Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-30 / 29. szám, szombat

Szívügyem a színház BESZÉLGETÉS RADOVAN LUKAVSKÝ SZÍNMŰVÉSSZEL SHERLOCK HOLMES VISSZATÉR Széljegyzet a detektívregény margójára Vegyes érzelmekkel fogadtam a szerkesztőség megbízását, hogy RADOVAN LUKAVSKÝT, a prágai Nemzeti Színház tagját meginterjúvoljam. Lukavskýt több darabban láttam, a Hamletben, a Romeo és Júliában, az Antigonéban, a Farsang végében, az Esőcsinálóban sth., és a legkedveltebb színészeim közé tartozik. Féltem, hogy a nagy művész mint ember csalódást fog nekem okozni: elfoglaltságára hivatkozva néhány perces beszélgetéssel „elintéz", és ne<m sikerül szóra bírnom, már csak azért sem, mert nem az a típus, akí a népszerűeéget, publicitást hajhássza. A találkozás minden várakozásomat jelülmúlta. Meghívott otthonába, bemutatta a feleségét, tizenötéves fiát, és a meghitt családi körben töltött délután felért a legszebb színházi esttel. Radovan Lukavský rendkívül szerény, fellépése szinte bátortalan, nyoma sincs benne a nagy színészek oly gyakori gőgjének, felsőbbrendűségének. Lukavskýt az intellektuális színészek közé sorolják. Összefügg ez színészi pályáját megelőző múltjával, nem egyszerre lett belőle „csillag", lassan, szerepről szerepre hívta fel magára a figyelmet, vívta ki kollégái és a közönség elismerését. • Hogyan is kezdődött? — Még a világon sem voltam, és tnár szerepeltem. Édesanyám szerette a színházat, gyakran lépett fel műkedvelő előadásokon. Az egyik ilyen alkalommal már a szíve alatt hordott. De ez csak tréfás epizód „az életrajzomban". Valójában se szüleim, se én nem gondoltunk arra, hogy színész legyek. Apám asztalos, világéletében két keze munkájával kereste kenyerét, engem a tanulás vonzott. Érettségi után az egyetem bölcsészeti karára iratkoztam be. Dédelgetett álmom volt, hogy cseh szakos tanár leszek, és tanítványaimmal műkedvelő előadásokat fogok rendezni. A háború keresztülhúzta számításaimat, az egyetemeket bezárták, vasúti távirász, majd géplakatos lettem, mindkét szakmából rendes segédlevelet szereztem. Közben nem hagyott nyugton a gondolat: tanulni akartam, a színiakadémia volt az egyetlen főiskola, amelyet a németek csak egy évvel a háború befejezése előtt zártak be. Própa szerencse — gondoltam. Jelentkeztem és felvettek. A háború után, miközben már színészkedtem, tanulmányaimat a bölcsészeti karon is folytattam, esztétikát, pszichológiát és művészettörténetet hallgattam. Pályánkon elég szokatlan a 27 éves korban való kezdés, nem tudtam magam se, színész vagy tanár leszek-e. • Azóta eldőlt. Nehezen képzelhető el a cseh színművészet az Ön hozzájárulása nélkül. Bizonyára nem mondok semmi újat azzal, hogy a közönség számára nagy élmény, ha a színpadon, mozivásznon vagy a televízió képernyőjén élvezheti játékát. Hol játszik szívesebben: színpadon vagy filmen? — A színház a szívügyem. De a jő, kedvemre való forgatókönyvet sem vetem meg. Eddig 44 filmben játszottam, sajnos az utóbbi másfél esztendőben képtelen voltam filmszerepet vállalni. Havi 26—28 fellépés a színházban, amellett a mindennapos próbák, minden időmet igénybe vették. A „Farsang végét" KrejčáVal csináltuk, és ő annyira igényes a színészekkel szemben, hogy egyszerűen lehetetlen volt még forgatni, vagy mással foglalkozni. Bár Otomar Krejfia rendezése idegileg, fizikailag kimeríti a színészt, szeretünk vele dolgozni. Művészi követelményei igen magasak, munkatársaitól alkotó kezdeményezést, frisseséget, teljes odaadást kíván meg. Egy-egy próba után az ember törheti a fejét, hogyan teljesítse, hogyan oldja meg elképzeléseit. Húszéves pályafutásojn alatt még soha nem adtam vissza szerepet. Most fordult elő először, hogy a közeljövőben bemutatásra kerülő Capek-darabban nem vállaltam a nekem szánt szerepet. Fáradtnak és kimerültnek érzem magam. • Melyik alakítására gondol BÍSMŰ a legszívesebben? — Nehéz erre egyértelműen válaszolni. Színészi pályámat a városi színházaknál kezdtem, 1957 óta vagyok a Nemzeti Színház tagja. Igen hálás szerepem volt Marx Frisch Kínai Falában a költő megszemélyesítése. Az első nyíltszíni tapsot Werfel Jakubowski és az ezredes francia csendórjének az alakításáért kaptam. Azt hiszem, akkor figyelt fel rám a közönség, és a kollégák ettől fogva kezdtek beosülni. A Városi Színházaknái töltött esztendőket tulajdonképpen tanoncidőnek, az iskola megtoldásának te£MR|

H Radovan Lukavský — Hamlet szerepében (Dr. Jar. Svoboda felv.) kintem. Véleményem szerint a színész a kisebb epizódszerepeken keresztül érik igazi alkotóművésszé. A kisebb szerepekben alkalma van kockázat nélkül kísérletezni, próbálgatni, ellenőrizni önmagát, mozdulatait, hanglejtését. A nagy szerepekben erre már nincs lehetőség. Mint jellemszínész is sok tapasztalatot gyűjtöttem, például Moliére vígjátékaiban. A színész számára igen nagy öröm a komédiázás, hiszen minden színész lényegében komédiás, csakhogy azt is kell tudni. A humornak is, mint a matematikának, megvannak a pontos szabályai. A színészet pszichológiájába talán először Csehov Három nővérében mint Kuligin megszemélyesítője hatoltam be. Az Esőcsináló volt az első címszerepem, úgy is mondhatnám, hogy ebben ugrottam ki. öt évig játszottunk állandóan telt ház előtt. Az eddigi 76 színpadi szerepem közül csak a Hamlet veszi fel a versenyt Richard Nash darabjával. A Hamlet 1959 óta van műsoron, eddig 160-szor adtuk. • Ezen nem csodálkozom. A Hamlet a Nemzeti Színház legsikerültebb előadásai közé tartozik. A felfogás, a rendezés, az előadás egész újszerű és ez a modern beállítottság nem hat visszásán. Az Ön Hamletje más, mint amilyenhez szokva voltunk. Határozottabb, öntudatosabb, maibb, nem a saját elhibázott életén gyötrődő reményvesztett ifjú, hanem tettrekész, az igazságot kereső és az igazságért harcoló magabiztos férfi. Hogyan készült erre a szerepre? — A Hamletről, Shakespeare-ről órákig tudnék beszélni. Megjelent egy tanulmányom „Monológ a színészetről" címmel, és ebben is sokat foglalkozom ezzel a szereppel. Shakespeare a Hamlet szájába adott monológban zseniális egyszerűséggel fejezte ki a színészi megnyilatkozás esztétikáját. Azt hiszem, e monológ előadása közben minden Hamlet pokolian érezheti magát, hiszen minden szó ellene fordulhat: Hát te betartod az általad kinyilatkoztatott tanácsokat? Ez a monológ nem más, mint a színészi követelményeknek és a színész játékának nyilvános konfrontációja, pellengérre állítása, ritka alkalom művészi harakiri elkövetésére. Szinte hihetetlen, hogy Shakespeare ezt a monológot 400 esztendővel ezelőtt írta, hiszen minden gondolata ma is változatlanul időszerű ... És érheti-e a színészt nagyobb megtiszteltetés, mint Hamletet eljátszani? A bemutatón távolról sem sikerült olyan Hamletet formálnom, amilyent elképzeltem. Az első előadásokon még túl nagy a feszültség, merevség, később felszabadul, feloldódik az ember, képes minden idegszálával beleélni magát a szerepébe, és később már annyira biztos a dolgában, hogy megengedhet kisebb módosításokat, apróbb változtatásokat, figyelni tudja önmagát, és variálni mozdulatait, egy szóval csiszol, javít játékán. Minél több a repríz, annál többet tanul a színész, annál közelebb kerül a céljához. A színész játéka döntő mértékben függ attól, milyen a pillanatnyi diszpozíciója, érzelmi beállított sága, megtalálja-e, rá tud-e kapcsolni arra a láthatatlan szálra, amely ben sőleg összeköti megformálandó alak jávai. Természetesen a technikai ügyesség, a virtuozitás, a mechanikusan betanult mozdulatok a színészet velejárói, de valami újnak, valami im pulzusnak minden előadáson kell lenüie, különben a játék nem meggyőző, hamisan, üresen pangó. A közönség nem mindig veszi észre, de a színész 'tudja, ma jól, ma kitűnően, ma roszszul játszottam. A Hamlet előadásairól megfigyeléseimet jegyzetekbe rögzítem, mindössze ötször éreztem azt hogy a maximumot nyújtottam. Nos, mindent egybevetve, nagy dolog a Hamletet alakítani, nehéz, de csodálatos feladat. • Szeretném, ha még néhány szó val elmondaná a jelenkori írók színdarabjaiban játszott szerepeiről a véleményét. A modern hősök hiteles ábrázolása bizonyos mértékig tanúbizonyság, mennyire ismeri a színész kortársai lelkületét, gondolatait, problémáit, mennyire tudja azonosítani magát életükkel. — A színész számára rendkívül fontos, hogy hazai szerzők mai tárgykörű darabjaiban játsszon. Boldog voltam például, hogy ott lehettem Hrubín Augusztusi vasárnapjának megszülető sénél. Évekig játszottuk ezt a tipikus cseh vidék, cseh táj, cseh kisemberék hangulatát, jellemét, szokásait leheletszerű finomsággal, költői tisztánlátással megírt darabot. Kundéra „A kulcsok", s most a legutóbb Topol „Farsang vége" című drámája a mának megváltozott arculatát, problémáit, a hétköznapok egyszerű emberének kapcsolatait, a társadalomhoz való viszonyát örökíti meg. A Farsang végének a hőse, Král igen közel áll hozzánk. Átérzem és értem egyszerű lényét, emberi profilját, gondolkodásmódját, lelki válságát. A darabot a hazai drámaírás egyik legkiemelkedőbb alkotásának tartom. A modern drámahősök megformálásában nem elég jó megfigyelőnek lenni. A színésznek tudnia kell, milyen gondolatok foglalkoztatják napjaink emberét, mik a céljai, mit akar elérni, mi érdekli, mi boszszantja, hogyan szeret, hogyan gyűlöl, miért harcol, miért lelkesedik, hogyan viselkedik, hogyan beszél, Máskülönben nem állíthat elé tükröt és nem mutathatja meg: látod, ez vagy Te, ilyen vagy Te. A színésznek a legnagyobb öröm, ha hazai szerző jól megírt jelenkorú drámájában játszhat. Magamnak és színésztársaimnak is minél több ilyen darabot és szerepet kívánok. Feljegyezte: KISS ÉVA A bratislavai P. O. Hviezdoslav Színházban január 22-én volt Peter Karvas kiváló szlovák drámairó „Nagy paróka" című, a személyi kultusz idején felmerült problémákat elemző vígjátékának bemutatója. Képünkön ViWam Záhorský, a tábornok és Zdenka Gruberovó Lina szerepében. (ÍN. Borodáčová — CTK — felvétele) TÖBB MINT HATVAN ÉVE folyik már a vita, van-e létjogosultsága a detektívregénynek vagy sem, tényleg beszélhetünk-e vele kapcsolatban komoly irodalomról, vagy pedig csupán alacsonyabb rendű ponyváról van szó? Nyugaton és Keleten egyformán vannak ellenzői és hívei. Egy azonban érdekes, minél többet támadják és tagadják létjogosultságát, irodalmi értékét, annál több az olvasója, mégpedig olyan emberek körében, akiknek műveltségében nemigen kételkedhetünk. G. K. Chesterton, a neves angol író, akinek Páter Brown-ja egyike lehetne a legkiválóbb magándetektíveknek, már 1901-ben megírta a detektívtőrténetek védiratát, a „Defence of the Detective STORY"-t. És detektívregényt írt szabad óráiban Du-Bois professzor, a híres amerikai néger antropológus, csakúgy, mint C. D. H. Colé, as angol Labour Party kiváló közgazdásza, vagy pedig Graham Greene és Friedrich Dürrenmatt. De nem egy detektív novellának voltak szerzői Marcel Aymé, Karel Čapek, Ernest Hemingway ... Sőt, még Guillaume Apollinaire, a modern költészet atyja sem vetette meg a detektívtörténeteket, ahogyan ezt „Honore Subrac eltűnése" és „Az amszterdami matróz" című írásai bizonyítják. A detektívregény megalapítója Edgár Allan Poe volt, a híres amerikai költő, aki a múlt század közepén öt hátborzongató bűnügyi novellájával — leghíresebb közülük az „A Morgue utcai gyilkosság" — sokkal népszerűbbé vált kortársai körében, mint a „Holló" című halhatatlan versével. Kétségtelenül E. A. Poe előtt is írtak már bűntettekről, mivel a bűncselekmény örök, mint maga az emberiség és nyomait fellelhetjük a Bibliában, az Ezeregy éjszaka meséiben, vagy akár a Koidus-operában, Dickensnél és Dosztojevszkijnél egyaránt, nem is beszélve már Sueről, Ponson du Terailról, meg Id. A. Dumasról. Az első irodalmi színvonalú detektívtörténeteket mégis csak E. A. Poe írta meg, melyekben az amatőr detektív Dupin, ez a különc és elvont irodalmi típusú hős játssza a főszerepet, aki kiküszöbölő módszerével oldja meg a legrejtélyesebb eseteket, és az intellektuális detektívregények szerzői még ma is benne látják a nagy példaképet. E. A. Poenak nem akadt Amerikában követője, s Dupin utódja a rokonszenves, emberibb Lecoq felügyelő lett, Emilé Gaboriau, a francia „police román" szülőapja regényeinek hőse. A detektívregények nagy népszerűségének kezdete azonban Sir A. Conan Doyle, erősen Dupinre emlékeztető magándetektívjének, Sherlock Holmes nevéhez fűződik, aki a dedukciós módszer segítségével a legravaszabb bűnözőket is leleplezte. Mint már említettem, E. A. Poenak Amerikában detektívnovelláival nem volt sikere. Csupán európai visszhangja nyert polgárjogot, mégpedig igénytelen, alacsony szinten. John Russel Coryell 1883-ban, a népszerű francia Lecoq felügyelő képmására megteremtette az amerikai mesterdetektív alakját — Nick-Cartert. A mai ötven és hatvan évesek még bizonyára emlékeznek gyerekkoruk, Nick Carter kalandjait dicsőítő ponyvafüzeteire. Ez már valóban ponyva volt a legaljából. Ezekben a füzetekben a durva erőszak légköre uralkodott, a szadizmus és az erotika abnormalitásai kerültek napirendre. A Nick Carter füzetek szereplőihez képest még a divatos Edgár Wallace hősei is szelíd és jámbor hittérítők voltak. Csupán a második világháború utáni amerikai thrillerek és comicsok embertelen supermanjai, az amerikai imperializmus ideológiájának vad ösztönöktől hajszolt hordozói lettek méltó utódjai. Ezért tehát természetesnek és törvényszerűnek kell tekintenünk Makszim Gorkij és a fiatal szovjet állam más szellemi nagyjainak a két világháború közti detektívregényekkel szemben tanúsított elutasító magatartását, amelyek lényegében a tőkés társadalmi rend embertelen állapotait dicsőítették, homoszekszuálisokat és gyilkosokat magasztaltak, az erőszakot, rablást és gyilkosságot emelték piedesztálra. Ez az új ember erkölcsét óvó elutasító magatartás azonban akkor is megmaradt, sőt megmáslthatatlannak látszó törvénnyé lett, amikor a detektívirodalom jellege alapvetően megváltozott. Így aztán teljes egészében elítéli a detektívregényt az ötvenes években kiadott Nagy Szovjet Enciklopédia is. NEM IS KÉTSÉGES, hogy a detektívregény a kapitalista társadalom szülötte. Jóllehet a bűntény, mint olyan, ősrégi. A kapitalizmusban azonban új jelleget kapott. Itt a bűntény a társadalmi lét lényegévé válik. A tókés szabadverseny a bűntény; >s magában foglalja. A kapitalista kalandor kezében a bűntény „eszköz a pénz, a tőke, a magántulajdon új felosztásában vívott harcban" (VI. ProcházkaJ. Mindennek ellenére ne legyen libabőrös a hátunk, hiszen a klasszikus regény is a kapitalizmusban született. Az eredet megállapítása még nem jelenthet értékelést! Ezért is szállt szembe annak idején Arkágylj Adamov a Lityeratúrnája Gazetta hasábjain a Nagy Szovjet Enciklopédia állásfoglalásával. Szerinte az Irodalmi zsáner semleges valami. Olyan, mint a puska. „Minden attól függ, kl, s milyen cél érdekében használja ..." Különben is, a bűncselekmény fogalma sem volt, s nem is lesz soha állandó, meghatározott. Változik a korokkal, s változik a változó társadalmi renddel. És vele együtt változik a detektívregény hőse is. Ezt különben már napjainkban is tapasztalhatjuk. Emelkedik az irodalmi színvonal, a logika mellett megjelenik a pszichoanalízis, a legújabb tudományos nyomozási módszerek, sőt a társadalombírálat is! Ám a társadalombírálat inkább F. Dürrenmatt A bíró és hóhérja című detektívregénvében van jelen, mint Agatha Christie írásaiban, akit Marietta Saginyan szovjet írónő „A detevtívregények királynő"-jének tart. Az angol írónő Hercule Poirotja, ez az Angliában letelepedett mulatságos kinézésű, de borotvaéles logikával rendelkező belga detektív ugyan enyhe kicsúfolása az angolok minden idegent lenéző gőgjének, de semmi esetre sem társadalmi kritika. MEGLEPŐ, hogy a modern, a társadalmat bíráló detektívregény éppen Amerikában Indult virágzásnak. Ennek a detektívirodalomnak egyik jelentős képviselője Erle Stanley Gardner, a szegények, csavargók, munkanélküliek, kis tolvajok egykori védője, kínaiak és négerek bátor oltalmazója, aki a harmincas években detektívregények írására adta magát. Hőse Perry Mason, a fiatal védőügyvéd (eleinte saját magát formálta meg Mason alakjában), aki a törvények abszolút Ismeretével, logikájával és fantáziájával a legváratlanabb következtetésekkel ámította el a bíróságot, s kiváló nyomozó tehetségével védencét, a gvakran ártatlanul börtönbe került vádlottat megmentette. Erle Stanley Gardner társadalombírálatának körmei vannak. Sokszor leleplezi az államügyészt, a bírót, a rendőrséget, akik a szegény, egyszerű, ártatlan amerikaival szemben gyakran a bűnös gazdagok oldalára állnak. Az igazi társadalmi bírálatot azonban mégsem Erle Stanley Gardner, hanem elsősorban Dashiel Sámuel Hammet jelenti. Hammet a Pinkerton detektív vállalat egykori alkalmazottja, mindössze öt detektívregényt írt meg, amelyek közül „A máltai sólyom", „Az üvegkulcs" és „A sovány ember" a legkiválóbbak. Dashiel Sámuel Hammet, aki haláláig az amerikai szélső baloldalon áll és 1951-ben MacCarthy hat hónapra börtönbe veti, mert nem árulja el kommunista elvtársait, kíméletlenül leplezi le az amerikai élet árnyoldalait, a bírók, a gengszterek és rendőrök meg milliomosok szövetségét, rámutat az amerikai társadalom rothadtságára. Hammet írásainak irodalmi színvonala is kitűnő, nem hiába mondta róla Louis Aragon, hogy talán többet tett az amerikai realizmusért mint Hemmingway és Faulknerl A szocialista detektívregény azonban világnézeti anyag felfogásával is különbözni fog majd az eddigi, a kapitalista társadalomban létrehozott detektívregénytől, és nem retusálódik a bűntett társadalmi motívuma sem. Természetesen más küldetése lesz a detektlvnek is. Az új, a szocialista társadalom és ennek kialakítója biztonságáért, a társadalmi vagyon megvédéséért harcol. És mások lesznek lassan a bűncselekmények okai is. Kétségtelenül a detektívregénynek a szocializmusban is van jövője. Ezt különben nemcsak A. Adamov, Atarov, Ovalov, Nytltn és más szovjet Írók példája bizonyítja. Nálunk éppen e napokban jelent meg K. Lazarová államdíjas írónő detektívregénye, a Predvoj, az SZLKP KB lapja pedig folytatásokban közli Vlad. Mináč bűnügyi történetét. NYUGODTAN megállapíthatjuk tehát, hogy Sherlock Holmes és társai az átmeneti száműzetésből visszatértek, s részben nevelnek, részben szórakoztatnak. Polgártársainkat pedig R. Guardini olasz irodalomtörténész véleménye szerint két csoportba oszthatjuk be: az elsőbe azokat, akik a detektívregényeket olvassák, a másikba meg azokat, akik ezt tagadják! És ezzel a véleménnyel nem lehet pgyet nem érteni! -sí®f ffl * MM t™** 80-