Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-12 / 345. szám, szombat

Hét mormon Igehirdető meg­feledkezett vallása szabályai­ról: éktelenül átkozódtak. Ki­lenc elegáns, fehér inges nő­gyógyász nyakig sáros lett. Tizenheten vagyunk. Már néhány órája kötélen vonszol­juk Öttonnás autóbuszunkat az észak-argentínai őserdőn ke­resztül. A volán mögött egy guarani indián sofőr 111. A nő­gyógyászok a Buenos Aires-i nemzetközi nőgyógyász-kong­resszusra, a mormonok igehir­dető útra készültek, de letértek eredeti útirányukról, hogy gyö­nyörködhessenek a brazil, ar­gentin és paraguayi határon levő lguázú-vízesésben. A Conwair 240-es argentin repülő­gép az esőzések miatt nem szállhatott le Iguazúban, így hozott össze bennünket a sors. Két óra múlva, talán a 100.- ki­lométernél autóbuszunk meg­feneklett a nagy sártengerben. Nem volt mit tennünk: vala­mennyi férfi kötelet ragadott, és húzta a masinát. Szomszé­dom szótlanul átnyújtotta név­jegyet: „Dr. Walter Wladka nő­gyógyász, Passau, Bahnhofstras­se ló." Indián Bormann sírjában Tizennégy órai nehéz mene­telés után elértük az Eldorado tanyát, melynek lakói németül beszéltek. Innen Posadas város ba jutottunk, onnan pedig egy egymotoros repülőgép kettesé­vel elszállította az agyoncsigá­zott turistákat. Már nyolcadik hete jártam a pampák, az őserdők, a bozótok világában azzal a megbízatás­sal, hogy a távoli Paraguayban nyomozzam ki, hol tartózkodik az 54 éves joseph Mengele, az auschwitzi koncentrációs tábor orvosa, akit már 11 éve keres­nek. A kutatást 28 fokos hőségben az egyik temetőben kezdtem. A paraguayi fővárostól, ASun­cióntól 46 kilométerre fekvő Itában nyugszik Martin Bor­mann, Hitler után a náci párt második embere, legalább is ezt híresztelik a paraguayi ná­cik. A német telepesek készség­gel felvilágosítottak mindenkit, hogy Bormann 1959. február 15­én Werner jung náci párttag házában gyomorrákban meg­halt. Ennek a legendának a terjesztése kifizetődött: Carlos DanleT, aki már 22 éve helyezi ör^Jt nyugóvóra az itai megbol­dogultakat, a turistáktól kapott borravalón hízósertést s két na­gyobb gyermekének cipőt ve­hetett. Egy disznó árának a feléért hajlandó volt velem együtt a sírt feltárni. A sírban azonban nem Bormann, hanem a tíz év­vel előbb elhunyt Emilió Her­mossila argentínai Indián csont­jai porladtak., j A paraguayi „Führer" Asunciónba visszatérve meg­látogattam Alfredo Stroessnert, egy bajor lovaskapitány unoká­ját, a paraguayi állam fejét. A „Casa presidencial"-ban foga­dott. A diktátor minden reggel pontosan 6.30 órakor kezd hi­Mfe/ä j- <£. ^ > „ „ 1Üík I^IL v * beszélgettünk, « az elnök még csak lehetőséget sem adott ar­ra, hogy Mengele nevét említ­sem. Stroessner nagyon óvatos. Nyilván nácinak tartott, mert rövid beszélgetésünk és udva­rias megnyilatkozások után bi­zalmasa, Gozales Alzino gond­jaira bízott. Gonzales egy sze­mélyben földművelésügyi mi­niszter, a kormányzó párt ve­zetője és a Patria kormánypárti lap főszerkesztője. Urának meg­szólalásig hű hasonmása. — Mi már megtaláltuk a ve­zért, mellette maradunk. Gon­doljon csak Adenauerre. Öt is csak előrehaladott életkora késztette távozásra! Cseng a telefon. Stroessner beszél. — Hallom, elnök úr. Ö csak írja alá a csekket, ön majd aláírja a rendeletet és kész az egész. — Gozalesz le­teszi a kagylót és hangosan gon­dolkozik. — Az emberek azt mondogatják, hogy mi meggaz­dagszunk. Aljas hazugság. — Hazudnak-e az emberek, amikor azt mondják, hogy az önök országában nácik rejtőz­ködnek? — Aki ezt állítja, menjen és keresse meg őket. Hát én elmentem .. s ,,Bűnöiöket nem rejtegetek" A 15 ezer lakosú Eucarnación Paraguay második legnagyobb városa. A legtekintélyesebb em­ber egy német telepes, az 58 éves Albán Krug. Negyven km­re fekvő Bella Vista-i farmján két éven át rejtegette Mengelét. 0 is náciként fogadott. — Rudeltúl jön? — ez volt az első kérdése. Tagadó választ kapott. — De ismeri őt? Igennel válaszoltam. — Ak­kor rendben van. Adjon három Igazolványképet arról az ember­ről, akinek ügyében jár, a töb­bit elintézem. Nyílik az ajtó. Egy paraguayi őrnagy lép be. — Minden rend­ben? — kérdi. — Igen —- válaszolja Krug spanyolul. — A mi emberünk. Értésemre adja, hogy a ha­tóságok előre figyelmeztetik „kémek" érkezéséről. Érdeklő­dik, nem terheli-e bűntett az illető lelkiismeretét. — Ugyan­is arról van szó, hogy bűnözőket nem rejtegetek. — De hisz ön Mengelét is elbújtatta?! — Az más. Az én szememben ő nem bűnöző. Ne is beszéljen róla. — Ogyls jeljedezték már őt. •— Most már senki sem talál rá. Krug ajánlja, vásároljak föld­birtokot Alto Paranában, ezzel automatikusan paraguayi állam­polgárrá válok... Katonát állí­tanak házam elé, hogy ne ér­hessenek kellemetlen meglepe­tések. — Az Eichmann-eset nem fog megismétlődni. Max — szól Krug éppen belépő fiához, — Mi történne a zsidókkal, ha el­fognák Mengelét? — Max a torkára teszi ujját, és jelleg­zetes mozdulatot mutat. 1 3 wé BJ ms CSAK REPÜLŐGÉPEN KÖZELÍTHETTE MEG A RIPORTER MENGELE BŰVÖHELYÉT, MELYET A KÖRÖN BELÜL FEHÉR PONT JELEZ vataloskodni. Ekkorra már a miniszterei is befutnak. Ami­kor az elnök hivatalában van, a palotához vezető utcákat el­zárjál a gyalogosok elől. .A palota előcsarnokaiban géppisztolyos katonai rendőrök csellengnek. Fél nyolckor ér­keztem, s az őrök éppen Ale­xander von Ecksteln paraguayi őrnaggyal beszélgettek, aki 1959-ben Mengelének megsze­rezte a paraguayi állampolgár­ságot. A diktátor masszív íróasztala mellől igazgatja országát. Iz­mos, 180 cm magas, szürkészöld szemű, gesztenyebarna hajú. Beszélgetésünk katonásan rövid volt Egész idő alatt spanyolul Nohát ugyanaz történik önnel is, ha kiderül, hogy ha­zudott — mondta búcsúzásul Albán Krug. Itt éi Mengele Hohenauban, a legközelebbi német telepen úgyszólván min­denki ismeri Mengelét. Az Au­schwitzi hóhér álnéven élt. "Eritz úr gyönyörű ember volt, és nagyon szerette a gyereke­ket" — emlegeti': a helybelisk. Hohenau közelében van a Ti­rol szálló, ahol a „paraguayi felső tízezer" a hét végét szok­ta tölteni. A bőbeszédű Men­gele itt valód! nevén szerepelt. Két évvel ezelőtt ott ült a bár­. i ' m* tÉÉÉPPll - • -V. .-..í. DANIEL, A SÍRÄSÔ ban annak a személynek tár­saságában, aki hivatalosan ül­dözte őt. Ez a személy nem volt más, mint Briest, Bonn nagykövete, aki azonban nem ismerte fel Mengelét. Jose'ph Nordmann hetvenéves öreg farmer, obiigadói lakos egyszer városukban egy tánc­mulatságon látta „Fritz urat". Nordmannal úgy ismerkedtem meg, hogy szálláshelyet keres­tem. Füttyentéssel visszaparan­csolta vadászkutyáit, majd egy­kedvűen rendelkezésemre bo­csátotta szállását. Se a nevem, se az nem érdekelte, honnan és mi céllal jövök. Meghívott, nézzem meg sző­lészetét. Borpincéjében büszkén mutatott az egyik hordóra. — Ebből a borból csak az elnök iszik. Csakis tőlem vásárol bort. Örökké résen kell lennem, ne­hogy becsapjanak Stroessner segédtisztjei. Asunciónból a Paraná folyón átkelve a kompkezelő elmond­ta: 500 guaranit kapott Menge­létől, akit itt Fritz Fischer né­ven ismertek, mert csónakon átvitte a folyó túlsó partjára. A napokban a paraguayi­brazíliai határon egy izraeli ügynök holttestére bukkantak. Ezért elővigyázatosságból szer­zetesi köntöst öltöttem, és Hu­bertus domonkos baráttá vál­toztam. A fehér csuha láttán megoldódott az évszázados je­zsuita uralomhoz hozzászökott őslakók nyelve. Tizennégy nap alatt kétszáz kilométert tettem meg a folyón, mégsem találtam meg Menge­lét. Közben megtudtam, hogy Asunclói}ban ismét felbukkant. Az auschwitzi gyilkos látoga­tásáról Bonn asunciónl nagy­követe ls tudomást szerzett, s magához kérette a nyugat­német vállalatokat saját cégén keresztül képviselő Walter Duisburgot, hogy részletesebb adatokat tudjon meg tőle. Duis­burg kereken kijelentette: „Még tízmillióért sem árulnám el Mengelét. Aljasság, amit a nagykövet követel." Mengelét már nem találtam Asunciőnban. Visszatért erdei rejtekhelyére. Ezért ismét mo­torcsónakba ültem, és tovább kutattam. Végre Eldoradóban nyomra akadtam. Több száz ki­lométeres körzetben itt van az egyetlen úszómedencével ellá­tott szálloda és távíróhivatal. Itt székel többek között a Rlc­cardo Cafettl cég. Cafetti an­nak a nyugatnémet cégnek mezőgazdasági gépeit értékesí­ti, amelynek tulajdonosa nem más, mint a bajorországi Günz­burgban élő Alois Mengele, a gyilkos orvos testvérbátyja. A Paraná paraguayi part­ján kis helyőrség vigyáz az átkelésre. Ez éppen Eldoradó­va' átellenben van. Katonai övezet, ide idegenek be sem te­hetik a lábukat. Csak a guarani indiánok közlekedhetnek sza­badon. E katonai tábortól 5 ki­lométernyire őserdei tisztáson néhány faház áll. A Sao Paulót és Asunciót összekötő, nemré­gen elkészült műút felől is meg­közelíthető, de a San Vinchen­te-i helyőrség katonái minden ideérkezőt szigorúan igazoltat­nak, megmotoznak... Egyetlen lehetőségem maradt Mengele búvóhelyének megkö­zeítésére: a repülőgép. Egy­motoros gépén körülrepültem az erdei tanyát... így hát személyesen nem si­került találkoznom Mengelével. — S mit csinálna, ha találkoz­na Mengelévels> — kérdezte Briest nagykövet. —• Elfordulnék tőle — vála­szoltam, Albán Krug pisztolyá­ra gondolva. — Én ls — jegyezte meg a nagykövet. AZ ŐSHAZA MOSTOHAGYERMEKEI TOTEM POLE JACKSONS PO­INTBAN (A szerzS felvételei) |# anada őslakói, az indiánok már öt-hatezer évvel ez­előtt ezen a földrészen laktak. Az Idők folyamán számuk nagyon leapadt, mert a fehér telepesek ir­tották őket, másrészt a rabság vi­szonyai között természetes szapo­rodásuk vészesen csökkent. Ügy is mondhatjuk: kihalásra vannak ítélve. A statisztika közel kétszáz­ezer Indiánt tart nyilván. Ezek­nek háromnegyed része rezervá­ciós területeken él. Mindenütt a legsilányabb föld jutott nekik, mely létfenntartásukat sem tudja biztosítani. FEHÉR EMBER NÉLKÜL A történelmi feljegyzések sze­rint az indiánoknak már ezer év­vel a fehér em­ber megjelenése előtt fejlett kul­túrájuk volt. A mai Kanada te­rületén négy nagy törzs élt. Földrajzi fekvé­sük szerint ha­lászattal, vadá­szattal, fazekas­iparral, szövés­sel, földműve­léssel foglal­koztak. Mindent maj?uk készí­tettek, békés törzsi életet él­tek Évente törzsfőnököt választottak, aki mellett egy tanácsadó tes­tület működött. A törzsek ki­sebb csoportok­ra oszlottak, s mindegyiknek jelképes neve volt. Történetüket magas szálfák­ra rótták, s ezek a díszes farag­ványok „Totem-Pole" néven ma­radtak fenn. British Columbiában egy 1950 éves faragványt őriznek. AZ INDIÁNOK ALKONYA A fehér ember megjelenésével megszűnt az indiánok békés éle­te. A honfoglaló telepesek rögtön tisztában voltak a föld gazdagsá­gával, s rájöttek, hogy az Indiá­nokat könnyen kizsákmányolhat­ják. Amíg kevesen voltak, élénk kereskedelmet^ folytattak velük, állatbőrt vásároltak. Később-na­gyobb földterületeket megvásárol­tak tőlük, s alattomban háborúkat szitottak a törzsek között. Egy XVIII. századbeli krónikás felje­gyezte, hogy „nincs kegyetlenebb dolog a törzsi háborúnál". Zavar­va az indiánok életét egyre ke­gyetlenebb eszközökkel törtek céljuk elérésére. Hadat viseltek az indiánok ellen, s Prowse történész szerint „a fehérek úgy vadásztak az Indiánokra, mint a farkasokra, hideg vérrel lepufogtatták őket". Évtizedeken át tartott a kegyet­len háború. Mintegy kétszáz évvel ezelőtt megfosztották földjeiktől és rezervációkba kényszerítették az indiánokat. KÉTSZÁZ ÉVVEL KÉSŐBB A kanadai indiánok mai hely­zete a központi kormány állandó napirendi pontja. A jelek szerint nincs kilátás, s főként pénz a kér­dés rendezésére. A képviselők fi­zetését 12 ezer dollárról fel tud­ták emelni 18 ezerre, ám már tíz éve azon vitatkoznak, adja­nak-e segélyt a munkalehetőség­től elesett Indiánoknak. A munka­nélküli segély csak az éhhaláltól mentené meg őket, mert nem ha­ladná meg a családfő esetében a havi, a feleség esetében a 18 dollárt. Kétségbeejtő a rezerváciők la­kóinak helyzete. A modern köz­ponti fűtéses, hideg-meleg vízzel ellátott kanadai lakások mellett ott húzódnak a düledező indán vis­kók. Tevékenységük korlátozott. Nem halászhatnak, nem vadász­hatnak. A gyerekek betegek. Sok a tüdőbajos. A rossz táplálkozás és a nem kielégítő egészségügyi körülmények folytán gyakoriak a különféle bőrbetegségek. Az indiánok közoktatása na­gyon kezdetleges. Bár az utóbbi években fejlesztették az alsó fo­kú oktatást, sok helyen, például Ontario tartomány 45 ezer lakosú 22 rezervációjában egyetlen közép­iskola sincs. Az elenyészően kevés iskolázott indián is kiszorul a munkából, mert a fehérek Idegen nek, ellenségnek tekintik, s nem fogadják be maguk közé. Az éhező indiánok a kormány tói kapott elenyésző támogatás mellett megpróbálnak tengődni Ahol jobbak a földek, szegényes állattenyésztéssel és földművelés sel foglalkoznak, másutt jellegze tes Indián dísztárgyakat készíte­nek, s a fehér turistáknak árulják fillérekért. NEM MERNEK NYILATKOZNI Felkerestem a Jackson's Point-l rezervációt, ahol az indiánok egy kis szigeten szorunak össze. Sivár gazdaság fogadott. Sovány tehe­nek legeiészetek a kopár, kiégett legelőn. Két erőteljes, munkabíró fiatalember lopva vadászni ment, hogy megszerezzék az ebédre va lót. Hosszasan elbeszélgettem a törzsfőnökkel és családjával. Ok aránylag „Jómódúak". A család tagjai késő éjjelig dísztárgyakat barkácsolnak, hogy könnyítsenek helyzetükön. Láttam a szerény be rendezésű egytantermes Iskolát és a díszesebb anglikán templomot. Ezt kapták a kormánytól. Útköz­ben néhány felvételt akartam ké szíteni az indiánokról, de a ben­nük úrrá lett kisebbségi érzés és félelem megakadályozta tervemet. A törzsfőnök a hatóságokra hivat­kozva minden nyilatkozatot meg tagadott. „Nem akarunk kellemet­lenségeket" — mondotta. A MUNKÁSMOZGALOM ÉS AZ INDIÁNOK A Kanadai Kommunista Párt, va lamint a haladó szervezetek szün teleniil követelik az indiánok hely­zetének rendezését. Sürgetik a jogtalanul elvett ősi földek lega­lább egy részének visszaadását, a megfelelő közoktatást, szakkép­zést. A kunyhók helyébe építse­nek korszerű lakásokat, szervez­zék meg rendesen az indiánok egészségügyi ellátását. Megfelelő munkalehetőségek biztosításával tekintsék embernek az indiánokat is, szüntessék meg a nyomort és az éhséget. Az utóbbi években jő kapcsolat alakult ki az indiánok és a kom­munista párt között. Egyes rezer­mmm BRANTFORD1 INDIÁNOK A PALERMÓI MUNKÁSMOZGALMI FESZTIVÁLON vációk vezető! — a kormány ál láspontjától függetlenül — köze­lednek a haladó szervezetekhez. A brantfordi indiánok már 1961 ben képviseltették magukat Paler­móban, az évente megrendezésre kerülő kelet kanadai munkásmoz­galmi fesztiválon. Értékes műsort adtak, és kiállították háziipari termékeiket. Éppen ideje már, hogy a kana­dai kormány igazságot szolgáltas­son az indiánoknak. Egyszer és mindenkorra véget kell vetn! a 200 esztendő óta folytatott elnyo mó politikának, mert mint B Swankey marxista újságíró helye sen megállapította: „A kormány nak az indiánokkal szemben foly­tatott politikája előre megfontolt szándékkel elkövetett igazságta­lanság." LŐCSEI ZOLTÁN KANADAI RIPORTJA 1984. december 12, $ ÜJ SZÖ 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents