Időben a csehszlovák filmek közül a legnagyobb sikert Jan Kadar és Elmar Klos „A halál neve Engelchen" című műve aratta, melyet közel egymillió néző tekintett meg. N. LÁSZLÓ ENDRE: Vlííand ózép, napad A hólllatú szirom-viharokban úf lángokat kapott a szerelem amikor buja tested átkaroltam csókok sziporkáztak a tikkadt vizeken csodás dalokat írtam minden fára verses üzenetet a madarak szárnyára lázálomként villantak el a szép napok az ősz bíbor és bronz macskalépteit szép magányunkban észre sem veszem szókon túli szók álma bűvölt el téged és engem táncoló illat suhan el lassan délnek iramló szelíd szeleken és köd ül már a mélyölű hegyeken de köröttünk még meleg napfényes erdők zengenek aranyba bújva ballag most a csillag borzamatú aranyos ősz van titkok pihegnek a vörhenyes avarban. 1965. szeptember 18, * ÜJ SZÖ 9