Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)
1965-01-01 / 1. szám, péntek
A szalón kicsi volt, dús kárpitozású, és finoman Illatozó. A terebélyes kandallóban vígan lobogott a tűz, míg a kandalló sarkán álló egyetlen lámpa, ócslpkékből készölt ernyőjével, lanyha világosságot vetett a halkan beszélgető két emberre. A hölgy a ház úrnője volt, fehér hajú öregasszony, de aima bűbájos öregasszonyok közül való, akiknek ránctalan bőre sima, mint a selyempapír és csupa illat, mert egész fiz élő húsig átjárta a sok finom Illatszer és eszencia, amiben oly régóta füröszti a bőrét: olyan öregasszony, akinek ha kezet csókolunk, ugyanaz a könnyű Illat csapja meg a szaglósziervünlket, mint mikor kinyitunk egy firenzei Iriszporral telt dobozt. A férfi egy régi barátja volt, aki agglegény maradt, afféle mindennapos barát, igaz életútitárs. De azonfelül semipi. békolásukban, fölöslegesnek éreztem magasm közöttük. Jóllehet, szívesen Láttak, folyton hívtak, láthatóan kedveltek. Vonzott ennek a közös életmódnak a csendes bája, és engedtem a csábításnak gyakran vacsoráztam náluk, ós gyakran megfordult az eszemben éjszaka, hazamenet, hogy úgy fogok tenni, mint Julién, asszonyt viszek a házamba, mely most különben Is lehangolóan üres volt. ök nagyon szerelmesek lehettek, mert folyton együtt voltak. Egy este aztán Julién levélben meghitt, hogy vacsorázzak náluk. Elmentem. — Pajtás —ezzel fogadott —, mindjárt vacsora után el kell mennem hazulról, fontos dolgom van. Tizenegy előtt nemigen leszek itthon, de tizenegyre pontosán megjövök. Rád gondoltam, ugye leszel szíves addig szórakoztatni Berthe-et. A menyecske rám mosolygott. •Vha: GUY DE liAUPASSANT Vagy egy percre abbahagyták a beszélgetést, és mind a ketten a kandalló tüzébe bámultak, elábrándozva holmi semmiségen; az ilyen csöndet szeretik az olyan emberek, akiknek nem szükséges folyton beszélniük, ahhoz, hogy tessenek egymásnak. Egyszerre csak vastag tuskó, egy égő gyökérszálaikkal borított ' tönk robbant ki a kandallóból. Átugrált a fahasábokon, és a szalon szőnyegére gurulva, tüzes szikrákat hányt maga körül. Az öreg hölgy halk sikollyal szökött talpra, mtnha menekülni akarna, míg a férfi több rúgással visszatessékelte a kandallóba a hatalmas tüzes parazsat, aztán a cipője talpáról leszedegette a rátapadt égő szilánkokat Eltakarították a baleset nyomait már, csak erős égésszag terjengett a szalonban. A férfi visszaült a helyére, szemközt a barátnőjével, akit mosolyogva nézegetett. — Látja — szólt a kandallóba vlszszalökött tuskóra mutatva —, látja, ezért nem házasodtam én meg. Az asszony meglepetten bámult rá, azzal a kíváncsi asszonyi szemmel, mely meg akar tudni valamit, olyan asszony szemével, aki már túl van a fiatalságán, akinek kíváncsisága merengő, szövevényes, sokszor gonoszkodó, azután megkérdezte: — Hogyhogy? A férfi így válaszolt: — 0, annak története van, mégpedig szomorú és becstelen története. Régi cimboráim gyakran elcsodálkoztak azon a hirtelen elhidegülésen, mely köztem és egyik legjobb barátom — keresztnével Julián — között beállott. Nem fért a fejükbe, hogyan válhatott két elválaszthatatlan, testilelki Jó barát, hirtelen, csaknem Idegenné egymás számára. Nos, hát elmondom a szakításunk okát. Valamikor együtt laktunk. Sülvefőve együtt voltunk, és a kettőnket egybefűző barátság olyan erősnek látszott, mintha soba semmi meg nem bolygathatná. Egy este hazajött, és bejelentette, hogy nősülni késaül. Ez a közlés valósággal mellbe vágott, mintha meglopott vagy elárult volna. Ha egy Jó barát megnősül, akkor vége a barátságnak, tökéletesen vége. Egy feleség féltékeny szerelme, az a gyanakvó, nyugtalan, érzéki szerelem nem tűri az erős és őszinte vonzalmat, a lélek, a szív, a kölcsönös bizalom vonzódását, amely csaik két férfi között lehetséges. I átja, drága asszonyom, akármilyen hatalmas szerelem kovácsol ls össze egy férfit meg egy nőt, lélekben, gondolkodásban mindig idegenek lesznek, hadviselő felek maradnak, más-más fajtát képviselnek; szükségképpen mindig szelídítő az egyik, a másik szelídített, úr az egyik, a másik meg rabszolga, a szerepek időnként fölcserélődnek, de két egyenlő fél sohasem lesz belőlük. Szorongatják egymás kezét, a kezük remeg a belső forróságtól, de nem isin erik az erős, kemény, becsületes kézszorítást, azt a kézszorítást, mely mintegy föltárja, leplezetlenül megmutatja a szíveket, az őszinte, erős férfias vonzalom lendületében. Okos ember, ahelyett, hagy megházasodik, üs öreg napjainak vigaszául olyan gy.e^ifieköket hozva világra, akik egykattőre elhagyják ŐT, jobbár: teszi, ha siegbízhato jó barátot keres, és ssétjen megöregszik vele együtt, abban a gondolatközösság'Dfln, amely csak két férfi közt lehet. Elég az hozzá, hogy az én Julién barátom megházasodott. A felesége csinos, kedves teremtés volt, sudrlftudri, szőke kövérkés asszonyka, gki szemlátomást imádta az urát. Eleinte keveset Jártam hozzájuk, féltem, hogy feszélyezem őket a tur— Köztünk szólva, nekem jutott eszembe, hogy elküldjünk magáért — tette hozzá. Megszorítottam a kezét. — Kegyed aranyos, mint mindig. És mintha meleg, hosszú szorítást éreztem volna az ujjaimon. De nem is gondoltam vele, asztalhoz ültünk; nyolc órakor Julién magunkra hagyott. A lighogy kitette a lábá't, valami furcsa feszélyezettség támadt hirtelen köztem és az asszony közt. Még egyszer sem voltunk így kettesben, és jóllehet napról napra meghittebb lett közöttünk a barátság, ez a bizalmas együttlét mégis új helyzet volt számunkra. Eleinte mindenféléről beszéltem neki, afféle jelentéktelen semmiségekről, aminőkkel a zavart szoktuk áthidalni. Ő nem felelt, csak üldögélt velem szemközt, a kandalló túlsó oldalán, lehajtott fővel, tétova tekintettel, egyik lábát kinyújtva a tűz felé, mintegy nehéz töprengésbe merülten. Mikor kifogytam a közhelyekből, elhallgattam. Különös, hogy milyen nehezen talál az ember néha beszélni.valót. Aztán meg valami újat éreztem a Elhallgatott, aztán újból megszólalt: — Mondja, Paul, volt maga már szerelmes? Bevallottam, hogy Igen, már voltain. — Mesélje el — szólt. Elmondtam neki, egy történetet, ami épp eszembe jutott. Figyelmesen hallgatta, s gyakori helytelenítő, lekicsinylő közbeszólásokkal kísérte, majd váratlanult azt mondta: — Nem, baiátom, maga nem ért a dolgokhoz. A szerelem, én legalább azt tartom, csak akkor ér valamit, ha földúlja a szívet, meggyötrl az Idegeket, és megszédíti az agyat; az kell... — hogy is fejezzem kl magam ... — az kell, hogy veszedelmes, Sőt, félelmetes Jegyen, majdnem bűnös, majdnem szentségtörő, hogy legyen benne valami az árulásból, azt akarom mondani, hogy az Igazi szerelemnek le kell rombolni a megszentelt akadályokat, a törvényeket, a rokoni kötelékeket; ha a szerelem nyugalmas, könnyű, veszélytelen, törvényes, vajon szerelem-e akkor egyáltalában? Nem tudtam, mit válaszoljak, és csak magamban bölcselkedtem: „Ö, asszonyi észjárás, rád Ismerek!" Beszéd közben közömbös, ártatlan nebáncsvirág-arcot vágott, és a párnákra könyökölve elnyújtózott, végigfeküdt a díványon, fejét a vállamra hajtotta, a szoknyája föllebbent egy kissé, úgyhogy kivillant piros harisnyás lába, melyen olykor végigcikkázott a kandalló tűzsugara. Kisvártatva így szólt: — Maga fél tő.l»m. Tiltakoztam- Most egészen a mellemre dóit, és pem nézve rám, azt kérdezte: — Mit csinálna, ha én mondanám magának, hogy szeretem? És mielőtt válaszolhattam volna, karja a nyakam köré fonódott, a fejemet magához rántotta, ajka az ajkamra tapadt. K edves barátnőm, biztosíthatom, hogy nem éreztem jól magami Megcsaljam Julient? Legyek sze - retője ennek az elvetemült, ravasz, rettentően baja, bolond kis nőnek, akinek már nem elég a férjei Folyton csaljak, örökké színleljek, szerelmesdit játszam pusztán a tiltott gyümölcs, a veszedelemmel való szembeszállás, a rászedett barátság édességéért? Nem, ez nem méltó hozzám. De mit tegyek? Kövessem a bibliai József példáját? Nagyon buta, s mi több, nagyon nehéz szerep, mert észbontó volt ez a kis szajha a szemtelenségélevagoben, vatomi láthatatlan, kifejezhetetlen dolog közeledtét, megszánt az a titokzatos sejtelem, amely egy másik embernek hozzánk vajó jő, vagy rossz indulatáról ad hírt. Ez a kínos csend eltartott egy kis ideig. Aztán Berthe azt mondta: Ugyan, legyen szíves, tengyen egy tuskót a tűzre, látja, hogy mindjárt elalszik. Kinyitottam a fásládát, amely ugyanúgy volt elhelyezve, rjijnt itt az öné. Kivettem egy tuskót, a legygstagabbat, és rátettem a háromnegyedrészben elégett többi fahasáb tetejébe. Megint csend lett. Pár perc mölva föllobbant a tuskó, úgy, hogy szinte perzselte az arcunkat. A fiatalasszony rám emelte a szemét és ón valami különöset láttam a szemében. — Nagyon meleg van — mondta. — Üljünk inkább oda, a pamlagra. Csakugyan átmentünk ä pamlagra. Egyszer csak, jól a szemembe nézve, megszólalt: — Mint Lenne, ha egy asszony azt mondaná, hogy szerelmes magába? Nagyon megzavarodva feleltei: — Ez csakugyan váratlan eset lenne, és különben is asszonya válogatta. Erre elnevette magát, hideg, ideges, remegő nevetéssel, mely úgy iiangzik, mintha képes lenne megrepesztenl a finom üveget. Azután hozzátette: — Maguk férfiak sem bátrak, sem ravaszok nem tudnak lenni. ben. Ö, aki sohasem érezte ajkán a bódító csókját •egy nőnek, aki kész odaadni magát, az vesse rám az első követ... Eiég az hozzá, még egy perc és... ugyebár ért engem? Még egy perc és én ... azazhogy ő ... mármint Julién... szóval nagy baj eshetett volna, amikor egyszerre csak rémes robajt hallottunk, s mindketten fölugrottunk. A tuskó, igen, asszonyom a tuskó esett ki a szalon padlójára, fölborítva a lapátot és a kályhaellenzőt, gurulva, mint egy tüz§s forgatag, megperzselve a szőnyeget, és elterült egy karosszék alatt, amelyet hajszálon múlott, .hogy lángra nem lobbantott. Ész nélkül odaugrottam, éis éppen visszalöktem a kandallóba megmentőrnet, a tüzes tuskőt, amikor hirtelen kitárult az ajtó! Julién lépett be rajta, örömtől sugárzó arccal. — Sikerült elszabadulnom! — kiáltott. — A dolog két órával hamarább végződött, mint hlttgm. fiizony, kedvesem, ha nincs az a tuskó, tetten ért volna. A következményeket nean kell magyaráznom! N o, j>®?sze volt rá gondom, hogy hasonló h-elyzötba soha többé ne kerülhessek. Később rí^revettem, hogy Julién mint mondani szokás, hűvösen fogadott. A fele? sége nyilvánvalóan aláásta a barátságunkat, lassanként elidegenített tőle; és az érintkezés megszűnt közöttünk. Nem nősültem meg. Ss ezen nyilván nem is csodálkozik. Fordította: LÁNYI VIKTOR "jfjtt(rCt CylXtci. UIDEGEH Egzisztencialista történet Asztaltársam és barátom vigasztalan volt. — Néha már azt hiszem, hogy nem is én vagyok Pemete Benő — sóhajtott rezignáltán —, olyan idegennek érzem magam... 1 Egy harmadrendű borozóban ücsörögtünk. Költő barátomat, verseivel együtt kiűzték (a kifejezés tőle származik) egy napilap szerkesztőségéből, s meg nem értettségében meghasonlott önmagával és az egész világgal. Keményen "ivott és az egzisztencialista filozófia igazát fejtegette. Kijelentette, hogy Sartre nagy koponya és Camus is nagy koponya volt, míg élt. Kafka pedig megváltó... KASlK JÓZSEF RAJZAI — Igaz — hagytam helyben elismerő fejbólintással —, Kafka megí. Elsőnek élte át azt az elyiselszorongást, melyet a társadalom fogaskerekei között őrlődő ember érez. Benő keserűen bevallotta, hogy utóbbi időben egyre erősebbek és félelmetesebbek a szorongásai. S ha konfliktus előtt áll és választ, utólag mindig úgy érzi, rosszul választott. Megértően karjára tettem a kezemet. — Ismerem ezt az érzést. Nem tudod kihasználni a szabadságodat. Sartre szerint az abszolút emberi szabadság lényege, hogy megválaszthatjuk a magatartásunkat. Te meg szorongsz és idegenkedsz, mert nem tudsz választani... 1 — Tudnák én, de mindig balul üt ki, amit választok. így beszélgettünk és mérhetetlenül sajnáltuk magunkat. Benőt régóta Ismerem, tökéletesen igaza van. A társadalom érzéketlen harapófogójának áldozata ő. Már főiskolás korában csak a filozófiának és irodalomnak élt, rengeteget írt és alig maradt ideje a tanulásra. Csak írt és tanulmányozta az életet. Meg élte, lemondóan és kedvetlenül. Érzéketlen tanárai azonban nem értékelték harcát a léttel ós választás elé állították. Vagy tanul, vagy költi... — így állították elé a kérdést. Benő szomorúan mosolygott rájuk. Jói tudják, hogy csak a költészetet választhatjai Az ember nem vetkőzheti le énjét, njint egy pizsamát! Az ember egyéniség... S most újra nehézségei vannak. — Érzem, hogy elszemélytelenedem — sóhajtott Keserűen —, lelkem tömegGikké aljasul...! Ittunk és komoran néztük egymást. Nehéz helyzetben voltunk akkor, ketten férfiak. — Tenni kell valamit — vetettem fel az ötletet —, ez így nem mehet tovább... 1 — Nem mehet... a technizálődó társadalom prését szét kell rombolni... összetörni a pofáit... i Lelkünkben egyre nőtt az idegenség. Tétován méregettük a borozó közönségét és csodálkoztunk, hogy a többiek nem érzik azt a jeges fuvallatot, melyet a társadalom kegy etlen és vek erői hajtanak feléjük. Cimborám, Pemete Benő meg is" legyezte. —• Ilyen a nyárspolgár... már a sorsa sem érdekli, csak vedelhessen. Ha kiitták a'maguk két decijét, gondolkodni is elfelejtenek. Szellemi igényük — nulla. Néztem a homlokát és p jprg szeszélyének kiszolgáltatott emb^r tehetetlenségét láttam mögötte. — Mehetnénk talán — véltem, de a lelkem közönyben fürdött. — Nem még — ujját tiltakozva felemelte —, idegenedjünk el egészen! Modern emberek vagyunk, s a társadalom fogvatart. Újabb liter bort kért, kissé habozva és bizonytalanul. — Mondja, uram — kérdezte halkan a pincért —, milyen ország, milyen városában vagyunk mostan? És mi ez itt körülöttünk, mi történik itt? Ez maga a iét borzadálya, vagy csak illúzió? A pincér nem érthette feneketlen unalmunkat, mert méltatlankodva távozott és nyakkendőjét újra felkötötte. — Jégcsúcson ülök — súgtam Benőnek —, nincs körülöttem semmi, csak a végtelen űr ... I Révetegen tekintgetett maga körül és láttam rajta, hogy lelke magá: nyos léghajója kopár vidékek felett utazik. — Maga egy jégtömh — veteíte oda később egy, a szomszédos asztalnál vihogó, kövér nőnek —, tömör, rideg jégtömb, mely hajót sülyeszthet el. Szálljon le a lelkemről, mert szenvedek ... I A kövér nő rideg lényéhez méltó, hideg szavakkal mondott valamit a keservünkről, de nem ügyeltünk rá tovább. Már nem is beszéltünk, csak néha megborzongtunk és ittunk. Igaz, egyszer Benő felállt és karját széttárva elkiáltotta magát; én szeli lemi életet élek, és szenvedek!... aztán, hogy senki nem ügyelt rá, visszahanyatlott a székére és lemondóan legyintett. Minek ...? Minden hiába! Fizetni és hazamenni. Barátom, Benő lecsatolta a karóráját és únottan odanyújtotta a főpincérnek. — Átmenetileg — mondta magyarázatképpen —, az élet hamis ľ.. í Megkérdezte még, hogy jó irányba megyiink-e előre? Jó hát, mondta készségesen a pincér, csak tessék" arra, az ajtó felé. .. 1 — Megvalósítani önmagunkat — borultunk az utcán egymás nyakába —, éz az éjét lényege. Bandukoltunk hazafelé mí ketten akkor... Két elidegénedett a no^ vemberi éjszakában. A ködös éjben nyugtalan fények lobogtak. A főutcán nyolc hengeralakú, ezüstös szemetesvödör állf mélán, búsan és kissé gonoszan. Pemete Benő kettőt feldőntött, hogy vészes csörömpöléssel legurultak az úttestre. Erős szavakkal, méltatlankodva korholta őket. Aztán némi habozás után felállt a harmadikra és szavalni kezdett. v Saját versét szavalta, mely arról szól, hogy Benő korlátlan akar lenni, mint az ég büszke sasmadara. Szárnyalni akar... így sorolta Benő a gondolatait, de egy rendőr leintette. Csendesebben, mondta neki, nem kell mindenkinek tudnia, hogy maga sasmadár ... 1 Benőből előtörtek a visszafojtott panaszok. — Polgártárs, maga az elszemélytelenedett társadalom vetülete... hagyja, hogy megvalósítsam önmagamat ... 1 Vitatkozni kezdtek és nem egyeztek meg mindaddig, amíg meg neon állt mellettük egy fehér csíkos, kék rendőrautó. Választanom kellett,' hová állok, e tragédiák előszelétől terhes pillanatban.' Egzisztencialista tuda^ tom súgta, mit tegyek. Egy kapualjból néztem, hogyan tessékelik be Benő cimborámat az autóba. Személytelen volt és idegen ... — Hát ki vagyok én? — kérdezte a világtól. — Meg tudná mondani valaki... ? Mint harmadnap mesélte, szomorúan és lemondóan, annak az éjszakának a reggelén, a kijózanító szobában rádöbbent létünk feneketlen mélységeire. Mégiscsak igazad .volt! Az a lyuk tényleg nőin lehetett a bár bejárata. ÜJ SZÖ 12 * 1865. ŰjÉV
