Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)
1965-03-11 / 69. szám, csütörtök
„Saját magunk minőségi ellenőrei vagyunk" AZ OSZSZSZK II. ÍRÓKONGRESSZUSA Az igazságos bíró — az idő nem képes ítéletet mondani a kortársak alkotásai fölött. Ezérť a felelősség írásainkért csakis ránk -hárul. Nem várhatunk az időre" — így vezette be az OSZSZSZK II. írókongresszusán mondott beszámolóját Leonyíd Szobolev, az OSZSZSZK írószövetségének elnöke. A kongresszus a múlt héten íejezte be munkáját, és hozzájárult a soron következő szovjet írókongresszus előkészítéséhez. Leonyid Szobolev „A szovjet irodalom és az új ember nevelése" című beszámolójában kiemelte az irodalmi •élet új pozitív vonásait, vitathatatlan eredményeit, majd rámutatott azokra a negatív fejlődési jelenségekre ls, amelyeket feltétlenül ki kell küszöbölni, hogy az irodalom jobban betölthesse szerepét a szocialista ember nevelésében. Az előadó az irodalmi front összefogására szólította fel az írókat, mert most az imperialisták taktikát változtattak, elsősorban az ideológiai front bomlasztására törekszenek, s ezért hirdetnek olyan jelszavakat mint „pártatlanság", „apoliticizmus", „abszolút alkotói szabadság", „eszmeietlenség", „nemzedékek viszálya" stb. Az irodalmi élet fejlődését tekintve, Szobolev új pozitív jelenségnek tartja azt, hogy sok költő prózával jelentkezik, s nagy tért hódított az irodalmi karcolat. Ezzel kapcsolatban utalt Ovecskin, Zakrutkin, Vinnyicsenko, Radov, Nyikolaj Bikov, Tatjana Tessz, Leonyíd Ivanov karcolataira, ÍV. Mihajlov, M. Saginyan, G. Kubickij, N. Ravics, V. Peszkov könyveire, Nyikolaj Hohlov realista afrikai karcolataira. Az első kongresszus óta eltelt időben jelent meg Solohov Feltört ugar című regényének második kötete, Fegyin Máglya című trilógiájának befejező részei, Alekszejev A kenyér — jőnév című regénye, s más kiemelkedő alkotások. Szobolev az irodalmi élet jellegzetes tünetének tartja a kis műfajok, a kisregény és az elbeszélés térhódítását. A fogyatékosságok között Szobolev megemlítette, hogy bár a rövid műfajok térhódítása üdvözölhető jelenség, e műfaj mondanivalójának sajátos lakonizmusát figyelmen kívül hagyva egyes szerzők egészségtelenül sűrítenek, igyekszenek mielőbb kifejezni megfigyeléseiket, s ez a művészi mondanivaló rovására megy. Másik nagy fogyatékosság a különféle zsargonok terjedése a művészi nyelvben. Így beszélnek már kolhozzsargonról, városi zsargonról, ifjúsági zsargonról. Az a baj, hogy egyes írók ezeket a nyelvi gyomokat afféle sajátos szókincsként szeretnék törvénybe Iktatni, s vulgarizmusokat visznek az élő nyelvbe. A beszámoló további részében Szobolev az erkölcsi problémák irodalmi ábrázolásával foglalkozott. A problémákat röviden így lehet megfogalmazni: Munka és erkölcsiség, munka és jellem, munka és társadalom. Az erkölcsiség a munkában mutatkozik meg. Az irodalom számára a munka már nemcsak az anyagi és szellemi javak forrása, hanem a kommunista erkölcsiség kialakításának fontos része — hangoztatta az előadó. E kérdések tükröződnek Galina Nyikolajeva Útközben, Granyin Szemben a viharral, Trijonov A szomjúság eloltása, A. Kuznyecov Otthon című műveiben. Az előadó itt hangoztatta: az ember természetének átformálását illetően megállapíthatjuk, hogy a kommunista munka alkotja a kommunista embert, persze csak akkor, ha ez a munka — valóban kommunista. Ám ezen a téren az tapasztalható, hogy az irodalmi művek nem eléggé híven, meggyőzően tükrözik a pszichika, a tudat, a cselekvés minőségi változásának bonyolult problémáját. A beszámoló ezután megállapította, hogy a szovjet regények paraszttematikája méltó folytatókra talált a mai írókban. Regényeikben általában kidomborodik az erkölcs kérdése. Példaként említette Tyendrjakov Bírósági ügy, Csodatevő szentkép stb. című regényeit. Az előadó foglalkozott még az ifjúsági Irodalom problémáival, itt kiemelte az ifjú hős megformálásának és kidomborításának rendkívül nagy nevelő szerepét, majd behatóbban elemezte a katonai tárgyú irodalmi műveket. Megállapította, hogy a mai szovjet katonára — a közlegénytől a marsallig — két egymást kizáró fogalom csodálatos egyezése jellemző: Harci jelkészültség és béketörekvés. A szovjet írók a forradalom, a polgárháború, a Nagy Honvédő Háború korának művészi krónikáját írták, most hű képet kell alkotniuk a ma katonájáról. A beszámoló végén kiemelte a párt nagy gondoskodását az irodalomról. Az irodalmi front megbecsülését az ls kifejezi, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa nemrégen irodalmi, képzőművészeti és előadóművészeti állami díjakat iktatott törvénybe, ezeket szovjet és orosz művészeti nagyságokról — Gorkijról, Repinről, Glinkáról, Sztanyiszlavszkijról nevezték el. 1966-tól kezdve mind a bárom irodalmi műfajban Gorkij irodalmi állami díjakat fognak adományozni. A vitában a felszólalók egyöntetűen helyeselték a beszámolót, s azt csupán kiegészítették. A tatár Nyirszaj Amir a nemzetiségi irodalmak problémáit vetette fel, s hangoztatta: A modernizmus jogalma összeforr a szocialista forradalommal. M. Alekszejev kifogásolta, hogy egyes katonai tárgyú művek túl sok helyet szentelnek a háborús borzalmak leírásának, ahelyett, hogy a legfontosabb jelenség, a hősiesség szellemének kellő ábrázolására fordítanának nagy gondot. Nagy figyelemmel kísérték Jegoricsevnek, a moszkvai városi pártbizottság első titkárának felszólalását. Jegoricsev hangoztatta, hogy a Moszkvában élő 1200 szovjet író az utóbbi két évben új művekkel jelentkezett. A nagy tehetségre valló alkotások mellett persze szürke, unalmas írások is megjelentek, ám egyre több az olyan írásmű, amely komoly pártossággal kezeli a való szovjet élet problémáit, A nagy sikerek között említette Jegoricsev Konsztantyin Szimonov regényeit: Élők és holtak, Katonának nem születnek az emberek, továbbá G. Markov Apa és fia, regényét és több prózai alkotást Scsipacsov lírai költeményeit stb. Persze megjelennek művészi és eszmei szempontból vitatható alkotások is, mint A. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja, mellyel kapcsolatban a felszólaló elmarasztalja a könyv szubjektivista bírálóit. Szubjektívnak minősíti jurij Burtyin bírálatát M. Alekszejev A kenyér — főnév című kisregényéről (Novij Mir 1965. 1. szám). Jegoricsev bírálja a Novlj Mir lúj Világ) című havi lapot, mert más esetekben is helyet adott felelőtlen írásoknak. A felszólaló ugyancsak elmarasztalta azt a csoportot is, amely Lesznyevszkij, a junoszty folyóirat kritikai rovatának vezetője körül csoportosult, Az OSZSZSZK II. írókongresszusa a beszámoló és a felszólalások szellemében olyan határozatot hozott, hogy elmélyítve a pártosság szellemét, szigorú eszmei tisztasággal mind tökéletesebb ember- és korábrázolással olyan művek alkotására fogja serkenteni a szövetség tagjait, hogy ezekkel méltón megünnepelhessék a szovjethatalom fennállásának 50. és Lenin születésének 100. évfordulóját. ID Könyvek és emberek LJa magyarlakta városokba, községekbe érkezem, első dolgom, hogy benézek a könyvesboltokba. Amolyan önként vállalt jéladat ez, jőadag érdeklődés, de kíváncsiság és megszokás is vegyül a látogatásokba, amelyek néha a titkos ellenőrzés vagy a felfedezés jellegével bírnak. Ilyenkor nemcsak a boltost, de a vevőket is figyelem, mit vesznek, mit kérnek és a könyvesbolt vezetője mit ajánl a vevőnek. E kérdések magukba foglalják az olvasó kapcsolatát a könyvhöz, rendkívül izgatnak és nem egyszer elhatároztam már, hogy a legforgalmasabb időben néhány órát a könyvesboltban töltök, hogy tanúja legyek mi zajlik le az olvasóban azokban a percekben, amikor leszámolja a pénzt azért a bizonyos könyvért, amit olvasni akar. De van úgy is, hogy nincs időm a könyvek közt időzni, ilyenkor aztán a kirakatot veszem szemügyre, amely sokat árul el a könyvkereskedő irodalmi ízléséről, és sokat árul el abból is, szívügyük-e a csehszlovákiai magyar irodalom népszerűsítése, fejlődése. Ezért bosszant, ha árgus szemmel végigkutatok egy kirakatot és a kiállított könyvek közt nem látom a csehszlovákiai magyar írót, vagy költőt. Emiatt volt már nem egyszer komoly összetűzésem a könyvkereskedőkkel, persze inkognitóban léptem fel, a világért sem árultam volna el soha, hogy én is a brancsba" tartozom és amikor az itteni magyar könyv népszerűsítéséért szállok síkra, tulajdonképpen a magam érdekét is szolgálom. Ezért nem mint író, lianeniy egyszerű olvasóként harcolok. Persze a könyvkereskedő se esett a fejére, jól tudja, hogy az olvasó ilyesmi miatt nem lármázik, azt is tudja, hogy nem lehetek a Slovenská kniha hivatalos képviselője, mert ez a vállalat sokkal nemesebb módszerekkel dolgozik, semhogy lármázna amiatt, hogy valamely könyv benn van a kirakatban vagy sem, tehát előbb-utóbb Üf S7.Ö Si 1965. március XI. rájön, hogy a firkászok köréhez tartozom. Ez nyomban megnyugtatja és ha eleinte zavartan dadog is, néhány perc elég, hogy feltalálja magát és kielégítő, udvarias választ adjon. Többnyire azt mondja, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt vette ki a könyveinket a kirakatból, mert jött egy új könyvszállítmány... és ne vegyem rossz néven stb ... De ez a jobbik eset... hisz a könyvkereskedő megindokolta, miért hiányoznak a könyveink a kirakatból és ha nem is mondott igazat, valószínű, máskor ügyelni fog arra, hogy az én szempontom is érvényesüljön. Volt azonban Párkányban évekkel ezelőtt olyan esetem, hogy az egyik idősebb elárusítónő meg akart győzni arról, hogy nincs igazam, rosszul néztem meg a kirakatot, mert a csehszlovákiai magyar irodalom ott mégis csak képviselve van. — Kérem — jött ki velem lelkesen a kirakat elé, és diadalittassan Jókai könyveire mutatott, — Tessék itt a Jókai! Róla pedig köztudomású, hogy komáromi. Na, ugye- mondtam, jölösleges idegeskedni és oly fölényeset biccentett felém, hogy megdermedtem és zavartan elhallgattam. Ifjú életem sötét árnyaival való birkózásban teltek el fiatal éveim. Es .talán éppen ezért, mert sosem voltam fiatal, ma is, hogy közel járok a hatvanhoz, mindenütt az ifjúságomat keresem. A piacra a kofák és a parasztasszonyok közé is azért járok. Nem vásárolok én ott semmit, csak hallgatom a zajt, a zsivajt, amit gyermekkoromban a nagymihályi piacon hallgattam, hatalmas káposztás szekerek és különböző gyümölcsök közepette, amelyek szalmából font kasokban piroslottak és illatoztak a vevőknek. A színes gyümölcsök mellett őrt álltak a széles, tarkaszoknyás falusi asszonyok, akik — miközben fürgén megigazították selyemkendőjüket a fej,ükön — fennhangon, árujukat dicsérték és magasztalták. A dicséret és magasztalás sokszor egy dallam szövegére is hasonlított, annyira kívántak ezek az asszonyok kiváló árujukon túladni. A minap a Hal-téren éppen arra gondoltam, hogy az áru kínálásának ez a szívós módja már tünedezőben van. Amikor egy hatalmas káposztás hordó mellett elhaladva, hirtelen meghallom a káposztás-asszony hangját, amint barátságosan szólít, utánam kiált: —- Fiatalúr, vegyen káposztát, jriss káposztát. Abban a pillanatban, amint ezt az ismert jelszólítást meghallottam, lábam szinte gyökeret vert, a piac a káposztával hirtelen eltűnt és egyszerre emlékezetem mélyéből bukkant jel előttem az elhunyt dr. Sas Andor, a fáradhatatlan, példás tanítómester. Ö mondta el azzal a finom, utánozhattalan humorával 70. vagy 75. születésnapján — pontosan azért nem tudom, mert az évek ilyenkor száguldva rohannak — hogy azért szeret a haltéri piacra eljárni, mert ott a szlovák káposztás-asszonyok annyira udvariasak hozzá, hogy még most is „fiatalúrnak" szólítják. Humorizált, viccelt és belement az ünneplésbe is, csak azért, mert nem akart ünneprontó lenni. Ez a szemérmetes magatartása sok mindenben meggátolta. Emlékszem egy ideig még harcolt azért, hogy utolsó könyve megjelenjen, de mert a kiadóknál mindenütt rideg közönnyel találkozott, keserűen nyelte le ezt a csalódást is és nem beszélt a könyvről többet. / zt hiszem, helyes volna, ha nési hány kritikusunk érdemben foglalkozna ezzel a ránk maradt kézirattal. Erre kötelez bennünket dr. Sas Andor becsületes munkássága, tiszta emberi magatartása és végül maga a mű, amelyet jónevű magyar történészek elemeztek és megdicsértek. SZABÖ BÉLA „A végzet hatalma" előadásáról Verdi — folytatásokban VERDI OPERÁJÁNAK „A végzet hatalmá"-nak bemutatása a Szlovák Nemzeti Színházban — ha megkésve is — arra kényszerít bennünket, hogy fontolóra vegyük: vajon dra maturgiai szempontból hasznos-e, ha csupán egy — jóllehet népszerű — szerzőt részesítünk előnyben? Az utóbbival immár ötre emelkedett a jelenleg műsoron szereplő Verdi-operák száma (Aida, Traviata, Trubadur, Álarcosbál, A végzet hatalma). Ez az egyoldalúság annál is inkább szembeötlő, mert Verdi-repertoárunk kizárólag hasonló témájú darabokkal gyarapodik, amelyek alig különböznek egymástól, s tartalmilag azonos síkon mozognak. A Trubadurnál, az Álarcosbálnál és A végzet hatalmánál — amelyeket úgyszólván közvetlenül egymás után mutattak be nem egészen 20 hónap leforgása alatt — ez a hasonlóság nagyon is feltűnő. A dramaturgia dolga lett volna, hogy ezt észrevegye, s elkerülje az ismétlődést. Ha ebben az évadban újfent Verdire esett a választás, miért nem szemeltek ki már akkor egy tartalmában és stílusában is eltérő művet? „A végzet hatalmá"-nak műsorra tűzésével lényegében semmi újat sem tudtunk meg Verdiről. Sőt, le kell szögeznünk, a Verdi-operák gyors egymásutánja csak arra volt jó, hogy a mester már belénk ídegződött, jól ismert pozitívumait és előnyeit élvezve ráébredjünk bizonyos fogyatékosságaira is. Itt nemcsak a logikátlan, váratlan helyzetekre, valószínűtlen, nehezen megmagyarázható, a legfantasztikusabb romantikában fürdő fordulatokra épített gyönge szövegkönyvekre gondolunk. Ezúttal inkább az operák belső dramaturgiai felépítésében megnyilvánuló hiányosságok keltik fel figyelmünket. Az egyes jelenetek és képek meglehetősen sematikusan, elkoptatott sablonok és avítt klasszikus formák szerint bontakozódnak ki. Verdi csupán annyit tesz, hogy ezeket a sablonokat és formákat zseniális zeneiségével telíti, s pattanásig feszíti őket, a személyek, vagy helyzetek drámai, művészi jellemábrázolásával, •— ám még az ő zenéje sem tudja mindig és mindenütt eltakarni elsősorban a librettó pongyolaságából fakadó hézagokat. AMI AZ OPERA színrevitelét illeti, nem más, mint a Trubadúrból és az Álarcosbálból jól ismert jelenetek ismétlődése. Nyilván ezt volt hivatva megakadályozni a színpad tervezőinek helyettesítése. Az előbbi két opera „trióját" — Gyermeket, Málekot, Gábort — A végzet hatalmában a Fischer—Holoubek—Gábor hármas váltotta föl. A legnagyobb teher vitathatatlanul Miroslav Fischer rendező vállán nyugodott, akitől világos, egyértelmű és eredeti rendezői felfogást, ötletességet vártak, hogy ezeknek az eszközöknek a segítségével A végzet hatalmában valami újat alkosson, ami eltér a már látottaktól, az ismerttől. Ez Fischernek nem sikerült: egyrészt a darab sajátossága miatt, másrészt azért, mert az előző példák még frissen hatottak, — jóllehet ezúttal valóban a legnagyobb sikert igyekezett elérni. Ez meglátszott néhány nagy gonddal kidolgozott jeleneten, s az énekesekkel végzett munkáján ts. Azonban éppen az ogyes jelenetek nagy minőségi különbsége volt szembeötlő. A szellemes ötletességgel megoldott, vagy erősen drámai hatást kiváltó jeleneteket a rendezői ötletek kiegyensúlyozatlan értékéből eredő banalitás és ízléstelenség váltja föl. Egyébként a rendezés művészi eszközeinek megválasztása a megszokottnál nagyobb merészségre — mondhatnók vakmerőségre vall. Fischer a romantikus nagyoperák kelléktárához nyúlt, s a kiragadott eszközökkel nagyoperai sítlusban könnyekig megható, szentimentális jeleneteket állított be. Ez elsősorban a tömegjelenetekre vonatkozik, amelyek olykor a giccs és a trivialitás határát súrolják. Külön fejezetnek számít a harcoló katonák jelenete és a Rataplan-jelenet,, amelyekben a rendező minden művészi önfegyelem híján naturalista részletekbe bocsátkozott. Pavol Gábor színpadterve szintén nem mondható az előadás erősségének — eddigi Verdi-díszletei közül a leggyengébb. Egységes, jelzett-stilizált színpadot tervezett, amelyet csak szükség esetén alakított, egészített ki. A díszlet szerepe csupán azokban a jelenetekben volt világos, ahol a rendezőt a megfelelő légkör, hangulat megteremtéséhez segítette hozzá. A többi jelenetekben logikátlannak és értelmetlennek tűnt. Súlyos hibának találjuk ,a díszlettervező és a rendező ellentétes nézeteit is a színrevitel módszereit illetően, mert ez stílusellentétekhez vezetett. Csak így tudjuk megmagyarázni, hogy Gábor jelzett-stilizált színpadán a rendező realista, olykor túl naturalista eszközökkel dolgozott. A VÉGSŐ KÖVETKEZTETÉST levonva tehát leszögezhetjük, hogy az egyedüli örömet ismét a szereplök zömének kiváló énekteljesítménye szerezte. Nyitott kérdés csupán az egyoldalú szereposztás marad, még akkor is, ha ez bizonyos fokú „szakosításnak", illetve az egyes énekesek egy-egy jellem, vagy stílus iránti hajlamának, ábrázoló készségének következménye. Ez főleg Anna Polákovára, Jaroslava Sedláŕovára, Imrich Jakubekre és Jiŕí ZáhradníCekre vonatkozik, akiknek a Trubadur és az Álarcosbál után A végzet hatalmának is az előbbiekhez hajszálnyira hasonló szerepet kellett elvállalniuk. A színháznak meg kellene kísérelnie, hogy e kitűnő énekesek tehetségével célszerűbben bánjon, lehetőséget kellene nyújtania, hogy más szerepkörökben is érvényesíthessék tudásukat. Anna Poláková mint Leonora de Vargas, Jiŕi Záhradnióek mint Don Alvaro (Jakubeket nem láttuk) és Jaroslava Sedláŕová mint Preziosilla ezúttal is a tőlük megszokott színvonalas teljesítményt nyújtották, de ennek ellenére nem sikerült új színekkel élénkíteniük szerepüket. Sedláŕová színészi teljesítménye túl temperamentumos volt, Anna Poláková, Leonora de Vargas alakja újdonságnak számított — a művésznő a bratislavai opera színpadán most először alakította Verdi nőalakjainak egyikét. Nagyfokúan kultivált, nemesen ötvözött teljesítménye magán viselte az alkotás és a megfontolt elmélyültség bélyegét. Csodálatos és elismerést érdemel Juraj Hrubant Don Carlos dl Vargas szerepében, egyedülálló színészi és énekteljesítménye az előadás fénypontja. Juraj Oniščenko a második szereposztásban Hrubant teljesítményével szemben nehéz helyzetbe jutott, noha tagadhatatlanul élt benne a törekvés, hogy jó teljesítményt nyújtson. Páter Guardian szerepe megbízható, jó kezekbe került, mind Andrej Malachovský, mind Gejza Zelenay személyében. Mindketten kiegyensúlyozott, mélyen átérzett alakítást nyújtottak. A többiek közül említésre méltó még az Igyekvő Stanislav BeňaCka, mint Marquls de Calatrava, a finoman mértéktartó Ol'ga Hanáková, mint Preziosilla, Juraj Wiedermann és Boris Šimonovský Fra Melitone komikus szerepében és utoljára — de nem utolsó sorban — a mindig fiatalos, mindig lelkiismeretesen és pontosan felkészült Janko Blaho Trabucco kis szerepében. A CARDILLAC BEMUTATÓJÁTÓL eltérően a kar ezúttal alaposabb felkészültségről tanúskodott, a Verdi-Jsírusrészletek ritmikus dallamossága nem okozott részükre nagyobb problémát. Holoubek karnagy megbízható pontossággal dolgozott s csak helyenként hiányoltuk a nagyobb drámai lendületet és Verdi sajátos lágyságát. Tartós hibaként könyveltük el a zenekar nem kielégítő létszámát, ami nem egyszer akadálya a mű kifejezőbb, stílusosabb tolmácsolásának. A. G. V . V • A CSEMADOK deáki helyi szervezete a napokban jól sikerült Madách-estet rendezett. Az összejövetelen Sipos Béla tartott előadást Madách Imre életéről és műveiről. (K. F.) • A GALANTAI magyar nyelvű általános műveltséget nyújtó középiskola harmadik osztályos tanulói a napokban jól sikerült esztrádműsort mutatlak be. A diákok műsorukkal most vendégszerepelésre készülnek. (h. «.) JMÄIP m .s* .• j^*- • •r- , • ť . v < í? ' T ' V/s. * . i* "í i ľ V\ f ' < , , • ä i' :<íäí ' •,•'•• ' • • -i - . , • . jf rS\í; , • aí' '"Vf. • , •• • V: ..r: pi : : , >•*<•' ; í: . ' . ; "i- . ' z -.*' „\'| 'V !•,. ? G. Zelenay — Guardian szerepében. (J.. Herec felv.j i
