Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-31 / 303. szám, szombat

b b i e i a i ? s 1

3 si a s n a a b hb b s u Algéria jó úton halad A napokban az algériai Arzefben ** egy földgázfeldolgozó gyárat adták át rendeltetésének. Az ünnepélyes gyáravatás alkalmából az egyik befolyásos lap ezt a címet adta tudói sításának: „Álmaink megvalósulnak", Ez a megállapítás azért is érdekes, mert az algériai nemzeti felszabadító harc kibontakozása 10. évfordulójának előestéjén hangzott el. Amikor az algériai nép november 1-én tíz év áldozataira emlékezik, egyúttal büszkén könyvelheti el szabad és független ál-, lamának két és fél év alatt elért biztató országépítő sikereit. • Függetlenséget, gazdasági önállóságot! Algériában a hatalom kérdése, az ország jövője akkor dőlt el, amikor a nép magáévá tette a jelszót: „Algéria az algériaké". Az algériai nép véres harcokban, óriási áldozatok árán vívta ki a függetlenségét, s Párizs csak akkor döntött Algéria függetlenségének elismerése mellett, amikor helyzete erkölcsileg és katonailag már lehetetlenné vált. A független algériai, állam — rendkívül bonyolult belső viszonyok közepette — a teljes gazdasági önállóság követelésével vette át hivatalát. Amikor francia telepesek látták, hogy a látható és láthatatlan csatamezőkön a harc végérvényesen eldőlt, pánikszerűen menekültek az anyaországba, remélvén, hogy a fiatal állam belepusztul gazdasági nehézségeibe. Két hely volt, ahol a franciák nem adták fel állásaikat: a Mers-el Kebir-i kato-. naí támaszpont, melyet áltálában francia Gibraltárkén emlegetnek és Hassi Messaoud környéke, ahol nagy-, szabású kőolajkutatás folyik. Nem vé-i Ietlen, hogy mindkét helység a Szaharában van. A franciáknak tehát elsősorban a titokzatos és sok kincset rejtő Szahara kellett. $ Olajcsata A szaharai kőolaj rövid múltra tekint vissza. Néhány évvel ezelőtt véletlenül fedezték fel, hogy a kietlennek és értéktelennek tartott sivatag alatt gazdag olajkészletek rejlenek. Nem meglepő, hogy a feltárási munkálatokat francia társaságok vezették, melyek — bár megváltozott körülmények között — ma is kezükben tartják az ország fiatal kőolajiparát. A szaharai kőolajkészletet 30 milliárd tonnára becsülik. Az évi olajkitermelést az 1963-as 25 millió tonnáról a következő években 30—35 millió ton-< nára kívánják növelni. Az a terület, amelyen nagy természeti kincsek rejlenek a föld mélyén, a kétmillió négyzetkilométert ölel fel, s az ország területének 87 százalékát teszt ki, viszont 600 ezer főnyi lakossága az ország népességének mindössze 6 százalékát alkotja. Ehhez fűződnek a legnagyobb francia érdekeltségek. A közelmúltban még fennállt az a visszás helyzet, hogy a kőolajkitermelő francia társaságok 60—70 milliárd régi frank jövedelmükből mindössze 20 milliárd frankot utaltak át az algériai kormánynak, a többit tetszésük szerint, mégpedig az ország határain kívül használták fel. Az sem normális dolog, hogy a francia társaságok csak a kőolaj kitermelésében tűrik Algéria részvételét, a nyersolaj feldolgozását, exportálását és értékesítését monopoljoguknak tekintik, márpedig itt jelentős jövedelmi tételről van szó. A társaságok másik fogása: az osztozásnál a kötelező 12 és fél százalékos adót is beleszámítják Algéria részesedésébe; így történt, hogy tavaly Algéria csak 25 millió új frankot kapott a társaságok 75 millió frank jövedelméből. Nyáron kétoldalú tanácskozások folytak a szaharai olaj jövőjéről. Az algériai kormány leszögezte: szavatolja, hogy nem államosítja a szaharai francia olajtársaságokat, de tiszteségesebb együttműködést követel, többek között a jövedelem felezését. A franciák tettek ugyan némi engedményt, de keresik a módot a fifty-fifty elv kijátszására. Az algériai kormány álláspontja e kérdésben félreérthetetlenül világos. Mint Basir Bumaza gazdaságügyi miniszter mondotta: „Algéria nem lehet hagyományos nyersanyag exportáló gyarmatállam; azt akarja, hogy enrgiaforrásai révén eszközöket szerezzen ipara megteremtéséhez és fejlesztéséhez." • A kameititák fája sem nő az égig Az algériai nemzeti felszabadító mozgalom, mint minden forradalmi megmozdulás, heterogén erőket egyesített. A munkásokon, parasztokon, diákokon-, haladó értelmiségieken kívül a hazai burzsoázia is szerepet játszott a forradalmi harcban. A forradalom győzelme után megbomlott a heterogén erők egysége. A nemzeti burzsoázia egészséges része megtalálta az utat a haladás erőihez, és az FI/N szervezetein belül együttműködik a szocializmust hirdető kormánnyal az új Algéria megteremtéséért, az önző érdekeket követő spekulánsok és ingadozó elemek azonban egyre inkább eltávolodnak a forradalom -eszméitől. Ezt bizonyítja a kormány pénr zét eltulajdonító Mohammed Khider, a franciákkal cimboráló ellenforradalmár Ait Ahmed és a napoleoni hajlamú Saabani ezredes lázadása. A felszabadult nép azonban elbánik a különféle színben feltűnő ellenséggel, mint ahogy felszámolja az átkos gyarmati örökséget, a munkanélküliséget és az írástudatlanságot. Az FLN programja szerint 3 éven belül megvalósul a hatévesnél idősebb gyerekek kötelező iskolai oktatása, s a városokban és falvakon aktivizált műveltségterjesztő bizottságok a felnőttek analfabetizmusát is felszámolják. Ez utóbbi különösen fontos. Hisz a szaharai olajtelepen dolgozó kilencezer ember rétegeződése furcsa képet mutat. 700 mérnöknek csak 1,4 százaléka algériai, 1800 középkáderből tiz százalék, 4200 szakmunkásból 60 százalék az algériai, viszont 2300 szakképzettséggel nem rendelkező segédmunkásnak 99 százaléka algériai. Káderek nélkül pedig nem lehet megvalósítani az iparosítást. • Az algériai szocializmus vezető ereje A független Algéria szárnybontogatásairól írva feltétlenül meg kell említenünk a Nemzeti Felszabaditási Front, az FLN párt szerepét, mely Ben Bella elnök vezetésével az új élet kovácsa. Az FLN csak a szocializmusban bízó, érte munkálkodó forradalmi munkásokat, parasztokat, értelmiségieket és más rétegekből hazafias szellemű egyéneket vesz fel soraiba, a kollaboráns és saját önző érdekeit követő burzsoázia előtt bezárja az ajtókat. Az FLN által hirdetett szocializmus voltaképpen afrikai hagyományokkal, sajátosságokkal átszőtt tudományos szocialista tanítás. Az FLN nemrégen tűzte ki az ország felemelésének hároméves távlatát, amely a műveltségi színvonal emelésével egyidejűleg szolid iparosítási és földreformprogramot jelöl meg, ugyanakkor folytatódik az államosítás. Az ország lehetőségeihez és a szocialista közösség segítségéhez méretezett program lépésről lépésre, mindennapi konkrét országépítő munkában valósul meg. LŐRINCZ LÁSZLÓ Az SZSCP fő irányvonala megmásíthatatlan A KOMMÜN YISZT VEZÉRCIKKE Az SZKP elméleti folyóirata, a Kommunyiszt 15. számának vezércikkében megállapítja, hogy „A Szovjetunió Kommunista Pártjának a XX. XXI. és XXII. kongresszuson és az SZKP programjában kimunkált tő irányvonala lenini irányvonal, a múltban, a jelenben és a jövőben is érvényes a bél- és külpolitikában, a nemzetközi kommunista mozgalom proletár internacionalista egységéért és öszszeforroltságáért folytatott küzdelemben. A marxista—leninista elveket valló testvéri kommunista pártok azonosítják magukat vele és támogatják az SZKP fő irányvonalát olvassuk a vezércikkben. A párt megbonthatatlan egysége, eszmei és szervezeti üsszeforrottsága, hűsége Lenin örökéhez ismét erőteljesen megnyilvánult az SZKP Központi Bizottságának október 14-i plénumán. A plénum határozatai az egész párt és a nép akaratát fejezték ki. A vezércikk a továbbiakban megállapítja, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése az emberi társadalom fejlődésének objektív szükségszerűsége. A lenini párt kötelességének tartja, hogy erejétől telhetően mident megtegyen egy termonukleáris világháború elhárítására, kapcsolatainak javítására és fejlesztésére valamennyi országgal, a nemzetközi gaz dasági, tudományos és műszaki együttműködés elmélyítésére. A Szovjetunió erőteljesen síkraszáll olyan egyezmények mellett, amelyek véget vetnének a lázas fegyverkezésnek, lehetővé tennék a gyakorlati leszerelést, hogy a népek mentesüljenek a növekvő katonai kiadások terhétől. A Szovjetunió szorgalmazza az ENSZ erősítését és a tényleges európai biztonságot. A vezércikk folytatja: A Szovjetunió erősíti és a jövőben is erősíteni fogj'barátságát és együttműködését a fis!a' szuverén ázsiai, afrikai és latin-ameri kai államokkal. Az SZKP és a szovjet nép kötelességének tartja, hugy a teljes egyenjogúság, a szocialista közösség és minden egyes ország közös érdekei helyes összeegyeztetése alapján fejlessze testvéri kapcsolatait a szocialista országokkal, sokoldalúan együttműködjék a gazdasági, társadalmi-politikai és kulturális élet minden területén. Az SZKP a kommunista világmozgalomnak az 1957-es és ISBG-as nyilatkozatban lerögzített irányvonalát szorgalmazza, s a mozgalom soraiban felmerült nehézségek leküzdésére törekszik. Szorgalmazza a kommunista pártok nemzetközi értekezletének összehívását amelyen megvitatnák a békéért, a demokráciáért, a nemzeti függetlenségért és a szocializmusért folytatott küzdelem időszerű kérdéseit. A békéért, a demokráciáért, a nelrazetf függetlenségért és a szocializmusért vívott küzdelemben újabb sikerek elérésének záloga az opportunizmus valamennyi formájával sztímben tanúsított lenini meg nem alkuvás, a szocialista közösség országainak egysége és testvéri együttműködése, a kommunista világmozjr-'om, a munkás- és nemzeti felszabodílu mozgalom összeforrottsága. A kommunista építésben a lenini párt a szubjektivizmus, a képzelődés ellensége, a reális körülmények mellőzésének és a manyiiovi frázispufogtatásnak ellensége, amit Lenin is gyűlölt. Pártunktól idegen az elhamarkodott, meggondolatlan következtetés, a valóságtól elszakadt határozatok és tettek, a kérkedés és felfuvalkodottság, az aktatologatási kedvtelés, a tudományos megállapítások és gyakorlati tapasztalatok mellőzése. A kommunizmus építése élő, alkotó ügy, s nem tűr bürokratikus módszereket, nem tűri egyén döntését és a tömegek akorlatl tapasztalatainak figyelmen kíül hagyását. A vezércikk kiefmeli a kollektív veze' ;s lenini elvének fontosságát. A párt és a nép szoros kapcsolatának további erősítése sikeres előrehaladásunk elengedhetetlen feltétele — fejeződik be a Kcmmunyiszt cikke. 2 .4*. .W w mmr^ m -ímm^mw f^ Így élnek az inkák utódai a perui hegyekben. Az indiánok elmaradottsága és kilátástalan nyomora megrendíti még a legtapasztaltabb világjáró riportereket is. fCTK felvétele) A

keskeny, szürke házat az amszterdami Prinsengrachton az egész világ ismeri. Milliók könnyen rátalálnak arra az elfordítható könyvállványra, mely a hátsó traktusba vezető bejáratot takarta, ahol a Frank család meghúzódott. Itt élt 1942. június 7-től 1944. augusztus 3-ig Anne Frank s itt írta naplóját, mely a fasiszta barbárság megrázó dokumentumaként milliókhoz eljutott. Bécs peremén, Kargan külvárosban, túl a Dunán, ahol a síkság községeinek nevei a Az ÚJ SZÓ számára írta: HARRY SICHROVSKY napóleoni ütközetekre emlékeztetnek, csaknem változatlanul állnak a fővárosi munkások számára több mint harminc évvel ezelőtt épült Freihof-telep házikói. A Pollet utca 8-as számú ház is olyan, mint a többi. Itt ugyan még a bejáratra árnyékot vető fenyőfák is zöldellnek, s a szintén zöld, műanyagból készült kapuív is más, mint a többié. Nem ismerik milliók e házat, csak lakói és a szomszédok. Szerény átlagház, amoly előtt közömbösen mennek el az emberek. Ablakán kora reggel szorgos háziasszony rázza ki a portörlőjét. Kapuja talán éppen nyílik és millió, munkába induló derék polgárhoz hasonló férfi lép ki rajta. Két dolog azonban említésre méltó: 1. A Pollet utcát egy tüzérről nevezték el, aki 1848. március 30-án a bécsi Burgnál nem tett eleget a tüzelési parancsnak s így egy szörnyű vérfürdőt akadályozott meg. 2. A Silberbauer névtábla láttán az arra haladó talán egy pillanatra megtorpan és akadozni kezd a lélegzete ... Az amszterdami prinsengrachtí és a bécsi Pollet utcai ház 1500 kilométer távolságra van egymástól Egyiknek a másikhoz látszólag semmi köze. S mégis, mintha vörös fonál — vérnyom kötné össze mindkettőt... Hol kezdődik? Az amszterdami Prinsengrachton ... Egy forró nyári napon, 1944. augusztus 4-én a „zöldrendőrség" egy őrmestere néhány civil ruhás holland SS-legény kíséretében behatol az említett prinsengrachtí házba. Előreszegezett revolverrel egyenesen a folyosó homlokfalához támasztott könyvállvány elé lép, majd félrehúzza. A Gestapo-őrmester egyenruhája ugyanolyan zöld, mint a Pollet utcai ház kapuíve. Arckifejezése semmitmondó, nem árul el sem aljasságot, sem durvaságot, még csak nem is rideg, vagy haragos. És ennek az arckifejezésnek megfelelő tárgyilagos rutinnal hajtja végre az őrmester — kiabálás és durvaság nélkül — a kapott parancsot. Házkutatást végeznek. Fegyvereket és értéktárgyakat keresnek. Az őrmester kiszórja Anne irattáskájának tartalmát a földre és öt percet engedélyez a Frank családnak, hogy felkészüljön. Csupán egy pillanatra zökken ki nyugalmából, amikor egy ládára esik tekintete, melynek felirata elárulja, hogy Ottó Frank, az apa tisztként harcolt az első világháborúban. Egy katonatisztet — még ha zsidó is — letartóztatni? Zavartan tekint körül, mentséget keres, s valami olyasfélét hebeg, hogy Frank urat, ha nem rejtőzött volna el, minden bizonnyal kíméletes bánásmódban részesítik és „csak" Terezínbe szállították volna. A mindenható Gestapo képviselője kerüli a halálra kárhoztatott zsidó tekintetét. „Képzeletben most haptákban áll ez a rendőrőrmester, s ha megengednék neki, a kezét is tisztelegve emelné sapkájához..." E szavakkal számol be Ottó Frank Ernst Schnabel Egy gyermek nyomában című könyvében a történtekről. A pokol csak ezután következett. Anne 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt pusztult el a bergenbelsen-1 haláltáborban. A családból csak az apa maradt életben és tért haza ... Ki volt az az ember, aki a Frank családot a halálkamrába juttatta? Miep, Frankék fő segítője, a Prinsengrachton később kiderítette, hogy állítólag Silberthalernak hívták. Mások viszont Silbernagelt*emlegettek. Egy tanú azt vallotta, hogy a Gestapo-poroszló bécsi tájszólással beszélt. Si on Wiesenthal, a bécsi zsidó dokumentációs központ vezetője, aki Ad°tf Eichmannt lefülelte, követte a nyomot. Két és fél évig kutatott a fasiszta megszállás idején Hollandiában szolgálatot teljesítő német rendőralkalmazottakról szóló okiratokban, de nem találta sem az egyik, sem a másik nevet. A Gestapo és a Sicherheitsdienst szervei telefonjegyzékének böngészése közben Kari Silberbauer névre bukkant. 1963. november 10-én a Volksstimme jelentése szenzációt keltett szerte a világon: a poroszló, aki Anné Frankot letartóztatta, azonos Kari Silberbauerrel, aki a bécsi bűnügyi rendőrségnél körzeti felügyelőként évek óta szolgálatot teljesít. Az osztják belügyminisztérium Silberbauert felfüggesztette állásából, fegyelmi eljárást indított és feljelentést tett ellene az államügyészségnél. (A legújabb jelentések szerint azonban az eljárást beszüntették és valószínű, hogy újra állást kap.) Az amszterdami ügyészség ls elrendelte az eljárás felújítását az Anne Frank ügyben, mert még mindig nem derült fény arra, ki árulta el a Gestapónak a prinsengrachtí rejtekhelyet. Anne Frank halálba küldése nem volt Silberbauer egyetlen „szolgálattétele". Évekig működött Bécsben a Morzin téri Gestapo központban. Silberbauer leleplezése után sok antifasiszta és ellenálló harcos eszmélt rá arra. hogy bizony már nekik is „volt szerencséjük" ehhez az emberhez. Hanzlík Imrét Silberbauer kihallgatásakor lánccal fojtogatta. Sauer Flóriánt, akinek két fia megszökött a Wehrmachttól, Silberbauer rugdosta és verte véresre. Ullmann ellenállási harcost Anne Frank proszlója három kihallgatáson át ütlegelte és ostorral „puhította" ... Miféle ember ez a Silberbauer? Hogyan vélekedik ma tettéről? Anne Frank sorsa húsz éve szárad más lelkiismeretén. Vajon okozott-e neki álmatlan éjszakákat? Mindenesetre nem látszik meg rajta. Talán elfelejtette az esetet, mely csak „epizód" volt — egy a sok közül? Nem valószínű, hiszen Anne Frank szomorú szeme reá tekint a könyvek fedőlapjáról. Nem üldözik őt e szemek? Hogyne, „sajnálja" a történteket. Talán azért, mert egy fiatal élet terheli a lelkiismeretét? Talán azért is. De mindenekelőtt azért, mert az eset nagy port vert fel, „felfújták", s mert most ő, az egyszerű, jóravaló hivatalnok „benne van a pácban". Éppen ővele, Silberbauerrel kellett ennek a „buta dolognak" megesnie. Persze, emlékszik még Anne Frankra, jóllehet csak tucatese* volt számára. Észrevette. hogy a falon vonalak jelezték, menynyit nőtt Anne a rejtekhelyen. Azt is tudja, hogy helyes volt, még csinosabb, mim a fényképeken. De emlékszik-e még arra, hogyan nézett Anne őreá, akiben a halál hírnökét kellett látnia? Nem. Arra már nem emlékszik. A családot néhány ruhadarabbal tehergépkocsira ültette és ezzel az ügy részéről el volt intézve. Jöhet a következő!... Csak néhány hónappal ezelőtt vette meg a „könyvecskét": Anne Frank naplóját. Mégis csak kíváncsi volt tartalmára, mit gondolt és érzett ez a gyermek, akit ő a halálba küldött. Dehogyis! Csak azt akarta tudni, szerepel-e ő is a naplóban. De hiszen tudhatta, hogy Anne már aligha jegyezhette be a letartóztatást naplójába! Miután Silberbauer a könyvet elolvasta, áldozata igen megnőtt a szemében. Mert honnan is tudhatta akkor ez a külvilágtól elszigetelt leány, hogy a zsidókat gázkamrában pusztítják el, ha ő, Kari Silberbauer őrmester sem tudta, mi történik velük? Nem, valóban nem tudta. Hiszen ő csak a gyűjtőtáborokba szállította a zsidókat. Halvány fogalma sem volt arról, ml történik velük azután! Egy kicsit azért szégyelli magát. Talán azért, mert ártatlanokat szolgáltatott ki, embereket, akik senkit sem bántottak? Szó sincs róla. Az bosszantja, hogy szolgálatából való felfüggesztése után elvették tőle a revolverét. Tőle, aki 35 évig hűen szolgált először az első köztársaság, azután a Harmadik Birodalom, s most Ismét a második köztársaság rendőrségénél. Szégyelli magát még a villamoskalauz előtt is. Vajon felismerte-e? Vagy az újságokból szerzett tudomást a dologról. Lehet. És nagyon csodálkozik azon, hogy húsz év után mégis nyomára akadtak. Mit akarnak tőle? Miért nem hagyják tjükén? Hiszen csak „apró hal" volt. Nem küldött sok millió embert a gázkamrába. Nem végzett halálos kimenetelő orvosi kísérleteket és nem volt hatalma a krematóriumok felett. Soha életében sajátkezűleg nem gyilkolt. Jelentéktelen kis hivatalnok volt, aki szolgálatát teljesítette, mint annyian mások. Lehet, hogy közben keményebben nyúlt néhány ellenállási harcoshoz, vagy parancsra zsidó családokat tartóztatott le — de korrektén, és emberségesen. Férfiakat, asszonyokat és gyermekeket, akik között véletlenül akadt egy Anne Frank is. „Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha... nem volnának mások is a világon". Ezekkel a szavakkal végződik Anne Frank naplója. Kari Silberbauer is bűnrészes. Silberbauer ugyan nem volt Eichmann. De a sok millió Silberbauer nélkül nem is létezhetett volna egyetlenegy Eichmann sem... ŰJ SZÖ 6 * 1964. október 3Í.