Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-12 / 161. szám, szombat

/ fecskefészket: Komáromban a Vág-parton sorakoznak. Faluhe­lyen az ilyen településeket rendszerint pérónak nevezik. A vá­rosi szegényember akasztófahumora szellemesebben, találékonyabban keresztelte el ezeket az emberi hajlékokat. Az apró házacskák, mint fecskefészkek az eresz alá, úgy vannak odaragasztva az ódon erőd rideg falához. Már jóval 1932 előtt is laktak itt emberek, hiszen éppen most harminchárom esztendeje, hogy az egyik leendő kámáromi város­atya a legeslegelőször megígérte választóinak: „odahatok, szűnjék meg a nagy múltú város e szégyenfoltja". RÉGI KOMÁROMI ÚJSÁGOK levéltá- Ját — Bandit és Tibort reggelizteti, rakban porosodó egybekötött évfo- Miközben tejjel itatja őket, beszédbe lyamalból olvashatjuk, hogy néha va- elegyedem vele. laki a városházán — ha egyéni ér­deke úgy kívánta — meg-megpenget­te ezt a kényes problémát. Ezerki­lencszázharminckettő óta sok minden történt a Duna-parti városban. Sok­szor tartottak azóta választásokat és sokszor megígérték, hogy eltüntetik a szégyenfoltot. A fecskefészkekben ma is hozzávetőlegesen 140—150 csa­lád lakik. Azért írom, hogy „hozzá­vetőlegesen", mert pontos nyilvántar­tást készíteni az itt lakókról — le­hetetlenség lenne. A riporter is tamäskodva indult el, hogy felkeresse a fecskefészkeket. Hogy eggyel több legyen az ígérgető cikkek száma? — kérdezte önmagá­tól. Végül aztán mégis csak leutazott Jókai városába. Hírül hozta valaki, hogy a Szekér utca környékén buldó­zerek martak bele a kivénhedett há­zakba és nemsokára már a panelsze­relők is megjelennek a helyszínen. Emberhez méltó házakat építenek a fecskefészkek lakóinak. Ivicsicsné keze Szociológusnak is csábító téma len­ne a komáromi szegénysor megírása. Különösen most, amikor letűnőfélben van már az az életstílus, mely. any­nyira jellemző egyes városok peri­fériára. Három-négy esztendő múlva már hiába akarnánk élethűen meg­örökíteni, hogyan élnek a múltból rendszerünkre maradt fecskefészkek lakói. A fecskefészkek helyére össz­komfortos lakásokat építünk. Évtizedek során itt ls kialakult va­lamiféle rangsor. Ivicsicsék valahol a lista legelején foglalnak helyet. Mind­járt a „fészeksor" szélén van a há­zuk. Két apró szoba, konyha, élés­kamra. És kínos tisztaság mindenütt. Ivicsicsné keze ebbe a nagy tiszta­ságba ment tönkre. Mindkét karján ujjnyi kék erek dagadnak. Az asz­szony már több mint harminc eszten­deje jó kétszáz lépésről hordja a vi­zet. És mennyi víz kell itt, ebben a környezetben, hogy az ember tisztán tarthassa hajlékát...! A húzós kút ott áll, tisztes távolságra a szegéný­sortól, valami istállóféle épület sar­kánál. Ivicsics Józsefné pedig ott vá­rakozik a kútnál. Várakozik, mert egy fekete képű mokánybajszú férfi éppen négy lovát és kis csikóját itat­ja. A ló körül tömérdek kisebb-na­gyobb gyerek nyüzsög. Az egyik a pej hátára kapaszkodik, a másik, a harmadik... és a tizedik meg éppen a reggeli kis és nagyszükségét vég­zi. A kút tőszomszédságában ... Zola tollára kívánkozó, elképzelhe­tetlenül naturalista környezet. — Minden nap ezt esznek? — Minden nap. — A pénzt...? — Az van! — A férfiak? Dolgozni mentek? — Ah, mit gondolsz? A pénzt a postás hozza. Huszonharmadikán 150 koronát. Huszadikán is hoz 2250 ko­ronát. Látom, amikor pénzről kezdek be­szélni, Júlia gyanakszik. Cigarettával kínálom a lányt. Mélyen tüdőre szív­ja a füstöt. — Iskolába jártál? — Jártam. — Imi...? — Olvasni se tudok. — Iskolába jársz? — Hatodik éve a zeneibe. Tangó harmonika, gitár, klarinét... — Apád? — Melós. Építészeten, Brünnben. Minden pénteken hazajön. — Mi leszel? — Katonazenész. Pityóék ablakán kinézett egy idő sebb, jóformájú férfi. Az idős Bakonyi István. Egész éjjel utazott. Most pi­hen. — Nézzen meg bennünket. Ne fél­Jen, tiszta a lakás. A szobában kettes családi ágy, rend, tisztaság. A szögön egy hegedű. — Tanul a gyerek, tanul — mon­dotta Bakonyi István. — Hát csak ta­nuljon. Ne legyen egy egyszerű me­lós, mint én. írja bele az elvtárs az újságba, hogy az én fiam a kottát is ismeri. Kint az utcán Júlia odajött hozzám. — Ha a Pityó elcsinyána egy tvisz­tet, egy bystricáért eljárnám a róka­táncot. Tvisztre igen szeretek róka­táncot járni... Júlia megkapja a bystricát, de a muzsikából semmi se lett. Bakonyiék fia kottával a hóna alatt már elment a zeneiskolába. Pedig a lány átszel­HARMINC ESZTENDŐ A PERIFÉRIÁN Rókatánc—twist-ütemre A FECSKEFÉSZKEK VÉGNAPJAI — Akkor a pénzt sem isme­red...?! — Ismerem. — Három tízkoronás...! — Az harminc korona. Három huszonöt koronás ...? — Ä-á-á-z? A pénz apámnál van. Vesz ő nekem szoknyát, ha kell. Közben persze — mondani se kell — megélénkült körülöttünk az utca. Néha ordítani kell, lia szót akarok érteni Júliával. Valami negyven ki­sebb-nagyobb gyerek zsivajog körülöt­lernült arccal ringatta csípőjét, járta volna a táncot szívvel-lélekkel. Néhány éve egy indiai hercegnőt láttam Prágában. Júlia arca, termete — még úgy toprongyosan is — őrá emlékeztetett. Nagy mellű, jól táplált lány állt meg mellettünk. A Rozi. Szégyenlősen mert Bakonyi Pista felől faggatom. — Tetszik a Pista, Rozi? — Oh... az igen büszke legény. A Pityó... Rozi úgy mondja ki a fiú nevét, tünk. Az egyik cigarettacsikket ku- mintha Pista egy isten volna, vagy , . , , i. háltíánit Jľlúphotôtlon háJtíánti Öntudat — Mennyi cigánygyerek! — kiál­tott fel csodálkozva a szerkesztőségi Én meg városházi képviselő voltam.. nyerál tőlem, a másik azt kérdi nincs-e „véletlenül" tlz fillérem. — Miért csuktak be? — kérdem a lánytól. — Verekedés... Csúnya verekedés volt. Ivicsicsné is hallgatta, mit beszé­lünk. Ű csak ennyit mondott: — A bőr lesül a képemről, ahány­szor az ismerősök közül a városban valaki megtudja, hogy ml itt lakunk. Pedig titkoltuk egy ideig. Az uram kitüntetett munkás a hajógyárban. gépkocsivezető. — Az isten szerelmére, ne mondja ki itt ezt a szót: „cigány" — szólal meg mellettünk ijedten egy asszony. Kitörhet a háborúság! — Amióta a Sárköziék, meg a többi család havi 2000,— meg 2400 koro­nás segélyeket kapnak az államtól, sokat változtak ezek. Ki tudja, hon­nan vették, de egyikük például kije­lentette egyszer: „Vegyétek tudomá­sul, mától kezdve én nem cigány, hanem cigányszármazású polgártárs vagyok". — És némelyikük beretvával fenye­gette meg a magyarokat, hogy „vér­ruhába öltözteti", aki nem tartja eh­hez magát. Sokat gondolkozhatott a beretvás legény, mielőtt a fenyegető körmon­datot kimondta. Mert a cigány külön­ben csak tőmondatokban beszél Va­lahogy úgy, mint Lakatos Júlia és Sárközi Rozália. Mindketten az öreg Sárközi lányai Hogy miért nevezik a két testvérlányt kétféle vezetéknéven, Júlia közben szemügyre vette a fényképezőgépet. — Engem is lefényképeznek? — Le. — Olyan leszek, mint a Vinnetou­ban a lány? — Micsoda ...? — Azt is fényképeztékl Nem — Anyád hol van? — Messze ... elutazott. — Hova? Júlia nem felelt. Az egyik kamasz árulta el a „titkot": — Phangli mó — mondotta. — Verekedés? — Beretvával. — Muzsikálni tudtok? Júlia előbb ajkbiggyesztéssel felelt. Aztán megvetően, az utolsó szót szin­te köpve mondotta: — Mi vagyunk mi — muzsikusci­gányok? — Mit tudsz? — Táncolni. Eljárjam a rókatán­bálvány. Elérhetetlen bálvány. — Én még nem háltam legénnyel — mondja Rozi. Rozi — tizenhárom éves. A betűt ugyanolyan szinten ismeri, mint nén­je — Júlia. Tudja, hogy két tízkoro­nás az húsz korona. Az őslakos, aki — elégedett Az öregasszony harmincöt eszten­deje lakik a fecskefészekben. Veje, aki a városban kocsikísérő, megbe­csüli Dobos Jánosnét. — Üj lakást kapunk? Ugyan, ké­rem ... Majd a temetőben. Én itt elé­gedett vagyok. Csak az az átkozott zaj ne lenne. A szomszédok, ha ke­délyesen beszélgetnek, akkor is kia­bálnak. Ezt nem lehet megszokni. — Az ura mit szólna az új lakás­hoz? — Húsz éve meghalt a János. 420 korona nyugdíjat kapok. Ivicsicsné vízért megy. Fáj a keze... (Brezina felvétele) — Új lakás...? Csak magas eme­leten ne legyen. Nézze, a lábam reu­rnás. Harminc év itt... Hajaj!. Némely család a fecskefészkekből a városi gőzfürdő legszorgalmasabb látogatója, Kehi Józsefek, meg a töb­biek minden szombaton elmennek a „gőz"-be. De van, aki még soha éle­tében, nem volt fürdőben. Van aki csak egyszer-kétszer életében. Mint például Sztojka Pista is, az iskolás. Egy a kevés közül, akí a cigányok közül írni is megtanult. — Fürödtél már fördőkádban, Pi­tyó? — Fürödtem. Az iskolában egyszer megfürdettek. Értelmes arcú fiú. Harmadikos. A lovakat igen szereti. Álmai van­nak-e? Talán vannak, mert monda­tai is mások, mint a többi cigányé. Jövőjét illetően, persze most még csak meglehetősen .homályosan nyi; latkoztk. — Kovboj leszek ... Vagy ... Fu­varos. Van négy lovunk. Micsoda lo­vakl Almok, tervek, primitív gőg, tudat­lansúg és tudásvágy. Ezek a komá­romi fecskefészkek életének össze­tevői. Csodálom Bakonyi Pistát. Neki ál­mai vannak. Tanul. Pedig ilyen kör­nyezetben de nehéz álmodni! Sárkö­ziéknél — 13-an élnek a vityillóban — ma még senkinek sincsenek ál­mai. Mintha csak a 23-át meg a 20-át várnák minden- hónapban, a pénzespostást a 2400 koronával. A fecskefészkek lakói nemsokára emberhez méltó hajlékokba költöz nek. Társadalmunk felkarolja a régi rend elesettjeit. Lakást, jelentős pénz­segélyt, morális támogatást kapnak a pérók lakói is. Maguk a fecske­fészkiek is érzik ezt nap. mint nap. Érzéseik, a társadalom felé tett lé­péseik néha még bizonytalanok, su­ták. Egyszer-egyszer még a segítsé­get is gyanakodva fogadják. A jég azonban már megtört. A putrik lakói a perifériáról az élet kellős közepébe vágynak. Érzik, hogy őszintén gon­doskodnak róluk, A cigány ma már A másik öregasszony is őslakó. Azt megkívánja, hogy „polgártársnak" mondják, a fecskefészkek olyan, mint az átok. Aki egyszer letelepszik itt, az nehezen szakad el máshova. Varga Mária, a 71 esztendős asszony is ezt az átkot emlegeti: — Úristen, ha én egyszer megfü­rödhetnék saját hideg-melegvizes fürdőszobámban! Mint József Attila anyja, kinek — álmában — köszönt a postás, úgy mosolyodott el az özvegy. szólítsák őt. Ez is valami, de csak a semminél több. Ilyen „kinevezéssel" semmit sem oldunk meg. A fecske­fészek lakóinak többsége még nem tudja, hogyan lehetne a leghaszno­sabban elkölteni a havi 2000—2400 koronás segélyt. A putrikban sok ne­lyütt rádió szól. Cigánylegény nyaká­ban láttam már tranzisztoros rádiót is. Tviszt ütemre járják az Orientről hozott Rókatáncot. azt a családfa legtüzetesebb tanul- CQt? pjtyó majd muz sikál. ö muzsi­mányozásával sem sikerült kideilte- kysdgány. ne m- És Júlia, mintha a lábánál égne a Júlia 23 éves. Kicsinyek-nagyok ki- táb m. tíí z mintha r aáris szólna a mu­vételes tiszteletlel beszélnek vele. Azt zsjka összecsa p]a tenyerét, megrin­is megtudtam, miért. Az egyik suhanc a t, a' der ekát. Táncolna.,, azt mondta: „Júlia volt már phangli mó-ban." — Hát az meg mi a csoda? — Börtön. Tizennyolc hónapot ka­pott. Júlia a család legfiatalabb két tag­Életcél Kamaszképű fiú a Pityó. Nem igen szereti, ha így nevezik. Bemutatkozik: „Bakonyi István". Tizenhat esztendős. Qagócst elvtárs, a komáromi várost nemzeti bizottság alelnöke ért­hetően büszke, hogy éppen ebben a választási időszakban való­sítják meg a fészeklakók régi álmát. Jól tudják a város irányítói, hogy a lakáskiutalással távolról sem oldanak meg mindent. A fecske­jészkek felszámolása után a cigánycsaládok mindegyikéért, minden egyes apróságért — emberré válásuk érdekében — tovább kell folytat­ni a küzdelmet. Egy falunyl emberről van szó. Társadalmunknak becsületére válik, hogy éppen mi nyújtunk kezet i Sztojka Pistáknak. TÖTH MIHÁLY SZOVJET-AMERIKAI KULTURÁLIS KAPCSOLATOK A Szovjetunió és az USA befejezte az elmúlt évben aláirt kulturális és tudományos együttműködési szerző­dés idei programjára vonatkozó tár­gyalásokat. Megállapodtak a tudomá­nyos, nevelési, műszaki és művészeti kapcsolatok kiszélesítésében. Szovjet részről a moszkvai Művész-színház, Igor Mojszejev tánc együttese, a Moszkvai Szimfonikus Zenekar, Szvja­toszlav Richter, Jakov Zak, Igor Oj­sztrah és Tamara Milaskina szerepel­nek az Egyesült Államokban. Az Egye­sült Államokból a Clevelandi Szim­fónikus Zenekar, a Juiliard vonósné­gyes, Van Cliburn, Eugene Isstomin, Isaac Stern, Joseph Fuchs, Jerome Hines és Mary Costa indulnak a Szovjetunióba. AZ OLASZ KULTURÁLIS DOLGOZÓ, K TILTAKOZÁSA 123 olasz kulturális dolgozó írta alá a Vietnam szabadságát követelő és az USA agressziót elítélő nyilat­kozatot. A nyilatkozat leszögezi, hogy aláírói minden erejükkel igyekeznek befolyásolni az olasz kormánynak a vietnami eseményekkel kapcsolatos álláspontját és ugyanilyen magatar­tásra szólítják fel az amerikai kor­mánnyal szemben az USA kulturális dolgozóit ls. A Johnson elnöknek címzett nyilatkozatot az olasz kultu­rális dolgozók küldöttsége, Italo Cal­vino író és Cesare Zavattini író és filmrendező vezetésével adta át a római nagykövetség kultúr-attaséjá­nak. 500 Í'RÓ KÉSZÜL A PEN-CLUB 33. KONGRESSZUSÁRA Harminc évvel ezelőtt a Pen-CluB tagjai a dubrovnyiki kongresszuson tiltakoztak a náci agresszió ellen. Ebben az esztendőben július 1—7 között ismét Jugoszláviában, Bled fürdővárosban rendezik a Pen-Club 33. nemzetközi kongresszusát, amely­en 500 író vesz részt. A kongresszu­son megvitatásra kerül a Kelet és Nyugat kapcsolata és a két politikai tábor problémái. Dávid Carver, a Pen­Club főtitkára bejelentette, hogy bár a Szovjet Író Szövetség nem tagja a Pen-Clubnak, a kongresszuson a szov­jet írók küldöttsége is megjelenik. A neves írók közül eddig Artúr Mil­ler, Alberto Möravia, Edward Albbe, -Jean-Paul Sartre és Ignafio Silone jelentették be részvételüket. AKADÉMIA, Ó,H! Lassan, de biztosan dolgozik a Francia Akadémia. A jobbról és balról érkező bírálatok ellenére a francia nyelv szótárában már elérkeztek a C betűhöz. A, szótáron 1935-ben kezd­tek dolgozni és úgy számolnak vele, hogy a munka körülbelül 2125-ben fejeződik be. De ez még csillagászati sebesség ahhoz képest, ahogyan az akadémia másik feladatának megva­lósítása folyik. Az első francia kirá­lyok törvénykönyvének összeállítását XIV. Lajos uralkodása alatt kezdték el. Eddig 1589-ig jutottak el. A gyűj­temény első kötete 1723-ban jelent meg, további 14 kötet a nagy fran­cia forradalom kezdetén lett kész. Ha az eddigi iramban folynak tovább a munkák, a tanulmányt kb. 194 év múlva fejezik be. NERUDA VÁLASZOL Pablo Neruda, az ismert chilei köl­tő nemrégen Párizsban járt és vála­szolt a Les Lettres Francalses szer­kesztőjének néhány kérdésére. „Úgy vélem — mondotta többek között —, hogy engem főleg az ösztönöz, hogy évek óta érzem, népem fenntartás nélkül egyetért költészetemmel. A köl­tő számára ez rendkívül erős és kü­lönös benyomás, ha tudja, hogy népe szeretettel veszi körül akkor is, ha csak egy kis országról van szó..." Borzalom és a szél című könyvének bírálatáról a költő ezeket mondotta: „Egyesek azt állítják, hogy ez riport­kötet s ők ezt lebecsülőnek tartják. Én nem félek ettől a szótól. Sőt, nem félek attól a szótól sem, krónika". BEMUTATJÁK A „HELYTARTÓT" Rolf Hochhuth bejelentette, hogy engedélyezi a Német Demokra­tikus Köztársaságban és a többi szocialista államban ls „Hely­tartó" című színpadi művének elő­adását. Álláspontja megváltoztatását azzal indokolta, hogy ezekben az ál­lamokban az egyház helyzete lénye­gesen megváltozott. Kijelentette, hogy bizonyos rendezési feltételekhez köti magát, különösen a XII. Pius pápát színre vivő jeleneteknél. A „Helytar­tó"-t Erich Engel, a kelet-berlini ren­dező, Berthold Brecht barátja rendezi a Berliner Ensemble vagy a Deut­sches Theather színpadán. Az NDK könyvkiadója bejelentette, hogy a „Helytartó" rövidesen nyomtatásban is megjelenik. Ül SZÓ 6 k 1965. Június 12.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents