Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)

1965-03-13 / 71. szám, szombat

C

sak nem virrad mér!? Megnézi az órát, fél kettő. Van még idő bőven. Fél háromig — háromig nyugodtan heverhet. Nyugodtan? A fene, aki megeszi! ... Nekivágni az ismeretlennek, a bizonytalanságba. Kellett ez neki? Most már mindegy, megmondta, hát megmondta, most már menni kell, ha tetszik, ha nem! Rágyújt. Keserű a szája tőle. Ilyenkor sosem szokott cigarettázni, de most muszáj, különben könnyen elalhat, és akkor mindennek vége. A szemébe röhögnek: no, te híres, csak ennyit ér a te szavad! Sokáig álltak az este a ház előtt, a gesztenyefa alatt. Nem, nem sütött a hold, még csillag sem volt az égen, szemerkélt az eső. Jobb volt az úgy. Különben sem szereti a romantikus dolgokat. Szemerkélt az eső, fújt a szél, ők meg csak álltak és alkudoztak. Nem először, de hogy utoljára, az biztos: — Azt már ezerszer mondtad, hogy szeretsz. — Mondtam. — Még sem akarsz a feleségem lenni. m — Én akarok. ÄR — Hát akkor mire vá- |g runk?... Házasodjunk ösz- f^k s?e! " • — Hát nem érted, hogy apa hallani sem akar róla!? — Nem, nem, mindig csak nemi.,, Miért nem akar? Olyan utolsó, rongy embernek tart, hát az va» gyok ép? Nem akar és kész! — És te? — Én akarok, dehát mit csináljak? — Gyere hozzánkl,.. Mast!... Így, ahogy vagy! — Bolond vagy te, Plstal Szemerkélt az eső, fújt a szél. A gesztenyefa lombja zizegett, tenyérnyi levelein pergőn dobolt az eső. — Bolond vagyok? — Az hát!... Ilyeneket mondani... — Rendben van. Ha én bolond vagyok, akkor.. .1 — Akkor? — Elmegyek itthonról. — Elmégy? — El ... — Mégy ám a francba!... És velem mi lesz!?... Nem mondanád meg!? — Mi lenne?.,. Itthon maradsz... És férjhez mégy ahhoz, akihez a drága jó édesapád ad. Most már tudod? Valahol a faluban elnyújtva vonított egy kutya, az állomáson meg hosszút, éleset fütyült a vonat, a tizenegyes teher. — A hajnalival megyek. f— Hova? — Mi közöd hozzá. — Tudni akarom. Hát... be a városba. — És itthon?... Mi lesz a traktoroddal? — Majd ráül más ... Aki akar ... — Hogy még a városba!... Mit gondolsz te kótyagos fejű, az csak úgy van, hogy elmegyek és kész!? ... Azt hiszed, ott tárt karokkal várnak? ... Gyere, csak gyere, Balla Pistike, itt nagyságot úr lehetsz! — Nem akarok én nagyságos úr lenni... Ott a barátaim várnak,... és dolgozni fogok, mint itthon ... — Barátaid? ... A Tóth Gyuri, meg a Sallai Kali?... Azokkal fogod keverni a maltert? Hát csak keverd! — Nem fogom keverni a maltert! ... Ott is kell a sofőr, ha nem tudnád! Fejük felett Jobban dobolt az eső, erősebben fújt a szél. Olykor földre hullott egy-egy levél. — Szóval így állunk!?... Titokban mindent elintézel, aztán összeveszel velem, hogy ... hogy lerázhass a nyakadról! Elbőgte magát a lány. — Bolond vagy!?... Én akarlak tarázni a nyakamról!? — Te hát!... Csak szaladj... a hajnali vonattal, hogy jönne rád a nyavalya! Még Jobban bőgött a lány. — El ís megyek! — Hát csak menj, de .. .1 Nem fejezte be a mondatot. Sarkon fordult és beviharzott. Pista meg csak állt, állt, mint a szélütött. Valami rettenetesen belenyilalt a mellébe. Aztán lassan elindult hazafelé. Oh, hogy szakadna le az a magasságos ég! Fél három. K

észülni kell. Gyorsan kiugrott az ágyból, villanyt gyűjtött, öltözködött. Az erős fény felébresztette az anyját. Egy ideig álmos értetlenséggel nézte a fiát. Csak akkor szörnyülködött el, amikor Pista a bőröndbe pakolta az Ingalt, alsóit, törülközőket, meg amira szüksége lehet, r- Mit csinálsz, Pista? — Nem látja? — Azért kérdem, hogy látoml.,, Ml ütött beléd, hová készülsz? i— Dolgomra. — Elment a Jóeszed? — El... Nézze, édesanyám, én ... Ballánénak összeszorult a szíve, furcsa gyanú fogta el, veszélyt érzett. Pista nagyon ritkán szokta neki olyan szépen mondani, hogy édesanyám. Gyorsan felkeltette az urát. — Szólj már erre a gyerekre! — Mit szóljak?... Hová készülsz? — A városba ... Dolgozni. Most már idősebb Baliának is kiszállt szeméből az álom. Kifordult a dunyha alól, de megmaradt az ágy szélén ülve, lefelé lógatva a lábát. Egy Ideig szótlanul nézte a fiát, aki valami makacs elhatározottsággal készülődött, készülődött. A legkisebb Jelét sem mutatta, hogy néhány köLOVICSEK BÉLA: hajnali vonat nyörgö vagy keményebb szóra esetleg megváltoztathatja elhatározását. Ismét Balláné szólalt meg. Riadt könyörgés volt a hangjában, tán a szeme is elhomályosult. — Szólj már neki valamit! — Mit szóljak? — vonta meg a vállát Balla. — Mit szólhat az ember ... Jól meggondoltad a dolgot, Pista? Ez az ellenkezés nélküli tehetetlen belenyugvás most már végleg kihozta Ballánét a sodrából. — Most nem tudsz káromkodni, meg ordítani?!... Csak énrám, ha valamit nem Jól teszek!?... Az apja vagy, parancsolj neki! Nem látod, hogy elmegy!? Balla felkapta a fejét, valami gorombaságot akart mondani, de lenyelte. Fázósan összeköszörülte a lábfejét. — Nem taknyos gyerek már, ő tudja, mit csinál!... Nem köthetem karóhoz, mint valami kutyát... Ha egyszer menni akar, hét menjen!.,, ö tudja ... az ő dolga ... Azzal visszahúzódott a dunha alá, karját a feje alá vetatte és a menynyezetet nézte. Balláné meg a fia körül téblábolt. i— Sehova nem mégy! — Nagyon jól tudja, hegy hiába óbégat itt körülöttem, mirs jó ez? ... Feküdjön le és aludjon. Vagy csinálja a dolgát, ha nem tud aludni! Balláné meghökkent: tudja, hogy minden hiába. — Hát csak ennyit jelentek én neked!?... Még most is semmibe veszed a szavam!? Sírt már. Akkora könnyei hullottak, mint a borsószem. Olyan szánalomkeltő volt, ahogy tehetetlen topogva ott állt a szoba közepén, hogy Pista megsajnálta. «— Ne haragoskodjon, no ... El kell mennem... Az én helyemben maga is elmenne .,. Értse már megl Közben elkészült. Fogta a bőröndjét, elköszönt és indult. Balla még csendesen utána szólt. — Pénzt vettél magadhoz? — Vettem... Balláné az ágy szélére ült, összekuporodva tördelte az ujjait, hullt a könnye, szipogott... — Az ember felneveli.., megöregszik... aztán felveti a farát és elmegy ... Se szó, se beszéd, csak elmegy ... Ilyek ezek, nem ismernek se istent, se embert,,. Gonoszok!... — Feküdj le, ne nyavalyogj! Most valósággal suhogott az eső, nem úgy, mint az este, hogy csak szemerkélt. A fene se törődik vele, hadd essék, Jó ez a hajnali mosdatás! ... Szuroksötét volt, csak itt-ott pislákoltak a villanyégők az állomás felé vezető út mentén. Ma nehezen fog virradni, nehezen hasad a hajnal, gondolta magában Pista. Nehezen hasad a hajnal! Hogy honnan a csudából jutnak ilyen gondolatok az eszébe? ... Majd meg Julikára gondolt. A fene vigye el, te lány! Most aztán makacskodhatsz, még levelet sem írok. Inkább a kezem töröm kétfele, de nem írok, azt úgy tudd meg! V

alami bizonytalan, fojtott keserűség fészkelődött benne. Hiába igyekezett, nem bírt tőle megszabadulni. Ki tudja, hogy lesz ott, a nagy városban, a tengernyi idegen ember között. Hátha munkát sem kap?... Dehogy nem! — hessegette el magától a gondolatot. Kell most a munkáskéz, mindenütt kell. És ő tud dolgozni, de még mennyire, hogy tud! Az állomáson nem volt senki, csak a szolgálatos vasutas nyújtogatta a nyakát az eresz alól: van-e rá kilátás, hogy elálljon az eső?... De az eső csak zuhogott, zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Nem is eső az, hanem zápor. Űszi zápor! Kissé korán jött. Nem baj, legalább nem kési le a vonatot. Inkább ő várjon, mint a vonat. Hirtelen arra gondolt, mi történnék, ha visszamaradna. Szépen hazaballagna, átöltözne és menne a munkába, mint máskor szokott. Hülyeség! Mit mondana otthon? Hogy csak játék volt az egész? ... Nem, ez nem Játék... Csak már adnák a jegyet, mindjárt könnyebb volna. Megnyugodna. De most olyan lassan múlnak a percek, hogy tán nem is múlnak. Mintha megállt volna az óra mutatója ... A váróterem falára függesztett lepedőnyi menetrendeket kezdte tanulmányozni. Nézte, nézte a sok apró betűt, számjegyet. Minden összefutott a szeme előtt, s egyre idegesebb lett, Valamit csinálni kell, rettenetes ez a tétlenség! Rágyújtott. Ez is munka. Szép szertartásosan elővette a cigarettát, gyújtót... akkorát szippantott, majd megfulladt a füsttől... S ekkor valaki megállt a váróterem ajtajában. Inkább megérezte, mintsem hallotta a léptek zaját. Odapillantott. Julika állt ott ázottan, csapzottan a jól ismert rózsaszínű esőkabátjában, s nagy bőrönddel a kezében. Pistában úgy elszorult valami, hogy torkán akadt a sző. No, csak ez hiányzottl Most aztán ketten mehetnek a nagy bizonytalanságba! Fene vitte volna el a hülye eszét, amikor kitalálta ezt az utazást! — Jó reggelt, fiatalúr! .— köszönt a lány. Fájdalom, szemrehányás, meg egy kis alázat ís volt a hangjában. De Pista fülének csengetyűszó, édes muzsika volt. Egyszeriben megtelt a váróterem fénnyel, melegséggel. Legszívesebben karjára kapta volna a lányt és körültáncolta volna vele a széles határt, csakhogy büszkeség meg hiúság is van ám a világonl Most már nyeregben érezte magát. Elvégre ls ő a férfi, ő szavára táncoljon az asszony! — Jó reggelt, kisasszony! ... Szintén utazik? Ezt sokkal gúnyosabban, pökhendibb módon akarta mondani, de nem sikerült, az ő hangja is megremegett. I

ulika most is, akár csak az este, elbőgte magát, és Pista széles mellére borult. Pista szívesen tartotta az édes terhet, s egy ideig hagyta, hadd sírjon... Aztán csitítgatni kezdte, de hiába ... Aztán szép szavakat suttogott a fülébe, össze-vissza mindent, ami éppen eszébe Jutott — ez sem használt... Végül csókolgatni kezdte véglg-hosszig az arcát, a pelyhes nyakát... Oh, hogy milyen csodálatos hajnalhasadás ez! — Hát mégis csak együtt utazunk, Julikém? — Én nem... nem akarok utazni... t- Hát mit akarsz csinálni? — Itthon akarok maradni... — Már megint kezded!? "—Itthon akarok maradni... veled,, . hát nem érted, Pista!?... De értetlen vagy! Kedves zsörtölődéssel mondta, halványan el is mosolyodott. Szempilláján ringott a könny, mint nyári hajnalon füvön a harmatcsepp. Nem is harmatcsepp az, hanem gyémántkő! — Itthon?... Velem?.,. Hát a bőrönd!?... Mi a csudának hoztad magaddal, ha egyszer ...? — Minek, minek? .., Telegyúrtam ruhával... pucéron csak nem Járhatok!, — mondta a lány és úgy nézett fel Pistára, hogy abból mindent meg kellett értenie. — Szóval eljösz hozzánk? ... Most mindjárt? Szégyenkezve bólintott a lány. — Hát apád? Julika megvonta a vállát: — Legfeljebb kétfele hasít... Közben az állomás elé befújtatott a b-.Jíiall vonat, meg el is szuszo És kivilágított ablaksora lassan eltűnt a sűrű esőben... Szônyi István: ESTE (1934.) BÁLINT GYÖRGY (MNK): EGY EMBER SÍR f—gy ember ül a Visegrádi utcában és sír. Kapualjban ül, felhúzott A- térddel a kövön. Tenyerébe temeti az arcát, válla vonaglik, és akt L. közelébe megy, hallhatja a sírását. Egyenletesen, ritmikusan, kissé vonítva sír, mint aki verést kapott. Hatósági műszóval élve: munkás külsejű ember. A sírás színpadon vagy regényben bosszantóan érzelmes és giccses. Az életben minden másképpen hat, az élet sohasem „hangulatos és giccsszerű. Az életben a vörös naplemente nem kelt olcsó képeslap-hatást, hanem megsemmisítően Idegenszerű és titokzatos. Az életben a csecsemő gügyögése nem bájos, hanem ősi és nehéz szorongásokról beszél, a felnőttek sírása pedig nem szentimentális, iianem úgy hat, mint az ökölcsapás. Különben is, a kapualjban semmi sem szentimentális. A síró férfi munkás külsejű. Kapualjakban rendszerint munkás külsejű emberek ülnek. Emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy diplomata külsejű férfi vagy kormányfőtanácsosné külsejű nő sírt volna a Visegrádi utcai kapualjban, sőt még az előkelő Váci utcában sem jegyeztek fel hasonló esetet. Bele kell nyugodni ebbe: a kapu alja exkluzív hely, ahol csak munkás külsejű embereknek van joguk sírni. Délután négy óra, melegen süt a nap, a szomszéd Lipót körúton dübörög a forgalom, itt pedig egy ember él a jogával és sír. Sokan mennek el mellette, de nem veszik észre, mert kissé alacsonyan ül. Arcát nem látni és így azt sem lehet tudni, hány éves. Lehet, hogy fiatal, és lehet, hogy legszebb jérfikorában van. Ruhája mindenesetre túl van már a legszebb férfiruha koron. Miért sírhat ez az ember? Általában miért sírnak az emberek? Miért zuhannak vissza, > mintha leszakadó liftbe zárták volna őket, évtizedek emeletein át, egészen le, a gyermekkor sötét és gyötrelmes pincéjébe? Minden sírás ilyen vad és teljes visszazuhanás a kezdet magányába és védtelenségébe. Mekkorát kell egy felnőtt férfinak zuhannia, hogy sírni kezdjen, délután négykor a Visegrádi utcában, a legnagyobb forgalom idején? Lehet, hogy valami baj érte, valami váratlan testi vagy lelki fájdalom. Az ilyen munkás külsejű embert könnyen érhetik efféle bajok, könnyebben, mint mást. Lehet, hogy elveszített egy pengőt. Valószínűleg érzékenyebb ilyen dolgokban, mint mások, Az ilyesmi egyébként teljesen egyéni: egyeseknek százezer pengőt kell elveszíteni, hogy sírjanak, és még akkor is olyan tartózkodóak, hogy külföldre szöknek sírni, ahol senki sem látja őket. D

e az is lehet, hogy nem valami ehhez hasonló, hirtelen ok váltotta ki belőle a sírást. Talán csak valami csekélység történt, ami önmagában nem is fontos, de mégis alkalmas arra, hogy egy embert egyszerre, mintegy összefoglalóan emlékeztessen egész helyzetére és arra a szerepre, amit az életben és a társadalomban betölt... Igen, lehetséges, hogy ez az ember most csak nagy általánosságban sír, elvi alapon. Lehet, hogy valaki megkérdezte tőle: hogy van? — és erre eszébe jutott állapota, és sírni kezdett. Eszébe jutott a gyerekkora, a jelene és a jövője, eszébe /utottak a lehetőségei, Talán az jutott eszébe, hogy már negyvenéves, és még sohasem volt jó dolga. Talán gondolkozni kezdett, és nem jutott eszébe, hogy mikor örült utoljára. Nem lehet megállapítani róla, munkanélküli-e, vagy „tisztességes", állandó jövedelme van, mely rendszeres ágyrajárást biztosít számára és gond nélküli mindennapi levest. Azt sem lehet megállapítani, értesült-e már, hogy nemsokára megalakulnak az érdekképviseletek, melyek az ő méltányos érdekeit jogják képviselni, anélkül, hogy a kartellek ugyancsak „méltányos" érdekeit sértenék. így, első pillanatra meglehetősen elhagyatottnak és elkeseredettnek látszik. Tenyerébe hajtott feje görcsösen vonaglik, hangja halk, vékony, segítséget kérő, mint egy kisgyermeké. Fölötte négy emelet tornyosul. Üzlethelyiségek, irodák, hálószobák, ebédlők, úriszobák, szalonok és összes mellékhelyiségek emelkednek fölötte, mérhetetlen magasságokban. Antennák, távtródrótok és éterhullámok kavarodnak fölötte és távoli repülőgépek morajlanak. Millió szó, millió cselekedet és millió paragrafus. Az élet gazdag rendetlensége és a törvény gazdag rendje. Pár óra múlva este lesz, és akkor ragyogni fog fölötte a világ. Mindig, minden csak fölötte. Miért sírhat ez az ember? ÍA Corvina Könyvkiadó gondozásában megjelent Mirföldkí ctmü antológiából.

J ŰJ SZÓ 4 * 1885. március 11.