Új Szó, 1965. február (18. évfolyam, 31-58.szám)

1965-02-13 / 43. szám, szombat

Ladislav Mňačko Elkésett riportok clmü könyve az utóbbi évek legnagyobb szlovák könyvsikere; az 1963-ban megjelent mü rövid idő alatt több kiadást ért meg. A negyven év körüli író nem kezdő. Marx utca című kötetének elbeszéléseiben saját ifjúságát rajzolta meg, több riportgyűjteménye pedig mint gyakorlott újságírót mu< tatja be. Magyarra is lefordított antifasiszta regényéből, — A halál neve Engelchen — díjjal kitüntetett filmet készítettek. 'Az Elkésett riportok nem szépirodalom. Mint címéből kiderül, Mňačko maga sem annak szánta. „Kommunista vagyok, szeretem pártunkat. Nem akarok tétlenül állni, csak nézni az eseményeket és éljenezni; vagyok annyira fiatál és erős, hogy harcaiba belevessem magam. Neki, pártomnak és nevében mint tagja írtam ezt a könyvet" Mňačko könyve fontos dokumentuma. Az itt közölt Klára a mü egyik „riportja". H

ivatalos akták és magánlevelek halmazában lapozgatok. Klárától kaptam őket tegnap. Nem ismeretlen emberről vallanak. Klárát jó néhány éve ismerem, sok baj volt vele. Kláráért nem rajongtak túlzottan az emberek, ellenkezőleg. Nem volt kimondottam öröm vele találkozni, de hát miért is lett volna? A rossznak volt ő hírnöke, fojtó, mérgező légkört teremtett maga körül, és azt senki sem szereti, főleg olyankor nem, mikor mindenkinek megvan a maga kisebb vagy nagyobb baja. Minek vegyen az ember még idegen gondot is a nyakába, miért nem marad nyugton, úgysem lehet rajta segíteni, nem tapasztalatlan lányka, hogy ne tudná, milyen az élet, mit makacskodik. Klára annyira a rosszkedv megtestesítője volt, hogy puszta jelenléte lehervasztotta a mosolyt az ember arcáról és borús gondolatokat ébresztett. Éveken keresztül láttam, hogy viaskodik az élettel, mindig sietett valahová, mintha üzriék, nemegyszer csak úgy felszaladt hozzám, lerogyott egy székre, s panaszkodni kezdett, hogy már nem sokáig bírja, vagy mindent szidott, az egész világot. Rám is nyomasztóan hatottak ezek a látogatások, mindig türelmesen meghallgattam, egyetlen megjegyzés nélkül, mert mit is lehetett volna mondani? Később észrevettem, hogy találkozásunk után néhány napig levert, szomorú vagyok. Mondom, hogy rossz ómen ez a nő, vagy a köztünk bolyongó rossz lelkiismeret, intő jel, hogy sok minden nincs itt rendben, figyelmeztető, hogy hasonló megeshet... Tegnap megint Itt volt, s vele az a külföldi férfi. Klára egészen megváltozott. Vidám volt és szép, ha ezt még az ő korabeli nőről el lehet mondani. Jókedv és nem is titkolt boldogság áradt belőle. Mikor éjfél után elmentek, az asztalon hagyott egy borítékot, egy vastag, iratokkal teli borítékot. Olvasd el, mondta, mindent megtudsz belőlük... De én mér tudtam mindent, nem lehet új számomra semmi. És mégis, izgattak ezek az iratok, egyiket a másik után olvasom, nem akármilyen aláírások díszítik őket, miniszterek válaszai, olyanoké, akik már nem miniszterek, kormánybiztosoké, akik már nem kormánybiztosok, az egyik ridegen hivatalos, látszik, hogy a titkár fogalmazta, a másik emberi, teli részvéttel, az egyik reménykedő ós ígér, a másik szárazon megállapítja, ezúttal nincs mit tenni... Vastag aktacsomó ez, érthetetlenül vastag, a közelmúlt keserűségével és légkörével teli aktacsomó. Egyik lapot a másik után olvasom, és elönt a düh, nem értem miért, kinek és mire volt ez jó, ez a köntörfalazás egy ilyen szimpla ügyben, minek kellettek ide miniszterek, kormánybiztosok, minek kellett ez a tizenötéves levelezés? Levél, hivatalos értesítés, a belügyi kormánybiztos engedélyezi... A Belügyminisztérium elutasítja. Kérelmét a Külügyminisztérium elutasítja... Az Elnöki Tanács Titkársága felhívja figyelmét az érvényes törvényerejű rendeletekre... M

inél tovább olvasom, annál Jobban csodálom ezt az apró asszonyt, Klárát. Igazságtalan voltam hozzá, mindenki igazságtalan volt. Nem olyan volt, mint amilyennek ml láttuk, harcolt csipetnyi jogos boldogságáért, bátran harcolt, kitartóan, évekig. Nem adta meg magát, harcolt azokban az időkben, mikor nem egy „szuperbátor" ember kocsonyává változott, harcolt és megnyerte a csatát. Ez a fontos, megnyerte, győzött, keresztülvitte a maga akaratát, s épp ezért még érthetetlenebb ez az egész. Abszurd, ostoba és embertelen, mert hisz győzött, de akkor mi szükség volt minderre? Kinek állt érdekében? Az államnak? A szocializmusnak? A nemzetnek? A társadalomnak? Itt van egy miniszter levele, egy miniszter sajátkezű levele, ő valamikor személyesen ismerte Klárát. Megértő, részvétteljes levél, ígéretekkel, reménynyel. Még nemrég egyike volt az ország legbefolyásosabb embereinek ... és semmi. Itt van a következő levele, aztán még a harmadik is, ahogy szálltak az évek. Klára írt neki, ő háromszor válaszolt, a negyedik levélre már csak a titkárság felelt. A miniszter — lehet, hogy a miniszter már szégyellte ugyanazt Imi, de lehet, hogy azt gondolta magában, mit zaklat folyton ez a nő? Zaklatta, az igaz, mindenkit zaklatott, mert írt, itt vannak a levélmásolatok. Az egyik optimista, a másik keserű, az egyik tárgyilagos, a másik patetikus, az egyik kérlelő, a másik lemondó. És itt vannak magánlevelei is, azok, melyeket annak a külföldinek küldött, és itt vannak a férfi válaszai. Megható levelezés ez, kétségbeesett kiáltások, esküvések és ígéretek, vallomások — és megint semmi, újra semmi, megint csak sötét reménytelenség, kifakadások a világ ellen, gonosz epés szavak és megválaszolatlan kérdések... Egy időben — akkor személyesen még nem ismertem — Kláráról sok mindent beszéltek, senki nem tudott semmi bizonyosat, de mindenki tudott „valamit", valami nem volt rendben körülötte. Külföldön gyógykezeltette magát, nem gyanús ez? Sokáig külföldön élt gyógykezelésen, és ki engedhet meg magának ilyen hosszú külföldi gyógykezelést? Ki tudja, kivel érintkezett ott, ki bizonyítja, hogy kivel érintkezett, de ő talán be tudja bizonyítani, hogy nem érintkezett? Valami nem volt rendben körülötte, annyira, hogy elbocsátották a kormánybiztosságról, nem mintha valamit is rá tudtak volna bizonyítani, hanem csak úgy, megelőző célzattal. Ez az írás Itt van, olvasom — tekintettel néhány homályos körülményre külföldi gyógykezelése idejéből... de hisz Klára soha nem tagadta, ellenkezőleg, mindig és mindenhol beismerte a külföldivel való kapcsolatát, azzal a külföldivel, akivel tegnap este nálam járt... E

lbocsátása ellen fellebbezett. Kérte egész „ügyének" alapos kivizsgálásit, az iratok között itt van az ellenőrző bizottság jegyzőkönyve, jegyzőkönyv 1953-bólI Azt hiszem, ma elég néhány jegyzökönyvszerűen, protokollárisán odavetett kérdést idézni, hogy megértsük, mi nem volt rendben körülötte: „Azt mondod, elvtársnő, hogy 1947 —1949-ig külföldön tartózkodtál gyógykezelésen. Magyarázd meg, miért mentél külföldre, mikor itt van nekünk a mi Tátránk, mely éghajlat szempontjából szintén megfelelő. Egyúttal részletesen mondd el akkori tevékenységedet... Azt mondod, hogy eredetileg azon az osztályon dolgoztál, amelynek egy bizonyos B. volt a vezetője, akit most államellenes tevékenység miatt letartóztattak. Add elő, milyen kapcsolatban álltál vele, milyennek ismerted meg munkatársi viszonyotok alatt... Azt mondod, egyik feladatod külföldi vendégek kalauzolása volt. Milyen vendégeket részesítettél előnyben? El tudnád mondani, hogy álltad meg a helyed a munkában, meg voltak veled elégedve feletteseid? És főként az említett B.? Izraelben élő testvéreidre büszke vagy? Állítólag kijelentetted, hogy büszke vagy rájuk és haladó irodalmat küldözgetsz nekik ..." Klára feleleteit nem kell idézni. A jegyzőkönyvben nincs feltüntetve, ki tette fel ezeket a kérdéseket. Kár, néha egy ember sorsáról többet mond az, hogy ki kérdez, mint az, hogy mit felel. Az azóta eltelt évek megtanítottak bennünket arra, hogyan is kell érteni az idézett kérdéseket. Klára válaszát egy másik irat tartalmazza, rövid életrajza, mely tulajdon képj>en nem is rövid, bár igyekszik benne röviden, precízen, tömören kifejezni magát; Klára Igazi életrajza sok fejezetből áll, hosszú és tarka. Mint szegény, nagyon szegény keletszlovákiai zsidócsalád nyolcadik gyermeke látta meg a napvilágot. Apja alkalmi munkás volt, favágó. Egy lezuhanó fa agyonütötte. Klára anyját, két fivérét és egy nővérét Auschwitzban gázosították el. Másik fivérét rövidesen azelőtt tüdőbaj vitte el. Két bátyja és egy nővére Izraelben él, ahová 1941-ben, rendkívül kalandos szökés után jutottak ki. Egy nővére Szlovákiában lakik. Izraeli bátyjai gyári munkások, és egy kommunistákhoz nagyon közelálló baloldali párt tagjai. A nővére mezőgazdasági szövetkezetben dolgozik. A család már a háború előtt ls kommunista volt, az apa és az anya a „négyes listára" szavazott, egyik fivére járási funkcionárius volt. Klára 1923-tól dolgozott a kommunista ifjúsági mozgalomban, 1936-ban lépett a pártba. 1934-ben, mikor a párt illegalitásba szorult, a földalatti pártapparátusban mint levelező tevékenykedett. 1936-ban a párt Vlado Clementis ügyvédi irodájába küldte. Nem volt olyan pártmunka, melyet végig ne csinált volna. Cikkeket írt, újságot terjesztett, tiltott könyveket hordott szét, a Vörös Segélyt szervezte, dolgozott a szolidaritási bizottságokban, a vörös szakszervezetekben, a demokratikus Spanyolország barátainak társaságában. Fiatal szervezetét tüdőbaj támadta meg. 1942-ben, akkori férjével és tiz más elvtárssal együtt a belügyi biztonsági szervek egy illegális gyűlés alkalmával letartóztatták. Bratislavában, Haván és újra Bratislavában börtönözték be, ahonnan félholt állapotban kórházi kivizsgálásra küldték. Megszökött, Magyarországra menekült, részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben, fegyverrel a kezében harcolt, mint az hívott Ismerősök közül senki sem csengetett ajtaján. Meggyújtotta az ötven gyertyát a tortán és ült mellettük, míg csak el nem égtek. Újra és újra elolvasott két levelet, az egyiket a bizakodót, a másikat a szomorúbb, elégikusat, attól a külfölditől. Aztán lefeküdt. Az asztalon ott maradt a felvágatlan torta, az üveg konyak és egy tál szikkadt szendvics... Emlékszem, Jól emlékszem, hogy ismerkedtem össze Klárával. Az utcán állított meg. „Maga az ... az újságíró?" Bólintottam. Igen, de ... „Klára D. vagyok, talán már hallott rólam." Klára D., Igen, valamit hallottam, ja, igen, Klára D„ de mit akar tőlem?" „Ö, segítsen rajtam... — kiáltott fel. Majd mindjárt hozzátette, nagyon halkan, mintha szégyellné kérését —, tudom, naiv vagyok, rajtam nem lehet segíteni, hogyan is segíthetne, meg van magának ts elég baja., de tovább már nem bírom... nem bírom ..." Meghívtam egy feketére. Mit segíthetek én rajta, mit segíthetek? TaK LADISLAV MŇAČKO L Á R A egyik legeredményesebben működő partizáncsoport tagja. A háború után azonnal jelentkezett pártmunkára. De mindjobban elhatalmasodott rajta az alattomos betegség, nyílt kavernái voltak. Az egyik legjobb tüdőspecialistánk javaslatára Klárát külföldre küldték gyógykezelésre. Ez néhány, valóban csak néhány száraz részlet Klára életrajzából. Ilyen volt Klára a „papírokból", ő, akinek nem volt jó a Tátra és — az a kérdés, amit nekiszegeztek, mutatja, hogy ebben gyanús körülményt láttak — a külföldet többre becsülte. Klára ott, idegenben bizonyára felettébb gyanús személyekkel érintkezett, mint végeredményben itthon ls, hisz gyógyulása után a kormánybtztosságon dolgozott, azon az osztályon, melynek vezetője a később államellenes tevékenységért letartóztatott B. volt. Klára további bűne — végül ls nem bűne, hisz nem csukták be, — hibája az volt, hogy megbízták külföldi vendégek kalauzolásával. S közben előnyben részesítette, előnyben részesíthette az egyik-másik vendéget? Előnyben részesítette, mondjuk — Fleldet, akit szintén kalauzolt? Az államellenes tevékenységért letartóztatott B. elégedett volt munkájával? És büszke izraeli testvéreire, mint ahogy igazolhatóan kijelentette? Igen? Büszke többi testvérére, akik anyjával együtt Auschwitzban pusztultak el? Igen? Büszke apjára, akit agyoncsapott a fa? És büszke arra, hogy Clementis irodájában dolgozott? Hogy kommunista újságba írt cikkeket, hogy terjesztette őket, hogy börtönbe zárták, hogy harcolt a gömörl hegyekben? Büszke? D

e ki volt az, aki ezeket a kérdéseket feltette? Klára nem tud róla semmit. Egyszer látta életében, csak akkor, amikor káderezték. Lehet, hogy röviddel ezután őt is lecsukták „államellenes tevékenység miatt", lehet, hogy pár évvel később csukták le, másképpen jellemzett, de valóban államellenes tevékenység miatt, de lehet, hogy ma, még ma is valahol, ahogy mondani szokás, fontos tényező, s a fejét csóválja és elképed — szörnyű, miket csináltak a mi embereinkkel.. lehet, hogy éppen ő az a megtestesült „tak-tek" elvtárs — csináltak, megszegték, nem törődtek ... Körülbelül egy évvel ezelőtt Klára meghívott a születésnapjára. Az ötvenedikre. Csak néhány közel! barátját hívta meg, mondta, örülne, ha elmennék. Tessék-lássék megígértem, ahogy szokás, ha csak tehetem, ha Itthon leszek, ha nem jön közbe semmi... ilyen mondatokkal utasítja vissza az ember a hasonló meghívásokat. Nem szeretem az effajta ünnepségeket, nem szeretem a lagzikat, halotti tort, névnapot, születésnapot, karácsonyt, a saját születésnapom sem ünneplem meg, s Klára ötvenedik születésnapját el tudtam képzelni. Nem mentem el. Pár nappal később keserűen a szememre vetette. Egyedül ült otthon, teljesen egyedül, nemcsak én nem mentem el, a meglán annyit, hogy kibeszéli magát, az embernek néha ki kell öntenie a szívét... „Hallott D. századosról?" — kérdezte. Hallottam, persze, szinte mindenki tudott róla, legendákkal, partizánhírnévvel övezett ember ö. „A férjem volt." Mit akarhat? A nyugdíjjal van baj, vagy mivel? Nem, nem a nyugdíjjal. Egyáltalán nem ís a legendás partizánszázadosról akart velem beszélni. Csak nem akarta megkerülni azt a tényt, hogy a felesége volt. Jó ember volt... jó, gondos férj. De beteg volt, másképp beteg, mint én, szintén gyógyíthatatlan, de másképp, mint én. Később szememre vetették, hogy elárultam. Mit gondol, tényleg árulás volt?" M

it mondhattam volna? Nem Ismertem a férjét, őt sem Ismertem, igaz, sokat hallottam mindkettőjükről, de miért kérdez olyan dolgok felől, melyeket nem Ismerek? „Mondom, jó férj volt. Gyógyíthatatlan beteg, de törődött velem, amennyire tudott, utolsó leheletéig. De akkor, mikor idegenbe küldött gyógyulni, úgy éreztem, meghalni küldenek, hogy törtölték nevem a listáról, hogy nem akarják nézni, amint lassan haldoklom. Mondtam neki, ne küldj el, hadd maradjak veled, jobb itthon lassan meghalni, melletted, mint egyedül idegenben, ahol senkim sincs.. . Két évig voltam kint, a külföldi szanatóriumban, nem haltam meg, élek, bár nem tudom, nem lenne-e jobb nem élni. Néha azt hiszem, jobb lenne... remek orvosom volt, úgy kezelt, mintha az élete függne az én gyógyulásomtól... de én tudtam, reménytelen eset vagyok, hiába ls Igyekeztek mindanynylan... És volt ott egy másik reménytelen eset, kommunista, a filozófia profeszszora, marxista tudós. Szintén a kavernák, szintén operáció, penicillin, sztreptomicin, szintén sokáig lebegett élet és halál között. Együtt üldögéltünk a teraszon, mesélt és én hallgattam. Jó mesélő volt. Ott voltunk, két halálra váró ember, azért mondom, hogy a férjem D. százados volt, lehet, hogy maga is elítél, mint sokan, lehet, hogy maga is azt mondja, hogy elárultam egy remek embert, maga nem töltött két évet egy Ilyen helyen, maga nem tudja, ml az, végtelen elhagyatottság, és magány, köhögési rohamok, fájdalmas láz, mintha a tüdejét nyomnák össze az embernek, Ingadozó állapot... és ott volt egy olyan ember, mint én, neki sem volt sok h'tra, nagy szerelem támadt, nagy szerelem minden tekintetben. Azt hiszem nekem ls. neki ís többet segített ez, mint az egész orvostudomány, élni akartunk, élni... gondolja, hogy nagyot vétkeztem? Hogy nagyon elítélendő, ha egy ember, mint én, a halál rémétől megigózve, még egyszer beleveti magát az életbe? Nagyon szerettük egymást... és aztán hirtelen vége lett. a kommunistaellenes hisztéria egy rohamában az ottani kormány kiutasított... amúgy is már egészséges voltam. itthon gyerekjáték volt egészen talpraállítani. Nem az a fajta ember vagyok, aki fikcióban keres magának igazolást. Visszatértem a férjemhez, újra Jó felesége akartam lenni, el akartam neki mindent mondani, de nem lehetett, itthon egy haldoklót találtam, ápolnom kellett. De nem teszek szemrehányást magamnak, soha nem állítottam, mint ez néha megesik, hogy házasságom Ifjúkori tévedés volt. Péter remek ember volt, szinte hibátlan, de két évig idegen környezetben, éltem, tüdöszanatórlumban, azt hiszem, nincs mit szégyellnem. Hazatértemmel minden befejeződött, ő Is megértette ezt, s ón, bár boldogtalan voltam, örültem a válásnak, magamnak, saját akaratomból nem lett volna elég erőm szakítani. F

él évvel hazatérésem után meghalt a férjem. S közben kaptam egy levelet tőle, a távoli baráttól, mér ő sem volt a szanatóriumban, valamilyen magániskolában tanított, emlékekkel és vágyakozással teli levél volt. Azt írta, nem tud nélkülem élni, hogy Jobb '©tt volna, ha meghal. Szörnyű volt számomra Ilyen, körülmények között ez a levél, 4 férjem még el sincs temetve. Elhatároztam, nem ls válaszolok, de egy nap beállított ő maga, Itt volt. Akkor már harminchatéves voltam. Azt fogja mondani, felnőtt no. lehetett volna esze. Nem volt eszem. Ilyenkor sutba dobja az ember az eszét, százszor is elhatároz valamit, de elég egy tekintet, egy találkozás, egy váratlan emlék, és minden újra kezdődik. Nem akart elmenni, nem akart elmenni, míg meg nem ígértem, hogy együtt fogunk élni. Már én sem akartam, hogy elmenjen, de muszáj volt, lejárt a vízuma, vissza kellett mennie. Úgy döntöttünk, hogy utána megyek, vagy ő jön ide, Bratislavába. Hirtelen ráébredtem, hogy e nélkül a remek ember nélkül fabatkát sem érne az életem. Na látja, azóta évek teltek el, s ml nem találkoztunk ..." „Meggondolta magát?" „Egyáltalán nem, csak nem kapott vízumot." „Vízumot? Talán útlevelet? Az ottani hatóságok nem adtak neki útlevelet egy szocialista országba..." „Útlevele volt. Volt érvényes útlevele, örültek volna, ha eljön, az ottani kormány számára kellemetlen ember volt, szívesen megszabadultak volna tőle. Vízumot nem kapott tőlünk." „Miért, valami nem volt rendben körülötte?" „Hogy-hogy rendben?" „Na, hogy nem hajlott-e el a trocklzmus felé, vagy valami Ilyesmi... Az ottani pártot, ha jól vagyok informálva, eléggé megfertőzte a trockizmus." „Tanulmányait, eszmóit, vitacikkeit a Szovjetunióban közlik, az NDK egyetemein rendszeresen meghívott előadó, nálunk megjelennek lefordított cikkei, biztos nem egyet maga is olvasott ..." „Aha... tudom már... Zsidó, igaz?" „Nem. Csak a neve olyan. De nem az. Azt hiszi? Azt hiszi, hogy ezért? A „zsidó" neve miatt?" „Nem tudom. Elképzelhető, ismerek néhány Ilyen cirkuszt a név miatt." „Gondolja? Gondolja, hogy emiatt? ó... segítsen, hogy megkapja azt a vízumot..." Ä

zok az iratok, amelyeket tegnap nálam hagyott, nem magyaráznak meg semmit. Azóta a kávéházi beszélgetés óta sok év telt el. Klára kétségbeesett, sziklarepesztően kétségbeesett kiáltására csak hűvösen személytelen válaszokat kapott. A minisztérium nem engedélyezi, a minisztérium elutasítja, a minisztérium tárgytalannak tekint az ügyben minden további lépést... Minél mélyebbre ások ebben a különös levelezésben, annál inkább kezdek kételkedni, hogy itt a szokásos bürokratikus szemellenzőről van szó. Ügy tűnik, hogy pokoli kárörvendő játéknak vagyok tanúja. Mert... 1955-ben a Belügyminisztérium engedélyezi a házasságkötést. Az okmányt nem valamilyen előadó, hanem maga a kormánybiztos írta alá. A függelékben az állt, hogy az esküvőt egy meghatározott időpontig meg kell tartani, igen, a terminus elég volt minden szükséges formaság elintézésére. Következik egy sor kérvény, vízumért a vőlegénynek. A Belügyminisztérium makacsul elutasítja Klára útlevélkérelmét. A határidő lejár, a belügyi kormánybiztos fél évvel meghosszabbítja az engedélyt, de megint ugyanaz a játék, a Belügyminisztérium elutasítja, a Külügyminisztérium megta(Folytatása a 10. old.J CL S^FT 8 * 1965 tc'.tvér 13.