Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)
1965-09-18 / 259. szám, szombat
A vízipálma ez obiokban állt, Keskeny, Hosszú levelei Hátrakunkorodtak, és áttetsző zöldek voltak, rézsút felülről közéjük tűzött a nap, Gyenge, téli napsütés volt. - Ki kell borítani - mondta az asszony csendesen. - Végre ki kell borítani. - Mit? - kérdezte a férfi. - Mit, mit. Úgy teszel, mintha nem tudnád. A férfi bement a fürdőszobába, kihozta régi katoncrládáját, amelyben évek óta a szennyesruhát tartották. A szoba közepén a szőnyegre tette, felnyitotta a tetejét, s felesége lába elé borította a szennyest: - Tessék, parancsolj! Itt van. Az asszony nem szólt rá s«mmit, a fotel alá húzta a lábát. Minden délután ugyanazzal kezdték: semmivel, ostobasággal. Hónapok óta. Ma ingerültebbek voltak, a férfi már kiabált: - Most mondd azt, hogy strici vagyok. Tessék: mondd, üvöltsd! - Nem szoktam üvölteni. - Nem, te nem szoktál üvölteni, te jól nevelt nő vagy, intézetben nevelkedett úrinő. - Minden esetre jobb a nevelésem, mint a tied. - 0, persze, én egy utolsó, egy ... egy vadállat, egy... egy, tessék, mondd: mi vagyok? - Nem mondom. - Miért nem mondod? Miért nem?! Engem nem angolkisasszonyok neveltek, én csak vonatozó diák voltam, bejáró. Ott tanultam az ocsmány beszédet, a vonaton: az én intézetem az volt. Keréken járt, kattogott, és a kalauz elől a vécébe bújtunk cigarettázni. - Hagyd az intézetet! Amit mi rontottunk el; azért mi vagyunk felelősek. - Ami igaz, az igaz: jól elrontottuk. Az asszony a vízipálmát nézte, de a gyerekre gondolt, a fiúkra: - Persze, a gyerek - mondta. - Nem a gyerekl - Ne üvölts, kérlek! - Mondlam már, hogy nem a gyerek miatt. - Jól van, tudom, mondtad már; a triász meg oz ősgyíkok miatt. Ez az ok, semmi más. - Ne hazudd, hogy nem érted. - Megállt, oldalvást felesége arcába nézett. - Ertem én, értem. Én már mindent értek. Szép volt az asszony. Igy oldalról, szomorúan még szebb is, mint amilyennek o férfi nagyon jót ismerte. Nem látszott annyi évesnek, ahány valójában volt. A szeme sarkából szétküllőző ráncok is szépek voltak, hosszúságköröket rajzoltak kreolos bőrére, a kiugró járomcsont fölé. - Tudom, most az a véleményed, hogy cserbenhagylak - mondta a férfi -, hogy kihasználtalak eddig, s kész, odébbállok. Rongy embernek tartasz, tudom. - Nem tartalak semminek. - Köszönöm. - Zsebre vágta kezét, s szegletes mozdulattal meghajolt: - Annál_ jobb, legalább nem vársz tőlem semmit. Senkitől: semmit. A z asszony vékony szájjal, feszesen elmosolyodott. Hallatszott, ahogy könnyű szuszszanása belenyes a levegőbe. - Szeretnéd ugye, ha most rosszat gondolnék rólad? - Kicsit várt, fürkészve nézte a férfit, aztán folytatta: - Jó lenne, ugye, ha most felmentenélek önmagad előtt, s te azt mondhatnád: „Vali azt tételezi fel rólam, hogy én"... - Mindegy, hogy mit, egyáltalán feltételeznék róla valamit, olyasmit, ami sértő és vádló. - Hátradőlt a fotelban, s fáradtan eleresztette magát. Visszafordult a vízipólmához. Most már látta is, észrevette, hogy a külső edényben zöld, lepedékes a víz. - Frisset kellene alá tölteni - gondolta. Ingerült lett. - Én nem tételezek fel rólad semmi rosszat. - Csak én; rólad? - kérdezte a férfi gúnyosan, - Ezt nem mondtam, - De gondoltad. - Te megőrültél! - Ezt az egyet ne mondd! Ezt nel - Azt mondom, amit gondolok, - Tiszta a fejem, nagyon is tiszta és józan, Tudom, mit beszélek és mit akarok. - Tiszta fej?! - kérdezte az asszony, most már ő is gúnyos volt, kíméletlen, - És a triászkor meg a dipodikuszok, ezek honnan jönnek elő? Talán az én fejemből? - Diplodokuszok. - Tessék? - Megzavarodott. - Semmi, csak kijavítottalak, nem dipodikuszok, hanem - tagolta - dip-lo-doku-szok. - Ebből is látszik, hogy nem vagy normális. - Normális vagyok. Nagyon is normális. A férfi az asszony mögött járkált a szobában, kerülgette a kopott zöld katonoládát és mellette a nagy halom szennyest. Lépteinek zaja nem hallatszott a vastag velúrszőnyegen, amely galambszürke volt, s apró piros meg kék négyzetes minták tarkították. Az asszony előrehajolt, körme hegyével lecsípett a vízipálmáról egy elszáradt, összesodródott levelet. Akkor vette észre, hogy a korallpiros lakk pattogzik a körméről. - Az vagy, aki vagy - mondta békülékenyen. — Ilyen emberként szerettelek meg, ezért pedig igazán nem vagy felelős. N e mentegess önmagam előtt! - akart ellene szólni a férfi, de eszébe jutott, hogy ezzel felesége szavait visszhangozná. Vertnek érezte magát. A rendőrtisztet hallotta, legbelül önmagában, azt a mondatát, amikor a kihallgatáskor megkérdezte: „Az ön fia, nem?" Nehéz volt újrakezdeni a beszélgetést. - Hazudni többféleképpen lehet - mondta nagy kára. - Én csak egyféle hazugságot ismerek. Nemcsak akkor hazudhatunk, amikor hazuvlég mikor? Amikor Igazat mondunk? ár gúnyolódnod, komolyan beszélek, sszony elszégyellte magát; •sáss meg. •>r is hazudunk - folytatta a férfi -; ami•a igazat akarunk mondani, hogy a nagy megnémulunk, vagy üvöltözni kezdünk. Í az imént. - Igazad van, De én nem akarok többé sem Hallgatni, sem ordítozni. Egyszerűen csak az Igazat akarom mondani. Az asszony ismét a gyerekre gondolt. Hátravetette fejét a fotel támláján: - Már nem szeretsz? - kérdezte, s felnézett a háta mögött álló férfira. - Nem értesz engem - rázta ő a fejét. Felesége nyakát nézte, hátrafeszülő, karcsú nyakát, nem akart a szemébe nézni. - Ha szeretnél, ha igazán szeretnél, akkor most nem veszekednénk egymással. - Akkor mit csinálnánk? - Neked is kár gúnyolódnod. - Te mondtad: nem vagyok normális. - Kívánság támadt benne, fullasztó vágy, nem bírta Fábián Zoltán: tovább nézni a puha szövetruhából előbukkanó, hófehér lüktető nyakat. Tekintete felsiklott a félig nyílt ajkon, a hosszúkás orron át az asszony szeméig, amely nagy volt, sötét és mély. - Akkor nem félnél a feleségedtől. - Nem tőled félek - tiltakozott hevesen. Magunktól, eddig megélt életünktől: ettől félek. Semmi mástól. A zongora a szoba sarkában állt, átlósan az ablaknak fordítva. A férfi felnyitotta a billentyűsor fedelét, gondolkozott, hogy mit is játsszon, de nem jutott eszébe semmilyen ismert zenemű. Felesége tágra nyílt fekete szemét látta, amely az alulról felfelé tekintő helyzetben ismeretlen volt előtte, valamilyen soha nem lótott, különös nő. Találomból leütögetett néhány billentyűt. A nyakad! - mondta oz asszonynak gondolatban, és arra kellett emlékeznie, hogy éppen ilyen, éppen igy feszül hátra ölelés közben, amikor párnába fúrja a fejét, s nevén szólongatja. Az asszony lehunyta a szemét, úgy hallgatta a tétova zongoraszót, majd azt mondta: - Ma már nincsenek Dipodi... nem, — kijavította: - nincsenek Diplodokuszok. - Tegnap még voltak. Szauruszok és őshüllők uralkodtak. - Még mindig félsz, azért kiabálsz. A férfi hirtelen, kemény akkorddal abbahagyta a zongorázást: - De miért voltok? Miért uralkodhattak? Hiszen már a huszadik században élünk. Az asszony felnyitotta sötéten ragyogó szemét, a férjére mosolygott: - Ezt most olyan vádlón kérdezed tőlem, mintha én költöttem volna ki a Föld őstörténetének valamennyi ősgyíkját. - Igen, te, te is! - Esküszöm neked - folytatta még mindig tréfálkozva, nem voltam szaurusz-kotlós sem a Góbisivatagban, sem mit tudom én, a Tanganyikc tó partján. - Szembe kell végre nézni önmagunkkal. Szembe kell végre nézni azzal, amit tettünk, és azzal, amiért tettük, - Egymással nem kell szembenéznünk? A férfi elhallgatott. Az asszony tovább támadta; - Mi köze az őshüllőknek a mi szerelmünkhöz? - 0, semmi! - A mi szerelmünk az szerelem volt. - Jól mondod: volt. - Kegyetlen vagy. — Megmarkolta a nyakóban lógó borostyán gyöngysort. Valamibe kapaszkodnia kellett. A z alkonyatba hajló nap úgy mozdult a tetők fölött, hogy a vízipálma árnyéka felkúszott a szőnyegről a falra, rézsút az asszony mögé. Kusza, egymást metsző félkör ívei, parabolikus ivei olyanok voltak, mint az újságok ábrái, amelyek az űrhajók és a mesterséges holdak pólyáit mutatják. - Hagytuk, hogy uralkodjanak rajtunk és bennünk - mondta a férfi. - Jaj, mióta hallgatom ezt az őstébolyt. - Lüktető halántékára szorította a tenyerét: - Szétszakad a fejem. - Nem téboly: igazság. Javítóintézet, ez az igazság - gondolta az aszszony. - Mondd ki, te gyáva - kiáltott a férfira -, hogy a szerencsétlen gyerek miatt irtózol tőlem! - Nem. Nem. Másról van szó. - Mi az a más? - Nem a gyerektől félek, a gyávaságunktól, attól félek. - Hosszan támadó indulattal figyelte a feleségét, majd hirtelen megkérdezte: - Arra a május elsejére, a felvonulásra, emlékszel? - Mlesoda? - Otvenkettőben. Az asszony bizonytalanul megvonta a vállát, hogy nem igen, s ült ölbetett kézzel, rokkant mozdulatlanul a fotelban. - Jó neked. Én, sajnos, emlékszem, nem tudom elfelejteni. A szobor alatt találkoztunk vele, az öreggel. Tudod, ott benn az alapzatban, meghívtak, minket is a protokollbüfébe. Erre sem emlékszel? Na, látod! Ott találkoztunk vele személyesen először, ott oldalt a presszógép előtt. És kezet fogott velünk. Ke-zet fo-gott! Milyen boldogok voltunk, milyen gyerekboldogok! Még nedves volt a tenyere, emlékszel? Akkor jött ki o vécéből. - Nagyon kérlek, hagyd abba! - Sok sört ivott a kis öreg. Sok sört, - Ne mondd tovább! Elég volt! - Mi is sok sört ittunk. Nagyon meleg volt, - Hagyd abba, hagyd abba! - Akkor nincs?! Akkor nem történt meg?! Az asszonynak elakadt a szava. A férfi csukladozva nevetni kezdett, mintha most is sok sört ivott volna, sok sört. Nem mertünk bemenni a vécébe. Abba a vécébe. - Ezt vágod a fejemhez?! Ezt?! Most, amikor ott akarsz hagyni?! A közös szégyent vágom közös képünkbe. ik A z asszony most határozottan ugy erezte, az ura megtébolyodott. Meggyötört volt és kétségbeesett, egy lépésnyire az öngyilkosságtól, vagy - az öleléstől. Felállt a fotelből. - Mindent azért tettem, mert szerettelek. lesimítgatta csípőjén a ráncokba gyűrődött ruhát: - Ezen nincs mit szégyellni. - Teleraktad az ablakokat fikusszal, kaktusszal meg vízipálmával, az úristen tudja, még mivel, mivel nem. Clgy éltünk itt, mint valami botanikus kertben, - Mindent azért tettem, hogy ne veszftsd el az önbizalmadat. - Azt hitted: eltakarhatod velük a külső világot? - Azt akartam, hogy erősebb légy. - Azt akartad? És? - Meg akartam őrizni a szerelmünket. A férfi széttárta a karját. - Lehet, hogy megőrizted, de szalicilíze lett. Elugrott a zongorától. Akkor is így lódult meg; amikor a rendőrség jött a fiáért, amikor becsengettek. Többrendbeli lopás az iskolában és utcai erőszakoskodások. Galeribe keveredett a fiú. Ezt mondta a főhadnagy, s magával vitte a gyereket. Az asszony hirtelen megkérdezte: - Miért nem mondod ki, amire gondolsz? - Ne kezdd megint a gyereket! - Most elárultad magad. A férfi zavartan, kínlódva kereste a szavakat; - Jobb lenne, ha... ha cinikus lennék? Akkor jobban szeretnél? - Én már nem tudlak téged jobban szeretni felelte halkan, érezte, ha még egy szót szól, kitör belőle a sírás. A férfi visszament a zongorához. Idegesítette a csupasz billentyűsor, lecsukta a fedelét. A koppanástól az asszony összerezzent: - Azt hiszed, mindenki úgy gondolkozik, mint te? - kérdezte. - Nem érdekel, hogyan gondolkoznak mások. - De azt látod, hogy vannak olyanok, akik sokkal felelősebbek ezekért az időkért, mint te, és mégsem tartják önmagukat hibásnak? - Van szemem. - Akkor mit akarsz? Szembe akarsz úszni az árral? - Van, amikor szembe kell úsznunk az árral, mert ez a legemberibb, amit tehetünk. - Fejjel rohansz a falnak. - Aki messzire lát, nézzen is messzire! - Én már nem bírok - fakadt ki az asszony. Nem vagyok már húszéves. Harminc is elmúltam már. Nincs erőm, nincs, elfogyott. - Erőm nekem is kevés van, de amennyi van, az abból ered, hogy hiszek. - Miben hiszel? - Nem várta meg az ura válaszát. - Örült vagy! Tisztára tébolyodott! Szétrobbantod az életünket, s azt mondod rá: mert hiszek. Kínzód magadat, gyötrőd, mint egy megszállott mazochista, s ezt nevezed hitnek. - Ez nem önkínzás. Ez számadás önmagammal és önmagunkkal. - Semmi szükség számadásra. - Itt a különbség köztünk. - Itt a különbség, itt a különbség. - Reménytelenül legyintett: — Egyebet sem hallok tőled hónapok óta, csak minduntalan ezt: itt a különbség, itt a szakadék, itt a kérdés. De hol van hát végre az az „itt"? Hol van? A férfi elgondolkozva nézett felesége feldúlt arcára. Szép volt az asszony. Fekete haja fellazult, és sűrű erdeje rézkarcárnyékot rajzolt sápadt halántékára, feszes, sima homlokára. Szerette volna megsimogatni, de félt, ha hozzáér, eltűnik. Mélyet lélegzett, de nem érezte az asszony illatát. - Vajon elbírod? - kérdezte tőle gondolatban, majd kimondta: - Mi vagyunk a felelősek. Az asszony csak a fejét rázta eszelősen, hogy nem, nem. - Igen, mi. Mindenért. - Jó, hogy mindjárt nem mondod azt: személy szerint te meg én. - Mi voltunk a moszatok, az algák, akiknek lágy, kocsonyás testéből kolosszussá híztak az őshüllők. Mi voltunk a hegyes tornyú csigák, a hármaskaréjú ősrókok, igen, a Trilobiták, akiknek meszéből irtózatos csontvázuk felépült. — A mellkasára vert: — Mi teremtettük meg a triászt, te meg én. Az asszony hisztérikusan nevetni kezdett: - Nekem semmi közöm ehhez az egészhez. - Akkor hozzám sincs közöd. És nem is volt soha. - Ezt most mondod? Éppen most?! - Mikor mondjam? Egyszer ki kell mondani. - Tizenhét év után? Egy javítóintézetbe zárt gyerek után? Csend lett. Mind a ketten elhallgattak. A z ablakon tú! a szemben levő ház egy emelettel alacsonyabb volt a mellette levő épületeknél, s a tetejét korom lepte; fagyott hó borította. Ijesztő, sivár látvány volt; beszorulva ott a két máladozó vakolatú tűzfal közé. Az asszonyban még néhány percig hosszú, indulatos mondatok formálódtak, de ahogy elnézte a kormos-havas cserepeket, észrevétlenül kihulltak belőle, s már arra sem emlékezett, mit mondott az előbb. Nem ezt akartam - gondolta szomorúan. - Egyszerű asszony voltam - szólalt meg ;sir>éí. - Közönséges, kis gimnáziumi tanárnő, aki rnegyar irodalmat tanítottam és zenét. A törvények tiszteletére tanítottam a gyerekeket, engedelmességre. Én csak ezt tettem, semmi mást. - Nagy sötét szeme riadt volt és könyörgő. - Érts meg engem! - Én értelek téged, te nem értesz meg engem." - Elfogadtam a marxizmust is, mert hozzád tartozott. - Csak azért? - A tied volt. - Akkor mindig Is kételkedtél. - Hittem neked. - Csak nekem? - Elhagytam a magam régi hitét is, a vallá« sómat. - Sajnálod? - Magunkat sajnálom. - Lehajtotta a fejét. A gyerekre gondolt megint. Sovány, pattanásos kamaszarcára, s arra a félszeg, suta mosolyra, amellyel a tárgyalás után elbúcsúzott tőlük. — Egyet szeretnék már csak az élettől - mondta maga elé. — Egyetlen egyet. — Nem tudta befejezni a mondatot, elfogta a sírás. A férfi felesége mellé lépett, rángatózó vállára tette a kezét: - Hazudtunk egymásnak. - Szeretetből tettük. - Évek óta nem vagyunk őszinték. - Ez volt a könnyebb. Nem mertem szembenézni a valósággal, s napról napra a szemedbe mondani: „Zsákutcába futunk". Gyáva voltam^ féltem, hogy elveszítelek. - Hazudtunk, hazudtunk, s ez megrontott bennünket. - Kicsit később még hozzátette: - Ezért akart tőlünk elszakadni, itthonról elmenekülni a gyerek. - Isten verése! - gondolta az asszony. Tizenöt év után először visszatért a valláshoz, tizenöt év után először, hogy igazat adhasson az urának. Ogy érezte - büntetésül fordította el tőiük az Isten a gyerek lelkét, büntetésül, mert annak idején megtagadta. Osszeborzadt a vallás vigaszától: - Nem! - kiáltott fe!. - Hiába tagadjuk: igen. Laza szövésű, puha szövetruha volt az asszonyon. Vörösre és zöldre festett gyapjúszálak keresztezték egymást az anyagban, a zöldek feszesek voltak, sodrottak, a vörösek gömbösen kicsomósodtak. A férfi érezte, hogy a ruha alatt hűvös a felesége bőre, hűvös és sima. Kívánta a tapintását. Felcsúsztatta a kezét mezítelen nyakszirtjére. - Meg kell szabadulnunk a hazugságtól — mondta. - Le kell robbantanunk magunkról. Nem vihetjük át mai életünkbe is, az már bűn lenne. Az asszony felkapta a tekintetét: - Úgy gondolod, ha elmész, akkor az eddig megélt életed majd itt marad a lakásban, mint valami ócska ruha? Úgy gondolod, egyszerűen levetheted? - Nem, nem így gondolom. - El akarsz futni önmagad elől? Igen? Ez éppen olyan gyávaság, mint félni az őshüllőktől. A férfi nem tudott válaszolni. Érezte tenyerén felesége bőrének elektromos feszültségét, ideges vibrálását, s hirtelen meglegyintette az illata. Könnyű volt ez az illat, szinte észrevétlen, de azonnal megtapadt az orrában, tüdejében, s minden lélegzetvételkor érezte. - Megint be akarod csapni önmagadat? folytatta tovább az asszony. - Te mondtad: zsákutcába jutottunk. Igy akarsz te szembenézni a lelkiismereteddel? - Vissza kell menni az elejére, másképp nem lehet belőle kijutni. - Az elejére? - Az életünk elejére. - Vagy benyitni az egyik kapun, s ott maradni. - Ezt akarod? - Tonyere közé vette, szorította felesége komoly arcát: - Nyissak be az utolsó kapun, s maradjak ott? Ezt akarod? Az asszony kirántotta magát a férfi kezéből, s az ablakhoz ment. Cipője tűsarka beleakadt az egyik szennyes párnahuzatba, s húzta magóval. A gyereket akarom, a gyereket - kiáltotta magában, de a férjének nem szólt semmit. A vízipálma mellé állt, s a vékony, hátrafelé kunkorodó leveleket igazgatta. Már nem volt árnyék, a nap elveszett valahol a havas tetők zegzugaiban. - Nem, nem ezt akarom - mondta halkan. Ismét észrevette, hogy a vízipálma külső edényében moszatos a víz. - Légy szíves, hozz egy kis friss vizet - kérte, de nem nézett rá. - Rosszul vagy? - Megijedt. - A vízipálmánaik kell. A férfi készségesen kiment a fürdőszobába. Félig nyitva maradt utána az ojtó, s behallatszott a csap nyikorgása, a víz fröcsögése, ahogy verdeste az edtmy bádogfalát. Kongva visszhangzottak a esem- <1 pézett falak. Az asszony tétován körülnézett, azután gyor- I san kiakasztotta télikabátját a szekrényből, | s felvette. Retiküljét nem találta meg rögtön, I ez idegesítő volt, kapkodni kezdett. Végre I meglett. - Nem akarlak elveszíteni - mondta magá- I ban. Úgy húzta be maga mögött az előszoba- I ajtót, hogy a zár sem kattant. ¥ 1965. szeptember 18,
