Új Szó, 1965. április (18. évfolyam, 90-118.szám)

1965-04-10 / 99. szám, szombat

CSILLOGÁS, NEONFÉNY DAKAR FŰ TERÉN, A „FÜGGETLENSÉGI TÉREN" iskolát létesítettek Dakarban. Az iskola igazgatója elmondotta, nemcsak arra törekszenek, hogy megismertessék a fiatal tehetségesekkel a korszerű művészetet, hanem arra is, hogy olyan művészeket neveljenek, akik szívügyüknek tekintik majd Afrika művészeti hagyományainak feltárását és ápolását. Ezt a célt szolgálja az iskola tanrendjében a hagyományos afrikai festészet, szobrászat és zene oktatása. A múlt és a jövő ad itt találkát egymásnak. S egy pillanatig sem lehet kételkedni ennek a nevelési politikának az életrevalóságában. GORÉE SZIGETÉN Szombaton érkeztem Dakarba. Szovjet újságíró barátaim mindjárt meginvitáltak, menjek velük hajókirándulásra. Ne féljek, bíztattak, nem megyünk messzire, csak egy közeli szigetre. Tíz-tizenöt perces hajóút után kötöttünk ki Gorée szi~ getén. A kilencszáz méter hosszú és háromszáz méternyi széles sziget Afrika egyik érdekessége. A történelem folyamán számtalanszor cserélt gazdát. A legmaradandóbb nyomot mégis az első hódítók, a portugálok hagyták rajta. Ma is áll a sziget egyik csücskében a portugálok által épített börtön, amelyben az elszállításra váró rabszolgákat tartották. Közelében régi ágyúk rozsdásodó csövei láthatók. A hálátlan utókor ledobálta őket a tengerparti sziklákra. Igaz, maradt néhány, közvetlenül a köralakú börtön előtt, de ezek ruhaszárítás céljára szolgálnak. Szívderítő látvány az óriási ágyúcsövek alatt sarjadozó saláta. A nagyhatalmak követhetnék a szenegáliak példáját: Amin túlhaladt az idő, azt oda kell dobni a történelem szemétdombjára. A sziget másik csücskében helyezkedik el az első világháború korabeli francia katonai támaszpont. A ki tudja, hány méteres messzehordő ágyú álmosan pislog a kéklő tenger felé. Már csak arra jő, hogy leleményes turisták lovagoljanak rajta. Szelíden tűri a lovaglást és a fényképezést. Az erőd kazamatái konganak az ürességtől, és büdösek. Kirándulók, víkendezők tömege lepi el Gorée szigetét minden szombaton és vasárnap. Fürdenek, vitorláznak és pecáznak. Magam is megcsodáltam, milyen nagy halakat lehet itt fogni. Isten bizony! S a kellemes pihenés fáradalmait halcsárdákban feledheti az ember egy pohár francia vörös bor társaságában. FÖLDIMOGYORÓ—PIRAMISOK Dakarban sétálva égbetörő piramisokra figyeltem fel. Szenegál legfőbb termékét, a földimogyorót gyűjtik piramis alakú óriási kupacokba az elszállítás előtt. Mennyi munka, verejték tornyosul egy ilyen piramisban! Szenegáli parasztok százezreinek egész évi munkája. Minél nagyobb azonban a piramis, annál kevesebbet ér. Az utóbbi években rohamosan esett a földimogyoró világpiaci ára. S ezt az esést azok érzik igazán, akik két kezük munkájával létrehozták a dakari piramisokat. Szenegál exportjának kilencven százalékát a földimogyoró teszi ki. A földimogyoró, amely egyre kevesebbet ér. FRMÁSIK DAKAR Dakar gazdag és színes város. De itt is a szegények vannak többségben. Éjszaka úgy kell kerülgetni a járdákon alvó embereket. Muzulmánokat, akik az ultramodern mecset előtt hajtják álomra a fejüket. Éjjel a mecset zárva van. Itt csak imádkozni lehet, aludni nem. Anya húzódik meg egy gyékényen két gyermekével. Vacog a foguk, fáznak rongyaik alatt. Az imént még élveztem Dakar esti hűvösségét. Ez a látvány elvette a kedvemet. Pedig ez is Dakar. Csak korántsem olyan színes és könnyed, mint az a másik, a neonfényes és hét végi... GAZDAG NÉPRAJZI GYŰJTEMÉNY DAKARI KÉPESLAPOK (A szerző felvételei) S

zenegál fővárosa, a volt francia gyarmatbirodalom egyik legjobban kiépített központja, lenyűgöző látványt nyújt. Az Afrika más részeiből ideérkezőt kellemesen lepi meg a világváros minden ismérvével rendelkező Dakar. Nappal is nagyszerű látványt nyújt a tengerparton elterülő város impozáns felhőkarcolóival, s a legváltozatosabb építészeti stílusokat képviselő kormányépületeivel. Napnyugta után azonban még inkább előtérbe kerül megkapó szépsége. Fényesen kivilágított, neonfényben pompázó utcáit járókelők ezrei lepik el. Üzleteinek kirakatai tele szebbnél szebb kivitelű francia árukkal. S ami nagyon hiányzik a nyugat-afrikai angol nyelvterületű országokban, az itt a legteljesebb bőségben megtalálható: kisvendéglő, cukrászdák és kávéházak százai és ezrei. Valahogyan az egész város Európára, közelebbről Párizsra emlékeztet. S nemcsak azért, mert az emberek franciául beszélnek, és francia kenyeret esznek, francia bort isznak és francia filmeket néznek. Még csak azért sem, mert az embert fekete bőrű, de ékes franciasággal csiripelő lányok szólítják le a bárok és a mulatók előtt. Nem. Sokkal több az, amiben Dakar messze maga mögött hagyott sok afrikai várost. Az emberek egész életmódja korszerűbb, változatosabb és tartalmasabb, mint a volt angol gyarmatokon kialakított sablon városokban. Azt mondanám, hogy a legmeglepőbb a város életének franciás könnyedsége. De ismét csak közelítenék a lényeghez, anélkül, hogy mégragadnám azt. Mert francia befolyás id'e, francia befolyás oda, a szenegáliak a maguk okosan kialakított életét élik. Sokáig emlékezetes marad számomra a dakari múzeumban tett egynapos látogatás. Az ebédidő kivételével egy teljes „munkanapot" töltöttem ott anélkül, hogy mindent meg tudtam volna alaposabban nézni. Ez itt talán Afrika legteljesebb történett és néprajzi gyűjteménye. Sokan keresik és kutatják Afrika múltját. Ajánlanám nekik, menjenek Dakarba, és keressék fel múzeumát. Többet megtudnak itt Afrikáról, mint ha száz kötet könyvet tanulmányoznának át. S a szenegáliak nem elégszenek meg a múzeummal. Zenei és képzőművészeti főGÉPEK ÉS KÉPEK Az Új Szó számára írta: R. DANIELEWSKI ÜZLETI KÖRÖKBEN világszerte jó hangzású a Zamech védjegy. E márkával gőzturbinákat, ha-jóberendezéseket, fogaskerék-rendszereket, esztergagépeket kínálnak a kereskedelmi vállalatoknak. A Zamech gyár Elblagban, Lengyelország visszaszerzett területén működik. A gyár határozza meg a 80 ezres város jellegét. A Zamech gyár azonban nemcsak korszerű gépeivel szerzett hírnevet, hanem azzal is, hogy pártfogolja a modern művészetet. A Zamech névhez fűződik a külföldön szintén ismert EL képtár, melyet a hagyománytól eltérő módon építettek és rendeztek be. A galéria egy műemlékké nyilvánított protestáns romtemplom falai között kapott helyet. Szellem! atyja Gerard Kwiatkowski díszlettervező, a Zamech dolgozója volt. Az ő agyában született egy állandó képtár létesítésének gondolata. Segítségére voltak kollégái: Lochosiiaw Rutkiewicz, Jerzy Wojewstoi, Waclaw Nadziaikiewicz mérnökök, Gépészek, technológusok, tervezők a képzőművész irányításával egész délutánokat töltöttek a temlom falai között ós az udvarban. Először a romokat takarították el, aztán rendbehozták az erkélyt, mely aránylag épségben maradt. Utána a pincehelyiségek következtek. Az emberek lelkesedése és igyekezete azonban kevés volt. Szegek, deszkák, cement és drót ls kellett... Mecénásra is szükség volt, szerencsére ezt a szerepet vállalta a Zamech meg a helyi nemzeti bizottság. A területi építészeti vállalattól például fél köbméter falemezt kaptak ingyen. Lépésről lépésre haladtak előre a munkálatokkal. A Zamech kétezer dolgozója igazgatójuk vezetésével 350 ezer zloty értékű társadalmi munkát véglett. Szívügyük a dolgozók képtárának csinosítása. AZ EL GALÉRIA falán gyalulatlan deszkákon hatalmas felirat hirdeti: ALDONA ZDANOWSKA. Elblag lakói tudják, hogy most nyílik meg a városukban lakó fotomüvésznő fónyké'pkiállítása. Mellette egy dzsesszhangverseny plakátja. Libabőrösen lépünk be a kultúra hajlékába. Érezzük a hideg pincelevegőt. A gyér megvilágítású folyosón bolthajtás alatt helyezték el a tárlatot — az új városrészeket és az óváros romjait, fákat, halászokat, tengerparti részleteket, tanulmányfejeket ábrázoló képeket. Beethoven zenéje teszi teljessé az illúziót. Keressük a művészt, aki oly csodálatos hangokat csal ki az orgonából, de nem találjuk. Pedig az az érzésünk, mintha közvetlen közelünkben lenne. Lehetetlen, hogy az orgona szóljon, hisz a templom hajója födetlen. A titok nyitja: a zene hanglemezről van. A lemezjátszót a folyósó előcsarnokában helyezték el, a hangszórókat pedig úgy rejtették el a falKéptár a romtemplomban rom éve alatt szobor-, festmény-, grafikai, foto- és p 1 ak á t k i á 1 Ií t á s ok at r end ezt ek itt. A legnagyobb sikert egy évvel ezelőtt a Kortársaik nevű kiállítás aratta. Ezen ötven lenban, hogy a látogatók "közvet- gyei ós külföldi művész szerelen közelből hallják az orgonát, pelt alkotásaival. Persze, a környezet akusztikája is kedvezó. TOVÁBB MEGYÜNK. Az állványokon dzsesszzenekarok, fesztiválok plakátjai. Hazai és külföldi plakátok sorakoznak egymás mellett. — Az összehasonlítás lehetősége, kedvéért helyeztük így — magyarázza Kwiatkowski. A lengyel plakát ugyanis világviszonylatban nívós. Itt akarjuk megrendezni a dzsesszlemezek borítólapjainak első kiállítását. A galéria fennállásának háA kiállítás anyagát naponta 300 látogató tekinti meg. A hagyományokhoz híven az elblagi iskolák rajzóráit is itt tartják. Sok lengyel képzőművész megtiszteltetésnek tartja, ha alkotásalt kiállíthatja itt. A kiállítás után valamelyik művét rendszerint a galériának ajándékozza. Nincs messze az az idő, amikor Elblag a modern lengyel képzőművészet alkotásainak gazdag galériája lesz. A

világ talán sohasem hallott volna a jekvana törzsről, ha Gin LidlDf és André Ladosa nem vetődik el az isten háta mögötti venezuelai dzsungelbe, s nem rajong annyira a romantikáért. Gin, egy New York-i képzőművészeti iskola végzett növendéke nem kívánkozott a vadonba. Egyszer találkozott a barátjával, aki arról álmodozott, hogy drágakövek után fog kutatni. A lánynak megtetszett az ötlet: az útikalauzok szerint is Venezuela az arany, a platina, a gyémánt kincsestára A történelemkönyvek sokat emlegetik, hogy a múlt században Upata közelében hatalmas aranylelőhelyre bukkantak. 1880-ban a Yuruari folyő mentén feltárták a világ leggazdagabb aranybányáját. Sok legenda kering Venezuela gyémántjairól is. André valahonnan megtudta, hogy a Canacu folyó, az Orinoco mellékfolyója mentén is található gyémánt. Gin hasznos útitársnak bizonyult, mert elég jól beszélt spanyolul. Elindulásukat hosszú gyűjtés előzte meg. Kiadásaikat különben a majd található drágakövek árából tervezték fedezni. Gin és André aszalt banánt, cigarettát, tejport, teát és gyógyszereket vitt magával. A vadonban Az őserdő útját állta a kalandvágyó fiataloknak. Nem akart ritkulni. Sok nap|a gyalogoltak az Irdatlan rengetegben, de még jó pár mérföldet kellett megtenniük a Canacu folyásáig. Egyszer a sűrűségben megpillantottak egy jól megtermett, fekete hajú, rézbőrű embert. Csak ágyékkötőt viselt, egyik szemhéja teljesen eltakarta a fél szemét. Mellét és nyakát gyöngyök díszítették. Úvatos puhatolózás után Ancsu, az Indián vállalta, hogy kalauzuk lesz a vadonban. Mint később kiderült, Ancsu, aki ravasz volt, mint minden született indián. arra vezette őket, ahol nyoma sincs gyémántnak. André és Gin több indián kíséretében elindult a Mereveri folyón, amelyben hemzsegtek a krokodilusok és a ragadozó halak. A folyót mindkét oldalról őserdő szegélyezi. Egyes helyeken az óriásfák a száz métert is elérik. Tarka papagájok raja húzott a folyó fölött, majmok rikácsolása jelezte a dzsungel közelét. André és Gin a Canacut elérve csak kristályos, meddő köveket talált a folyó medrében. Határtalanul kétségbeestek. Ancsu otthoni dolgaira hivatkozva nemsokára magukra hagyta őket. Csak négy szótlan indián maradt a társaságukban. Ginnek kisebesedett a lába, s hő óhaja volt, hogy mielőbb hazaérjenek. Azt azonban sejtették, hogy egyedül nem tudnak kitörni a zöld fogságból. Reménytelenségben Ancsu nem jelentkezett. Gin és André elhatározta, hogy benéznek a faluba. Felfigyeltek rá, hogy az VENEZUELAI RIPORT A TROPUSOK FOGSÁGÁBAN A varázsló fejet hajt a tudomány előtt indiánok közelebb vitték kunyhóikat az őserdőhöz. Ancsu ezt azzal magyarázta, hogy az esetleges árvíztől akartak menekülni. Valójában a törzsfőnök félt egy kutatóexpediciótől, mely a folyóig jutva felfedezhetné a falut, melyben foglyai tartózkodnak. Gin menet közben még orvosi segítséget nyújtott az indánoknak. Ancsu először idegenkedett a gyógyszerektől, de aztán elhitte gyógyító erejüket. Később más indiánok is hozzá fordultak segítségért. Gin kérte őket, adjanak hozzájuk kísérőt, és engedjék el őket. Most már nem gondoltak a gyémántokra, melyeknek fénye számukra kialudt. Az indiánok azonban hallgattak, a foglyok pedig elvesztették minden reményüket. A törzs úgy élt, mint századokkal ezelőtt, maniókát termesztett, lándzsával vadászott. Ha egy indián súlyosan megbetegszik, ritkán épül fel. Áttörhetetlen őserdő veszi körül a törzset. Lassan leltek a fogság hónapjai. Ugyanazt ették, amit őrzőik: pirított papagájt és „kasszavut" — maniókagyökérből készült pépszerűséget. Néha krokodilusbúst is kaptak. Az őserdőben nyüzsögtek a különféle szörnyetegek — kígyók, skorpiók, ragadozó fenevadak. Gin majdnem bajba került. Nem vette észre a feléje sikló 12 méteres kígyót. Szerencsére egy indián idejében levágta a szörnyeteg fejétr Gin egyszer a falu közelében velőtrázó ordításra lett figyelmes. Odafutott. Vérző lábú, vadul üvöltöző sebesültet állt körlil a tömeg. Kiderült, hogy mélyen bemerészkedett az erdőbe, hogy pálmafát vágjon ki új kunyhójához. Közben elügyetlenkedte a dolgot, s a macseta egészen a csontjáig hatolt. Szerencse, hogy celofánt borított a sebre (ezt is Gintől kapták), ez megakadályozta az elvérzést, a lába viszont megdagadt, ami az üszkösödés jele volt. Már a halál torkában volt a beteg, s talán a csoda mentette meg: a terramlcin és a penicillin, no meg vasszervezete. Szabadulás Ancsu most már végleg elhatározta, hogy a fehéreket nem engedi szabadon. André figyelmeztette Gint, hogy ideje volna abbahagyni orvoskodását. de a lány embertelenségnek tartotta a segítség megtagadását. Fegyverhez sem akartak nyúlni, hisz jól bántak velük. A szabadulásra önként kínálkozott alkalom. Két indián megbetegedett: az egyik vakbélgyulladásban, a másiknak kelés támadt a hátán. Gin előbb a beteg apjával, aztán Ancsuval beszélt, s megmagyarázta, hogy a betegeket be kell szállítani a Ciudad Bolivár I kórházba, különben meghalnak. Ancsu bizalmatlanul fogadta a javaslatot. Azt hitte, ürügy, hogy foglyai megszabadulhassanak. Ezért maga fogott a betegek gyógyításához. Vörös sávokkal mázolta be a testét, nyakába kék és fehér csontfüzéreket akasztott. Aztán magához szállíttatta a betegeket. Egész éjszaka kihallatszott a sok varázsige, Ancsu űzte a betegekből a „rcssz szellemeket". Amikor álomba merült, más sámánok léptek a helyébe. A betegek állapota egyre rosszabbodott. André és Gin attól tartott, hogyha ezek meghalnak, akkor utolsó reményüknek is befellegzett. Ekkor azonban a törzs őre jelentette. hogy repülőgépet lát: Ancsu attól tartott, hogy a repülőgép a foglvokat keresi, s ha felfedezi Falujukat, akkor nem lesz Irgalom. Rögtön rendelkezett: tegyék a betegeket kanoéba, és indultnak Ciudad BoIivarba. Tizenkét napig tartott a fárasztó utazás, Ciudad Borvarban André és Gin orvosok Felügyeletére bízta a betegeket. így végződött zöld fogságuk. V. KASSZISZ