Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-05 / 338. szám, szombat

Számadás és útmutató A csehszlovákiai képzőművésze k kongresszusa elé NÉHÁNY NAP MÚLVA megkezdődik Prágában a csehszlovákiai képzőművészek országos tanácskozása. A kongresszus általában minden szervezet életében igen fontos esemény: mérföldkövet jelent, számadást és egyben útmutatást. Nem képeznek ebben kivételt a képzőművészek sem, jóllehet országos tanácskozásuk teljesen más jellegű lesz mint bármelyik társadalmi (tömeg-) szervezet kongresszusa. A csehszlovákiai képzőművészek szövetsége két kongresszus közötti munkájának eredményességeit és hiányosságait vitatják meg a küldöttek a jövő héten. A funkcionáriusok számot adnak a szövetség szerveinek teljesítményéről: beszélnek gazdasági kérdésekről is, hogyan és miként biztosították a képzőművészet terén — szervezeti és gazdasági vonatkozásban — a párthatározatok hatékonyságát, s nem utolsósorban arról, vajon jó sáfárként gazdálkodtak-e az elmúlt időszakban. A kongresszus munkaprogramjában azonban az első és a legfontosabb helyet természetesen a művészi munka terén elért sikerekértékelése foglalja el. A műalkotások színvonalának megállapítása mellett a művészet-elmélet és a művészetkritika fejlődését esetleg stagnálását értékelik majd, s elemzik, milyen nevelőhatást gyakorol az esztétikai, a szép szeretetére, az ízlésre való nevelés terén festőink, szobrászaink, grafikusaink, teoretikusaink és kritikusaink szép számú gárdája! S nem kétséges, felmerül az a kérdés is, hogyan teljesítik a szövetség tagjai azokat a feladatokat, amelyeket pártunk és hazánk népe a szocializmus építésének érdekében tőlük megkíván! A kongresszus azonban, mint azt mór elöljáróban megmondtam, nemcsak számvetés lesz, hanem egyben útmutatás is. A megtett útszakasz értékeinek felmérése mellett, komoly és talán még sokkal nagyobb jelentőségét a csehszlovákiai képzőművészeti szövetség jövőbeli ténykedésének meghatározásában, hazánk képzőművészetének további helyes útjának kijelölésében kell látnunk! Már csak azért is, mivel az irodalom és a művészet, tehát a képzőművészet MIKULÁŠ GALANDA: FÜRDŐ UTÁN. (Olaj. 1928-29.) is, országunk társadalmában egyre nagyobb és fontosabb szerepet játszik és komoly küldetést tölt be, amilyet a történelem folyamán eddig egyetlen társadalmi rendszerben sem tölthetett be. Elég ha visszaemlékezünk a gótika, gyakran névtelen nagy mestereire, akik az egyház szqlgái voltak, vagy a reneszánsz neves, halhatatlan művészeire. Michelangelóra, Leonardóra, Raffaelre... Az utóbbiak oligarchák, választófejedelmek és pápák szolgálatában állottak, az ő megrendelésükre dolgoztak. Sok esetben gazdáik nem becsülték őket többre mint unatkozó asszonyaik udvari bolondját. Ezeknek az óriásoknak utolérhetetlen művészete, alkotásaiknak nagysága nem kis részben a látható, a szellemi és testi világ egységén alapult. Ennek az egységnek a felbomlását éppen a művészetellenes tőkés társadalom idézi elő, amely embertorzító hatásúval befolyásolja a művészt és alkotását. Elidegeníti őt a társadalmi problémáktól, gyakran önmagától is, majd elszigeteli őt népétol, menekülésre kényszeríti, mely nagyon gyakran önmagába fordulással jár. Igaz, voltak s vannak e sorvasztó társadalomnak lázadói is, akik vagy anarchistákká és nihilistákká válnak, vagy pedig beállnak a csatasorba és a forradalmi munkásmozgalom zászlaja alatt harcolnak az új, a szocialista és kommunista társadalomért. NÁLUNK ez az állapot 1945, de főleg 1948 februárja után teljesen megszűnt, A munkásosztály győzelmével a képzőművészet is kikerült a kapitalizmus torzitó hatása alól, létre jött az igazi alkotószabadság és a művész ismét népének, a társadalomnak alkot. A feudális urak, királyok és főpapok, bankárok és nagykereskedők után a szocializmust, kommunizmust építő társadalom következett. Megrendelő lett és mecénás. Ez az új kollektív megrendelő természetesen megköveteli a művésztől, úgy alkosson, hogy műveivel az új korszak felépítését segítse elő, s művészetének tárgya, hőse a szocializmust építő ember legyen. Nem is kétséges, hogy sok esetben az új helyzet zavart és megtorpanást idézett elő a művészek, még a forradalmár művészek körében is, akik a romboló fo'rradahniság feladásában, az új társadalomhoz való szokatlan, . pozitív».viszony kialakításában egy hamis elvhűség cserben hagyását látták. S mondjuk meg mindjárt, hogy ezeknek a hamis nézeteknek a felszámolása nem volt könnyű feladat. Ij.az, hogy ebben nem mindig a művész volt a hibás. A személyi kultusz idejében nagyin sokan azt vélték, hogy a képzőművészetnek, tekintet nélkül sajátosságára, cselédként kell kiszolgálni a politikát. Egy lélektelen, jelszavakat illusztráló művészetet" követeltek. A szocialista realizmus nevében! Nem egy esetben szolgalelkű mesterembereket, ezeknek naturalista rózsaszín giccsszerűségeit magasztalták, ezeket jutalmazták magas állami kitüntetésekkel, s a legtöbb esetben mellőzték a gerinces, igazi forradalmi művészt. PARTUNK XII. KONGRESSZUSA ezén a téren is rendet teremtett! Ma már az európai színvonalú háború előtti csehszlovák avantgardista művészet szerves része népeink haladó hagyományainak! Ám erről éppen a képzőművészek szövetségén belül feledkeztek meg a közelmúltban jónéhányszor, s az is megtörtént, hogy a társadalmi kollektív megrendelő (akit gyakran nem szakértő képviselt) a szövetség szerveinek illetve funkcionáriusainak ajánlatára divatos, de esetleg kevésbé értékes és érdemes művésznek adott társadalmi megrendelést. Ügy véljük, ezen a téren a mostani kongresszusnak, de főleg a kongresszuson megválasztott szervek nek az eljövendő időszakban igen sok tennivalójuk lesz! De nem csupán ezen a téren! A kiállítások megrendezésének gyakorla ta is azt mutatja, hogy a szövetség mint eszmei irányító szerv, ideológiailag nincs minden esetben a hely zet magaslatán. És a szövetség szá mos tagja csupán formálisnak tartja a pártnak azt a követelését, hogy a képzőművészek tehetségükkel, vagyis alKotásaikkal segítsék szebbé tenni a napról napra változó társadalmunk hétköznapjait és ünnepnapjait; igye kezzenek az új és szép családi, vala mint munkakörnyezet kialakításában részt venni; az iparművészek pedig vegyenek részt bizonyos ipari gyárt rnányok esztétikai külsejének megformálásában. Mindehhez természetesen a művészet-elmélet és a művészft-kritika to vábbi fejlődése, no meg az általános esztétikai nevelés kiszélesítése és el mélyítése is szükséges. S az sem ár tana, ha ezt az esztétikai nevelést sajátos módon alkalmaznák a szövetség tagjainak felvilágosítására is. Nehogy gyakran ismétlődjék meg az a kellemetlen história, amely egyik fia tal, különben igen tehetséges festőnkkel R. K.-val két vagy három év előtt megtörtént. A művész nagy felháborodással panaszolta el e sorok írójának, hogy mozaikszerei allcotását az egyik csal lóközi falu nemzeti bizottsága az új iskola homlokzatáról eltávolította. Elkeseredve beszélt a meg nem értés, a dogmatizmus szelleméről. Nos, hogy őszinték legyünk az illető fiatal művész alkotása, melynek fényképreprodukcióját is felmutatta, igen stílusos és hatásos lett volna egy nagyvárosi modern stúdió vagy más hasonló küldetésű épület falán de semmi esetre sem illet egy falusi iskola homlokzatára. Véleményünk szerint, a „mit és hová" elvnek ez a félreismerése is az esztétikai nevelés szükségességét bizonyítja. Meg vagyunk győződve róla, hogy a kongresszus foglalkozik majd az esztétika problémáival is, mégpedig nem is az utolsó helyen. Hiszen min den változik! A marxi ráció szerint csupán a változás örök! Éppen ezért az új marxista-leninista esztétikában nem lehetnek túlsúlyban a múlt század realizmusáról alkotott, sajátosan helyhez és időhöz kötött nézetek. Főleg nem akkor, amikor kiváló nyugati marxisták a „parttalan,realizmus" jelszavát hirdetik, s amikor kiállítási termeinket elárasztják, a sok esetben kozmopolita absztrakt alkotások. Igazi, dogmatizmust és revizionizmust kizáró marxista—leninista esztétika nélkül nem létezhet sem szocialista művészet-elmélet, sem pedig kommunista művészet-kritika, amely a művészi alkotás kritériumának pillanatnyi dzsungelében a helyes vitat megtalálja. A KONGRESSZUSRA tehát igen sok feladat vár! S bár tudjuk, nem lehet minden problémát egyetlen egy kongresszus három vitanapjának keretében megoldani, hisszük, hogy mégis irányt mutathat és járható ösvényt vághat a rengetegbe. BARSI IMRE NYELVMŰVELÉS MONDHATJUK-E EGYSZERŰBBEN VILÁGOSABBAN? A helyes nyelvhasználat egyik feltétele, hogy röviden, egyszerűen fejezzük kl magunkat: nem mondunk se többet, se kevesebbet, mint amennyi gondolataink megértetéséhez feltétlenül szükséges. Sajnos, sokan vétenek ez ellen a sza bály ellen, és néha modorosságból, máskor meg — mondhatnánk — a szavak számának szaporítása kedvéért körüiményiesen foglalják össze mondanivalójukat, nem gondolva arra, hogy ezzel nyelvünk szépsége ellen vétenek, s ugýanakkor az ilyen feleslegesen terpeszkedő kifejezések még a beszéd értelmét is homályba burkolhatják. Olvassuk csak el a következő mondatot: A zománcgyárban sikeresen folyik a selejt elleni küzdelem. — Helyesen így hangzik: ...küzdenek a selejt ellen. Ezzel szemben mondhatjuk: Kongóban még folyik a küzdelem az ellenfelek kőzött; az iskolában folyik a tanítás; az értekezlet a nagyteremben folyik stb A l'olyik jelentése tehát: valami folyamatosan, huzamosan, hosszabb Ideig tart. Mármost mondhatjuk-e, hogy valaki vagy éppenséggel a dolgozók az üzemben más munkát nem végeznek, csak küzdelmet folytatnak a selejt ellen? Aligha. Azt akarjuk ugyanis mondani, hogy munkájuk közben — mialatt folyik a munka — küzdenek, vagyis úgy dolgoznak, hogy ne legyen selejt. — Egy másik mondat: Az állami hozzájárulásra csak a legszükségesebb esetekben kerül sor. — Helyesen: Az állam csak... járul hozzá. — Sor kerül valakire az orvosi rendelőben, az üzletben, ha a várakozók érkezésének sorrendje szerint fogadja az orvos a betegeket, vagy-szolgálják ki az üzletben a vevőket. A fenti mondat megfogalmazója nyilván nem azt akarta kifejezni, hogy az állami hozzájárulás hányadik a sorban — mint a várakozók —, ezért jobb, ha a fent ajánlott kifejezésmódot választja. További mondatok: A magas fokú műveltséggel és szakképzettséggel rendelkező ifjú nemzedék nevelése megköveteli, hogy az elkövetkező években fokozzuk az oktató-nevelő munka eredményességét. Az összevont osztályokkal rendelkező kis iskolákban általában gyengébbek , az eredmények. — Ezekben a mondatokban kifogásoljuk a rendelkezik és a fokozzuk szavak használatát. Az igazgató rendelkezik valamilyen ügyben; ha valakinek van pénze, azzul tetszés szerint rendelkezik (tesz vele, amit akar); ezzel szemben az Ifjú nemzedék egyszerűen csak nagy műveltségű és nagy szakképzettségű, az iskola pedig összevont osztályú, hisz azt akarjuk kifejezni, hogy az ifjú nemzedéknek magas fokú műveltsége és szakképzettsége van, az Iskolának pedig összevont osztályai vannak. — A fokozzuk lgévpl pedig a következő kapcsolatokat ismerjük: fokuzzuk a munka iramát, valami fokozhatja valakinek az elkeseredését, fukuzzuk a mellékneveket stb. — de az oktatónevelő munkát eredményesebbé tesszük. — Egyszerűbben fejezhetjük kl a következő mondatot ls: A szövetség új szabályokat húzott, amelyek az elmúlt év elején léplek érvénybe. A szabályokat felesleges előbb húzni, s azután érvénybe léptetni, lehet őket azonnal ls érvénybe léptetni így: A szövetség az elmúlt év elején új szabályokat léptetett érvénybe. Ehhez hasonlók: A két országnak szorosabb együttműködést kell folytatnia — helyesen: ...szorosabban együtt kell működnie; A gyárban intézkedés történt, hogy a további baleseteket elkerüljék — helyesen: A gyárban intézkedtek . _ Az elmondottakból nesi következtethetünk arra, hogy a kifogásolt szavak önmagukban helytelenek. Nem. Nyelvünkben minden szónak megvan a maga sajátos szerepe, jelentése, használati köre. A fentiekben éppen arra akartunk rámutatni, mikor használjuk őket helytelenül, s mikor helyesen. P-ESfMÁKJA GONDOLATOK a készülő antológiáról Mács József az Oj Szóban már közhírré tette, hogy antológia készül s az írószövetség Kiadójánál szlovák nyelven is megjelenik, sőt Prágában talán csehül is. írásában néhány — mindenekelőtt a szerkesztő címére szóló — megszívlelendő jó tanácsot is mellékelt. Erről szeretnék néhány szót szólni. Amióta megbíztak a könyv szerkesztésével, állandóan foglalkoztat az anyag. A szempont, a válogatás fő mértéke, amely rögtön önként kínálkozott, a minőség mércéje volt. Az utóbbi évek néhány verskötetének olvasásakor (először Tőzsér: Mogorva csillagánál) döbbentem rá, hogy a hazai magyar költészet az utóbbi néhány év során felizzott, elmélyült, lírává érett, amely — ha -alkalma nyílik, rá —, már nagyobb közösséghez is szólhat. Éppen ezért azt hiszem, a legkedvezőbb pillanatban születik meg ez az antológia: líránk egy-két képviselője már maradandót tolmácsolhat benne a szlovák olvasódnak. Ez a jelenség egy történelmi folyamat természetes eredménye: az indulás provincializmusát, amit az ötvenes évek társadalmi körülményei s a mi sajátos problémáink együttesen tápláltak, s amelynek a maga módján szintén helye van az irodalmi fejlődés folytonosságában, ezt a provincializmust, a világban és az emberekben végbemenő folyamatok kényszerítő nyomása alatt, egy fokozatosan mélyülő és világba táguló, egyetemes viszonylatokat és mély emberi érzéseket tükröző líra váltj^ fel. A szocializmus és a modern civilizáció súlyos, sokszor fájó kérdéseire mind feleiősebb művészi választ ad költészetünk, s bár a mi kis világunk, költészetünk hátországa hord magában egy sor- öröklött terheltséget, líránk, amely egyre városiasabbá válik, lassanként bekapcsol minket a modern világ modern kultúrájának áramkörébe. Igaz, lassú ez a fejlődés, de tagadhatatlan, pontosan kimutatható jelek tanúsítják a tétel igazát. A hazai magyar költészet népünk sorsának alakulásával, vidéki kulturájíi és szemléletű tömegeink civilizálódásával párhuzamosan válik a modern kultúra részévé, s annak sajátos emberi problémáit tárja a világ elé. Líránkat a jövőben úgy kell fejlesztenünk, hogy egy belterjes hazai magyar kultúra szerves, sőt sajátos viszonyaink között legalább egyelőre irányító részévé válhasson. Belterjességen értem azt, hogy minden létező vagy még kiművelhető műveltségi formát és szervezetet a lehető legtökéletesebben kifejlesszünk és kihasználjunk s a lehető legátütűbb effektivitást biztosítsunk neki. Más szóval: minőséget, minőséget minden áron. Ez a minőségi eW, amely tehát azt jelenti, liogy a versben a lírát keressem, a lírai tartalommal adekvát művészi színvonallal, eleve meghatározott néhány szempontot, amely az antológia összeállításában vezérel. A legfontosabb, hogy pillanatképet készítsek líránk mai helyzetéről. Tizenhárom-tizennégy költő szerepel a könyvben. Közöttük olyanok, akik évtizedek óta írnak, másokkal, fiatalabbakkal együtt, akik előtt még hosszú fejlődési út áll. Az antológia anyagának válogatása így (egy-két kivételtől eltekintve) az utolsó hat-hét esztendő terméséből adódott. A történelmi szempontot csaknem teljesen mellőzve, s még Bábi és Gyurcsó esetében is inkább az utolsó kötetekből választottam" olyan verseket, amelyek szoros tartalmi és érzelmi kapcsolatban állnak az első gyűjtemények vezérgondolataival. Nem mondom, hogy a kezdeti évek magyar költészete művészi szempontból teljesen értéktelen, de őszintén be kell vallanunk, hogy a szlovák, vagy a cseh olvasó (s a magyar is, határon innen és határon túl) csak egy ilyen pillanatképből alkothat magának kedvező, és főleg helyes véleményt rólunk. Hogyan ragadjuk meg egy-egy költő vonásait egy ilyen széles körű antológia keretei között, ha egy névre csak egész korlátozott számú vers jut, és bizonyos arányokra is tekintettel kell lennünk? — Ez a következő probléma. A megoldás rendszerint kompromisszum, s így támadási felületet nyújthat az olvasónak a válogató ellen. Egy válogatás szerkesztésekor különben is számolni kell az embernek azzal, hogy hálátlan szerepre vállalkozott. Mi történik például akkor, ha egy-két nagylélegzetű verskompozíció kimeríti a megengedhető sorszámot, s kimarad a válogatásból egy halom rövidebb költemény? A szerkesztőnek világosan ismernie kel! a célt: legértékesebb alkotásokat felsorakoztatni s az egyéniségek színein túl az egészet, a szlovákiai magyar lírát, mint egységet, mint kollektív vívmányt, egy kis emberi közösség tudatos művészi megnyilatkozását. A kép így kissé idealizált lesz, a könyv színvonala felülmúlja líránk átlagát. Ügy tükrözi majd a jelent, hogy egy kicsit a jövőbe is mutat, az eddig elért legmagasabb művészi szinten mondja el mindazt, amit rólunk el kell mondania. Szerencsére — és itt köszönettel tartozunk a kiadónak — ezen a téren szabad kezet nyújtott a kötet összeállításához. Hadd idézzem e helyütt a kiadó levelének néhány sorát: „Az antológia nem lehet csupán objektív tükrözője a magyar költészet helyzetének, legyen egyúttal a válogató egyéni ízlésének a kifejezője is. Ellenkező esetben fennáll a veszély, hogy túlságosan hiva-talos, tehát színtelen lesz". Ha az antológia jó lesz, a következő tényezőknek köszönheti majd sikerét: van kellő háttere, létalapja, nyersanyaga, vagyis költészetünk valóban olyan színvonalra fejlődött, hogy elbír egy ilyen antológiát. Nincs igaza e téren Mács Józsefnek, amikor elmarasztalja a Nyolcak és a prózai antológia szerkesztőjét, de Egri Viktornak sem, amikor az írószövetség Kiadójától egy prózai antológia kiadását kéri. Az összesítés csuk olyan képet nyújthat az olvasónak, amilyenek valójában voltunk,- s véleményein szerint nem volt és ma sincs egy prózai antológiának tápterülete. Sokan hivatkozhatnak a „Holnap" című antológiára. Jogos a hivatkozás, de a Holnap, a magyar líra egyik legnagyobb nemzedéke volt, s bemutatkozásakor már meghódította művészi fejlődése első csúcsait. Az első antológiánknak szóló elmarasztalás- tehát eleve az irodalm-atj mint egészet érinti. A . Holnap egyébként az alkotó egyéniségek, az irodalom egyetlen csoportosulásának volt a dokumentuma. Ez a csoport is csak a modernség igényében egységes — míg nálunk az ilyen programszerű, művészi csoportosulás alapvető feltétele, hiányzik. Márpedig ez lenne irodalmi életünk fejlettségének egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka s fejlődésének záloga. A készülő széles körű antológia témaszerűségével meggyőző s az adott lehetőségeket tükrözve — legalább szándékban s néhány érintkezési felületen — élő líránk egységét éa viszonylagos fejlettségét hivatott bemutatni: hírt adni rólunk, elmondani egyet-mást életünkről, múltunkról, jelenünkről és jövőnkről is. Ez az első erőpróbánk s egy új fejlődés bíztató , kezdetének ennyi talán elég is. KONCSOL LÁSZLÓ A közelmúltban már ! >t adtunk arról, hogy a bratislavai magyar főiskolások József Attila ifjúsági klubja Mailách-estet tartott. Az esten —« gazdag kulturális műsor keretében — részletek hangzottak el a Tragédiából. Képünkön: A klub tagjai részletekei ndnak elu. (Prandl S. felvJj 0f Sá£Ó ifi * 1964- december 5, 9