Új Szó, 1965. július (18. évfolyam, 180-210.szám)

1965-07-08 / 187. szám, csütörtök

A kultúra munkásai sem tétlenek Messzemenően gondoskodnak az árvízkárosultakról Hana Ponická: A KAPCSOLÓ A bútorszállító kocsik megrakva álltak lenn a ház előtt. Kettő volt: egy nagyoDb meg egy kisebb Hamarosan az egyik erre, a másik arra viszi el azt, amit néhány éve egy kocsi hozott ide. Néhány szög a talban maradt. Talán hasznukat veszik az új lakók. Holnap, holnapután már ők verik be a maguk szögeit. Ha ugyan nem lesietnek előbb. A festés nem olyan régi — talán nem is kell festetni . A lépések zaja tompán, kongva verődött vissza a puszta falakról. A szoba az ürességtől mintha nagyobb lett volna, szemet szúrt minden hiba. A íestés eléggé megkopott. Látni a bútorok nyomát a falakon, a mennyezet is megfeketedett a radiátorok, az ablakok fölött, két összefutó fal szögletében. Valószínűleg mégis festetni fognak, kiszedhette volna mind a szöget. A parkett aranysárgán csillog. Csak néhány karcolást ejtettek rajta, amikor tologatták a bútorokat. Az új lakók elégedettek lehetnek. Szép, napos lakást kapnak, két kisebb, és sötétebb lakásukért. Semmi sem ált most a ferdén betűző napsugarak útjába, fényükben valósággal ragyognak a csillogó kilincsek, a hófehér ajtó- és ablakkeretek. Valóban egész az utolsó percig rendben tartotta a lakást. Talán az utóbbi hányatott iaőben még nagyobb gondot fordított rá, maga sem tudja miért. Kínosabban törekedett rendre, tisztaságra, mint akkor, amikor még nem járt munkába, s legfőbb gondja a háztartás és a gyerekek voltak. E pillanatban tekintete a kapcsolóra esett, a két szobát összekötő üvegajtó mellett, amely valamikor tárva nyitva volt, s az utóbbi időben sötétbarna bársonyfüggöny mögé bújt. Csodálkozott. Hogy lehet, hogy eddig észre sem vette. Evek múltak el azóta, hogy utoljára festette ki a lakást, számát se tudná adni, hányszor rendezett nagytakarítást, és a kapcsoló még mindig mosatlan, még mindig rajta a zöldes festék, amivel telefröcskölték. Akkor lemostak mindent, ablaküveget és ajtókeretet, csak ezen a kapcsolón maradt rajta. MárisI — hajolt kl az ablakon, — máris — ismételte, mert hallotta, hogy alulról türelmetlenül hívják. Hogy is volt csak? Igen, emlékszik, egyszer észrevette a maszatos kapcsolót, egyszer mégis észrevette, amikor már kitakarították a frissen festett lakást, egy pillanatra megállt rajta a szeme, már fordult is, hogy megy nedves rongyért, amivel lemossa a festéket. Mégsem tette, mert tele volt a keze munkával: szendvicseket készített, teli tálakat hordott az asztalra, vendégeket vártak, új. piros ruha volt rajta, a férje vette egy összezördülés után, tulajdonképpen a kibé külésüket s ünnepelték. Éppen meg akarta kérdezni a férjétől, ami tisztázatlan maradt a kimagyarázkodás után ls, de hírtelen csöngetlek, s aztán megfeledkezett róla. Később még kétszer ötlött szemébe a kapcsoló, de mindig azt mondta: most nem, majd a legközelebbi takarításkor, holnap... végül ls megfeledkezett róla. Holnap már nem jön vissza a lakásba. A sarokban eqy ottfelejtett porrongy hevert. Fölemelte, a csaphoz ment, hogy megnedvesítse, ám a kapcsolóról nem jött le a festék. Hát persze, évek múltak el közben. A festék rászáradt, szinte megkövesedett. A szemétkosárba dobta a rongyot, kivitte a folyosóra. Becsapta maga mögött az ajtót. Csak kinn jutott az eszébe, hogy a szemétkosárban egy ócska kés is van. Késsel könnyen meg lehetne tisztítani a kapcsolót. Meg ls telte volna, vissza akart menni a lakásba. De már nem volt hozzá kulcsa. TÖTH TIBOR fordítása Gomboszög: július 10—11 AZOK ESETÉBEN, aklkndk a lógnagyobb gondjuk most az, liogy mikoi szűnik meg az ár, mikor térhetnek haza, mikor lesz ismét együtt a csa Iád, talán furcsa kulturális tényke désrői beszélni. Jelenleg kl gondol kikapcsolódásra, vígságra, szórakozás ra? Nev-tni vagv nevettetni akkor, mikor mások sírnak — enyhén szólva — illetlenség. Mi a napokban mégis azt vizsgáltuk meg, hogy az árviz sújtotta emberek érdekében mit tesznek a kultúra munkásai. A kulturális tevékenységnek természetesen nem arra a formájára gondolunk, amely az ünnepek velejárója. Nem a gondtalan nevetés, nem az ürömmámor megnyilvánulását kerestük. Ilyesmi nincs, ilyesmivel találkozni sem akartunk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a kultúra munkásai, a kultúra eszközeivel miként teszik a kitelepítettek életét könnyebbé, hogyan tájékoztatják az otthonuktól elszakadt embereket az élet eseményeiről, hogyan öntenek az elkeseredett lelkekbe kedvet, bizalmat. A tömeges elhelyezés — bár ez távolról sem vigasz, — a népművelésnek olyan teltételeit teremti meg, amelyeket kár lenne kihasználatlanul hagyni. De a sok más, lényegesen fontosabb teendő mellett vajon gondolunk-e a kitelepítettek kulturális szükségleteire? A galántai járásban jártunk, ahol közel ötezer kitelepített kapott ideiglenes otthont. Látogatásaink során mindenütt azt tapasztaltuk, hogy a kultúra munkásai sem tétlenek, a kitelepítettek kulturális szükségletéről is gondoskodnak. A munka dandárját a járási művelődési otthon dolgozói végzik. Nem maradnak azonban le a népkönyvtárak és a kulturális tömegszervezetek sem. A teendőket a járási nemzeti bizottság mellett létesített, naponta ülésező árvízvédelmi és evakuációs bizottságok tárgyalják meg. Az ülések — mint erről Szigeti József, a járási művelődési otthon igazgatója tájékoztatott — rövidek, de annál lendületesebbek. A tagok általában az előző napi tapasztalatokról és észrevételekről beszélnek. E bizottságok tárgyalják meg azt is, hogy milyen intézkedések szükségesek kulturális vonalon. Az első rffeffokbän a kíiftúra háttérbe szorult. Amikor azonban megoldották az elhelyezést és az élelmezést, napirendre került ez a kérdés is. Ma már a kulturális igények kielégítését olyan fontosnak tartják, mint a gazdasági teendőket. Többeknek az a véleménye, hogy ezen a téren tanácsos lenne fokozni a munkát. A kultúra eszközei most Jobban mint bármikor arra hivatottak, hogy az emberekben erősítsék az optimizmust, felkeltsék a bizakodást a jövőben, kedvet, lendületet adjanak az élethez, a munkához. Számos szálláshelyen televíziót szereltek fel, ezenkívül könyvekkel és sajtótermékekkel látják el a kitelepítetteket. Bevezették a mozgókönyvtárszolgálatot is, aminek az a lényege, hogy a helyszínre viszik az olvasmányokat, és ott veszik fel a rendelést. A járási művelődési otthon röplapokat is kiad. Az árvízzel, az elszállásolással és a segélyezéssel kapcsolatos híreket közlik.. Időnként filmeket is vetítenek. A legtöbb szervezet, intézmény és csoport a nyilvános bemutatók mindegyikét az árvízkárosultak javára tartja A napokban a CSEMADOK vágsellyei helyi szervezetének színjátszói Niccodeml: Tacskó, a CSEMADOK szenei helyi szervezetének színjátszói pedig Gárdonyi Géza: A bor cimű színművét mutatták be. A bevételt mindkét helyi szervezet az árvízkárosultaknak adományozta. Hasonlóan jártak el a Tardoskedden és a Szereden rendezett esztrádműsor szervezői ls. Rövidesen Galántán és számos más helyen is rendeznek bemutatókat. A bevételt ezúttal is az árvízkárosultaknak utal' ják át. A kultúra munkásai részéről az árvízkárosultaknak nyújtott segítség általában két irányú: erkölcsi és anyagi. A támogatásnak mindkét formája igen fontos. Az a segítség azonban, amit az elemek által sújtott embereknek a szép szó erejével adhatunk, pénzben kifejezhetetlen és felmérhetetlen. És most nemcsak az anyagi javak megmentéséért és helyreállításáért, hanem az emberek lelkének és tudatának alakításáért is folyik a harc. Az utóbbi legeredményesebben a kultúra eszközeivel vívható meg. Ezért lényeges — talán az anyagi támogatásnál is fontosabb — az erkölcsi segítség. A galántai járásban Jelenleg Vágsellyén gondoskodnak a legtöbb menekültről. Az árvízkárosultakat itt is iskolákban, lnternátusokban helyezték el. Nem állítjuk, hogy mindenkinek szállodai kényelmet biztosítanak. Sőt azt sem mondjuk, hogy az elszállásolok kihasználták a lehetőségeket. A szenei Iskolákban például a feladatokat jobban megoldották. Vágsellyén, mikor ott Jártunk, még gondot okozott a higiéniai szolgálat biztosítása, és a fehérneművel történő ellátás. Ennek ellenére sokrétűen gondoskodnak a menekültekről. Az iskola tanítói felváltva tartanak szolgálatot, és tőlük telhetően mindent megtesznek, hogy a kitelepítettek ne érezzenek hiányt. A legnagyobb gondot a gyerekek elhelyezése okozza. Egy teremben jelenleg 30—40-en is laknak. A gyerekek együtt szoronganak a felnőttekkel.- ami a gyerekekre nézve nevelési és egészségügyi szempontból egyaránt káros. Lehetőség van rá, hogy a fiatalokat üdülőközpontokba és más kifogástalan helyekre szállítsák. A napokban a galántai járásból már ment egy csoport a Tátrába. Ám meg kell mondanunk: a szülők elég gyakran akadályokat gördítenek a legésszerűbb megoldás elé és nem, vagy csak igen nehezen engedik el gyerekeiket. Sokan azt mondják, mindenem elpusztult, legalább a gyerekem legyen mellettem ... Érthető, és nagyon természetes ez a ragaszkodás. A szülő azonban azzal, ha gyerekét az orvosi felügyelet alatt álló és minden kényelmet biztosító üdülőközpontokba engedi, tulajdonképpen a saját érdekét védi, elsősorban magán és gyermekén segít. Az, hogy a gyerekeket orvosi és tanítói felügyelettel csoportosan helyezik el, a lehető legjobb megoldás. Sokkal jobb a családoknál történő elhelyezés nél Azok a családok, akik felajánlották segítségüket és gyerekeket kérnek néhány hetes gondozásra, humanitásukért, emberbaráti szeretetükért messzemenő elismerést érdemelnek. Nekik is, és a bajba Jutott szülőknek is meg kell azonban érteniük, hogy a segítségnek ez a formája igen szép, de nem jelenti azt, amit a csoportosan elhelyezett gyerekek kapnak. A nagy csapásban sokan szétszéledtek, sokan még ma is keresik egymást. Helytelen lenne, ha a kötelék tovább lazulna, ha a gyerekek ls távol kerülnének egymástól. A csoportos elhelyezés azzal az előnnyel ls Jár, hogy megkönnyíti a szülőkkel a kapcsolat fenntartását és az élet normalizálódása után a szülői otthonba történő visszatérést. Sok emberrel beszélgettünk. A vágsellyei iskolában a nemesócsai menekültek közül Vendh Máriával, Magyar Juliannával, Kürthy Jusztinával, Czimmer Máriával, Varga Máriával és Tóth Józsefnével váltottunk szót. A beszélgetés során, többször ls könnyes lett a szemük. Néhányuknak mindössze egy szál ruhája van. Ennek ellenére nem fohászkodtak és nem panaszkodtak. Azt vallották mindannyian, hogy szeretetben, gondoskodásban nem éreznek hiányt, s amire még szükségük van, azt is rövidesen megkapják. Mi azzal váltunk el tőlük is, és a többi menekülttől ls, hogy az a megértés és segítség, amit jelenleg kapnak, csak egy töredéke annak, amit a társadalom összefogása révén a Jövőben még kapni fognak. Szocialista rendszerünk nemcsak hogy senkit sem hagy magára, hanem mindenkit a legmesszebbmenően segít. Néhol még vannak zökkenők. Az ellátás, a támogatás azonban egyre nagyobb méreteket ölt. Kulturális vonalon hiányt a személyes meggyőzésben észleltünk. Azt tapasztaltuk, hogy az érdeklődőknek szükség szerint biztosítják a könyveket, a sajtótermékeket, és az egyéb szórakozási tárgyakat. A felügyelőkön és a látogatókon kívül azonban a menekültekkel mások (elsősorban népművelők) alig tartanak személyes kapcsolatot. Pedig a különféle Ismeretterjesztő előadásokra kedvező lehetőség kínálkozik. És az Időszerű kérdésekkel kapcsolatos beszélgetések és előadások is most a legszükségesebbek. A kitelepítettek rövidesen visszatérnek otthonukba. A vízzel elárasztott területeken azonban egészségügyi szempontból is sok intézkedés vár elvégzésre. Jó lenne, ha az előadók már most beszélnének arról, hogy hazatérés után mi a teendő. Ogy véljük, a menekülteknek az egészségügyi előadások igen sokat nyújtanának. A Vöröskereszt dolgozóinak, az ügyeletes tanítóknak az orvosoknak és másoknak felvilágosító, nevelő előadásai és tanácsadásai most a legszükségesebbek. BALÁZS BÉLA Ez idén július 10-én és 11-én a Csemadok Központi Bizottsága tizedszer rendezi meg í Gombaszögön a csehszlovákiai magyar dolgozók országos dal- és táncünnepélyét. A Szlovák Nemzeti Tanács Iskola- és Művelődésügyi Megbízotti Hivatala, a közép- és kelet-szlovákiai kerületi és járási szervek közreműködésével Csehszlovákia felszabadulásának 20. évfordulója jegyében megrendezésre kerülő nagyszabású ünnepély július 10-én (szombaton este) kezdődik. A kétrészes műsor keretében többek között fellép a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, a bratislavai katonaegyüttes, a rimaszombati és a fiileki népművészeti együttas, valamint lengyel, ukrán és más vendég együttesek. A szombat esti Vidám esztrádműsor keretében lép fel Pécsi Sándor, Tompa Sándor, Kovács Appolónia, Béres Ferenc, Béres János, Cséfalvay Katalin, Csík János és Kovács Béla. A bemutatókat reggelig tartó népmulatság követi. Július 11-én (vasárnap délelőtt) a népművészeti műsor első részében többek között a Csemadok kuntapolcai, szepsi, pelsőci, krasznahorkai, kassai, érsekújvári, deáki, füleki, lévai és rimaszombati együttesei mutatkoznak be. Az ünnepi manifesztációt délután 14 órakor rendezik meg. Ezt követi a népművészeti műsor második része, majd este — a legjobb hazai és külföldi szereplők fellépésével —i a dal- és tíncünnepély záróműsora. A nagyszabású bemutatóra a vasút az ország minden részéből 30 százalékos árkedvezményt ad. A rozsnyói járásban az autóbuszokra 50 százalékos árkedvezmény érvényes. Gombaszögre július 10- és 11-én Losoncról és Kassáról külön vonatok indulnak. A csehszlovákiai magyar dolgozók X. országos dal- és táncünnepélyén előreláthatólag 20 000—25 000 ember vesz részt. Az ellátásról a Jednota, a Raj és az egységes földművesszövetkezetek gondoskodnak. (b) Szklabonyai Mikszáth-eml ékek O

tt áll Mikszáth szülőháza a Szklabonyán átívelő országút mellett. A ház előtt kiskert, s még él a rózsafa, amelyet Mikszáth Kálmán apja ültetett. Az egykori hajlék azonban alaposan megváltozott az író születése óta. Többszőr renoválták, átalakították. Akkor zsúpfödeles, egyszerű parasztház volt, ma már cserépteteje van. De az emléktábla ott áll a ház homlokzatán, hírül adva, hogy ott látta meg a napvilágot a nagy magyar anekdótázó, Mikszáth Kálmán. Amikor ott jártam, kedves öreg néni fogadott, Hendrich Istvánné, az író közeli rokona. Eléggé kevés emléket őriz Mikszáthról, életében csak egyszer találkozott vele Horpácson, de az a találkozás annyira Jellemző a nagy tréfacsinálóra, hogy érdemes feljegyezni. Hendrich Istvánné hajdan mint kislány édesanyjával látogatott el Mikszáthékhoz. Kilencéves lehetett akkor, de emlékezetében még ma is frissen él a kép, amikor Mikszáth lehajolt hozzá, és arcát megcirógatva azt kérdezte tőle: — Ugye, kislány, te ma sem mosakodtál? Az édssanya elpirult, és hevesen tiltakozott. — Ugyan, ugyani Elindulásunk előtt alaposan megmosdattam. — Hiszi a pici! — évődött tovább Mikszáth. — Ha megmosdatták volna, akkor nem lehetne ilyen koromfekete a szeme. A tréfán az egész család együtt derült Mikszáthtal. Hendrich néni megmutatta a szobaajtó kü szöbét is, amelyen régi baltacsapások nyomai láthatók. — Ezen a küszöbön szabdalta Mikszáth apja korcsmáros-mészáros korában a csontos húst — mondotta a néni, aztán megmutatta azt a szobát is, ahol az író született. T

öbb emléktárgyat sajnos nem tudott mutatni, de arra emlékezett, hogy szülei eléggé gyakran leveleztek Mikszáthtal, ám ezek a levelek mind elkallódtak. A faluban néhány ember arra hívta fel a figyelmemet, hogy keressem fel Kazi bácsit, Kazi Józsefet, ő bizonyára többet tud mesélni Mikszáth Kálmánról, mert a nagyapja parádés kocsis volt náluk. Kazi bácsit munka közben találtam, éppen az új szövetkezeti istállókra rakta a cserepet, de amikor megtudta, miről van szó, abbahagyta munkáját, és szíves szóval mesélt az íróról. Elmondotta, hogy többször is volt nagyapjánál Horpácsort. Mikszáthot is több ízben látta. — Víg kedélyű ember volt, évődött, tréfálkozott, szerette a magunkfajta egyszerű embereket. Mindenkihez volt egy-egy jó szava, és különösen a szklabonyaiakat kedvelte. Néha azonban elkomolyodott, és panaszkodott, hogy rosszul érzi magát. Sokat köhécselt, mindig azt mondogotta, hogy baj van a tüdejével. — Nagyapámtól hallottam — folytatta Kazi bácsi —, hogy egy ízben látogatóba vitte Mikszáthot a szomszéd faluba. Az író a vendéglá tóknál megbetegedett, és gyorsan befogatott a kocsiba. Az indulásnál azt mondta Mikszáth nagyapámnak: — Te, Kazi, tudsz-e gyorsan hajtani? — Már hogyne tudnék, ha kell — felelte' nagyapám. — Akkor vágj a lovak közé, hogy a bőrük repedjen — kérte Mikszáth —, csakhogy mihamarabb odahaza legyünk. Az se baj, ha kidől a ló, majd veszünk mást helyette! — Hajtott is nagyapám lóhalálában, s fele annyi idő alatt tette meg az utat, mint máskor. Ahogy hazaérkeztek, Mikszáth rögtön ágynak esett, de szerencsére nem lett komolyabb baja. — Hát ilyen ember volt — fejezte be Kazi bácsi. I^iközben beszélgettünk, körénk gyűltek Kazi bácsi ismerősei, barátai. Az egyik idősebb ember, akit ugyancsak Kazi Józsefnek hívtak, azt mondotta, hogy ő is tudna valamit mesélni Mikszáthról. — Egyszer nagyapámmal ellátogattam Horpácsra, Mikszáthékhoz — mesélte a névrokon, majd így folytatta. — Nagyapám gyerekkori pajtása volt az írónak. Mikor betoppantunk hozzájuk, Mikszáthot a kerti asztalnál találtuk. Nagy örömmel fogadott bennünket, s nyomban bekiáltott a feleségének: — Anyjuk, gyere csak, Itt vannak a Kaziék! Asztalhoz ültettek bennünket, s rögtön került harapnivaló meg borocska. Aztán elkezdtek beszélgetni — folytatta Kazi bácsi —, és sorra felidézték a gyermekkori élményeket, csínytevéseket. Nagypkat nevettek a régi csínytevéseken, amelyeket kamaszkorukban vittek véghez. Már jócskán beszopogattak a borból is, amikor azt mondotta Mikszáth: — Hallod-e, pajtás, birkózzunk csak egyet, úgy, mint gyerekkorunkban. — Nagyapám tréfának vette a dolgot, és nem mozdult. De Mikszáth annyira unszolta, hogy végül is kötélnek álit. Levetették a kabátjukat, és nagy hahota közben összekapaszkodtak. Hanem a birkózás nem tartott sokáig, mert Mikszáth hamar belefáradt. Elengedte nagyapámat, és így szólt: — Hagyjuk abba, pajtikám, nem bírom én már a birkózást. A tüdőm is gyenge, meg pocakom is nagy. Neked meg olyan erős markod van, hogy a csontom is sajog a szorításától. — Leültek hát ismét, és tovább iszogattak ... így emlékeznek a szklabonyalak Mikszáthra, és büszkék rá, hogy ott született, nevelkedett közöttük. A magukénak vallják, olvassák könyveit, felidézgetik a régi emlékeket. — Jó ember volt — mondják —, szerette a szlovák népet, hiszen ugyanolyan jól beszélt szlovákul, mint mi, és soha meg nem sértett volna bennünket. Könyveiben meg magunkra ismerünk, mintha csak itt járna most is közöttünk. Ö nem csak a magyaroké, a mi írónk is, úgy bizony 1 Az apák a fiúknak adják át Mikszáth Kálmán emlékét, hadd őrizzék tovább, hadd legyenek rá ők is olyan büszkék, mint az öregek, az a régi nemzedék, amelyből már alig egy-kettő él Szklabonyán. -des1965. Július I. Ül SZÖ 7