Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-07 / 310. szám, szombat

EBBEN AZ ELBESZÉLÉSBEN IGAZ TÖRTÉNETET MONDOK EL. A LENIN MEGBÍZÁSÁT VÉGREHAJTÓ KOMMUNISTA NÖ ÉLETRAJZI ADATAIT KISSÉ MEGMÁSÍTOTTAM, REMÉLEM AZONBAN, HOGY EZZEL NEM VÉTETTEM A KORHÜSÉG, AZ AKKORI SZELLEM ÉS SZOKÁSOK ELLEN. E

gy kora áprilisi reggelen, amikor a titkárnő néhány iratot vitt be Leninhez aláírásra, meglepetten észlelte Vlagyimir Iljics szórakozott tekintetét; szokása ellenére nem viszonozta a titkárnő köszönését, egy hivatalos kérdésre oda nem illő választ adott; csak akkor riadt fel révedezéséből, amikor a titkárnő már kifelé indult, a szobából. Ut^naszólt: • — Egy pillanatra, kérem! A titkárnő visszament és mozdulathaladott fázisnak tekintem a munkásmozgalomban és személyes életemben egyaránt! Talán bizony kételkedik őszinteségemben? — Egy szikrát se kételkedem — válaszolta Lenin melegen — Csillapodjék, kérem. Megbízást szeretnék adni önnek Tudja meg, hol van Jullj, találkozzék vele és adja át üzenetemet .. nem, nem, ne írja lel Jegyezze meg. Hiszen maga régi földalatti harcos, összeesküvő. Nohát, mi ketten most összeesküszünk . .. Egylanul megállt az íróasztalnál, melyen szóval, pénteken este tizenegy órabal felől apró betűs írással borított kor, a Balti pályaudvar első sínpárjálapok feküdtek kis kötegben. Lenin ról indul az utolsó, jól jegyezze meg: előző nap megkezdett tanulmányának az utolsó személyszállító vonat kézirata Baloldaliság: a kommunizmus gyermekbetegsége, jobb felől a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács villamossági osztálya mellett működő és Oroszország villamosításával foglalkozó állami bizottság jegyzőkönyvei. Lenin kis ideig tétován dobolt az asztalon, aztán pattogva megkérdezte: — Nem ismer még az emigrációs időkből egy bizonyos Szofja Markovnát, aki, mint hallom, a népjóléti népbiztosságon dolgozik? A titkárnő homályosan emlékezett rá, hogy Genfben vagy Párizsban találkozott egy ilyen nevű nővel. — Nem tudom, azonos-e — válaszolta bizonytalanul. — Nem mensevík az illető? — Az, az — vágta rá Lenin élénken. — Volt mensevík. — Csak volt? — Igen, úgy mondják, fél évvel ezelőtt belépett a kommunista pártba. Kérem hívja ide. Még ma estére. A Népbiztosok Tanácsának ülése után. Ha a népbiztosok már mind elmentek. És nagyon kérem — tette hozzá nyomatékosan —, ügyeljen, hogy senki se lássa nálam Szofja Markovnát. Negyvenöt éves forma alacsony, kövér nő volt, kezdődő asztmával, fekete göndör haja kurtára nyírva meredezett, s duzzadt ajkával, barna bőrével, égő, szénfekete szemével szinte néger nőhöz hasonlított. Amikor megtudta, hogy Lenin akar vele beszélni, szörnyű izgalom vett erőt rajta, egy székre roskadt, és kétpercenként hüledező felkiáltásokkal idézte fel emlékeit, és egyre-másra értetlenül találgatta: — Miről van szó? Miért hivatott?... Ha jól emlékszem, kilencszázkettőben ismerkedtem meg Vlagyimir Iljiccsel... vagy talán háromban ... vagy mégis kettőben? ... Hol is találkoztunk? Genfben! Nem,' Londonban... Vagy talán Bernben? Egyszer-kétszer iszonyúan lehordott a beszédeiben ... És képzelje csak, gorombán válaszoltam neki. Ki. tudhatta akkor, hogy Lenin ... az Lenin? A titkárnő átment a fogadószobába, és várakozón az ablakhoz állt. A népbiztosok már jöttek kifelé az ülésteremből. Legtovább Dzerzsinszkíj maradt benn Leninnél; mikor kijött, szótlanul megszorította a titkárnő kezét és gyors léptekkel eltávozott. Minden elcsöndesedett. A folyosón az őrök egyike eloltotta a villanyt. Egyszerre sötétnek, kihaltnak tetszett az épület. Poros papír-, babérlevél- és egérszag érződött. Az ülésterem ajtaja halkan kinyílt, a résben Lenin feje jelent meg. Minszk és Varsó felé. Azért az utolsó, — No és ha tudom? — Akkor hozzál össze vele. — Julijt elkonspiráltuk. — Ha nem konspiráltátok volna el, magam is megtalálnám! A férfi gondolkodóba esett. Akkor Szofja Markovnán volt a sor, hogy kérdezzen. — Ismersz? — Ismerlek. — Jól ismersz? — Jól. — Nem bízol bennem? — Bízom, De ... — Igen, beléptem a kommunista pártba. De azért hiszel a szavamnak? — Mondjuk. — Hát akkor a szavamat adom, hogy a nyomomban senki sem fog elmenni hozzá. Hallod? Becsületszavamat adom rá. — Mit akarsz tőle? — kérdezte a férfi. — Üzenetet viszek neki. EMANUIL KAZAKEVICS: kérdezte. - felelte a titkárnő. NSÉGEK — Nos? — Eljött Amikor Szofja Markovna meglátta Lenint az élesen megvilágított, szögletes íróasztalnál, elpirult izgalmában, s talán, hogy ezt leplezze, köszönés helyett pattogva kérdezte: — Miért hivatott most egyszerre? L

enin elnevette magát. Felállt és kezét nyújtotta az asszonynak. — Meglepte? — kérdezte. — Nos, amint látja, hivattam. Üljön le. Szofja Markovna leült a bőrfotelba; Lenin fel-alá járkált a szobában, aztán visszaült íróasztalához. A lámpa finye felülről esett rá, arca árnyékban volt, de Szofja Markovnának még így is feltűnt, hogy milyen sápadt, elkínzott az arca. Nagy nehezen viszszafojtotta aggódó felkiáltását, de nem szólt semmit, csak durcásan nézett maga elé, és igyekezett arcát minél fölényesebb, sőt gúnyos kifejezésűvé rendezni. Lenin eközben hátradőlt székében, fürkészőn nézett Szofja Markovnára és megkérdezte: — Nem tudja, hol van Julij, Szofja Markovna? Az asszony tágra nyitotta a szemét meglepetésében, és nyomban sértődötten zörögni kezdett, mint a szekér a macskaköves úton: — Hová gondol, Vlagyimir Iljics! Hát nem tudja, hogy beléptem az orosz kommunista pártba? Semmi közöm többé a mensevikekhez! A mensévizmust túlŰ] SZÖ 8 + 1964. november 7. mert a legeslegközelebbi napokra várjuk a lengyel háború kitörését. Igen, a lengyelek akármelyik pillanatban megkezdhetik a hadműveleteket. Sajnos, erről egészen biztos értesüléseink vannak. Erről persze ne beszéljen senkinek, egyelőre államtitok., de ez a valóságos helyzet. A pihenésnek vége Hát így vagyunk, Szofja Markovna. — Elhallgatott, aztán mintegy elhessegette magától a nyo masztó gondolatokat, még legyintett is hozzá, és ekképpen folytatta: — Ha. tehát Julij úgy akarja, beülhet ebbe a vonatba, a hatodik vagon tizenötös számú helyére. A vonaton már tudni fognak róla. Ha nem akarja, ám maradjon illegalitásban, az ő dolga... A mensevikek teljes gőzzel igyekeznek létrehozni egy szovjetellenes földalatti mozgalmat. Julijt, a vezérüket már elrejtették ... De mi ebben a háborús, bizonytalan helyzetben nem tűrhetjük egy szovjetellenes földalatti mozgalom létezését. Erre semmiképp sem vagyunk hajlandók. Oroszországban vagy a proletariátus diktatúrája valósul meg, f vagy a kapitalisták és földesurak dik- : Nagyon, ta'fúrája, cárral vagy anélkül. Aki most a proletariátus ellen lép fel, az ezt a második diktatúrát támogatja. Martov ellenségünk, mert a proletárdiktatúra ellen küzd. Mindezt persze ne mondja el neki... Úgyis hiábavaló. Csak a vonatról beszéljen. — Rendben van — mondta az aszszony, és az ajtóhoz indult; hirtelen nagyon szűkszavú lett, és szénfekete, eleven szemébe mélázó kifejezés költözött. A küszöbön még egyszer viszszafordult Lenin felé: — Magának pihennie kell, Vlagyimir Iljics. Nagyon fáradt. — Igazán? Látszik rajtam? — kérdezte Lenin fcíváncsin, mintha valami érdekes hírt közöltek volna vele. — Nagyon, nagyon meglátszik! — Fogadja meg a tanácsomat! — Megfogadom. Föltétlenül. — És még egyet — folytatta Szofja Markovna, amikor már fogta a kilincset. — Elég jól tudok lengyelül, hasznomat vehetnék a hadseregben. Most. Az adott helyzetben. Korán ébredt; még behunyt szemmel feküdt, amikor beléje hasított az az érzés, hogy valami fontos és gyönyörű történt vele, ami megújította egész életét. A megbízással kapcsolatos gondolatok kiragadták őt mindennapi éhező életéből, fűtetlen elhanyagolt kamrájából; felöltözött, körülnézvén tapasztalta, hogy se kenyere se tüzelője, s aztán útnak indult. A lift nem működött a Népgazdasági Tanács épületében. Szofja Markovna nagy nehezen felmászott a legfelső emeletre, lihegett, szuszogott, nehezen vonszolta lábát. Felérkezve, egyik ismerősének szobáját kereste, aki a mensevík központi bizottság tagja volt; most a szovjethatalom szolgálatába állt át, és formálisan szakított a mensevizmussal, de Szofja Markovna nemigen hitt őszinteségében. — Kitől? — Nem mondhatom meg. Csak neki. — Várj. — Azzal felállt és kiment a szobából. Szofja Markovna türelmesen várt egy jó félóra hosszat a mély karosszékben ülve, és a kalaptűje zöld golyófejével dobolt ócska kalapján, amelyet levetett és az ölébe fektetett. Nagy sokára nyílt az ajtó, és a szoba gazdája visszatért Szuhanov társaságában. Szuhanov köszönés nélkül nézett farkasszemet Szofja Markovnával, majd epésen megjegyezte: — Amint látom, jót tesz neked az egypártrendszer. Remek színben vagy, mintha most is Genfben élnél, svájci sajton, tejen. — Aki más pártból lépett át, annak mindennap egy tyúkot osztanak a kommunista pártban — vágott vissza nevetve Szofja Markovna. — Egyszóval Julijjal akarsz találkozni — szólalt meg Szuhanov rövid hallgatás után. — Nagyon fontos? — Azt hiszem, tölösleges, hogy figyelmeztesselek ... — Teljesen fölösleges. Megbízóm teljes biztonsággal megígérte, hogy senki sem fog faggatni Julij tartózkodási helye felől. — „Megbízód!" — ismételte Szuhanov mosolyogva. — Ez roppant ünnepélyesen hangzik! Szofja Markovna válaszképpen csak sokatmondóan nézett fel rá a karosszékből. — No, mit határoztatok? — kérdezte végül. — A központi bizottság engedélyezi Martovnak, hogy találkozzék veled. E

ste nyolc órakor a plevnal hősök emlékművénél, az Iljinszki-kapunál. Szofja Markovnához odalépett egy ismeretlen férfi, kezében gyöngyház nyelű esernyő; Szofja Markovna szótlanul követte. Az esernyős nem valami távoli moszkvai külvárosba vezette Szofja Markovnát, ahogy az asszony várta, hanem egyenesen a Cseka székházához, a Lubjankán, ott befordult jobbra és a Mjasznyickíj utca legelején bement egy nagy bérház udvarába. Szofja Markovna elámult, mikor látta, hogy Julij illegális lakása a Cseka tőszomszédságában vart, és mosolygott magában a gondolatra, vajon mit szólna Lenin, ha ezt közölné vele. Az esernyős megállt az udvar árnyékos sarkában, merően nézett Szofja Markovnára, és náthás hangon kérdezte: — Senki sem követett? — Engem biztosan senkii Fölmentek a legfelső, hetedik emeletre, s onnét primitív falépcsőn még feljebb, a padlásra. Sokáig tartott, Szofja Markovna lassan mászott fel, minden pihenőn megállt, szuszogott, levegő után kapkodott, az esernyős egy lépcsőfordulóval feljebb állapodott meg, és onnét nézett e rá türelmetlenül. Kitűnt, hogy a padlástérben ls laknak. Hosszú folyosóról kétoldalt szobák nyíltak. Az esernyős megállt az egyik ajtó előtt és kettőt kopogott. Az ajtó kinyílt, az esernyős eltűnt. Két-három perc múltán kijött, bebocsátotta a szobába Szofja Markovnát, maga pedig kinn maradt a folyosón. S

zofja Markovna voltaképpen azt várta, hogy nem Martovot találja odabenn, hanem valaki mást a mensevik vezetők közül, s az majd némi faggatózás után elviszi őt Martovhoz. Meglepődött, amikor a csepp ablakos kis manzárdszobában magát Martovot pillantotta meg. A szobában nem volt más bútor, csupán sárga kórházi takaróval leterített vaságy, meg egy támlátlan konyhaszék, amelyen petróleumfőző égett. Martov az ágyon ült, a főző fölé hajolt és fakanállal kevergetett valamit egy lábosban. Sovány volt, sápadt, Szemhéja duzzadt. Keskeny arca, keskeny szakálla, keskeny teste mozdulatlan, dermedt figyelemmel feszült a lábasban fővő kotyvalék felé, úgy tetszett, ezenkívül már a világon semmi sem érdekli. Akkor azonban letette a kanalat a zsámolyszékre, keskeny kezét bedugta elnyűtt pufajkája keskeny újjába, fölemelte a fejét és Szofja Markovnára nézett. Egy hosszú percig hallgattak, merőn, fürkészve kutatták egymás tekintetét. — No? — szólalt meg végre Martov. — Tőle jössz? — Tőle. Martov arcára a tehetetlen düh kifejezése ült ki — Mit akar? Némán hallgatta végig Szofja Markovna közlését. Arca foltosán kipirosodott. Űjra megkeverte a fakanállal a lábasban fortyogó kotyvalékot, és sandán mosolygott: — Megesett rajtam a szíve? — Ügy lehet. — Dehogy, szó sincs róla — válaszolt Martov magamagának. — Tiszta akar maradni. Nem akarja bemocskolni a kezét a véremmel. — Az is meglehet — hagyta rá Szofja Markovna nyugodtan, majd éppoly nyugodtan folytatta: — És az baj? Jobb lenne, ha be akarná mocskolni a kezét a véreddel? Martov zavartan pillogott, legyintett és félrefordult. Görnyedt háta vonalában, a szegényes környezetben volt valami, amitől Szofja Markovna szíve elszorult. Visszaemlékezett Martov és Lenin barátságának, ellenségeskedésének egész útjára. Martov néha közeledett Leninhez, de az utolsó pillanatban mindig megtorpant. Mi állította meg? Logikai hiba? Féltékenység? A makacs vonakodás, hogy beismerje tévedését, egész élete tévútrasiklását? Vagy a rettegés az elkerülhetetlen Jövőtől, a rettegés, amely politikai jellemtelenségéből következett, de amelyet ő maga látnoki megvilágosodásának vélt? Ahogy ezen eltűnődött, Szofja Markovna egyszercsak világosan látta maga előtt azt a másikat, akivel előző este a Kremlben beszélgetett. Lelkét megmagyarázhatatlan elragadtatás töltötte be, s hirtelen megszólalt: — Nehéz sora van. — És nekem talán könnyű — fortyant fel Martov, és feléje fordította az arcát. De mindjárt erőt vett felindulásán, és gyerekes kíváncsiskodással kérdezte: — Egyszóval rossz színben van? A váratlan, gyakorlatias kérdés sem tudta lerontani Szofja Markovna lelkes hangulatát. Komolyan válaszolt: — Neki nehezebb. E

szavak hallatára Martov felugrott, ordítani kezdett: — Nehezebb? Azt hiszed? Talán igazad van. De ő maga akarta! Maga vállalta! Micsoda önhittség! .Micsoda könnyelműség! Azt hiszi tarthatja magát?l Itt? Oroszországban? Három év múlva ez az ország ott tart, ahol ma Kína, morzsákra hullik szét, tartoipányokra, érdekszférákra ... Három év múlva a legkomplikáltabb gép Oroszországban a gémeskút lesz! Szofja Markovna most is komolyan válaszolt: — Tévedsz, Julij. Nem tudod, nem is tudhatod, milyen erő rejlik a munkásosztályban ... Tévedtél. Ű jobban tudja. Nem érted őt. Sohasem értetted Higgyél nekem. Én sem értettem. A mindennapi élet szemszögéből néztük, mint eszes, művelt, elragadó, cél'udatos ismerősünket és örökös ellenfelünket. Nem vettük tekintetbe, hogy mennyire érti és ismeri a tömegeket, mennyiré tud rájuk hatni, mennyire egy velük... Martov sokáig hallgatott, aztán eloltotta a petróleumfőzőt, és a beálló csendben suttogva, de dühösen és határozottan megszólalt: — Nem akarom, hogy megessék a szíve rajta. Gyűlölöm, éppúgy gyűlölöm, ahogy régen szerettem... az arcát, a kezét, a modorát, és mindazt, amiről most beszéltél, a biztonságát, a szerénységét meg azt is, hogy téged ideküldött, mindent amit mond, amit róla mondanak... — Hangja köhögésbe fúlt sokáig. Köhögött, a zsebkendőjén véres folt maradt. Majd elcsöndesedett és Szofja Markovnára sandítva, mogorván kérte: „Ne mondd meg neki, hogy ezt láttad.,. — Rendben van. — Mikorra kell a válasz? — A válasz az elutazásod lesz. Vagy az ittmaradásod. Szofja Markovna még egy pillanatig tétovázott: — Nem üzensz neki semmit? — Nem — felelte Martov rövid hallgatás után. Elmúlt csaknem egy egész esztendő. És akkor a Népbiztosok Tanácsának egyik ülésén átadták Leninnek egy Berlinben megjelenő új mensevik folyóirat első számát: „Szocialista Hírnök", szerkeszti Martov. Lenin mosolyogva jegyezte meg: — Lám, Martov is felbukkant! — De hogyan tudott kijutni a határon? — álmélkodott az egyik népbiztos. — A Cseka elszalasztottal Lenin Dzerzsinszkijhez fordult"! huncutul ráhunyorította a szemét: — Hallja? Magáról van szó! — Mit csináljak, néha mi ls követünk el hibát — válaszolta Dzerzsinszkíj és arca kifürkészhetetlenné vált. — Ki tudja — jegyezte meg egy másik népbiztos. —• Talán jobb is, hogy a csekisták elszalasztották. Egy ellenséggel több a messze Berlinben nem olyan veszélyes, mint egy dicsfény övezte mártír a szovjet börtönben. E

zzel a beszélgetéssel kapcsolatban Leninnek eszébe jutott Szofja Markovna. Ülés után a Moszkvai Szovjet plénumára sietett, de futtában odaszólt titkárnőjének: — Emlékszik még Szofja Markovnára? Látta-e még valaha azóta a bizonyos este óta? Nem tudja, nincs-e szüksége valamire? A titkárnő szomorkásán elmosolyodott. — Nem, neki már semmire sincs szüksége. Nem sokkal azután, hogy önnél Járt, kiment a lengyel frontra, és ott meghalt kiütéses tífuszban. Lenin egy pillanatra döbbenten megállt. — Ügy, úgy — mondta azután és sietve belebújt felöltőjébB. Fordította: Szőllősy Klára B ^lépett tágas dolgozószobájába. Ismerőse az asztalnál ült és elmélyedve írt valamit, csíptetőjét maga elé tette a papírosra. Az ajtó nyikordulására felkapta fejét, orrára illesztette csíptetőjét és meglepődött, amikor felismerte Szofja Markovnát; de szólni nem szólt, csak hellyel kínálta. — Beszélnem kell Julijjal — mondta Szofja Markovna. A férfi szeme megvillant. — Miért épp nálam érdeklődői felőle? — Mert te tudod, hogy hol van. — Honnét tudod, hogy tudom? — Nyugodjál meg, nem Dzerzslnszkijtől. Magamtól jöttem rá. f