Új Szó, 1965. július (18. évfolyam, 180-210.szám)

1965-07-24 / 203. szám, szombat

A szerzőnek az ÉJSZAKA ES KÖD címtl regényéből közöljük e részletet. A társadalmi és kémregény cselekménye a közelmúltban játszódik, amikor az ellenséges kémszervezet kihasználja a növekvő idegenforgalmat, rokoni látogatásokat, hogy ennek leple alatt ügynökhálózatot építsen ki Bratislavában. A

ľ egyik kémet, — akit még a háború alatt szerveztek be és csak most aktivizálják, — Górázd Géza, a gépgyár idős üzemi őre leplezi le. Mi készteti az egykori partizánt, hogy 18 év után a titokzatos ügynök jelkutatására induljon? Erre ad jeleletet a regényrészlet. K

issé görnyedten ul a széken, s nézi a nappali szoba tejüveglapján átcsapódó kék fényt. A két Hét előtti beszélgetés felidézése a székhez szögezi. Az előszoba vörös kókuszszőnyegére pillant. Ha lefényképeznénk, bánatos, gondjaiba merülő ember képét örökíthetnénk meg. De ez csak a látszat az érzékeny filmszalag nem rögzítheti érzéseit. Mulasztást követett el, valamit nem magyarázott meg a fiának, és saját magát sem készítette elő a megrázkódtatásra ... A zsebéből előkotorja a cigarettadobozt. A cigarettát a szójába dugja. Kezében már o gyufa. Észbe kap. Itt nem dohányozhat. A konyhában a hamutartól Megmozdulni nehéz. A gondolat a székhez köti. A mozgás, helyváltozás kizökkentené gondolataikból. A gondolattól pedig, nem akar szabadulni. Meggyújtja az ajka közé szorított, soványra hengerített Detvát. Mélyen szippant. A gyufaszálakat a zsebébe szórja, hogy a kiürített gyufaskatulyába üthesse a hamut. Senki nem zavarja, nyugodtan ülhet az előszobában. A fia a televíziót nézi. Az asszony alhat. Ha az asszony is nézné a televíziót, már rég kijött volna, hogy megmelegítse a vacsorát... Valamiről megfeledkezett. Valamit nem magyarázott meg a fiának. Magára nem gondol. Magára most nem mer gondolni. De attól az érzéstől nem tud szabadulni, hogy mulasztást követett el. Nagy mulasztást. Felfénylik az öreg Górázd szeme. Forró lett a szeme. Égett a szeme. Érzi, könny szökött belé. A bizottsági ülés után minek is tért be a kocsmába? Oly ritkán iszik, de most nem tudta magát visszatartani. Az az átkozott bor az oka, hogy ennyire elgyengült, hogy egyszerre a saját árnyékától is félni kezdett. Most meg könny buggyan ki a szeméből. A nappali szoba ajtajára mered. - Nem ismersz engem... — suttogja, mintha a fiához szólna. Az ujjára tekint. Égést érez. Ujja közt égett a cigaretta. Megfeledkezett róla. Csak kétszer szippantott belőle. A cigaretta tovább égett, a hamu a szőnyegre pottyant. A cigarettacsonkot szétnyomkodja a kezében tartott üres gyufaskatulyában. A szőnyegre pillant. Ha látná az osszony! Lehajol, és szétfújja a hamut. Cipőjét lerántja a lábáról. Mindkét cipőjét az előszoba szekrénye mellé helyezi. Keresi a papucsát. Itt szokott lenni. A szekrény mellett a helye! Az asszony megfeledkezett róla? Elfelejtette kitenni? Feláll. Kutat a szekrényben, a cipők között. Körülnéz. A fogas előtt sötétlik a papucsa. Miért tette oda? Csak most veszi észre, hogy a sarokban fehérlik valami. Amikor hazajön, ritkán veti tekintetét a sarokba, nem szoktak oda semmit sem tenni. Az asszony most azért tette a papucsot a fogas mellé, hogy lássa, mi került a sarokba? Nem gyújtja meg az előszoba lámpáját, Gyurit zavarná a televízió nézésében. A konyhából kiszűrődő sápadt fény sem világítja meg az előszoba sarkát. A homályban eddig csak azt vette ki, hogy a sarokban fehérlik valami. A lábát belecsúsztatja a papucsba. Közelebb megy. Nagy csokor krizantém fehérlik a súroláshoz használt ócska vödörben. Nem is gondolhatott erre. Egy évben csak egyszer lát krizantémot. Bár egyszer sem látna! Megtapogatja a virágfejet. Szép virág. De nem szereti, hullaszagot áraszt. Épp most van hullaszagra szükségei Azért futott a kocsmába, hogy ne érezze! Az asszony meg itt őrzi, emlékezteti a hullaszagra! Miért nem vitte ki ma a temetőbe? Hányszor mondta már neki, ha krizantémot vesz, hagyja a pincében, ne hozza fel a lakásba! Nem érti. Sosem érti meg, miért iszonyodik a fehér virágtól. Ö csak fújja a magáét: a te szüleidnek viszem! Mit szólna az apád és anyád, ha virágot sem tennénk a sírjukra?! A kommunista nem tisztelheti a halott szüleit? így fakadt ki az asszony,.. Nem érti. Sosem érti meg, miért iszonyodik a fehér virágtól... A háború óta csak az asszony jár ki a temetőbe, ő teszi a sírra a fehér virágot. A háború óta... Megborzong. A háború óta nemcsak mindenszentek napján gondol a halottakra. Nem a szüleire... Nem... Másokra gondol, akiknek nem kellett meghalniuk, akik nagyon kÖ2el álltak hozzá, a testvérnél is testvérebbek voltak. Néhányuknak még sírt sem áshattak, mert futottak a németek elől, nehogy szívüket fúrja át a tüzes ólom. Akinek sírt áshattak, földbe szúrt gallyal jelezték, hol hagyják harcostársukat ... A

kocsmában egymás utón ürítette ki a boros poharakat. A lámpafényben csillogott a pohár, csillogott a bor. Amikor a poharat megemelte, belenézett. Kissé megdőlten tartotta a kezében, a bor megmozdult benne, aztán megnyugodott, mint vihar után a tó vize. Aztán úgy nézett a pohárban levő borra, mintha a nyugodt tó vizébe pillantana. De nem láthat a mélybe. A tó felszínén megtörik a fény, szétomlik rajta, tükörpáncélként fedi be. Ha akarod, magadat nézheted benne, vagy a tó körüli fák, bokrok, emberalakok megnyújtott tükörképét. Mindent, mindent láthatsz, amit visszatükröz, de nem pillanthatsz a mélybe, nem láthatod a medret, az úszó halakat. Annyi erőd meg nincs, hogy búvárként ismerd meg, amit az acélosan fénylő felület eltakar előled. Nem lékelheted meg a tó vizét, mint télen a jeget. Ha kavicsot hajítasz a vízbe, vagy sziklót gördítesz "Kele, a víz elnyeli, csak a felette összecsapódó hullámokat láthatod, s az összecsapódó hullámok függönyként takarják el továbbra is a i.tnot. S ha az életet megúnt testedet veted a vízbe, hogy utolsó pillanataidban megismerd az ismeretlent, a víz nem fogad be, kivet magából, és felpuffadt testtel, döglött halként „úszhatsz" a felszínén, amerre az ár sodor magával... A pohárban sötétvörösen csillogott a bor. Kissé megdőlten tartotta kezében a poharat, hogy megnagyobbítsa, kitágítsa a sötéten csillogó boi felületét. Az erős lámpolényben fekete tükörként csillogott a pohárba szorult vérvörös bor A pohár fölé emelte a fejét. Ea'enézett a fekete tükörbe. Az orra megnyúlt, mintha egy óriás orro lett volna, a szeme, homloka összeszűkült. Torzképet látott a tükörben. A maga torzképét. A pohár tükrében feketéllik összeszűkült szeme. Az élő szem és a megtörpült torzszem egymásba meredt. - Mit látsz? - morogta maga elé. - A magad képét látod! Mást akart lótni, nem megtorzult orrát, megtörpült szemét. A mélybe nem láthat. Búvárként nem ereszkedhetik a mélybe. Az indulat és a megrázkódtatás még annyira fogva tartotta, hogy nem juthatott az eszébe, hogy a varázstükröt magában hordozza, s a tudat mélyén iszapként megüllepedett múltat megbolygassa, önmagában keresse a választ a megkergült kérdésekre . .. Percekig nézte önmaga torzképét a fekete tükörben. Sötét árnyalakok jelentek meg előtte. Az erdő fái közé lopództak, keresztül vágtak a kopasz domboldalon, leereszkedtek a folyó partjához. Tizenhatan voltak. Két csoportra oszlottak. Az egyik csoport átfutott a befagyott folyó jegén. Vagy egy kilométernyire éles kanyart vett a folyó. A kanyar mögött állott a vasúti híd. Sötét volt. Téli sötétség. A sötétben is fehérlett a hó. Lepedőket terítettek magukra. Hason csúszva közeledtek céljukhoz. A németek mindkét oldalon vártak rójuk. Nem robbanthatták fel a hidat. Tizenhatan voltak, csak négyen tértek vissza. Csak négyen .. . Valaki elárulta őket. Áruló volt köztük ... A sötét árnyalakok halványodnak, elillannak a szeme elől. Remegés futott ót testén. Remegni kezdett a keze. A kissé megdőlten tartott pohárban rezgett a bor, szelíd hullámokat vetett a vihar előtt a tóvize. Egy dülöngélő férfi ment el a közelében. Bizonytalanul lépkedett. Akaratlanul meglökte a karját. A keze megrándult, s a kéz rándulása közben több kortynyi bor kilocsant az asztala. A kilocsant bor sötéten fénylett az asztallapon. A partizánok vére sötét lett a fehér havon . . . Felugrott. Nem tudott a pohárban maradt vörös borra tekinteni. Kisietett a kocsmából. Hazafelé indult. Menet közben ingatta a fejét. Csaknem tizennyolc év után! ...mit csináljak? Nem hisznek nekem! Majd akkor mosolyogjatok gúnyosan, ha az asztalra csapom a másik ütőkártyát! - háborgott magában az öreg Górázd. A fal mellet ment. A csendes utcában döngött a lépte. Tíz óra lehetett. Már nyolckor véget ért a pártbizottság ülése. A sötét árnyalakok már akkor sem hagyták nyugton. Tizenhatan voltak ... Tizenhatan ... Az erdő fái közé lopództak... ÉS csak négyen tértek vissza. Csak négyen . . . ! A kocsmába menekült. A borban kereste az enyhülést, felajzott idegei csillapítószerében, mert forgó gramofonlemezzé változott az agya, s míg a kocsma elé nem ért, vagy húszszor megismételte magában a pártelnökkel folytatott szóváltását... - Remélem, most már pontot tehetünk a Franken-ügy végére! - szólt az elnök a pártbizottság tagjaihoz. - Úgy gondolod, hogy végleg elutasítjuk felvételét? - csodálkozott az egyik bizottsági tag. - Végre ti is belátjátok! - mondotta megkönynyebbülten Górázd. - Mit látunk be? - kérdezte az elnök. - Azt, hogy Frankent még nem vehetjük fel! - Miért? - Jól tudod, hogy miért! — vágott vissza Górázd. - Két héttel ezelőtt az asztalra tettem a bizonyítékot! - Most is azt mondod, hogy egy DP-tag nem lehetett partizán?! - Bizonyítsd be! Én már bebizonyítottam, hogy az apja a fasiszták szekerét tolta! - Arról megfeledkezel, hány elvtárs öltötte magára a gárdista ruhát, hogy a mozgalmat szolgálja?! - Talán nem akarod azt mondani, hogy.,.?! - csodálkozott most Górázd. - Igen, azt akarom mondani! - Kitől tudod? - A fiától! - Nem lesz bolond az ellenkezőjét állítani! - Mások is igazolják! - mondotta az elnök, s az előtte heverő papirosok közül felemelt egyet. - Ma másoltattam le az eredetiről. Megkértem Frankén mérnököt, igazolja apja halálának körülményeit. Ma behozta a háború óta őrzött iratot. Tessék, Górázd elvtárs! - fölényes mosolylycrf nyújtotta át a géppel írott másolatot. Most talón te is megnyugszol . .. Górázd kezében megremegett a papírlap, amikor olvasni kezdte a szöveget. „Ezennel igazoljuk, hogy 1945. január 23-ére virradó éjje! o fasiszta németek megölték Frankén Vilmost..." A pecsétre szökött a tekintete. Mintha szíven szúrták volna. Elsápadt, lélegezni sem tudott. A szeme előtt ugrálni kezdtek a betűk. - Lehetetlen...! - suttogta. A pártelnök biztatta. - Olvasd tovább! ...másnap, 26-án bukkantunk rá községünk határában, az erdő alján. Kabátja bélésében találtuk meg az igazolványát..." - Ha tudtam volna...! - Górázd nem is mondta, lehelte a szót. - Már rég tag lehetett volna Frankén mérnök! - szólt közbe az egyik pártbizottsági tag. Górázd, mintha nem hallotta volna a támadó megjegyzést tovább olvasott: „...két tanú igazolta, hogy a Javorníkon harcoló partizánoknál szolgált, és kötelességének teljesítése közben érte a halál..." — Nos, mit szólsz hozzá? - kérdezte mosolyogva az elnök. - Én is a Javoríkon harcoltam, - Akkor ismerned kellet volna Frankent! — Egy Frankén nevű sem volt köztünk! - Akkor egy másik alakulatnál lehetett! A nemzeti bizottság igazolja... — Frankent nem ismertem, de nagyon is jól ismertem tem azt ember, aki azon az éjszakán a falu határában köpte ki fasiszta lelkét! Nem a németek lőték le! Én lőttem szét a fejét! - Hogy hívták? - Kolejkának! - Mi Frankenről tárgyalunk! Ne keverd öszsze..,! Górázd az elnök szavába vágott. - Mondtam, hogy azon az éjszakán...! - Egy éjszaka ezer embert is agyon lehet lőni! Ne képzelődj, Górázd elvtárs! Végre tudomásul vehetnéd, hogy a bizalmatlanság lassan ölő méreg, nemcsak mások életét keseríted meg, hanem a magadét is...! - Sosem engedem, hogy egy fasiszta-fióka közénk furakodjon! - Hamarosan megéled azt a napot! Nem járathatjuk le magunkat! De nem fasiszta-fiókáról hanem Frankén mérnökről lesz szó a taggyűlésen ... - Azon én is ott leszek! - kiáltotta Górázd, s a gyűlés végéig többé nem nyitotta ki a száját. F

elemeli a kezét. Remegnek az ujjai. A fogas melletti tükör előtt áll. Nem akar a tükörbe nézni. Felvillan előtte a borospohárban látott torzkép. Mégis a tükörbe kell néznie, mert a gondolat nem tiltja, ne nézzen a tükörbe, s nem parancsolja menjen a fürdőszobába, hogy a késői vacsora előtt kezet mosson. Mintha elkábították volna, olyan tehetetlenül áll a tükör előtt. Előbb a felemelt kezén akad meg a tekintete. Rebegnek az ujjai. Még mindig félne? Nem meri kimondani, mitől fél, kitől fél. A félelem érzete akkor hatalmasodott el rajta, amikor az utcájukba ért. Már a pártbizottság ülésén elhatározta, hogy üldözőbe veszi azt a Másikat! Tizennyolc év után! A pokol fenekéről is előkeríti, hogy bebizonyítsa, azon a januári éjszakán csak egy embert öltek meg a falu határában ... S az az ember nem lehet más, mint... De hol találja meg azt a Másikat?! Amikor az utcájukba ért, egyszerre üldözöttnek érezte magát. Az üldöző üldözettnek érzi magát. Elhatalmasodott rajta a félelem. Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy valaki követi, valaki a nyomóban settenkedik. Az a Másik megérezte volna, hogy veszély fenyegeti . . .?! ...és most az életemre törne?! Ha rá gondoltam, ő is gondolhat rám...! Bolond vagyok! Képzelődöm...! Mit állok itt, mint egy fabábu?! A kezét oldalt emeli, mintha tapogatódzna. Tudja, mi fog ezután következni, mégsem menekül, nem kiált fel, Gyuri, gyere ki! - hogy másra terelje a figyelmét. Tudja, mi vár rá, és várja azt a pillanatot... Amikor a lépcsőházban kialudt a fény, akkor is így emelte oldalt a kezét. Tapogatott a sötétségben. Ismerősnek tűnt a mozdulat. Most már tudja, a hegyekben, a fák közé sűrűsödött sötétségben tett ilyen mozdulatokat... Elég! Ne tovább! A parancsszó gyenge, nem hasít a tudatába. Nem menekülhet el az elől, aminek be kellett következnie. Kezét az arcához kapja. Tekintete még nem követi az arcához tapadó kezét. Mellén behorpad a kabát, a válla már rég lekonyult... ... megöregedtem ... Nem sietteti, halogatja azt a pillanatot, amelynek be kell következnie ... ...meggyengültem,.. Nem lett volna szabad otthagynom az öntödét..., a munka jó erőben tartott... Birokra tudnék-e még kelni? - kérdezi magától. Tekintete megritkult, ezüstösen csillogó hajára siklik. Látja homloka mély redőit, dús szemöldökét, megszürkült bajúszát, ajka tövében a ráncot A homályban is jól látja, milyen halvány az arca ... ...nem élek az erdőben... Már nem halaszthatja tovább azt a pillanatot. Életre kelt benne az erdő. Szeme a tükörbeli szemébe mered... Az előszoba sarkát homály fedi. A nappali szobából kicsapódó kék fény megtörik az ajtóval szembeni szekrényen, s a konyhából kivetődő fakóságra fénnyel együtt a sarokbon erőt vesztve elködösül, holdas éjszakára emlékeztet. .. ...akkor it világított a hold... Ketten mentek a fenyők között. Csillogott a magas fenyők ágaira ülepedett hó. A fák közül kiléptek a tisztásra. A talpuk alatt ropogott a jeges hókéreg. Hosszú árnyékot vetett az alakjuk. Tovább nem merészkedhetett. Innen már a faluba hallatszik a lövöldözés hangja. Reggel a kíváncsiak kijönnek, hogy megnézzék, kire lövöldöztek az éjszaka. Megállította az előtte cammogó embert. A géppisztolyát görcsösen szorította a markában. Ha gyanús mozdulatott észlelne, azonnal tüzet köpködne a fegyvere... - Nem lehet messze a falu, a barátaid majd rád találnak! - szólt az' előtte álló férfihez. Ha a fritzek kezébe kerülsz, katonai pompával temetnek el! Az összegörnyedt férfi ijedten hátrafordult, és fordultában térdre rogyott. - A szentséges szűz Máriára kérlek, ne lőjj agyon! Ha istent ismersz, kegyelmezz -I - Akkor fohászkodhattál volna a szűzmáriádhoz, amikor elárultál bennünket! - Az isten szerelmére ... ! A holdfény a rimánkodó felemelt arcába csapott. Félelmében, rettegésében nyöszörögni kezdett. - A saját fajtádat lövöd agyon?! - A saját fajtád ellen kémkedtél, te nyomorult! - sziszegte Górázd. - Beismerted, te továbbítottad a hírt a németeknek, amikor a hídrobbantásra készülődtünk! Tizenhatan indultunk el, és csak négyen tértünk vissza! Csak négyen ... J Gorázd dühre gerjedt. Célzott. - Várj! Nem én voltam a fő kolompos! - Ne hazudj! - Tarabusz Ondro vett rá... - Olyan nevű ember nincs köztünk! - váló. szólta Górázd lövésre emelt fegyverrel a kezében. Tudta, kiről beszél. Ővele csak ezután akartak leszámolni, hogy az összekötőjét is leleplezhessék. - Ismered őt! Kmetynek hívjók! - mondotta a térdeplő férfi. - Miért nem nyitottad ki a szádat a parancsnok előtt?! - rivallt rá Górázd. - Nem mertem... Nem hittem, hogy..í - ...golyót kapsz a fejedbe?! - Kmety a fő kolompos... Az, aki oz élelemért járt a kocsmába... - Azt mondod, hogy Tarabusz Ondrónak hívják? - Igen... Ha tudtam volna, hogy fogsz vezetni ...! - És mi a te igazi neved?! - Kolejka... A parancsnoknál az igazolványom! Te is nézegetted.... - Kmety Tarabusz is? Te csak Kolejka l»nnéi?! - Kolejka az igazi nevem, menj el a falumboj magad is meggyőződhetsz róla ... I - És addig hagyjalak élni, mi?) C

saládom van...; neked is van családod... - nyöszörögte Kolejka. Kmety a főbűnös, ő beszélt rá... A németektől pénzt kaptunk, hazaküldtük, aztán hozzátok mentünk... Kmety a főbűnös, hidd el... Egyedül félt a németekhez menni, elárulta a tervét, én nem akartam... Nem akartam! Lelőtt volna, ha nem megyek vele, félt, hogy elárulom, s a partiíánok bo.sszút álltak volna a családjón! Azt mesélte, sok pénzt kapunk, kellett a pénz, szegények vagyunk, rongyokban járnak a gyermekeim... Öt lődd agyon! Ismered őt, láttam, sokszor beszéltél vele! Még a vállát is megveregetted, amikor szalonnát hozott! Pedig akkor...! Mondd, hogy ismered! Forradás van az orra alatt, egyszer borotvával mélyen bevágta magát.... - Hovóvalósi a te Tarabuszod? - Kisfalusi.,. Vigyél vissza, mindent a szemébe mondok! - Hallottad az ítéletetl - morogta dühvel Górázd. Még mást is akart mondani, hogy megadja az utolsó kenetet a haldoklónak, de amikor a térdeplő Kolejka rettegő szemébe pillantott, megdermedt a nyelve. A halálát váró ember nem tudott megszólalni. Értelmes szó helyet hörgő hang buggyant ki a száján, és ajka sarkából csurgott a nyál. Górázdot megigézte a rettegő szem. Életében még nem látott ilyen szemeket. Közelről senkit sem lőtt agyon. Megingott. Halála pillanatában az igazat mondhatja. Félrevezették, a pénz becsapja az embert, a pénzért árulóvá válik az ember. Azt mondja, rongyokban járnak a gyerekei. A városokban is sok gyerek jár rongyokban, s a falvakon még többen... Hadd éljen a nyomorult! Majd azt jelenti, végrehajtota a parancsot, senki sem ellenőrzi... Felszisszent. Három nappal azelőtt tizenhatan indultak el az éjszakában. Csak négyen tértek vissza. Tizenketten holtan terültek el a folyó partján. A tizenkét partizán közül tizen árvákat hagytak maguk után! Emiatt a nyomorult miatt! Nem is rettegés, nyomorúság, aljasság lapul a szemében. Hogy nézhet ilyen szemekbe?! Még a tekintete is fertőz! Minek is fogadták maguk közé a nyomorultat?! Három hétig köztük élt. Még fegyvert is adtak a kezébe! És velük együtt dúdolta a tábortűz mellett az orosz partizándalt! ördög! Szabadulni akart a kísérteties tekintettől, és géppisztolyával a szeme közé fröccsentett egy rövid sorozatot ... Az előszoba sarka a holdas éjszakára emlékeztet. Elfordul a tükörtől. A krizantémcsokorra esik a tekintete. Hullaszagot áraszt a fehér virág. Felvillan előte egy másik kép. Árulás közben akarták Kmetyet tetten érni. Kolejka kivégzését titokban tartották, ozt híresztelték el, hosszabb felderítésre küldték a környező falvakba és Cadcóra. Kmety valamit megneszelhetett. Bár állandóan szem előtt tartották, mégis megszökött tőlük, a kezük közül szökött meg .., A háború után kerestette őt. Nyoma veszett... Találtak egy Tarabusz nevű embert, de az nem lehetett a partizánoknál, januárban nem „harcolhatott" a Javorník alatt, mert negyvennégy szeptembere óta koncentrációs tábor foglya volt. Nem ment el utána. Elég gondjuk volt a gyárban, a városban, szervezték a milíciát. ÉS teltek az évek ... Annyi év után most hol keresse? ŰI SZÖ 8 * 153S. július 24.