Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-22 / 140. szám, szombat

M. A. SOLOHOV: SIBALOK MAGZATJA Te művelt nő vagy, pápaszemet hordasz, mégsem érted meg ... Hát mitévő legyek vele? A csapatunk negyven versztánylra áll Innen, gyalog jöttem Idáig, a karomon hoztam. Látod, felrepedezett a lábamon a bőr. Ha te vagy ennek a gyermekotthonnak a vezetője, akkor fogadd be ezt a gyermeket! Azt mondod, nincs hely? De hát én hová tegyem? Épp eleget kínlódtam már vele. Igen, az én fiacskám, az én magzatom... Már elmúlt egyéves, és nincs anyja. Az anyjával egészen különös história történt. El is mondhatom. Harmadéve egy különleges rendeltetésű században szolgáltam. Akkoriban Ignatyev bandáját üldöztük a felsődoni sztanyicákon át. Én éppen golyószórós voltam. Kiérünk egy faluból — kopár puszta köröskörül, és kibírhatatlan forróság. Átkeltünk egy dombon, lefelé ereszkedtünk egy erdőbe, én a szekér elején ültem. Látom, egy kis halmon mintha egy asszony feküdne a közelben. Arrafelé hajtottam a lovakat. Asstony — ez még csak hagyján, de arccal felfelé fekszik, a szoknyája alja pedig a feje fölé van borítva. A foga közé dugtam a kardot, szétfeszítettem, egy fiaskóból vizet löttyintettem a szájába és az aszszony magához tért. Odanyargaltak a század kozákjai, és kérdőre vonják: — Miféle szerzet vagy te, és miért fekszel ilyen szemérmetlen helyzetben, közel az úthoz? Erre elkezd jajveszékelni, mintha ölnék. Nagy nehezen megtudtuk, hogy a banda Asztrahany környékén vette fel egy fogatra, itt pedig megerőszakolták, és ahogy szokták, útközben ledobták. Azt mondom a földieknek: — Engedjétek meg, cimborák, hogy felvegyem a szekeremre, ha már enynyit szenvedett attól a bandától. — Csak vedd fel, Sibalok! — zúgta az egész század. — Az asszonyok szívós dögök, hadd szedje össze magát egy kicsit, aztán majd meglátjuk! Hát mit gondolsz?! Én ugyan a szagát se állom a szoknyának, de megesett rajta a szívem, és felvettem a magam felelősségére. Életben maradt, otthonosan érezte magát, hol kimosta a kozákok szennyesét, hoi megfoltozta egyiknek-másiknak a nadrágját, gondot viselt a századra, mint egy háziasszony. De ml már valahogy restelltünk egy asszonyt ott tartani a századnál. Szitkozódott is a századparancsnok. — Rúgjátok ki azt a szukát, menjen a pokolba. De én nagyon-nagyon sajnáltam ám. Azt mondtam neki: — Menj el innen, Darja, szépszerivel, épségben, egészségesen, különben eltalál egy bolond golyó, akkor aztán sírhatsz Sírva fakadt és elkezdett kiabálni: — Itt azonnal lőjetek agyon, kedves kozákok, de én nem megyek el tőletek! Nemsokára lelőtték a kocsisomat, ő meg evvel a ravasz ajánlattal áll elő: — Végy engem magad mellé. Tudok én a lovakkal bánni különbül is, mint egyik-másik kozák. Odaadom neki a gyeplőket. — De ha a harcban nem tudod megfordítani a szekeret, egykettőre, akkor már most feküdj le az út közepére, és halj meg, mert úgyis agyonverlek! Olyan kocsis lett, hogy még a tapasztalt kozákok ls megcsudálták. Hiába vnlt nő. a lóval különbül tudott bánni, mint némelyik férfi. Megesett: a tűzvonalban olyan hirtelen fordította meg a szekeret, hogy a lovak felágaskodtak. Aztán ... Egymásba gabalyodtunk, és ahogy történni szokott, másállapotba kerül. De sok baja van a magunkfajtának a fehérnéppel! — Nézd csak, Sibalok, a kocsisod úgy kigömbölyödött a kincstári koszton, hogy nem fér el a bakon. MIHAIL ALEKSZANDROVICS SOLOHOV, a szovjet próza és huszadik századi európai irodalom kiemelkedő alakja, Lenin-dfjas író május 24-én ünnepli 60. születésnapját. Kozák földön mint serdülő ifjú harcolt az ellenforradalmárokkal, s a forradalom győzelme után egy időre Moszkvába költözött. Két év mfllva visszatért szülőföldjére, s mindmáig Vesenszkajában él. Főműve a Csendes Don cimü hatalmas regény, rendkívüli szemléletes séggel és művészi erűvel ábrázolja a kozákság forradalom előtti és alatti életét, belső harcait. A Feltört ugar című műve pedig a kozákság átalakulásának másik nagy történelmi fordulójával, a kollektív gazdálkodásra való áttéréssel foglalkozik. A II. világháború éveiben haditudósítóként járt kint a fronton, s A h azáért harcoltak című regényében a szovjet katonák hősies helytállásának állít maradandó emléket. Nagy jelentőségű elbeszélése az Emberi sors 1956-ban jelent meg, s a háború utáni korszakban vezeti az olvasót. A Feltört ugar (Oj barázdát szánt az eke címmel) és a Csendes Don című művét, s az Emberi sors cimű elbeszélését megfilmesítették. A Csendes Don témájára Dzerzsinszkij pedig operát írt. A 60 éves Solohovot köszöntve közöljük az alábbi novellát. Vagy nyolc hónapig üldöztük a bandát. Akkor cudar dolog esett meg velünk — elfogyott a töltényünk, utánpótlás meg nem volt A banda egy falu egyik végén helyezkedett el, mi meg a másikon. Nagyon szigorúan titokban tartottuk a lakosság előtt, hogy nincs patronunk. Ekkor árulás történt. Éjnek évadján hallom — őrt álltam —, csak úgy dübörög a föld. Laza lovas hadrendben jönnek a kertek alatt, be akarnak keríteni bennünket. Rohamra indulnak, láthatólag nem tartanak semmitől, még azt ls megengedték maguknak, hogy odakiabáljanak nekünk: — Adjátok meg magatokat, veres kozákok, úgy sincs töltényetek! Mert különben a pokol fenekére küldünk benneteket! Hát majd' oda ls küldtek... Ogy megszorongattak bennünket, hogy nézhettük a dombon, kinek jobb a lova. Másnap a falutól tizenöt versztányira, egy erdőben összegyülekeztünk — de hiányzott a század jó fele. Volt, aki megmenekült, de a többieket lekaszabolták. Elszorult a szívem bánatomban — nincs tovább élet. Darját pedig megtámadta a betegség. Éjszakánként felugrált, egészen elváltozott, megfeketedett. Látom, hogy bennünket kikerülve az erdőbe indul a táborból — a sűrűbe. Én észrevettem a dolgot és a nyo-r mába eredtem. Bevette magát a szakai dékba, a vihar döntötte fák közé, talált egy vízmosást, és mint a farkas, összekapart egy csomó lehullt levelet, először arccal lefelé ráfeküdt, aztán a hátára fordult. Hörgött, megkezdődött a szülés. Én egy bokor mögött ülök, meg se moccanok, csak figyelem a gallyakon át. Először csak nyöszörög-nyöszörög, aztán kiabálni kezd, a könnye csak úgy csurog az arcán, egészen zöldre válik, a szeme kidülled, erőlködik, mintha megfogta volna a görcs. Nem férfi dolga ez, de amikor láttam, hogy meghal az asszony, ha nem szüli meg a gyermeket, — kiugrottam a bokor mögül, odaszaladtam hozzá és rájöttem, hogy segítséget kell nyújtani neki. Lehajoltam, felgyűrtem a ruhám ujját és olyan zavarba estem, hogy egészen beleizzadtam. Amikor embereket kellett megölnöm — nem féltem, és most tessék 1 Ahogy ott bajlódok vele, abbahagyja a jajgatást, és ilyen badarságot locsog nekem: — Tudod-e, Jasa, ki árulta el a bandának, hogy nekünk nincs töltényünk? — és olyan komolyan néz rám. — Kicsoda? — kérdeztem. — Én. — Ugyan, te bolond, hát megvesztél, mint a kutya? Nem arra való az idő, hogy fecsegjünk, hallgass, feküdj! De ő megint csak: — Itt áll a halál a fejemnél, bevallom néked, Jasa, töredelmesen. Nem tudod te, milyen kígyót melengettél az inged alatt... — Hát valld be — mondom — az ördög vigyen el. Erre mindent kitálalt. Ahogy beszélt, a fejét állandóan a földbe verte. — Én a magam jószántából voltam a bandában és szeretője voltam Ignatyevnek, a vezérüknek. Egy évvel ezelőtt küldtek a ti századotokba, hogy mindenféle hírt adjak nekik, a látszat kedvéért meg tegyek úgy, mintha megerőszakoltak volna. Most meghalok, máskülönben az egész századot kiirtottam volna. Nagyon felforrt a szivemben az indulat, alig tudtam megállni — hogy véresre ne rugdaljam a száját a csizmámmal. De megint újrakezdődtek a szülőgörcsei, és azt látom, hogy a lába közt ott jön a világra a gyermek. Nyálkásan fekszik ott és forgolódik, akár a kisnyúl a róka fogai közt. Darja meg már sír is, nevet is, ott csúszkál a lábamnál és egyre n térdemet akarja átölelni "-'irkon for dúltam és elindultam a századhoz. Ahogy odaérek, elmondom a kozákoknak, — Így és így,,, Micsoda felzúdulás támadt. Először fel akartak darabolni, de aztán azt mondták: — Te jelentetted fel, Sibalok, neked kell végezned is vele, az újszülött fatytyával is, mert ha nem, salátává aprítunk! Letérdeltem, és azt mondtam: — Cimborák 1 Nem félelemből ölöm meg, hanem lelkiismeretem szerint, azokért a testvéreinkért, elvtársaimért, akik életüket vesztették az ő árulása miatt: de legyen szívetek a gyermek iránt. Ebben ő ls, én ls részesek vagyunk, félig-meddig ez az én magzatom, hadd maradjon életben. Nektek van feleségetek, gyermeketek, de nekem ezen kívül senkim sincs... Könyörögtem a századnak, megcsókoltam még a földet is. Erre megsajnáltak, és azt mondták: — No jó! Hadd nőjjön fel a magzatod, hadd legyen ugyanolyan szilaj golyószórós, mint te vagy, Sibalok. De az asszonnyal végezz! Visszarohantam Darjához. Már ült, rendbe jött, a karján tartotta a gyermeket. Azt mondom neki: — Nem engedem, hogy a mejjedre vedd a gyermeket. Ha ilyen keserves időben született, ne ls Ismerje meg az anyatej ízét, téged meg, Darja, agyon kell lőnöm, mert áruló vagy és ellene vagy a mi szovjethatalmunknak. Állj háttal a szakadéknak! — És mi lesz a gyermekkel, Jasa? A te véred! Ha engem megölsz, ő ls meghal tej nélkül. Hadd neveljem fel, akkor — nem bánom — megölhetsz... — Nem — mondom neki —, a század szigorú parancsot adott. Nem hagyhatlak életben, a gyermek miatt pedig ne aggódj. Kancatejjel majd felnevelem, nem engedem, hogy meghaljon. Két lépésnyit hátráltam, levettem a puskámat, ő meg átölelte a lábamat, és megcsókolta a csizmámat... Ezután visszaindultam, de hátra se néztem. A kezem reszketett, a lábam beroggyant, a meztelen, nyálkás gyermek meg majd kiesett a kezemből. öt nap múlva visszafelé haladtunk ugyanazon a nyomon. A szakadék felett, az erdőben egy sereg varjú. Sok keserűséget kellett már lenyelnem emiatt a gyermek miatt. — Fogd meg a lábát, oszt vágd a kerékhez!... Mit kínlódsz vele, Sibalok? — mondták néha a kozákok. De én végtelenül sajnálom a kis gézengúzt. Azt gondolom: „Hadd nőjön meg! Ha az apja a fűbe harap, majd a fia fogja védeni a szovjethatalmat. Örökre megmarad Jakov Sibalok emlékezete. Nem úgy pusztulok el, mint a dudva, utódom ls marad .. ." Eleinte, hidd el. kedves polgártársnő, sokat sírtam miatta, pedig azelőtt soha, hírből sem Ismertem a könnyet A századnál megellett egy kanca: a kiscsikót lelőttük, annak a tejkosztját használtuk fel. Eleinte nem akarta elfogadni a cuclit, csak epekedett, de aztán megszokta, és ugyanúgy szopta a dudlít ts, mint más gyermek az anyja csecsét. Inget is varrtam neki alsóruhából. Most már kinőtt belőle, egy kicsit, de sebaj, majd csak meglesz valahogy. Hát most értsd meg már: hová legyek vele? Azt mondod, túlságosan kicsi? Értelmes gyerek, és már csócsát követel. Fogadd be", ne essék baja. Befogadod? Köszönöm, polgártársnő! Én pedig, mihelyt szétverjük Fomin bandáját, elszaladok ide, hogy meglátogassam. Isten veled, fiacskám, Sibalok magzatja! Nőj nagyra ... Ej, te bestye kölyke! Hát már cibálod az apád szakállát, ml? Nem dajkáltalak eleget? Nem pesztráltalak, te meg most verekedni kezdesz? No. gyere, búcsúzóul hadd csókolom meg a fejed búbját... I Ne aggódjon, kedves polgártársnő, ízt hiszi bőgni fog? Ne-e-em! Egy kicsit ő ls bolsevik — harapni harap, ml tagadás, de könnyet még kisajtolni sem lehet belőle!" Fordította: MAKAI IMRE MASEREEL: A város cimű kötetből (Fametszet) FRANTIŠEK NEPIL: Tőgye között a szarvát.., V

alami különös ösztön azt a meggyőződést ébreszti bennem, hogy az, ami a másé, mindig jobb, mint ami a sajátom. Bemegyek az egyik büfébe, zsebem tömve bankjegyekkel, áttanulmányozom az étlapot felülről lefelé, alulról fölfelé, balról jobbra és jobbról balra, míg teljesen megszilárdul az a véleményem, hogy a sült liba, párolt máj, znojmói gulyás és a göngyölt húsok közül mégiscsak a rántott szelet a legjobb. Rendelek tehát egy rántott szeletet és a gondolatba is beleizzadok, micsoda hatalmas, Illatos, ízletes, zamatos rántott szeletet kapok. És mi történik? A kapott szelet sokkal nagyobb, zamatosabb, illatosabb és ízesebb az elképzeltnél. (P. S. csupán akadémiai példát említettem). Igen ám, de ebben a pillanatban valaki elfoglalja asztalomnál az üres helyet és csak úgy könnyedén, minden komolyabb megfontolás nélkül mákos nudlit rendel. Én pedig ebben a pillanatban Jövök rá, hogy tulajdonképpen évek óta csak mákos nudlira vágyom, nem értem, miként kerülhette el a figyelmemet és hogy történt, hogy ez a jött-ment azonnal észrevette. Rettenetesen szeretnék mákos nudlit enni, ez a rántott hús ehetetlen, ha ez a pasas legalább kóstolóba adna egy falatot, odaadnám érte az egész rántott szeletet, de ő észre sem vesz semmit, pedig az a mák oly gyönyörű zsírosan ragyog, micsoda íze lehet, és nem kínál meg ez az önző, éhes sakál, — s veszve a jókedvem. Nem kisebb irigységgel figyelem a mások zokniját, új harapófogóját vagy feleségét, persze gyakrabban a feleségét, mert ismerőseim többsége olyan nőt vett feleségül, amilyet én szeretnék, s ha találkozom vele, hangtalanul szenvedek, amiért nem én vettem el, ugyanakkor azonban a férj engem átkoz, amiért ezt elmulasztottam. Ez a tulajdonság természetesen nemcsak rám jellemző. Minden emberben megtalálható, mint ahogy mindenkinek van füle, vagy orrlyuka. Tömegjelenség ez, amely például abban nyilvánul meg, hogy kórusban csodáljuk azokat a helyeket, ahol történetesen nem élünk, annál hangosabban, minél többször szerepelnek Hanzelka és Zikmund riportjaiban, vagy azon kiválasztottak karácsonyi üdvözleteiben, akiknek a sors kegye lehetővé tette, hogy megismerjék a honvágy mardosását. A külföld megszépült szemünkben, akár a visszautasító kedves, s Nyugat rothadása orrcimpáinkat hasonló vágyremegésbe hozza, mint amilyen a keselyűt fogja el, ha a szél egy alaposan férges bivaly bűzét lengeti csőre körül. Hazánk Igazi fia szomjazik mindenre, amiről valaha hallott: betonutakat, karambolokat, maláriát, síkságot, hegyeket, Pelét, anakondákat, nylont, periont, dralont és ballont, csecselegyeket, sztrlptízt, gengszter-érdekköröket, Alpeseket, sárgalázt, hajlakkot és csörgőkígyót. De miután már tudomására jutott, hogy ma országos feladat az Idegenekkel szembeni méltóságteljes magatartás, s mivel azt ls tudja, hogy a külföldleket törvény védi, mint a sáskát vagy a mormotát — eltekintve attól, hogy a külföldieknek úgysem szokás semmit a szemükre vetni — inkább tehát azokkal a feltűnő jelenségekkel foglalkozik, amelyeknek a Kazal államrendben nem lenne szabad előfordulniuk. Ebben az államrendben ugyanis nem szabad semmi olyannak előfordulnia, ami valakinek nem tetszik, illetve, amit valaha nem ért meg, ez különben gyakran egy és ugyanaz. Ha gyakorlatilag egyáltalában keresztülvihető lenne minden egyéni felháborodás respektálása, igazán eredeti államforma alakulna ki itt Európa közepén: ennek keretében mindenkinek minden tilos lenne, és mindenkinek minden szabad lenne, úgyhogy tökéletes zűrzavar uralkodna, és Aštól Csernőig nem volna semmi, csak beszéd, szavak alkotnák az államrendet, melyek levegőként szállnának a vizek felett. A jelenlegi helyzetben bizonyos fokig hasonló, de inkább átmeneti jellegű felfogás érvényesül. A bérházak lakói sárgulnak az Irigységtől, ha a családi házakra tekintenek, a gyalogosok, ha autót látnak, a motorosok, ha kertek között robognak, a kalauz, ha művészről hall, a művész, ha sportolóra gondol, a sportoló, ha a bányászok fizetését emlegetik, a bányászok, ha meglátnak egy tisztviselőt, a tisztviselő, ha egy másik hivatalnokkal találkozik, ahol a portás a legszívesebben megkaparintaná vállalata igazgatójának funkcióját, ám lassan megbizonyosodom róla, hogy az Igazgató is szenved annak elképzelésétől, micsoda kényelmes élete lehetne valahol a portán. Valamennyien ugyanis határozott biztonsággal tudjuk a másikról, hogy annak a .munkahelye tulajdonképpen soha nem látott hálószobai üdülés és azért kapja a szégyentelenül zsíros pénzeket, erre már rég rá kellett volna mutatni, mert ilyen alapon az egész országot becsomagolhatjuk és elvihetjük Bergengóciába. Meg tudnák a pszichológusok magyarázni, mi váltotta ezt ki, honnan került ez az emberekbe? Hogyan lehet elintézni, hogy ne törődjenek ilyesmivel és nyugodtan alhassanak akkor is, ha a szomszédnak új autója, vagy feleségének új kalapja van, ha valakinek telik új ereszre, vikendházra, színházjegyre, ha kiskutyával jár sétálni, vagy kibámul az ablakon? Mivel lehet ezt gyógyítani? Azzal, hogy mindenkinek legyen mindene, vagy ne legyen senkinek semmije? Könyörgöm, tegyenek már ez ellen valamit, úgy sincs semmi dolguk, csak felmarkolják az Istentelen nagy fizetéFordította: SKALINA KATALIN ŰJ SZÖ 8 * 19B

5- málus 2

2*