Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-12 / 130. szám, szerda

vi.sszhanG...Mi7Plvisszlianq;.. A csehszlovák rakétafegyvernem ML VAN A DÍSZSZEMLÉN LATOTTAK MÖGÖTT? • TANKELHÁRÍTÓ, LÉGELHÁRÍTÓ, TAKTIKAI ÉS TAKTIKAI-OPERACIÓS RAKÉTAK • PILLANATKÉP EGY RAKÉTAEGYSÉG GYAKORLATÁBÓL • HOGYAN MŰKÖDIK? A május 9-i prágai katonai díszszemlén — ki televízión, ki közvetlenül — saját szemünkkel láthattuk: szocialista hadseregünk nemcsak légelhárító, hanem ún. föld-föld rakétákkal is rendelkezik. Van saját rakétafegyvernemünk. Több mint két kilométeres rakéta-hadoszlopot láttunk a prágai Letná-n. Fekete egyenruhás kezelő személyzet, szivar alakú, harckocsi alvázon hordott fémtestű fegyverek. Emez karcsú, amaz félelmetesebb hatást kelt nagy átmérőjű törzsével. Láttuk, hogy vart, rendelkezünk ezekkel a legkorszerűbb fegyverekkel. De így, első látásra, a rakétákról vajmi keveset tudunk meg. Ismerkedjünk meg velük közelebbről. Taktikai rakéták Lánctalpas rakéta kilövő berendezés. Felső részén két oldalról harapófogószerű állkapocs tartja a karcsú rakéta törzsét. A kilövő berendezés az „ágyúcső" és a „lafetta" szerepét tölti be. Mindig újra tölthető. A rakétákat szállító kocsikon húzzák, amelyekről néhány másodperc alatt gépdaruk emelik át a rakétát a kilövő berendezésre. A harckocsi alvázára emlékeztető kilövő berendezés a kilövés színhelyére viszi — akármilyen'terepen, nagy sebességgel, kitűnő manőverezési képességgel — a rakétát. A kilövő berendezésen történik a célzás. Vezényszóra az előre kiszámított szögre állítják be a kétlépcsős szivaralakú testet hordozö „ágyat". Beállítják az irányzékot az ugyancsak kiszámított mutatók szerint. Ezután a harapófogó szétnyílik — szabad az út a lövedék számára. A fehér sávos, vörös csúcsú rakéta fenyegetőn mered célja felé. A legénység elhagyja a kilövő berendezést, fedezékbe vonul. Akkor hangzik el a „Tűz!" vezényszó. Hatalmas robaj, villámlás — a rakéta elindult célja felé. Most látható, mire kellett a legénységnek a tankista védősisak, a szemüveg, a különféle „munkavédelmi" berendezés: a kilövéskor keletkező fény, por, gáz ellen védi őket a hevenyészett fedezékben is. A taktikai rakéta nagy távolságra száll — a messzehordó tüzérség örököse. Romboló ereje persze összehasonlíthatatlanul nagyobb, több tucat kilométernyi a lőtávolsága és, ami hadászati szempontból különösen fontos — a pontossága egyedülálló. Egy ilyen rakéta több üteg tűzerejét képviseli. Taktikai-hadászati rakéták Ez a hatalmasabb, vastagabb testű az előbbinél. Ugyancsak lánctalpas hordozó szállítja a kilövés színhelyére és szolgál neki kilövő pályául. A rakéta csúcsát rácsozat védi a fás, bokros terepen való áthatoláskor az esetleges sérüléstől. A kilövés függőlegesen történik, a célzó szerkezet meredeken felállítja a súlyos testet, majd visszafekszik a hordozóra. A rakéta a hordozó hátsó részén, csupaszon mered az égnek. Nagy súlya alatt besüppedne a talaj, ezért acélkorongokkal biztosítják a kilövés előtt. A startot automaták villámgyors számításai készítik elő. A kilövést ugyancsak fedezékből végzik a katonák. Röptét műszerek ellenőrzik. Egylépcsős ugyan, de óriási hajtóerejű motorja a légkör ritka rétegeibe röpíti, hogy onnan nagy sebességgel zuhanjon nagy távolságra eső céljára. Gyújtófeje — mint az egyik riporter a díszszemléről közölt tudósításában megjegyezte — akármilyen lehet. A taktikai-operációs rakéta — mint az előző is — szovjet szerkezetű. Mi van még? Már az előző díszszemléken is láthattuk, hogy hadseregünk korszerű kétlépcsős rakétákkal is rendelkezik. Ezeket is automatikus műszerek vezérlik száguldó célpontjuk felé. Ezek az Az Irányzék beállításától függ a találat pontossága. Ezt a müveletet végzi az egyik katona. (Zdenék Labik felvételei) Taktikai rakétánk karcsú teste a cél pont jelé mered. ún. föld-levegő rakéták. Érdekesek azonban az apró tankelhárító rakéták, amelyeket kis terepjáró GAZ gépko esik szállítanak. A kis autóról lehull a ponyva, s a hátsó ülések helyén rakéták ütege tűnik elő. A kocsi az ellenfél felé farol, s a vezető üléséről kilövi a rakétát, megközelítőleg a mozgó cél irányában. A rakéta röp tét távirányítással, kis kézi berendezéssel vezérli a lövész. A tank nem szökhet meg előle — akármilyen manővert végez, cikk-cakkban mozoghat, a lövésznek csupán milliméteres mozdulatra van szüksége, hogy minden fordulatot kövessen a rakétával, s biztosan célt találjon. Az aprócska rakéták minden elképzelhető páncélt átütnek. Rakétáink kezelői, az új fegyver nem katonái már évek óta gyakorlatoznak korszerű fegyvereikkel, sok éleslövészeten vettek részt, tökélete sen megtanulták a pontos és gyors tűzállásba helyezést. Olyannyira mesterei lettek a korszerű haditechnikának, hogy már harci rakéta-rekordokat ís állítottak fel, s kivívták Grecsko marsallnak, a Varsói Szerződés haderői főparancsnokának elismerését is. A prágai díszszemlén bemutatott rakétákkal már évek óta rendelkezünk Természetesén katonai titok tárgyát képezték sokáig, hiszen rakétáink pontosabbak, nagyobb hatóerejűek a hasonló kiildetésű NATO-fegyvereknél, s kezelésük meglepően egyszerű. Az erre vonatkozó részletek természetesen ma is titkosak. S a katonai titok fátyla övezi még azokat a raké tákat, amelyekkel szintén rendelkezünk, de bemutatásuk még idő előtti lenne. V. G Szobrok képek, grafikák A Csehszlovákia húszéves felszabadulását ünneplő képzőművészet Hússzor járta meg Nap körüli pályáját a Föld azóta a hat gyilkos háborús esztendőre következő nagy nap óta, amikor végre megszületett a béke. A béke, amelyet a felszabadító szovjet katonák hoztak meg számunkra. Erre az évfordulóra emlékezve nyílt meg méltó keretek között a valóban nagyszabású tárlat, a Szlovák Nemzeti Felkelés Tér-1 új művészház korszerű és harmonikus megoldású kiállítási csarnokában. A Prágában megrendezett összállami kiállítás egyrészét láthatjuk itt. Zömben az ismert és elismert cseh mestereknek és a formálódó ifjú tehetségeknek, s mellettük szűkebb hazánk néhány művészének alkotásai sorakoznak fel. Az óriási, 20 000 műből kiszűrt anyag többi része a prágai Várban, a Hybern Palotában, a „Manes"-ban, Cheben és Karlovy Vary-ban került bemutatásra. Az arányaiban is nagyszabású verseny öt éve folyik. Fel ölelte az összes képzőművészeti ágakat, ideértve az építészettel kapcsolatos műveket, s az ipari formatervezést is. Négy Ízben volt alkalmunk az évenkénti „A Párt harca a szo_ cializmusért és a kommunizmusért" tárlatokon megismerkedni a szlovák művészek díjnyertes alkotásaival. Most és itt az úgynevezett szabad, azaz nem közvetlen megrendelésre készült munkák java szerepel. A szobrok, képek, grafikák, szabad ország, szabad művészetéről vallnak. Művészetről, amely lerázta magáról a szokványosság, a hivatalos korlátozások kötöttségét. Nem propaganda többé, s nem szépítés és ámítás. Nem elbeszélés, sem leírás, de képzőművészet, amely a maga törvényei sze rint a kor és a művész érzelmi és gondolati tartalmát, világlátását új eszközökkel törekszik kifejezni. Hatásosan térbe állított szobrok érzékeltetik a lezajlott nagy kataklizma borzalmait. Az Atom áldozatának irtózatosan megcsonkított figurája (Moravec Ľuboš), a Fasizmus testetlelket halálra gyötrő kegyetlensége (Svoboda L.j, a Gyűjtőtáborok áldozataira emlékeztetés (Stupecká). A jelképes vérét vesztő Sebesült pajzs (Bártfay) mellett ott állnak a fiatal életüket áldozó Felkelők (Góliás), a tömör felépítésű Szlovák Nemzeti felkelés (Moťovsky), Kullchnak a kor krónikáját idéző plakettjel. A rémségek dialektikus ellentéteképp állnak közöttük új életet építő önér zetes tartású, izmos alakok, enyhü lést, nyugalmat árasztó szoborcsopor tok: a Család (Kotadová) és Vielgus kiegyensúlyozott felépítésű kertplasztikája. A falakat hatalmas vásznak borít Ják, rajtuk ritmikusan váltakozó zöld-kék foltokban gyönyörűen bontakozik ki a tavaszi táj. (Jiroudek) Meg az éjjel feketéjéből felvillanó Város képe (Houra). Ježek kisebb méretben, érett festői kultúrával fogalmazza meg a Telet a hegyekben s Prága Nocturnóját. Pražák új szem mel látja a Csendes Óceánt, Dvorský impresszionista oldottsággal, fény és színhatásokra építi nyári tájait. Brož temperája nagy összefogott, gomoly gó foltokkal jelzi a telet. — Arcmá sok, játszóterek, műtermek, gyárak és bányák, a munka újhangú „Csend életei" (Oplt), és a Család sötétsze mű egzotikus külsejű tagjainak ösz szeforrottságát kifejező kompozíció (Doležalová) majd sportjelenetek tűn nek fel, úgy ahogy a művész élmé nyéből, külső kényszer nélkül veti tődnek kl. — Mások a múlt elévülhe tetlen bűneire mutatnak rá, a tűz hamvasztotta Város (Paur), a Fasiz mus (Bauch), a Kivégzés (Kornuczek) döbbenetes embertelenségükkel előadásuk szuggesztivitásával riasztanak — Weiner Král Fekete csendjének festői ereje, nagyvonalú egyszerűsége ragad meg. Vŕbová—Kotrbová el bűvölő gyermekjelenetei hittel hirde tik, hogy: „Az élet él és élni akar." A grafikai munkák seregszemléje ennek a művészeti ágnak magas szín vonaláról, gazdag tartalmáról tanús kodik. Kultúránk, és művészetünk emelke désének a húszéves békés fejlődés volt és marad elengedhetetlen félté tele. BÄRKÁNY JENÖNÉ OTČENÁŠEK ÚJ JELENTKEZÉSE A magyar olvasó jól ismeri Jan Otčenášek cseh írót, hiszen eddigi két legjelentősebb alkotása, a Brych polgártárs és Romeo, Júlia és a sötétség fordításban is megjelent. Nem lehet ezért közömbös számunkra, hogyan fogadják a cseh kulturális lapokban az író legújabb regényét, amelynek címe: A sánta Orfeusz (Kulhavý Orfeusj. A KULTURNl TVORBA 17. számában Vladimír Dostál oldalas bírálatát olvastuk, amelyben hozzáértéssel és műgonddal tapint rá a regény erényeire és feszegeti fogyatékosságait. Többek között megállapítja, hogy Otčenášeknak ez az első nagy szintetikus regénye, amely az utolsó háborús év húszéveseinek nemzedéki problémái mellett lélektani szonda a szerelem titkaiba, és egyben — ez a harmadik síkja — az élet értelmét kutatja filozófiai elmélyíiltséggel. A recenzens nézete szerint a szerző kitűnő ott, ahol a kor légkörét adja vissza, illetve ahol az élet értelmének kérdésére keresi a választ. Ezzel szemben a szerelmi konfliktusok ábrázolásában nem eléggé hiteles, sőt felületes. Ennek magyarázata, hogy a regényfelépítés és a regényszerűség régi felfogásának hódolva ezzel kívánta „fűszerezni", elfogadhatóvá varázsolni mondanivalójának gondolati lényegét. Dostál szerint ennek következtében azokat, akiket elsősorban az utóbbi érdekel, visszariasztják a regénytől a kissé kiötlött szerelmi bonyodalmak. Nagyobb lesz viszont a táboruk azoknak, akik erre összpontosítják figyelmüket, és szem elől tévesztik a regény értékes vonásait. A bíráló véleményét mégis úgy öszszegezi, hogy ez a mű az utolsó négy-öt év cseh regénytermésének legjobbja. Reméljük, hogy erről nemsokára meggyőződhet a magyar olvasó is. A HAZAI HUNGARISZTIKA NEM TART LÉPÉST A hazánkból a felszabadulás után Magyarországra áttelepült, nálunk úgy Ismert Szalatnai Rezső, mint aki a csehszlovákiai irodalmi életet hozzáértéssel és gondos figyelemmel követi, még tavaly a Gondolat Kiadóban megjelentette A szlovák irodalom története és A cseh irodalom története című műveit. Ez a két alkotás, amelyek közül az első alig két évvel Sziklay László szlovák Irodalomtörténete után látott nyomdafestéket, nem is annyira az irodalomtörténész műve, mint inkább a széles horizontú esszélróé. De újra fény derült a régi igazságra, hogy az esszé műfaja számos nehezen elkerülhető buktatóval fenyegeti azt, aki erre az utóbbi Időben nálunk — sajnos — ritkán taposott ösvényre lép. Szalatnai két kötetét a magyar szakblrálat nagyon sok fenntartással fogadta, és most, a KULTŰRNY ŽIVOT 19. számában Rudolf Chmel irt róla olyan recenziót, amely hangjában ugyan nem sértő, de úgyszólván kizárólag a hibákra mutat rá. Nem feladatunk, hogy eldöntsük, mennyiben felelnek meg az egyes észrevételek az objektív igazságnak — ez a két ország irodalomtörténészeinek közös ügye. Csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy Chmel, aki különben Szalatnainál nem egy helyen kifogásolja az ilyfajta negativizmust, akarva-akaratlanul önmaga ls hasonló hibába esik. Ami minket elsősorban érdekel, az Chmelnek néhány általánosító megállapítása. Csak egyet érthetünk vele abban, hogy Magyarországon a szlavisztika ma összehasonlíthatatlanul szilárdabb alapokon nyugszik, mint hazánkban a hungarisztika. Ezzel kapcsolatban leszögezi, hogy ezt a múltban ls lebecsülték nálunk, sőt egyes művelőit majd hogy nem renegátokként bélyegezték meg. A felszabadulás után még kevesebb történt ezen a szakaszon. Kis kiigazítással aláírhatjuk azt a tételét is, hogy „a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok összehasonlító kutatását nem építhetjük kizárólag a konfliktusokra és a negálásra, hanem j idealizálás nélkül) ezeket az irodalmakat egybefüző pozitívumokra is.' Kiigazításunk csak annyiból áll, hogy szerény és semmiképpen sem szakszerű véleményünk szerint ennek a tudományos munkának — minden idealizálás nélkül — elsősorban a közelítő pozitívumokra kellene épülnie. Abban is igazat adunk a cikkírónak, hogy az irodalomtörténeti kutatás mindaddig nehézségekbe ütközik, amíg történelem-polttlkaílag nem tisztázzuk a szlovák—magyar kérdést minden alapvető vonatkozásában. Megállapíthatjuk, hogy bér Chmel kendőzetlenül Szalatnai szemére veti módszerének hézagosságát, a nagyobb elmélvültség hiányát, gondolati és tárgyi tévedéseit, s ezeket jelentőseknek tartja, bírálata zárórészéhen kiemeli a könyv néhány előnyös vonását. így például elismeri, hogy kitűnően sikerült Sládkovi?. Hviezdoslav, Kukučín, Novomeský, LukáC, Poničan stb. portréja. Abban is pozitívumot lát, hogy ez a könyv közvetve ösztönzőleg hathat a csehszlovákiai hungarisztikára, amelynek ,,a bírálattól át kell térnie munkájának végzésére." Ezt is aláírhatjuk .. . E. FISCHER VALLOMÁSA LUKÁCS GYÖRGYRŐL Lukács György, a kiváló magyar marxista esztéta és filozófus nemrég érte meg alkotásban gazdag életének nyolcvanadik esztendejét. Ebből az alkalomból nemcsak hazájában, hanem több más országban is megemlékeztek munkásságáról. Nálunk a PLAMEŇ 4. számába írt meleg hangú köszöntőt A. J. Liehm. Visszaemlékezve a Lukácsnál tett látogatásaira néhány vonással megrajzolja ennek az örök fiatal tudósnak az arcélét. Ezen túlmenően — mivel egyes nyugati lapokban Lukácsot dogmatizmussal vádolva szembeállították R. Geraudy neves francia és E. Fischer osztrák marxista esztétával — alapállása tisztázására is törekszik. Ehhez közvetve felhasználja E. Fischer érdekes szavait: „Lukács György a barátom és tanítóm. Nagy marxista gondolkodónak tartom, korunk egyik legjelentősebb és legnemesebb személyiségének ... Bár az alapvető elvekben egyet vallunk, számos kérdésben, kezdve a romantictzmussal, Prowston, Joyce-on és Kafkán keresztül egészen a modern művészet jellegéig — eltérő a nézetünk. Tagadom azonban, hogy ellenpólusa lennék, elsősorban azért, mert nem tartom helyénvalónak, hogy szerény hozzájárulásomat a marxista esztétikához az ő óriási művével összehasonlítsák." Ehhez valóban nem szükséges kommentár, de Liehm hozzáteszi, hogy mielőtt Lukácsról tovább vitat, koznánk, jó lenne, csehül újra többet olvasni műveiből. Idei kívánkozik különben még az a tájékoztató, hogy a folyóiratnak ugyanez a száma"" Jaroslava Pašiaková rövid, de velős bevezető szavai után szép fordításban részletet közöl Déry Tibor „G. A. úr X.-ben" című regényéből. SZÍNRE KERÜL NÁLUNK A TRAGÉDIA? A SLOVENSKÉ POHĽADY áprilisi számában R. Chmel recenzálja Klaniczay Tibor Marxizmus és irodalomtudomány című tavaly megjelent müvét. Mindjárt elöljáróban kifogásolja, hogy ez a jelentős alkotás, amely sok viszonylatban mozgősitólag hathat a csehszlovákiai irodalomtudományra is, nálunk visszhang nélkül maradt. Klaniczay tanulmányainál kiemeli a következetesen történész szempont alkalmazását, a művészet komplex felfogását, továbbá azt, hogy bátran, de nem leegyszerűsítve foglalkozik a legvitatottabb, kényes problémákkal is. Egy másik magyar vonatkozású írásra a PREDVOJ 18. számában bukkantunk. A lap egyik olvasója, Gustáv FiguS, Madách Imre nagy művével, Az ember tragédiájával kapcsolatban vetette papírra néhány gondolatát. Hivatkozik arra, hogy mintegy negyven évvel ezelőtt látta a Tragédiát a Szlovák Nemzeti Színház előadásában. Akkoriban gyakrabban lehetett látni a szlovák színpadokon. Nemrégen nagy örömmel fogadta kormányzatunk intézkedését, amely jelentős befektetéssel rendbe hozatta az alsósztregovai Madách-kastélyt, és szép múzeumot rendeztetett itt be. Ugyanakkor paradox helyzetnek tartja, hogy bár a szlovák sajtó hangsúlyozza a költő jelentőségét, élete fő műve még nem került nálunk színpadra, pedig, amint írja: „úgy vélem, hogy ma ls van mit mondania." Kár, hogy a szerkesztőség legalább lábjegyzetben nem tudatta, vajon színpadra kerül-e Az ember tragédiája, Ctibor Stítnický szlovák költft már elkészült tolmácsolásában. Még egy érdekes cikkre hívjuk fel a figyelmet, amely a MAGYARORSZÁG 18. számában jelent meg Szlovákok Magyarországon címmel Baktai Ferenc tollából. Ez az írás áttekintést nyújt a mintegy százhúszezer főnyi magyarországi szlovák népcsoport életéről, helyzetéről, kulturális törekvéseiről. Többek között megállapítja, hogy a mai helyzetet „az egyenjogúság természetes légköre jellemzi." Az iskolaügyi politikában tanúsítja ezt például a békéscsabai, budapesti, szarvasi és sátoraljaújhelyi kollégium, más anyanyelvi és kétnyelvű oktatást nyújtó iskolák, amelyekben mintegy 120 pedagógus dolgozik. A lényeget az alábbi mondatban summázza a cikkíró: „Az a Magyarország, amelyben az államnyelvet nem értő kis nebulókat csak magyarul tanították és amelyben olyan mesékkel traktálták őket, hogy „kása nem étel; tót nem ember" — irodalmi és történelmi kuriózum lett." G. I. 1965, május 12. * ÜJ SZÖ 5