Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-25 / 358. szám, péntek

Puskalövésnyire volt a béke REINER ALEZREDES NAGY CSATÁJA Galambőszhajú, markáns arcú férfi, a jó szabású polgári ruha sem titkolhatfa el — ízig-vérig katonatiszt. Árulkodik a testtartása, kicsit szögletes mozdulatai, a szeme, amely jóságosan megértő és szigorúan szúrni is tud. Vele együtt ott járhatunk újra az Ural tövéhez simuló Buzulukban, Szokolovo, Belaja Cerkov és jaszlo csataterén, a duklai hágó véráztatta földjén. Szeretettel beszél volt katonáiról. Nem egy, hanem sok igaz ember életének legdrámaibb pillanatait tartja számon. Mégis, számomra feltörhetetlenül nehéz dió. Ludv i k Svoboda, hadseregtábornok, a Szovjetunióban alakult csehszlovák egységek volt parancsnoka önmagáról beszélni nem akar. Minden próbálkozásom, érvem csődöt mond. Eddig senkinek sem vallott. A katonai híradó filmesei alig néhány nappal ezelőtt szintén hiába kísérelték meg a lehetetlent — tudom meg később hadsegédjétől, Vlastimil Kožnar alezredestől. Dolgavégezetlenül még sincs kedvem a távozásra. Megemlítem néhány volt katonáját, akikről „Az Uraitól Prágáig" című, két évvel ezelőtt magyarul is megjelent könyvében olvastam felfigyeltető sorokat. Szóba kerül f o s ef R e in e r neve. Még negyed órám van. Reíner este hatra hívott meg lakására. Idegesen föl-le rovom a neonfényektől ékes utcát. Űjra és újra eszembe ötlik, szabad-e megbolygatnom emberi tragédiákat. A csengetésre középtermetű, rövidre nyírt, ritkuló hajú férfi nyit ajtót. Első pillantásom sötét szemüvegére esik. Kissé bizonytalan léptekkel vezet be a szobába. Néhány percre egyedül maradok az alig tíz éves Jifível, aki gondosan válogatja össze a másnapi tankönyveket. Kérdésemre a kis kópé mosolyogva válaszol — igen, a tanítók valóban rendesen viselkednek. A másfél évvel idősebb Borisszái is megismerkedem, de társalgásra már nincs idő. Apu belép a szobába és az asztalhoz ül. — Miről szeretne kérem hallani? A két gyerek csendben kisomfordál a szobából. Reiner utánuk szól,: — Tegyétek be az ajtót. Az ajtóra nézek, majd a sötét szemüvegre. Megborzongok. Borisz néhány pillanattal előbb már gondosan behúzta az ajtót... Reiner halkan beszélni kezd. — fózsef, az országúinál vigyázz! Ott történt. Mélyen lehajolva futottam át az erős tűz alatt tartott országúton. Talán tizenöt méterre tőlem nagy kaliberű ágyúlövedék csapódott be. Mintha a mennyboltozat szakadt volna a fejemre, a vállamon erős ütést éreztem. A világ néhányszor körbefordult, majd egyszerre sötétbe veszett... 1945. március 31-t írtuk. Ekkor már biztosan tudtam — hihetetlenül közel a háború vége. A II. csehszlovák harckocsizászlóalj egy kis lengyel községnél, Rogownál vette fel a harcot az ellenséggel. T—346§em ágyúlövedéke innen akár el is futhatott yblna csehszlovák térületre', hisz szinte már lá'ftuk Ostrava kéményeit. Hrušov meg alig tizenöt kilométernyire volt. Ha nem is szülővárosom, de a szívemhez nőtt. Évekig ott éltem, dolgoztam, legközelebbi hozzátartozóimmal is itt véltem találkozni. Ilyenkor csigalassúsággal telik az idő. Mennyi lehet még hátra? Ki tudja? Annyi biztos, nincs messze a béke napja, Előző éjjel, egész napi harc után, cikket körmöltem a hadsereglapba. Emlékszem a címére: „A csehszlovák harckocsik lehengerlik a fasiszta hordákat". A türelmetlenség és a derűlátás érzése töltött el csordultig. Még jó volt, hogy töprengésre alig maradt időm. Hány társam esett el oldalamon, hány katonabarátságot szakított félbe a környörtelen halál. Szinte belefásultam és most mégis ... Délelőtt néhány száz lépésnyire tőlem gránát ölte meg Hajný szakaszvezetőt. Hiába próbáltam elhessegetni az újra és újra kísértő kínzó gondolatot: most rajtam a sor. Rogow utcáin állt a harc. Tankomat még nem vetették be. Halálos Reiner szakaszvezető arról már mit sem tudott, hogy egy szovjet híradós remegő kézzel kötötte be iszonyú sebét. A gránátszilánk bal halántékán hatolt be s mindkét szemét kiszakította üregéből. Délután két óra volt... A szanitécek csak éjfél felé vihették el a zászlóalj kötözőhelyére. Sebére új kötést tettek. Gépkocsin szállították el a brigád kötözőhelyére. Ekkor már eszméletén volt, folyvást oroszul hajtogatta: „moji glaza... ni-, csevo nevizsu ...! Sötétebbnél sötétebb gondolatok rohanták meg. Szertefoszlik egyszer ez a borzalmas sötétség? Meglátom még anyámat, testvéreimet? A hazai tájat, a napot, a virágos rétet? A borzalmas seb fölé hajoló Armiri Širokýnak, a brigád szlovák főorvosának ős szovjet helyettesének, Anatolij Klimenko őrnagynak agyán átvillant a gondolat: ne rövidítsék meg a kínszenvedés óráit? Mégsem tették. Hátha a wodzislavi tábori kórházban segíteni tudnak. Reményt alig tápláltak. Rövidesen fellép az agyinfekció és akkor mindennek-vége. ~~ Elkerülhetetlen volt a bonyolult és kockázatos műtét. Reinert a tábori kórházból repülőgépen szállították Krakkóba. Itt megkísérelték a lehetetlent. A felépülés reménye csak szikrányi volt. De erős, fiatal szervezete győzni tudott. Az operáció utáni első napokban az orvosok megnyugvással állapították meg: Még él. A tizenötödik napon Reiner cigarettát kért az ápolónőjétől... Még mindig nem tudta, hogy az áthatolhatatlan sötétség örök kísérője marad. Az orvosok attól tartottak, nem tudja elviselni a kegyetlen igazságot. Hitegették, biztatgatták és ő minden szalmaszálban megkapaszkodott. Alhadnaggyá nevezték ki. Katonai zubbonyán nem láthatta ugyan, de ujjaival kitapogathatta a csillogó érdemrendet. Nemsokára a mély hátországba, Szaratovba szállították utókezelésre. Egy lengyelországi állomáson géppisztoly-sorozat ropogása riasztotta fel amúgyis nyugtalan álmából. Megtámadtak? Izgatottan ült fel a szűk ágyon. Ekkor valaki felszakította a vagon ajtaját és örömtől izgatott öblös hang kiáltotta: — Elvtársak, vége a háborúnak! „Vége a háborúnak, vége a háborúnak, vége a háborúnak! — motyogta lázasan tán századszor is. Ekkor még nem tudhatta, az ő háborúja nem ért véget — egy életen fog tartani. Hosszú hetek óta szinte filmszerűen a múlt eseményei peregtek le előtte. Nem maradhatott ő sem, rajta volt a sor. Katowiczeban találkozott VIlémmel. Tőle tudta meg, hogy Jenda nem érezte magát biztonságban a barátságtalan úri Lengyelországban s átszökött Lettországba. Lengyelország ugyanis sok csehszlovák emigránst visszadobott a határon a GESTAPO karmaiba. Jenda útját választotta. A határon szinte labdáztak vele. Börtön, kihallgatás, áttelepítés, visszatelepítés, internáló tábor. Közben a németek megtámadták Lengyelországot. Jendával úgy döntöttek, hogy Lettországból visszatérnek és jelentkeznek a lengyelországi Baranowicében alakuló csehszlovák légiónál. Négyszer próbálkoztak észrevétlenül átjutni a határon. Sikertelenül. Ekkor kezdte megérteni azt a brnói mérnököt, aki a tizenötödik kísérlet után öngyilkos lett. Újra Riga. Jendával együtt akkoriban már kapcsolatban állt az illegális Komszomol egyik sejtjével. 1940 áprilisában tagjelöltje lett. Nemsokára a lett nép megdöntötte a gyűlölt diktátor, Ulmanis uralmát. Népszavazás alapján Lettország a Szovjetunió egyik szocialista köztársasága lett. Jendával különféle munkát vállaltak, míg... ... míg egy vasárnapon a fasiszták meg nem rohanták a Szovjetuniót. Hétfő reggel önkéntesnek jelentkeztek. Nem vehették föl az egyenruhát. Idegen állampolgárokra vonatkozó utasítás még nem érkezett. Július elsején Riga elesett. Űk ketten már négy napja úton voltak az 1500 kilométernyire fekvő Palkino felé. Jó néhány hét telt még el, amíg sorozóbizottság elé, majd kiképzőtáborba kerülhettek. A frontra csak december elején irányították a 201. lett lövészhadosztályt. Moszkva alá. Itt esett át az első tűzkeresztségen. Szá9HH9HB •HnRwNi^ ' "f : ' L ' Wľl i • "t

' isii • jfe ÄÄ! A Reiner-családot Prága utcáin séta közben örökítette meg a fényképész vezet és a 2. harckocsizó zászlóalj politikai tisztje. Rogow határában várták a parancsot a bevetésre. Reiner két napja alig aludt valamit. Fejét a harckocsi vastag páncéljára hajtva bóbiskolt. Félig ébren álmodozott — szédületesen közel a háború vége... tiszta időben tán láthatnám Ostrava kéményeit ... Hrušov ... anyám ... testvéreim ... A háború nem ért véget Rogownál. Itt kezdődött Reiner legnehezebb harca... Néhány évvel a hazatérés után... fáradtan, szunyókálva vártam a parancsra. Andrášík alhadnagy hangja riasztott fel. A kisváros templománál megsebesült és századosunktól új szakaszparancsnokot kért. — Nincs itt senki. Ha lenne ts, ebben a pokoli tűzben nem jut el harckocsijaidig. Jelentkeztem. A százados csak nagynehezen engedett el. Andrašík még utánam szólt: Öten voltak testvérek, négyen fiúk. Veselý nad Moravouban született, tizennyolcban. Nyolc éves volt, amikor gyógyszerész apja meghalt. Ostrava vidékére, Hrušovba költöztek. Attól a várostól alig egy puskalövésnyire, ahol megsebesült. Négy gimnáziumot végzett el, azíán drogistának tanult. Később munkás lett a Rüttgers vegyi gyárban, majd egy nagy drogériában dolgozott. A harmincas évek derekán a' betiltott Komszomolt helyettesítő ifjúsági szövetségben ismerkedett a munkásmozgalommal. És 1939. március 14-én az Ostravica hídjánál földbegyökerezett lábakkal, tágra nyílt szemmel nézte az első bevonuló német egységeket. Először Vilém bátyja kísérelte meg a szökést Lengyelországba. Elfogták, de másodszorra sikerült. A legfiatalabb Jenda is göröngyös úton jutott ki. Riportunk hőse előadást hallgat a Károly Egyetemen mára itt kezdődött az igazi háború. Három hét sem telt bele, súlyos térdlövést kapott. Hosszú hónapokig kórház, — Moszkva, Kazahsztán — hoszszú hónapokig lábadozás. Közben 1942. január 3-án Szmolenszk térségében aknatalálat ölte meg három évvel fiatalabb öccsét. Recskin község közelében, egy kis nyírfaerdőben temették el. Szemipalatyinszkbői kerül 1943 nyarán az ötezer kilométernyire fekvő Buzulukba, a csehszlovák egységek kiképző központjába. Sérülése még nem gyógyult be teljesen. Gyalogos kiképzést kapott, majd a szaratovi iskolában harckocsizó tanfolyamot végzett el. Čenäk Hruška elvtárs szemelte ki politikai altisztnek és ő ajánlotta a párt soraiba. 1944. június elseje volt. T—34-esével végigszántja Moldva földjét, Duklánál részt vesz a 694-es magaslatért folyó véres csatában, ahol tankjaik többsége elpusztul. Kežmarok táján vetik be őket ismét, majd Lengyelország területén Téšín irányában támadnak. Itt már egy tankszakasz parancsnoka, pártsejtet Ajkáról súlyos rögként szakadt le a szó: Szaratovban hosszú vizsgálat után Kuzmin orvosprofesszor mondotta ki á végső szót: Fiatalember, egészen nyíltan meg kell mondanom: soha többé nem fog látni. Soha többé ... Kegyetlen valóság. Hogyan tudtam megbékélni ezzel a tudattal? Ha valaki vakon született, az is tragédia, de mégis más. Én meg huszonhét éves koromig láttam. Higyje el, így sokkal nehezebb. Most ls, hosszú évek múltán megrendít, ha az utcán gyerekkocsiba ütközöm, vagy rádöbbenek, hogy a telefonkönyvben nem kereshetem ki a szükséges számot. Akaraterő? Nemcsak ez. A kényszer, a beletörődés kényszere is. Nem mondhatom, hogy valamilyen különleges akaraterőm volt. Igen, amit akartam, amire elszántam magamat, ott nem engedtem. De gyerekkoromban például nem nagyon fűlt a fogam a tanuláshoz, abba is hagytam. Életvágy? Életösztön? Nincs kedvem filozófiai vitát folytatni. Valami más érzés erősebben ösztönzött. Szaratovban csak egy kérdés foglalkoztatott. Mit fogok csinálni, hogyan találom meg a békés tár^ sadalomba visszatérő utat? Drogériában hogyan is dolgozhatnék? Valamikor újságíró szerettem volna lenni — ahhoz látni is kell. Trafikot vezessek, kosarat fonjak? Nem, ezt nem akartam. Először megtanultam Braille vakírását, majd 1946 elején hazatértem Prágába. Ekkor ért a háború utolsó csapása. Anyámat a fasiszták Oswíeczimben gázkamrába küldték. Karel testvéremet Birkenauban ölték meg. Borzalmas volt, mégsem adtam fel a harcot. Még abban az évben tanfolyamra jelentkeztem. Leérettségiztem. Azóta ls tanulok. Barátaim, diáktársaim segítettek. Az előbb is azért hagytam magára, mert kikísértem egy nénit, aki rendszeresen felolvassa nekem az anyagot. Persze nekem háromszor annyi időbe telik a tanulás, mint az egészségesnek. És nincs oly hivatás, amelyben teljesen egyenértékű lehetnék azzal, aki lát. Nem vagyok hisztérikus. Talán az is segít, hogy az ember sohasem fogja fel egyszerre egész szerencsétlenségét. Különben beleőrülne. Hosszú, nehéz folyamat ez, egy életen tart. Anyagi gondjaim persze nincsenek. Szeptemberben neveztek ki alezredesnek, fiaimat láthatta, tizenegy éve vettem el feleségül Libušát. Nem, ő nem szereti, ha írnak róla. Ennyi az egész. ÉS mégsem. Patetikus befejezés helyett egy háborútól vert életsors néhány mindent kifejező adatát kell felsorolnom. Reiner József az érettségi után rövid ideig politikai tiszt volt a prágai katonai kórházban. Világtalanul is reaktiválni akart. Nem fogadták el. Drogériát igazgatott egy ideig. A februári események előtt társadalmi munkát is vállalt, előadásokat tartott, cikkeket írt. Azután beiratkozott a főiskolára. Napközben előadások, — este tanulás. Több mint hátvan évfolyamtársa váltakozva Járt hozzá, hogy felolvassa neki a tananyagot. Emlékezőtehetsége kitűnő, kétszeri felolvasás mindig elegendő volt. 1952. júliusában kitüntetéssel fejezte be tanulmányait. Évfolyamában csak heten értek el ilyen eredményt. — Es ma? Josef Reiner immár tizenkét éve tanársegéd a Károly Egyetemen orvost karán. Nemrég jelent meg kandidátusi tudományos munkája. A marxizmus—leninizmus fényét terjeszti ő, akit ez a fény segített kl sorsa sötét útvesztőjéből. A világtalan lát és láttat. GÁLY IVAN Jíét kíaátió áty Kint szitál a köd, közeledik a tél. Hosszabbodnak az éjszakák, reggelenként hófehér dér lepi el a parkokat. Kora délután kigyullad a fény az üzletekben, és a csillogó karácsonyi kirakatokhoz odatapadnak a fitos orrocskák. Karácsony... Örömet szerezni — nincs ennél szebb és jobb érzés. A gyerekek keze a boldogságtól összeverődik, a szemek felragyognak, és az az önfeledt ah...! — minden anyai szívet megremegtet. Szonyicska most lesz ötéves. Megkérdeztem tőle, mit szeretne születésnapjára. Felkészültem mindenre: járó baba, mesekönyv, színes ceruza... De kt tudná elképzelni, hogy abban a parányi kis fejecskében milyen vágy született, mi az, amivel örömet lehet neki szerezni? Szonyicska rámmereszti ragyogd kék szemét, és nagy komolyan kimondja: — Nagymama, esernyőt szeretnék. Pirosat sárgával! Es a szemek kérnek, követelnek, előre örülnek az ajándéknak. Ahogy így elnézem, — érdekes, hogy mennyire azonosak a vonások, mennyire hasonlóan csucsorodik a száj, még a fef- és a kézmozdulat is ugyanaz, csak a színek ... a színek mások. Ö nem a kislányom, az unokám ... az én vérem ls ... a folytatás, a beteljesülés, az új nemzedék. Itt az anyai érzésen felül még valami bimbózik, kinyílik, virágzik, melengeti a szívet. Vera, Szonyicska anyja is volt ötéves. Éhes fekete gyerekszeme ragyogott, barna göndör haja minden mozdulatára meglebbent. De a kívánság, az ajándékkérés... A szemek másért könyörögtek. Akkor — húsz évvel ezelőtt is karácsonyra készülődtek. De az nagyon szomorú volt sok embernek. Nekem is. Emlékeim időben, térben a távolba, a messzeségbe szállnak. Ott látom magam gyerekeimmel és menekülő társaimmal a meredek hegyoldalon, a Kecskehát kopasz gerincén fásultan kapaszkodva. Vánszorogva, egymást támogatva lépegettek az öregek. Tovább! Tovább! Előttünk a Prašivá. Elől egy nyolcvan főnyi parttzánosztag, mögötte rengeteg menekülő. A partizánok gyorsabban haladnak. A kapcsolatot egy ideig fenntartjuk egymással, de csak karmozdulatokkal. Éhesek, szomjasak voltunk. Három napja nem ittunk vizet, kerülnünk kellett a veszélyes helyeket ... Lent a völgyben forrásra találtunk, s harsány üdvrivalgással megrohantuk. A közelben tartózkodó németek meghallották, és tüzet nyitottak. A menekülők szerteszét futottak, a fiatalabbja felszaladt az erdő sűrűjébe. A puskalövések egyre erősebben csattogtak, a golyók a fejünk fölött süvítettek el. Leroskadtunk a földre, és lihegve kúsztunk tovább, íz ösvényt.keresve, amelyen a partizánok elmentek. A fiam tizenhárom, Vera lányom még nem egészen ötéves volt. Csak kúsztunk tovább, feljebb és feljebb. Ekkor Vera halkan megkérdezte: — Ügye, anyukám, itt már közel vagyunk az éghez? — Igen, kislányom, nagyon közel... Amikor már jó messze voltunk a völgytől, és a keresett ösvényt megtaláltuk, kiegyenesedtünk. Viszszapillantottam a forrás felé. Az úton sebesültek és holtak feküdtek. Egy csoport menekülő a farakások mellett feltartott kezekkel állt a német puskák előtt. A partizánok már messze jártak tőlünk, az összeköttetés megszakadt. Hosszú annak története, mi mindent éltünk át e nehéz téli hónapokban. Sokat éheztünk. Babot, később szarvashúst ettünk, néhanéha krumplihoz is jutottunk a németek által felégetett Bukovecről. A kenyérből — ha került is ritkán — csak egész apró darabka jutott. Így érkezett el a karácsony, Vera ötödik születésnapja. Megkérdeztem, mit szeretne. — Anyukám ... Egy egész karéj kenyeret! f Két kívánság — és mindkettőt egy-egy ötéves lányka kérte a születésnapjára. Húsz évvel ezelőtt a kislányom. Most az unokám... KENESSEY ERZSÉBET 1964. KARÁCSONY * (JJ SZÖ 7 r