Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-25 / 358. szám, péntek

GOND ÉS FELELŐSSÉG Ev végi gondolatok egy kongresszus után NEM SZÄMADÄSNAK készült ez az írás, bár a kongresszus utálni Időszak, a távozó 1964-es esztendő, valamint hazánk felszabadításának köielgő huszadik évfordulója szinte kényszerítenek az eddigi eredmények, ertékek felmérésére. A kínálkozó lehetőségek mégis ellsikkadnak a holnap problémái megtárgyalásának szükségessége mellett, s a jelen pillanatban a Iholnapi gondok sokkal fontosabbnak látszanak, mint a tegnapi sikerek és kudarcok. Törvényszerűen! A kongresszus előtti vitában jó néhány képzőművészünk egy új út kezdetéről beszélt, ©gy olyan út kezdetéről, amely végül is képzőiművészetünk világviszonylatban is elismert reneszánszát jelenthetné! A december elejei képzőművészeti kongress-us után, az egyre növekedő kétségei hullámverésében mind nagyobb V/sszhangOft keit bennem az az egyáltalán nem szónoki kérdés, milyen is lesz hát az az út, amelyet sokan, nagy optimizmussal képzőiművészetünk világhódító útjának képzelnek? A válasz igen nehéz! A kongresszuson ugyanis semmiféle ilyen útnak a meghatározásáról érdemlegesen nem vitáztak — igaz, egyetlen kongresszus ilyen nagy feladatot nem is oldhat meg — és ha jól emlékszem, még körvonalazott holnapba mutató programról sem igen esett szó. S ha Igen, akkor pedig nagyon bátortalanul. A kongresszuson csupán az volt új, hogy a küldöttek bátran bírálták a képzőművészeti szövetség vezetőségét, a szövetség apparátusának munkáját, valamint egyes irányító szerveknek a kulturális fronton elkövetett hibáit, s nem is jogtalanul. A szépséghibát csak abban látom, hogy a kongresszus előtt és a kongresszuson olyanok is (harsányan hallatták hangjukat, akik annak idején nem keveset tettek a dogmatizmus átmeneti győzelméért. Most a változó időkkel ők is változtak, forradalmárok lettek — hatósági engedéllyel. Helyes, hogy a kongresszus ismételten megállapította a képzőművészeti kultúra nagy jeientőséigét szocialista társadalmunkban, s nevelő hatásának eddig ki nem használt lehetőségeit. Az viszont már kevésbé volt helyes, hogy az alkotóművészek, mintha bizonyos hiányosságokért a felelősséget leplezni akarnák, túlságosan is egyöntetűen marasztalták el a művészetelméletet és a kritikát, ami az utolsó időkben különben is nagyon divatos! Pedig tudniok kellene, hogy a művészetekben és az irodalomban az elmélet meg a kritika sohasem lehet magasabb színvonalon mint a művészi és irodalmi alkotások legkiválóbbjainak átlaga. És kár szemükre vetni a kritikusoknak és teoretikusoknak — szónoki emelvényről, vagy akár kerékasztalnál — hogy nem dolgoztak ki aprólékos, a holnapba átsegítő „menetrendet",s nem készítették el az egyetlen helyes alkotómódszer úgynevezett varázsreceptjét! Úgy látszik már sokan elfelejtették, hogy éppen a közelmúltban vezették zsákutcába művészeinket az ilyen kész receptek, előregyártott Formulák. Az nem vigasztalhat ben•jünket, Ihogy mind ez a többi szocialista országban is megtörtént. IGAZI MŰVÉSZ so'hasem alkothat ílöregyártott irányelvek alapján! A művészetelmélet és kritika csupán 4 már meglevő alkotások helyes elem_o > zésével és az ebből levont, marxistaleninista következtetések alkotó továbbfejlesztésével jelenthet a művészek számára jövőbe mutató iránytűt! Sajnos, ezen a téren valóban nagy a lemaradás. Vagy túl nagy a kényelmesség és az óvatosság, s nem egy esetben a szürkeség is, vagy pedig az ösztönös progresszivitás mellett jelentős a tudatosság hiánya, az eszmei zűrzavar, minek következtéiben a művészetelmélet és kritika nem tudja az alkotóművészt a további út keresésénél megsegíteni. A kongresszuson túl sok időt és helyei veti igénybe a különböző szervezeti kérdések és a képzőművészek anyaigi helyzete biztosításának megvitatása. Számos helytálló bírálat hangzott el itt azoknak a bürokratáknak a címére, akik a gyárak és hivatalok vezetőinek a művészi alkotások vásárlását körlevelekben tiltotiák meg. Valószínűleg ezért is maradt el a figuratív és non-figuratív irányzatok közt a nagy érdeklődéssel vári összecsapás, jóllehet ez bizonyos fokig képet adott volna a pillanatnyilag áttekinthető arcvonalakról, s nem utolsósorban segítséget is jelenteit volna a meghirdetett új út kereséséhez! Kár, hogy nem került sor a kongresszus előtti vitában felmerült generációs probléima megtárgyalására sem. Mintha a kongresszus vezetősége ezt a kényes, de igen fontos problémát — amely különben az irodalomban is fennáll — megkerülte volna. Lehet, szerepet játszott itt a túlzott óvatosság az egység látszatára való törekvés, noha egy józan hangú, szélsőséges kirohanásoktól mentes vita ebben a kérdésben is pozitív eredményt hozhatott volna. Az egység kérdését különben is jó néhányan tévesen értelmezték. Azt hitték, hogy a képzőművészettől megkövetelt eszmei egység ismét bizonyos uniformizálást és a különböző alkotócsoportok feloszlatását, az „egy akol" jelszavát jelenti! Pedig a párt álláspontja — megemlítette azt a kongresszuson Vladimír Koucký, a CSKP KB titkára is — ebben a kérdésben Igen egyöntetű és világos. A művészek sokszínű, gazdag, sokoldalú és magas színvonalú alkotásaikkal bizonyítsák jelentőségüket mai társadalmunkban! Ne legyenek jelszavak • és tézisek sématikus illusztrátorai, de ne is rugaszkodjanak el a látható és nem látható valóságtól valamilyen légüres térbe, s ne vonuljanak el az öncélúság és a valőságtagadás elefántcsonttornyába. A legutóbbi párthatározat (kár, hogy a gyakorlatban eddig nem minden esetben érvényesült!) a készülőben levő intézkedések, valamint népgazdaságunk bevezetendő, új irányítási rendszere minden bizonnyal lényegesen hozzájárulhat képzőművészetünk terebélyes sedéséhez, aimi végső fokon a színvonal emelkedésében nyilvánul majd meg. A SZOCIALIZMUS építése terén áldozatos munkát végző társadalmunkban senki sem várhatja ölbe tett kézzel a mesebeli sült galambot. Még a képzőművészek sem! Rangos művészi munkájukkal segítsék elő a társadalmi átalakulások nagy, történelmi folyamatát! Népünknek ízlésre, a szép szeretetére való nevelésével, az új ember új otthona, szépérzékének megfelelő munkakörnyezet létrehozásával nagy, felelősségteljes feladatokat oldhatnak meg. És c O -D N :0 i* O i* C 3 E «o c Kl trt .> <3 LQ O N t/l S v: O £ ezt a feladatot nem szabad lebecsülniük, mivel ez az egyike azoknak a sajátosságoknak, melyekkel a szocialista társadalom művésze minden más társadalom művészétől különbözik. És a lehetőségek is nagyobbak lesznek, mint bármikor a múltban. Jóllehet alig van a világon még egy ország, ahol annyi vidéki galéria létezik mint nálunk, ez a hálózat még jobban kibővül, s rendszeresebbé válnak a vándorkiállítások is. A legjobb szándékok és intézkedések azonban csak akkor lehetnek eredményesek, ha gyakorlati megvalósításukat jóakaratú, hozzáértő és tehetséges emberek végzik, amibe, sajnos a képzőművészek eddig nem nagyon szólhattak bele, bár a képzőművészeti alap rugalmasabb, protekciómentesebb üzletpolitikájának megteremtése az ő hatáskörükbe tartozik. A kongresszusi vita (ide sorolom ezúttal a kongresszus előtti és utáni párbeszédeket is) egyik igen érdekes pontját, a mai csehszlovákiai képzőművészet értékelése képezte. Az értékelők legtöbbje reálisan mérte fel a helyzetet. Képzőművészetünk magas színvonalát hangsúlyozta s kiemelte, hogy lépést tudunk tartami a világszínvonallal. EZEK A MEGÁLLAPÍTÁSOK azon< ban az állandó konfrontáció, a rendszeres összehasonlítások hiányának következtében, relatívak! Ám a felelősség nem képzőművészeinket terhelil Tény az, hogy a modern művészet jelenlegi fejlődési fokát illetőleg úgyszólván teljesen tájékozatlanok vagyunk. Több mint tizenöt esztendeje, nem rendeztünk külföldi kiállításokat. (Francia, angol, olasz, amerikai művészek alkotásaiból egyáltalában nem, és a szocialista festők, grafikusok és szobrászok műveiből is csak sporadikusan!) Hiányzanak üzleteinkből és könyvtárainkból a külföldi katalógusok, a művészeti folyóiratok és könyvek. Hiányzanak a külföldi kapcsolatoki Két nagy, központi galériánk Prágában és Bratislavában nem gyarapítja, gazdagítja gyűjteményeit a modern művészet (idézőjellel, vagy Idézőjel nélkül) alkotásaival. Érthetetlen oikokből — állítólag nem voltak tervezve a szükséges biztosítási illetékek — az olyan nagy tárlatok ls elkerülték hazánkat, mint amilyen a Bécset, Budapestet, Varsót, Moszkvát, Tokiót és Helsinkit is megjárt Cézanne, Van Gogh, Moore, Picasso és Toulouse-Lautrec képeinek kiállításai voltak. Szinte hihetetlen, ha rágondolunk, hogy Prága a két világháború között a modern művészet központja volt és sorrendben rögtön Párizs után következett! Egy helytelen művelődéspolitika következtében elmaradtunk a külföldi kiállításokról, jóllehet a különböző világkiállításokon elért sikereink eredményeképpen nemegyszer tanúsított a világ érdeklődést egy-egy képzőművészünk alkotása Iránt. Ma már a nyugati országok nagy galériái szániára úgyszólván nem is létezünk, árfolyamunkat nem jegyzik, képzőművészetünk eredményeit nem tartják .számonI Ezen a téren nagy változásokra lesz szükség és nagyobb merészségre, de főleg arra, hogy valamennyien tudatosítsuk magunkban: a művészet nem luxus, a művészet életszükséglet! A művészet a társadalom ózónja! És nemcsak művészeink alkotásait kell a nagyvilágba kiküldenünk, hanem a festőket, szobrászokat is. Hogy tájékozódjanak és tanuljanak, hogy tájékoztassanak és tanítsanak! Vegyék fel a harcot a szellemi olimpiász aranyérmeiért! TERMÉSZETESEN nem úgy, hogy alkalmazkodjanak a kapitalista világ nagy galéria-tulajdonosainak üzleti szelleméhez, hogy behódoljanak az imperialisták egyre fokozódó eszmei expanziójának, amelyet Adolf Hoffmeisterrel ellentétben nem becsülök le. Téves és káros lenne, ha az amerikai pop-art export dömpingjében nem látnánk meg az amerikai imperializmus veszedelmes trójai falóvát, Iha a washingtoni State Departmant törekvéseiben csupán az amerikai „modern" művészet elsőségre való aspirációit látnók! A veszedelemmel — buktatókkal és csapdákkal — számolnunk kell éppen úgy, mint a renegátokkal és szökevényekkel! Ennek dacára mégis meg kell teremtenünk az állandó szembesítés, összehasonlítás, a tanulás és tapasztalatszerzés lehetőségét, hogy képzőművészetünk átesve a tűzkeresztségen, elfoglalhassa az őt megillető helyet az élvonalban. EZ A GOND ÉS FELELŐSSÉG a holnapért mindnyájunk közös ügye — gondja. Valamennyiünk, laikusok és alkotók együttes erőkifejtése szükséges hozzá, hogy az eszmék nagy harcában marxista—leninista ideológiánkra alapozott képzőművészetünkkel becsülettel helyt álljunk! BARSI IMRE ,Szabó Gyula: Vigyázzatok! j Emberek vigyázzatok! című sorozatból, fametszet, 1959. LACO NOVOMESKÝ verseiből* MILYEN VAGY ŕ Testvére ívéből, kilódult csillagnak, hontalan vándorló, féltucat hazával, lovatlan szekere útnak és ároknak, villámvert juhar és minden, mi reá vall. Ott az a szomorú, tört nyakú vadkörte, sohasem véletlen, s mégsem várt esemény, cinikus Földjáró, honvágytól gyötörtén, örökös zsidó a bábeli víz mentén. Idei gondolat, mely tavaly messze szállt, tört kancsó csűr alatt, melyen már nincs eresz, szent a falun kívül, de belül nem kívánt... te vagy ez, te vagy ez! (1939.) FENNHANGON - Mondd csak, fájt? - Istenem, fájt-e? Fájt bizony! Ma már nem is tudom: mi fájt jobban, vajon aljas emberszólás gyeplője nyakamon, az undorító fel-alá latyakban, lápiszony, vagy a megalázás, éhkopp, szomj, sérelem, vagy annak hiánya, mi hajdan élt velem. - Megcsaltak álmaid? Nemde? - Ne locsogj! Ne mondd eztJ Csupán a rosszat mérik csak a fájdalom mérlegén. Akármi történt velünk, újra ott kezdeném, ahol akkor kezdtük, s hitemre: örömest, mint a tudós, ki kutatta bacillusok özönét, s a bacillusok megölték. Sípos Győző fordításai HALÄL AZ ÄLLOMÄSON Különös fiú volt, halványarcú, sovány, az álmai furcsák, a szeme réveteg. Úgy látta, a sínek átvedlenek kígyóvá. A messzeség marása ölte meg. CSEMPÉSZ Távolból idelátszik a vámhivatal már, a vonat hármat füttyent, rögtön itt a határ. Csupán egy kis bőrönd van, vámőr urak, velem és határt nem ismerő emberszeretetem. Közeleg a vámőr, hogy mindent átkutasson, E csempészáruval átcsúszom-e vajon? Fordította: Fügedi Elek '- Laco Novomeský nevet szlovák költő december 27-én lesz 60 éves. 1984. KARÁCSONY * (JJ SZŐ 13 /